Hódi Sándor
A pszichológia jövőképe
Beszélhetünk-e fenntartható
társadalmi fejlődésről?
A jövővel
kapcsolatos jóslatok általában azzal a mentegetőzéssel kezdődnek, hogy a
"rohamosan fejlődő társadalmakban" nehéz ezt meg azt megjósolni. A jövőt
fürkésző látnokok csakugyan nehéz feladatra vállalkoznak, ennek a nehézségnek
azonban semmi köze a társadalom állítólagos "rohamos fejlődéséhez". Már csak
azért sem, mert az, amit társadalomnak nevezünk, az emberi viszonyok összessége,
sem "rohamosan", sem lassan nem fejlődik. Folyamatokról, változásokról persze
beszélhetünk, ami azonban ezek jellegét és irányát illeti, fejlődés helyett
inkább hanyatlásról, leépülésről lehetne beszélni. A társadalom rohamos
fejlődésének képzete, azt hiszem, a kommunista érából maradt ránk. Ideje lenne
észrevennünk, hogy ez a mítosz a szocialista társadalmak haláltáncával
végződött. Megjósolhatjuk: ez lesz a sorsa a világdivattá váló más posztmodern
hazugságoknak is, például a globális társadalomnak. Miközben a média igyekszik
feltupírozni az emberekben a reményt, hogy a globális társadalom lesz a várva
várt megváltás az emberiség számára, és ennek jegyében egyesek már ma is több
százmillió dollárt zsebelnek be, a panellakások betonsivatagába terelt, krónikus
depresszióban szenvedő tömeg az unalmas, szürke hétköznapok elviseléséhez
gyógyszerek és kábítószerek tonnáit nyeli el.
A társadalmi kapcsolatok és
mozgástér beszűkülése, a média által leláncolt képzelet, a kietlen és
sivár tömegkultúra ellenére bizonyos vonatkozásban valóban kozmikus sebességre
kapcsolt az emberi szellem. A tudomány és technika látványos nyomulása
elkápráztatja az embert. Ki gondolt egy-két évtizeddel
ezelőtt internetre, géntérképre, klónozásra, plazmatévére, mobiltelefonra,
spermabankra, lombikbébikre, távoli bolygók felé járó űrszondákra?
Ezektől a csodálatos
eredményektől megmámorosodva az ember hajlamos egy magasabb civilizáció tagjának
érezni magát. Ideig-óráig. És főként azok,
akiknek lehetőségük van rá, hogy megvásárolják a piacra dobott százféle csodát.
Részükre ezek a technikai újdonságok jelentik a varázsszert a társadalom kietlen
dzsungelének és saját kiüresedő életüknek a könnyebb elviseléséhez.
A többieknek - a társadalom nagyobbik felének - marad az alkohol, a drog, a
füstfelhő, a krónikus depresszió, az orvosi rendelő, a kórház, a törött-csempés
elfekvő.
A tudományos-technikai
forradalom egy időben zajlott le a modern társadalmak
dezintegrációjával, a közösségi kapcsolatok széthullásával. Közösségi
kapcsolatok nélkül nincs stabil személyiség, ennél fogva a XXI. század embere
kissé megbomlott lelki alkatú. Egyfelől káprázatos csúcstechnológiával veszi
körül magát, másfelől magányos, aki társra,
hitre, melegségre, szeretetre áhítozik. Ebből a kettősségből fakadóan az egész
társadalom mentálhigiénés gondoskodásra szorulna.
Egy dolog a tudomány, a
technika, a pénz, más dolog az életminőség és a lelki egészség. Tudnunk kell, hogy mindenféle társadalmi ártalom és
rendellenesség közül a lélek betegsége az, amely a legnehezebben orvosolható. A
sérült lelkületű ember talpra állításához, ahhoz tehát, hogy új életet tudjon
kezdeni, csaknem annyi időre, türelemre, áldozatvállalásra
van szükség, mint egy ma született gyerek felnevelésére.
Azok, akik a "fenntartható
fejlődés" kérdésével foglalkoznak, a fő problémának a demográfiai robbanást, a
környezetszennyezést, az energiahordozók kimerülését tartják. Ha társadalmi
keretekben gondolkodunk, túl kell lépnünk
ezen a szemléletmódon. Nincs semmiféle jövő az ember számára, ha a társadalmilag
nem jól kezelt konfliktusok, indulatok, vágyak, érzelmek hatására az agya
megbomlik, hangulata nyomottá, gondolatai zavarodottá válnak.
A fenntartható
fejlődés problémáinak sorába ezért odatartozik a társadalom mentálhigiénés
állapota is, ha ugyan nem ez a legfontosabb kérdés. Mire megyünk a tudománnyal,
a csúcstechnológiával, energiaforrásainkkal, ha például a hatalom a szadisták
szűk csoportjának a kezébe kerül, a tömeg pedig idült mazochisták
sokaságává válik? Vagy mi lesz a sorsunk, ha a már ma is népbetegségnek számító
depresszió még általánosabbá válik, ha a depressziós gondolatok beszivárognak a
politikába, kultúrába? Nem állunk-e már ma is
bizonyos mértékű társadalmi depresszió nyomása alatt, amely gátat szab
lehetőségeink megvalósításának? Nem beszélve más érzelmi és tudati
befolyásokról, amelyek eredetével és hatásmechanizmusával még kevésbé vagyunk
tisztában.
Az, aki a jövőt
illetően nem számol a pszichológia és pszichiátria nagyobb társadalmi
szerepvállalásával, áttekinthetetlen labirintus előtt áll. Nem véletlenül mondta
Freud a lélekgyógyászokra, hogy "az egész emberiség a páciensünk".
A szenvedélybetegek sokasága már ma is megoldhatatlannak látszó feladatot
jelent a szakma számára. A modern társadalmak elszabotálták az alkohol, a
dohányzás és a kábítószer megelőzését szolgáló stratégia kidolgozását és a
szenvedélybetegségek megszüntetését, gyógyítását szolgáló programok
hathatós anyagi támogatását. Erre a pénzigényes fordulatra a közeljövőben sem
számíthatunk, ezért a lelki egyensúlyzavarok számának a növekedése arányában
növekszik majd a szenvedélybetegek száma is. Nem zárható ki új gyógyszerek
felfedezése és sikeres alkalmazása, ezzel a
személyiség leépülése, károsodási folyamata fékezhető vagy megállítható, maga az
alapprobléma azonban, amely szükségessé teszi a gyógyszer szedését, nevezetesen
az élet értelmetlenségének az érzete megmarad és esetleg más önkárosító, önpusztító magatartásban ölt formát.
A jövő egyik legnagyobb
kihívását minden bizonnyal az emberek növekvő önkárosító magatartása fogja
jelenteni, amely már ma is drámai módon jelen van életszervezésünkben,
konfliktuskezelésünkben, étkezési és
közlekedési szokásainkban stb. bizonyíthatóan több mint tíz évvel rövidítve meg
amúgy is túlságosan rövidre szabott földi életünket.
Kit ne foglalkoztatna a
légkörszennyezés, a bioszféra romlása, az ózonlyuk sérülése, a sarki jégmezők
olvadása, a hideg és melegfrontok
kiszámíthatatlansága? Bevallom azonban őszintén, hogy engem az idegrendszerre
nehezedő stresszhatások közül sokkal jobban nyugtalanít az életminőség és a
társadalom lelki-egészségügyi állapotának romlása.
Hangsúlyozni szeretném, hogy
itt nem a közveszélyes őrjöngőkről beszélek, az agresszív pszichopatákról, nem a
sok alkoholistáról, drogosról, paranoiás vezetőkről, mániás pártkatonákról,
búskomorságba esett poétákról, nem a sok autón száguldó futóbolondról, perlekedő
polgárról, üldözési mániában szenvedő
háziasszonyról, szerelmében csalódott öngyilkosjelöltről, hanem arról az
idegességről, ellenséges érzületről, fagyos közönyről, kedélytelenségről, ami a
magyar társadalmat jellemzi. A feltétlen és azonnal kezelésre szoruló lelki
betegek száma egyesek szerint többszázezer, mások szerint milliós nagyságrendű.
Az életminőség és lelki egészség
állapotával kapcsolatban arra szerettem volna utalni, hogy mindannyiunk lelki
egyensúlya veszélyben forog. Azoknak is, akik fiatalnak, szépnek és sikeresnek hiszik magukat, meg azoknak
is, akik valamilyen vigaszt próbálnak találni gondjaikra. Hiányzik a lélek
harmóniája az életünkből, ami abból adódik, hogy a társadalom, amelyben élünk, s
amelyről sokan szeretik azt hinni, hogy rohamosan
fejlődik, leginkább egy nagy bolondokházára emlékeztet.
Mindig voltak és lesznek merész
vállalkozók, akik szeretnék a darabjaira töredezett világot rendbe hozni, a
hibákat kijavítani, a betegeket meggyógyítani, a társadalmat megreformálni. Csak
hát, mint tudjuk, kalmárok kezében van a
világ, akik előtt egyetlen cél lebeg: a jövedelmük megsokszorozása. A többi nem
számít.
Rövid írásomban a "fenntartható
fejlődés" kérdését boncolgató kutatók figyelmét szerettem volna a lelki-szellemi
egészségvédelem fontosságára felhívni.
Pszichológiai szempontból nézve ugyanis Freud állításában, nevezetesen, hogy "az
egész emberiség a páciensünk", sok túlzás nincsen. Ennek szemléltetésére hadd
idézzek egy anekdotát Erőss László
és Veér András Tébolykeringő cím? könyvéből,
amely inspirációt adott e cikk megírásához.
Két pszichológus beszélget.
- Hol húzod meg a határt normális és az elmebeteg között? - kérdi az egyik.
- Sehol - válaszolja a másik. - Nincs határ: Akiről azt mondod, hogy normális,
azt egyszerűen csak nem ismered eléggé.
Ajánlom a könyvet mindazok
figyelmébe, akiket a jövő árnyai és a lelki béke megteremtésének esélyei jobban
érdekelnek. Annál is inkább ajánlom, mivel a jövőkutatók szerint a XXI. század a
pszichológia százada lesz. Hátha ennek az
új, ma még gyermekcipőben járó szaktudománynak köszönhetően - az emberiség
szellemi fellángolása, magára eszmélése következtében - végre sikerül egy jobb
világot hagyni magunk mögött, mint amilyenbe beleszülettünk. Amíg ez nem
sikerül, addig üres közhely társadalmi
fejlődésről beszélni.
Miért ne reménykedhetnénk ebben
a sikerben, a szellem fellángolásában, az "intellektuális robbanásban", elvégre
az emberi agy kapacitásának csaknem 90 százaléka még kimerítetlen? Inkább az a
kérdés, hogy lesz-e elég eszünk ennek a
szabad kapacitásnak a felhasználásához, vagy hagyjuk, hogy a kapzsiság és
butaság gúzsba kösse lelkünket és elhomályosítsa a jövőre irányuló
tekintetünket.
(Magyar Szó, 2002. december 14., szombat)
|