Hódi Sándor

Vágy és realitás

A pszichotikus konfliktus Csáth életében és munkáiban

Születésének századik évfordulóján nem csak az irodalom képviselői – írók, költők, esztéták, irodalomtörténészek, irodalombarátok – érzik kötelességüknek tisztelegni Csáth Géza emléke előtt. Az irodalmi-művészi tevékenységnél átfogóbb és többrétűbb az az örökség, amelyet számunkra Csáth Géza életműve jelent. Vergődő, önpusztító élete, sokféle kezdeményezése, törekvése humán kultúránk egészét érinti, és a kegyeletteljes megemlékezésnél sokkal többre kötelez bennünket.

Az elődeit kereső jugoszláviai magyar irodalom mellett a pszichológia is Csáth Gézában tisztelheti közeli nagy ősét. Közismert, hogy Csáth Géza Freud tanainak, a pszichoanalízisnek egyik korai követője és a magyar irodalomban annak legkövetkezetesebb képviselője. Az analitikus író egyszersmind elmeorvos is, aki ekként a lelki élet és lelki történések avatott szakértője. Úgy illene, hogy mindeme körülményből kifolyólag elsősorban szaktudományos munkásságát vegyük szemügyre, annak mai érvényét keresve. Csakhogy ez, ha Csáth rejtélyét – tragikus életének, pokoljárásának és sajátos hangulatú műveinek az indítékait – keressük, mellékösvény lenne. A szakírói tevékenység tárgyilagos elemzése a valóság mélyebb összefüggéseiről, a dolgok melyebb értelméről vonná el figyelmünket. Ahogyan fordított esetben, pusztán irodalmi tevékenységének elemzése révén sem juthatnánk el Csáth Géza alkotói magatartásának, önpusztító életének, betegségének a megértéséhez.

Nem érthetjük meg se az orvost, se az írót, se a szakmai érdeklődés irányát, se az álom és a képzeletvilág határán lejátszódó, lélektani extrémitásokat tartalmazó novellákat, ha nem értjük, milyen erők törték a szép karrier előtt álló, tehetséges ós sokoldalú fiatalember pályáját ketté, hogy Az elmebetegségek psychikus mechanismusának szerzője miért kerül elmeosztályra, külön cellába maga is.

Alkat és mű kapcsolatának fontosságára felhívták a figyelmet már mások is. Annál inkább, mivel Csáth hitt abban, hogy sorsát valamilyen elátkozott örökletes erők irányítják. Mint ahogyan hitt ebben unokatestvére és barátja, a vele csaknem egyidőben Pestre került Kosztolányi is.  

"Vajon meg lehetett volna-e menteni?" – kérdi Kosztolányi a tragikus végkifejlet után. "Alig hiszem – mondja –, mert a morfinizmus (amit pedig oly sokan tekintenek még ma is magyarázatnak. H. S.) mindig okozat és nem ok. Mikor ő ehhez a méreghez nyúlt, öntudatlanul tudta, hogy a kisebb veszélyt választja a nagyobb helyett. Menekülni próbált a melankólia elől, mely túlvilágian édes dallal zengett írásaiban." (Idézi: Dér Zoltán: Irodalmunk közeli őse. Üzenet, 1977. február-március)

A megértés és együttérzés hangja mellett Kosztolányi kérdésében és válaszában, nagyon, nagyon finoman és eldolgozottan, ott setteng kimondatlanul az az érzés is, amely mindannyiunkon akaratlanul átsuhan, ha „bukott”, „gyámoltalan” emberek kerülnek előttünk szóba. Különöskép­pen az „elmebetegség” vált ki ilyen „lesajnáló” érzést bennünk, de a züllött „alkoholisták”, „narkósok” is felerősítik saját személyi integritásunk feletti elégedettségérzésünket. Hogy mi azért felette állunk „ezek­nek”.

„Meglehetett volna-e menteni?”

Mitől? A végkifejlettől: gyilkosságtól, elmebajtól, öngyilkosságtól? A morfiumtól? Vagy a lelkét uraló szorongástól? Netán személyisége egészét átható szenvedélyeitől? Érzékiségétől? Az élet lázas igenlésétől?

Nem megpróbált-e ő maga is mindent önmaga megmentésére? S ha ő nem boldogult, mások miben lehettek volna segítségére? Betegségének súlyosbodását látva tudták-e hozzátartozói, barátai, hogy nagy élet­vágya ambíciói ellenére miért nyúlt a lassan ölő méreghez, a morfiumhoz? Tudták-e, mit fájlal, mit hiányol, milyen belső történésektől szenved?

Kosztolányi, aki korábban maga is félt a megőrüléstől, "s valósággal rimánkodott unokatestvérének, hogy írjon neki, ne hagyja őt magára" (lásd Dér Zoltán: i. m.), sejteti velünk a valódi veszélyt. Ám hogy a leselkedő elmebajt mivel lehetett volna kivédeni, talán maga Freud Zsigmond sem tudta volna megmondani, hiszen a pszichoanalízist sokáig csak a neurózisok gyógyítására vélte alkalmasnak. Amit Freud tanítása, azaz a korabeli leghaladóbb pszichiátriai szemléletmód kínált, annak Csáth igen hamar utánajárt. Abban, hogy idegorvos lett, s lázas sietséggel vetette rá magát az e1mebetegsegek „pszichotikus mechanizmusának” kutatására, sejtesünk szerint az önmentés gondolata is ott munkált. Mint ahogyan irodalmi tevékenysége is összefüggésbe hozható az önmentés igényével, amiről sajátos tárgykörű és hangulatú írásai eléggé érzékletesen tanúskodnak.

Csáthról beszelünk, de gondolatainkat nem kizárólag Csáth személyes életére vonatkoztatnánk immár, hanem egy jelenségre – egy tragikus sorsválasztásra –, amelyet a csáthi élet szimbolizál számunkra. Egy sorsválasztásra, amelynek egyik végkifejlete az önpusztítás, a másik az elmebaj. Mivel annyi áldozata van mindkét alternatívának azóta is –­ bizonyságaként annak, hogy Csáth tragédiájának kapcsán milyen kevés magyarázatnak a századvég „fülledt, levegőtlen polgári világára” hivat­koznunk –, nem tehetünk mást, mint hogy szorongató tanácstalanságunkban Csáthoz fordulunk, aki e sorsválasztás kényszeréről és az aberrációkba torkolló lelki perdiszpozíciókról minden bizonnyal sok mindent tud számunkra mondani.

Induljuk el azon a gondolatszálon, amelyet egyik kései írása, a Dénes Imre kínál számukra. 1918-ban, amikor Kosztolányi – kicsit „az életmentés sikerének reményében” (Dér Zoltán) – közzéteszi a Dénes Imrét, Csáth már súlyos beteg. Rémképeket lát, nyugtalanság kínozza, tűrhetetlen fej-, mell- és nyakfájás gyötri. Mindazonáltal írásának, amely­ben egy parasztfiú megőrülésének a körülményeit meséli el, nagy jelentőseget tulajdonit maga is. Ami már csak azért is figyelmet érdemel, mivel sok évvel Az elmebetegségek psychikus mechanismusa c. könyvének a megjelenése után vagyunk. Hogy a téma tőle szokatlanul ter­jengős előadásban, a részletek árnyalt kidolgozásával, s a történet ta­nulságának külön rögzítésével visszatért, aligha véletlen. Dér Zoltán kitűnő Csát-tanulmányában úgy értékeli, hogy a Dénes Imre már nem éri el a korábbi írások színvonalat. „A gondosan kitalált mozzanatok egy gépies folyamat életszerű fölaprózásánál többet nem nyújtanak” – írja, s némiképpen megütközik azon is, hogy Csáth „Mintha nem hinne az olvasó fogékonyságában: elmondja, mi a történet értelme...” (Dér Zol­tán: i. m. 100-101.). Semmi okunk vitatni Dér Zoltán észrevételeinek helyességét. Számunkra ugyanis mindegy, hogy Csáthnak ez a kései írása irodalmi szempontból színvonalesést jelez-e vagy sem, mint ahogy annak sincs jelentősége, hogy a novella jelzett sajátosságai mennyire hozhatók összefüggésbe a morfinizmus következményeivel. Pszichológiai szemszögből a megőrülés mozzanatainak részletes kifejtése, s a történet értelmének írója által való külön rögzítése az írás kulcsszerepére hívja fel a figyelmet.

Imre vallásos és szemérmes fiú volt. Nem káromkodott, mint a többi fiú, „nem ízlett neki a bor”, és „nem állt be a táncolók közé”, ha a lányok táncba hívták. Nem mintha egyáltalán nem érdekelték volna a nők, csak „úgy erezte, hogy nem méltó hozzá az efféle fehérnép”. „Ha néha, téli éjszakákon, amikor valami különös érzés fölébresz­tette álmából, és a melegre fűtött szoba tikkasztó, párás levegőjében kellemes és gyötrő fulladást érzett, egészen másféle nőkre gondolt. Finom, aranyszőke, fehér bőrű teremtésekre, olyanfélékre, mint a szomszéd falubeli báró felesége és annak a húga, akik minden héten áthajtattak a falun, mikor bevásárolni mentek a városba”.

Amikor családjuk váratlanul elszegényedik, Imre apjával együtt ki­keveredik néhány évre Amerikába. Ott egy napon a vasárnapi templomi gyülekezetben felfigyelt egy „missre”, aki nagyon hasonlított az álmaiban megjelenő bárónőre. „A szép lány igen világosan értésére adta a fiúnak, hogy tetszik neki. Nézte őt. Soká és kedvesen”. Tekintetét gyakran a fiúra szegezte, aztán hamiskásan rámosolygott, prédikáció után pedig, amikor mindenki kifelé tódult, a nagy tolongásban igyekezett Imre közelébe sodródni. Olykor „egészen mellésimult, sőt, úgy intézte a dolgot, hogy a kezével hozzáérhessen” Imre kezéhez. Néha még „a szép, meleg csípőit” is odaszorította a fiú derekához.

Dénes Imre pedig „mint a rák, olyan vörös volt ilyenkor... azt hitte, eláll a lélegzete, és mindjárt összeesik”. Arra gondolni sem mert, hogy a lányt megszólítsa. Márcsak azért sem, mert nem tudott ango­lul. „De egyébként magyarul se tudta volna kisütni, hogyan is kel1ene a beszélgetést kezdeni.”

„Telt, múlt az idő, és gyűlt a pénz. Már írták a levelet haza, hogy nemsokára indulni fognak...” Imrét a kétségbeesés, hogy hamarosan itt kell hagyni a lányt, gyávábba tette, mint volt valaha. „Álmában úgyszólván napró1 napra a mísszel karonfogva, úri ruhában sétálva látta magát. A szájában rövid szárú pipa, a lábán széles talpú cipő, fején nagy szélű posztókalap. Hallotta a saját hangját, amint angolul beszél, s a missz hallgatja, megérti őt, és nevetve, évődve, kedveskedve válaszol.” Ezeknek az álmoknak a hatására megtanult ugyan néhány szót angolul, de amikor ismét egymás mellé sodródtak a templomi gyülekezetben, „mégse volt képes kinyitni a szájat”.

„Kétségbeesésében végképp lemondott a megszólítás tervéről. Már csak azt remélte, hogy elutazásuk előtt va1ami csoda fog történni. Talán a missz egy vasárnapon el fogja hozni az apját, és a templomból kijövet megállítják majd, és megkérdezik tőle, akar-e itt maradni és a misszt feleségül venni.” Így képzelte a dolgot, egyszerűen, mert „Sem­mi más megoldás nem látszott neki lehetségesnek”.

A csoda azonban e1maradt. A hajón „szótlan és közömbös volt”. „Az utolsó három-négy hét emésztő, tehetetlen reménykedése, várakozása után megnyugvás volt a végső elszakadás is.”

Otthon, Imre anyjának már az első percben feltűnt a fiú megváltozott viselkedése, nemtörődömsége, közönye. Elhanyagolta magát, napokon át a szobában tartózkodott, s heves dühkitörésekkel reagált, ha faggatták. Hiába kínálták, nem nyúlt az ételhez. „Ült, ült egy helyben, mint egy kuka... föltett kalappal, mint a hajón”. Akármit beszéltek neki, nem válaszolt.  .

A szülei sokat tanakodtak, hogy mi leli, aztán megállapodtak abban, hogy „valami fejbaja lehet”. A nagy szégyen miatt, hogy a fejbaj kitudódhat, nem mertek orvost hívni. Reménykedtek, hogy majd újra rendbe jön minden, és Imre „a régi jámbor, jó fiú” lesz megint.

Dénesnét azonban a hideg rettegés járta át, amikor Imre egy napon szokatlanul vidám hangulatban elárulta neki nagy titkát, hogy látta a misszt, itt a faluban, egy disznóólban. Félelmet és nagy nyugtalanságot érzett ennek hallatán, de még mindig nem fordultak orvosihoz.

Nem várt kellemetlenséggel végződött a teli disznóölés is, amelyet a fiú, a szülők számára érthetetlen módon, szeretett volna mindenáron megakadályozni. Amikor ez végül is nem sikerült neki, többé nem szenvedhette az apját. „Mintha valami nagy haragosa lett volna, úgy viselkedett vele”, s többé nem szólt hozzá.

A Dénes szülők mind riadtabban nézték a fiú csillogó szemeit, megrettenve hallgattak furcsa meséit, nevetését. Végül is nem volt mit tenni, az öreg befogott, és elment a doktorért. „Az orvos már rövid vizsgálat után kijelentette, hogy bizony a fiú megháborodott.”

Imre kórházba került. Hónapok múltak el, de ő nem változott semmit. „Egész nap egy helyben ül, nem beszél senkivel egy hangot se, hallgat, bámul, néz a levegőbe a szép kék szemeivel, mint egy tulok, és olykor-olykor nagyokat mosolyog magában. Min mulat, miért mosolyog, mit hall, ezt nem árulja el semmiképp, hiába faggatják.”

Egy fiatal doktornak mégis megsúgta egyszer, hogy „üzeneteket kap Amerikából drót nélküli telefon útján. A szép missz telefonoz neki egész nap.”

Az elmebetegségek keletkezésének és megértésének egész tünettanát kínalja a fenti novella. Legfőbb tanulságként mindenekelőtt azt, hogy a bennünk lakozó vágyak nem ismernek akadályt, s ha vágyaink megva­lósulásának, beteljesülésének valami mégis útját állja, a tartós megrövidítettség különös érzéseket és gondolatokat fakaszthat fel a lélek mélyéről. Vágyai nyomán Dénes Imre egy új világot teremt önmagának. Ez az új világ olyan vágyfantáziára épül, amely összeegyeztethetetlen a parasztfiú mindennapi, földhözragadt életével. A valóságnak ez az átszínezése, nem teljes tudomásulvétele azonban megint konfliktushoz ve­zet. Az új belső világ önhatalmú megteremtése összeütközésbe kerül a mindennapi élet logikájával és a környezet igényeivel. Dénes Imre vágyteljesülése – a szép missz szerelmének megszerzése – kétségkívül különös reakciókkal jár együtt, paranoiás képzetekben, vonatkoztatási kényszerben jut kifejezésre, amit a környezet elmebetegségként könyvel el.

A valóságot, a realitást egyébkent mindannyian átformáljuk valamelyest. Érdeklődésünk iránya, figyelmünk, emlékezetünk mind belső késztetéseinknek, vágyainknak van alárendelve. Így nem egyformán veszünk tudomást mindenről, ami a valóságban történik. Azt észleljük elsődlegesen, ami valamiért megérint bennünket, s ami valamilyen formában összefügg vágyelemeinkkel.

A valóság átszínezésének legszebb példái egyébkent épp a szerelemmel és a szexuális vágy különböző szublimációival állnak összefüggésben. Milyen fájdalmas és gyötrelmes folyamat álmainkat leszállítani a valóság szintjére, a szerelem és érzékiség borzongató nyugtalanságát odaszelídíteni a mindennapi élet sekélyes cselekvési teréhez. Hogy ez mennyire nem megy simán és egyszerűen, milyen sajátos lélektani helyzeteket teremt, Csáth zseniálisan tudta megjeleníteni műveiben. Írásai tele vannak a belsőlázadó erők tobzódásával, a pszichés struktúra regresszív felbomlásának eseteivel.

A bennünk megjelenő, felsejlő vágyak miatt szüntelenül konfliktusba kerülünk önmagunkkal és környezetünkkel. Ahhoz, hogy ennek a konfliktusnak a feszültségét csökkentsük, meg kell zaboláznunk ösztöneinket, meg kell tagadnunk belső késztetéseinket. A közvélemény azokat az embereket tartja „normálisnak”, akiknek ez maradéktalanul sikerül. Akik megtanulják gúzsba kötni érzékeiket, nem hagyják almaiktól  és vágyaiktól elárasztani – s így a realitástól elszakadni képzeletüket.

A realitásnak ez a nagyfokú tisztelete azonban olykor túl nagy árat követel magáért. Vágyaink elfojtásában sokszor odáig kell menni, hogy ennek nyomán teljes affektív tompaság lép fel: érzéktelenné és részvétlenné válunk magunkkal és másokkal szemben. A lélek nyugalmát en­nek ellenére sem sikerül mindig megteremteni. Sőt, a valóság ilyen mérvű tisztelete már kórformába torkollik: szakadást idéz elő az én és a külvilág között. Akiket mi „neurotikusoknak” mondunk, azok mind emiatt szenvednek.

Freud a neurotikus helyzetet úgy interpretálja, hogy „felettes­énünk” összeütközésbe kerül „ösztön-énünkkel”, míg ellenben az „én” és az „ösztön-én” közötti konfliktus pszichotikus tüneteket eredményez. Mindezt úgy is mondhatnánk, hogy „a neurotikus számára a realitás van hatalmon, a pszichotikus számára az ösztön a mérvadó” (Nemes Lívia: Pszichotikus konfliktus és realitás. Bp. 1986/4. Kézirat). A neurotikus engedelmes a valósággal szemben, fél tőle, menekül előle. A pszichotikus viszont, mivel vágyait nem képes feladni, átépíti a realitást. Önkényes módon új realitást teremt magának, és ebben az önkényesen teremtett valóságban már korántsem olyan megbotránkoztatóak vágyai, mint a régiben.

A pszichotikus közvetlenül tagadja a valóságot, megpróbálja azt egy más valósággal helyettesíteni. A neurotikus, vele ellentétben, inkább rnegtagadja saját vágyait, igényeit. Nem tagadja a valóságot, de mivel saját belső késztetéseiről nem akar tudomást venni, mégis ezt teszi, menekül a realitás egy része elől.

Öngyilkosságát követően már az első nekro1ógok egyike (Szaulich Antal: Cáth Géza. Magyar Újság - Bácskai Hírlap, 1919. szeptember 14.) Csáth „neuraszténiás lelkével” hozza összefüggésbe a csapongó zseni érzékeny, egzaltált személyiséget, és belső lázadozásba felőrlődő, végül tragédiába torkolló életét. Ritka szenvedélyű lelkének ingerlő titkát azóta  is sokan a „neuraszténiában” sejtették.

Minő tévedés. Csáth különleges novellái sejtelmes álomszerűségükkel, mesehangulatukkal, az idegekhez szó1ó erotikus motívumaikkal, amelyek rendre valamilyen fantasztikus, fájó, beteges vágykiélés története köré fonódnak, nem neurotikus lélekre vallanak. De alkati sajátosságai: temperamentuma, gondolkodása, érzései, beállítódása is ellene szólnak a neurózisnak. Csáth, mint író és ember, nem menekül a realitás elől. Ellenkezőleg. A valóságot mindig éppen ott piszkálja meg, ahol az feszültségeket rejt, ahol törékenynek bizonyul. Freudi terminológiával fogalmazva az „ösztön-én” világa foglalkoztatja, életét és munkáit a vágy uralja. Érzéseit, amelyekből az életöröm igenlésének bár szokatlan szándékai világlanak ki, nem elfojtani igyekezett, hanem nagy művészi tehetséggel és szakmai tudással színes, eleven történetekbe ágyazta. Azzal, hogy így mindent az öntudat szintjére emelt, tulajdonképpen bonckés alá vette, nagyítóüveg alá tette önnön lelkét. Mindezt természetesen nem tehette meg a freudi „én” tiltása, azaz az érvényes társadalmi konvenciók megszegése nélkül, ami nem kis feszültséggel jár. Mi ezt a feszültséget erezzük ki életéből és műveiből, ez érint meg bennünket, is ezáltal nyílik rá szemünk az élet vágyfantáziáktól benépesített süllyesztőjébe, abban a köznapi élet által megtagadott, elátkozott, buja, illatos világba, amely megcsapta és fojtogatta Dénes Imre lelkét is azokon a párás, fülledt téli éjszakákon, „amikor valami különös érzés fölébresztette álmából”.

A pszichotikus feszültség Csáthtal sajátos sorsszerveződési irányt vett. Ám sorsa és művei által megjelenített konfliktus aló1 nem vonhatja ki magát senki emberfia sem. A kérdés, a maga általános érvényében így merül fel: Vágyaink szorításában élve miként lehet a túlzott engedelmesség (a valóságtól való rettegés) és az önkényes átépítés (a valóságmegtagadás) veszélyét elkerülni?     .

Melyik a valódi élet? Az-e, ami simábbnak látszik, de örömtelenebb, vagy az, amelyik ábrándokba mosódva, több vágyat, érzést kínálva, a realitáson túl van?

A pszichológia tudja rá a választ, ezt azonban a mindennapi életben nehéz realizálni. Az optimális az volna, ha az ember mindkét vonást egyesítené magában: tisztelettel viszonyulna a realitáshoz, de azt nem szívesen venné tudomásul, ezért annak megváltoztatásán fáradozna. Nem úgy, persze, mint a pszichotikus, hogy egy kedvére való belső világot épít fel a maga számára, hanem külső munkateljesítmény formájában, a társadalmi körülmények megváltoztatásával.

Már Freud feltételezte, hogy a realitás átalakítása ellen a valóságban heves ellenerők működnek, illetve hogy az elutasított valóság midig újra rákényszeríti magát a lélekre. Az emlékezetcsalódások, kisebb­nagyobb tévképzetek, hallucinációk stb. által összefogott új valóság megteremtése ezért sziszifuszi munka, a valóság lerombolja, szétzilálja a hamis realitást a fejünkben. Emiatt az állandó szorongás azoknál, pszichózisban szenvednek. De a neurotikusok sem tudják tartósan elfojtani a valóság bizonyos – őket irritáló – mozzanatait. Belső készteté­seik újra és újra felerősödnek, s ezek elfojtassa folyamatosan nagy energiát von el tőlük. Olyan energiát, amelyet a pszichotikusokkal együtt, a valóság munkával való átalakításába fektethetnének.

A munkának és kapcsolatainknak az egészséges életvitel szempontjából kulcsszerepe van. Olykor a pszichotikus személyek is megpróbálnak a külvilág felé fordulni: intenzív emberi kapcsolatokat kialakítani, törekvéseiket hasznosítani. Ezek a kapcsolatok azonban, amelyek felszínesen nézve a dolgokat, érdeklődésnek, melegségnek, odafordulásnak tűnnek számunkra, valójában a pszichotikus beteg speciális igényeinek a kifejeződései és az a szerepük, hogy a valóságot képviseljék a pszi­chotikus konfliktusban. A pszichotikus személy megpróbálja alkalmas személyeken keresztül kiélni tilosnak ítélt ösztöntörekvéseit, vágyait, és ugyanakkor büntetni is azokat kiélt ösztönkésztetéseiért. Ezzel a manőverrel növelik narcisztikus és szadomazochista tendenciaiakt, s ezáltal mind melyebb regresszióba kerülnek. A Csáth-novellák java a pszichotikus kapcsolatok bizarr, viszolyogtató végkifejleteiről szól: nemi erőszakról, gyilkosságról, szadista vágykiélésről, vérfertőzésről, hullagyalázásról.

A pszichotikus konfliktus átvételére alkalmas kapcsolatok mellett elősegítheti a pszichés egyensúly fenntartását, illetve a pszichotikus összeomlás elkerülését a vallás, megszállott politikai, művészi tevékenység. A művészek, színészek, szektaalapítók stb. gyakran tisztában is vannak vele, hogy azért kapaszkodnak munkájukba, barátaikba, híveikbe, mert csak ezek réven tudják úgy-ahogy felszínen tartani magukat. S ha bármilyen ok miatt tevékenységük feladására kényszerülnek, vagy elvesztik a számukra kapaszkodót jelentő kapcsolatokat, izgalmi állapot és pszichotikus epizód lép fel eletükben.

Ilyesmi nyilvánvalóan Csáth életében is többször fellépett. Művészi munkájával, sokoldalú tevékenységével tulajdonképpen sokáig ki tudja védeni a pszichotikus konfliktus elmélyülését. Írói munkásságának ugyanis nemcsak az a célja, hogy a vágy szikráival bevilágítsa a lélek melységeit, a tudattalan sötét titkait, s ezzel elszórakoztasson bennünket, hanem a művészi megjelenítés, egyúttal szublimáció is a vágykiélés sajátos formáját jelenti. És ha a „verejtékes munka” nem állt volna oly távol tőle, ha jövőjét tervezgetve nem kényelmes fürdőorvosi állásról álmodozik, elegáns ruhákról, külföldi utazásokról, úri kedvtelésekről, ha túljutva az első irodalmi sikereken, a kevés, de hatásos irodalmi művekhez fűzött vérmes reményei helyett vállalni tudta volna azt a termékeny feszültséget, amely a nagy életmű létrehozásához szükséges, talán sikerült volna balsorsát elkerülni.

Csáth azonban – és ezt Dér Zoltán nagyon jól látja – ahelyett, hogy alárendelte volna életét a munkának, az alkotás gyötrelmeinek, a teljes élet hiányából fakadó szorongását mesterségesen teremtett gyönyörrel – morfiummal – akarta megszüntetni. S amikor ez „sikerült” neki, nemcsak a leendő nagy művek létrehozását szolgáló termékeny feszültséget szüntette meg, hanem érzékenysége, szenvedélye, sebzettsége is ellenőrizhetetlen hatalommá növekedett fölötte. A "védtelenség" a pszichotikus konfliktust felerősíti benne, és az összeomlás elkerülhetetlenné válik.

Nyilvánvalóan sokszor küzdött a feltolakodó gondolat ellen, hogy tulajdonképpen „elmebeteg”, mint ahogy szenvedett annak a gondolatától is, hogy ambíciói kielégületlenek maradnak, és nem sikerült neki egészében megismerni és végigélni az életet.  G. kisasszony naplója, illetve Az elmebetegségek psychikus mechanismusa címmel, alig huszonöt éves korában megírt tanulmánya, is sok mindenben alátámasztja ezt a feltevésünket. G. kisasszony kórtörténete ugyanis nemcsak Csáth „soha meg nem írt regényeit helyettesítő olvasmányul” kínálkozik számunkra, ahogyan azt Mészöly írja a könyv újabb kiadásához fűzött Előszavában, hanem Csáth legteljesebb önanalízise is, amelyben közvetlen utalások formájában vagy áttételesen kulcsot ad kezünkbe életérzéseinek és életfilozófiájának megértéséhez.

Mészöly Miklós úgy véli, hogy G. kisasszony kórtörténete és Csáth személyisége között sajátos negatív analógiára kell gondolnunk. „Csáthot éppen azért érintette mélyebben G. kisasszony naplója, mert a kisasszony, és saját lét- és életélménye között túlságosan is pontos volt a motivációk ellentéte” – írja. (Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978. 17.)                                                 .

Szó sincs erről. Az analógia nem fordított: Csáth önmagát elemez­te, s ha úgy tetszik, egy kicsit mindannyiunkat.

G. kisasszony tele volt ambícióval, tudásszomjjal. Hírnévre vágyott, szeretett volna sokat tudni, valami „világraszólót” alkotni, hogy meg­gazdagodva gondtalan, kényelmes életet tudjon a maga szamara biztosítani. Ehelyett beteg édesanyját kell ápolnia, állandó rettegésben, nehogy elkapja tőle a tüdőbajt. Félelmi neurózisban szenved hosszú éveken át, hipochondriás gondolatok gyötrik.

Akárcsak Csáth Géza életrajzát olvasnánk.

Az élet előrehaladtéval mind több a baj, a perspektívák mind szomorúbbak. G. kisasszony elveszti anyját, aztán apját is. Magára marad. Hamarosan megjelenik azonban egy „idősebb úr” a láthatáron, aki házasság révén anyagi biztonságot tudna neki nyújtani. G. kisasszonyt azonban szerelmi vágya egy másik férfi felé húzza.

Mit tegyen? Ha szívére hallgat, szegénység vár rá egész eletében. Ha viszont a házasságot választja, szerelmi vágyairól kell lemondania. A konfliktus, minthogy G. kisasszony egészében szeretne ismerni, élvezni és végigélni életet, nem kínál megoldást. Különösen azt követően, hogy a fiatalember (aki éppen olyan vágykép G. kisasszony fejében, mint a „missz” Dénes Imréében) váratlanul eltűnik a színről. Ekkor G. kisasszonyt, immár egy „idegen erő”, rá akarja venni, hogy hozzámenjen az „idős” kérőhöz. Majd később teljesen ennek az „idegen erőnek” a befolyása alá kerül, pontosabban egy ördögi „Lény” kezdi üldözni, s mindenféle szemérmetlen dolgokra akarja G. kisasszonyt rávenni.

Az üldöztetési téves eszme kialakulásával egy csapásra „megoldódik” a konfliktus. Önmaga és mások előtt sikerül G. kisasszonynak megőriznie lényének kivételes szemérmességet, pszichózisa ugyanakkor lehetővé teszi számára „buja” és „erkölcstelen” vágyainak kiélését. Amire az élet nem kínál lehetőséget, azt a „Lény” teszi meg vele képzeletében.

Csáth G. kisasszony kórtörténetének elemzésével a továbbiakban helyénvalóan arra próbál rámutatni, hogy a pszichózis egy jobb híján kínálkozó „megoldás” valamilyen feloldhatatlan konfliktusra. „A pszi­chotikus az üldözötthöz hasonlít, aki a tűz elől a vízbe ugrik” – írja. (I. m. 51.)

Alapvetően azonban már ebben a munkájában is, akárcsak évek múlva a Dénes Imrében, a vágy sorsa izgatja. Hogy mi történik velünk, ha a vágyaink, hajlamaink szerinti életre nem nyílik módunk? Igaz-e, hogy az egészséges és sikeres élethez bizonyos dolgok elfojtására vagy elhallgatására, azaz bizonyos fokú önmegtagadásra, szemérmességre van szükségünk? Csáth helyesen azt állítja, hogy azok az emberek, akik nem vállalják vágyaikat, akik elfojtják, megtagadjak azokat, súlyos árat fizetnek hazugságukért. A neurózisok, fóbiák, depressziósok, lelki meghasonlások stb. mind ebből a hazugságból fakadnak. Csáth külön munkában szeretett volna foglalkozni az úgynevezett „fiziologikus neurózisokkal”, de ez a mű sajnos nem készült el. Ebben a munkájában talán –megelőzve korát – a pszichoszomatikus betegségek példáján is igazolta volna, hogy miért célszerűbb vállalni önmagunkat (érzéseinket, gondjainkat, félelmeinket, vágyainkat), mint hazudni saját magunknak.

Tudjuk, hogy ő maga ezen a téren mennyire nem tűrt megalkuvást. Sajátos tárgykörű és atmoszférájú írásai mellett szakmunkája is azt példázza, hogy leplezés nélkül vállalt minden érzést és gondolatot magában. Sokszor a képtelenségig következetes volt ezek „leleplezésében” és kendőzetlen bemutatásában. Ez az önmegsemmisítő következetességgel vállalt magatartás abból a meggyőződéséből – filozófiai alapállásból – fakadt, hogy vágyaink feladása egyet jelent önmagunk feladásával. G. kisasszony sem akkor jajdul fel igazán, amikor a „Lény” szemérmetlenkedik vele – hisz valójában gyönyörködik szexuális „üldöztetésében” –, legfájóbb sérelem akkor éri, amikor ez a fantom „arra törekedett, hogy gyökeresen kiirtsa” a vágyakat belőle. Ez volt az, ami „irtózatosan fájt, akárcsak az élet legmélyebb gyökereit tépte volna ki belőlem”. (I. m. 62. o.)

Hallgassunk hát Csáthra, aki a legteljesebb vágyteljesülést keresve, a „jó” és „rossz” kategóriák feladására, a hagyományos viselkedésnor­mák megkérdőjelezésére biztat bennünket? Nehéz vállalkozás volna ez, hiszen joggal rettenünk vissza a test gyönyöreinek attó1 a megtapasztalásától, amire a Csát-novellák hősei vállalkoznak előttünk. Másfelől az is bizonyos, hogy a hétköznapi világ fedhetetlen erkölcsére sem lehet hagyatkozni. Hiszen amennyiben a morális tiltásokat következetesen betartjuk, annak eredménye a szexualitásban, neuraszténiában, morális szadizmusban jut kifejezésre.

A különböző kívánalmak, a belső és külső normák Csáthnál nem fértek egyetlen valóságba össze, bármennyire is egyetlen élet járulékai voltak ezek. A kegyetlen, szorongató valóságot neki sem sikerült mohó életigenlésével, belső késztetéseivel, vágyaival összeegyeztetni.

Csáth harminckét évesen, tragikus hirtelenséggel megszakadó élete az ösztön és tudat, a vágy és realitás olyan konfliktusait szikráztatja fel, amely rávilágít az ép és kóros pszichés működés hátterére, s ráhangol bennünket egy kis sorselemzésre. Csáth dilemmáját ugyanis, ti. azt, hogy milyen választási lehetőségeink vannak, ha saját belső késztetéseink, és a valóság között ellentét merül fel, mindannyiunknak meg kell magunkban válaszolnunk.

(Első megjelenési helye: Üzenet, 1987. január-március, XVII. évfolyam, 1-3. szám)