Az igazi önszerveződés még várat magára

Könyvbemutató, kritikai állásponttal

Kisoroszon és Kikindán bemutatásra került Hódi Sándor Magyarok a forrongó Szerbiában című könyve – A 2000. októberének eseményeit és az új hatalom első száz napját a tanú hitelességével, az adott helyzet azonnali elemzésével, a magyar politikai élet aktív szereplőjeként értékeli a szerző – Beszélgetés Hódi Sándorral napjaink aktuális ügyes-bajos dolgairól

Ha azt mondjuk, hogy „magyarok a forrongó Szerbiában”, akkor ez mindannyiunk számára egy nagyon ismert élethelyzetet jelent. A Tíz évi küzdelem a délvidéki magyarságért után – amely Hódi Sándor legutóbb Kikindán is bemutatott kötete – a 2000. év október 5-ét megelőző történések, a hatalomváltás, az új kormány első száz napját összefoglaló, önéletrajzi, naplószerű írásokat tartalmazó, mindenekelőtt társadalomkritikával és tényekkel szembesítő kötet kerül most az olvasó kezébe.

HÓDI Sándort nem kell külön bemutatni a kikindai olvasóközönségnek. A klinikai pszichológus, tudományos kutató, társadalomkritikus, szakíró, politikus a kisebbségi lét kiváló szakértője. A társadalomszervezés aktív résztvevője. Ami elkápráztatja az olvasót, az a szókimondása, az igaza, amivel rámutat – segítő, jobbító szándékkal – közéletünk fonák helyzetére. És reményt ad, állást foglal, utat mutat.

A magyarság szellemi, lelki állapotáról mondta Hódi Sándor 2000. májusában: Iszonyatos környezetszennyezés megy végbe, ami ellen elsősorban a szellemi munka nagyobb megbecsülésével védekezhetünk. Meggyőződésem, hogy a magyarságban van még elegendő ihlető, mozgósító erő ahhoz, hogy a szellemi alkata megváltozzék, s lesz olyan szellemi irányító rétege, amely jó döntéseivel meg tudja előzni a bajt, s az eddigi kudarcokat, a hibákat, a bukásokat nemcsak elviselhetővé tudja tenni számunkra, hanem a nemzet javára tudja fordítani. Mert csak rajtunk áll, hogy minden akadályt, megalázatást, bajt úgy fogjunk fel, hogy annak fontos értelme, üzenete van életünk folytatása szempontjából, azáltal, hogy alkalmat szolgáltatnak döntéseink újragondolására, kapcsolataink átalakítására, a célok, az eszközök és a társak megválasztására.

Azóta volt egy forradalom Szerbiában, a Magyarok Világszövetségében is történt egy és más, új kisebbségvédelmi törvényt „kaptunk” (vagy alkottunk), megalakult a Magyar nemzeti tanács. A forrongó Szerbiában mennyire mozdult meg a magyar nemzetrész – amit csak kisebbségi sorsnak minősíthetünk, első kézből értesülhetünk a könyvből.

A könyvbemutató után is a témához kapcsolódó kérdéseket tettünk fel Hódi Sándornak.

– Mint pszichológus, hogyan magyarázza, a választópolgárok csalódottságát, érdektelenségét?

– Önmagában a csalódottság és az elégedetlenség hangoztatása nem elég, ezt politikailag nem lehet kamatoztatni. Láttuk a legutóbbi választásokon is, hogy a csalódottság és a rezignáció miatt a választópolgárok el se mentek kinyilvánítani akaratukat. Hát íg nemigen lehet a változást sürgetni. Volt olyan jelölt is, aki esetleg lendített volna az ország szekerén, de a polgárokat nem érdekelte. A tudatosodási folyamat a polgárokban nagyon lassú, ugyanakkor a csalódottságot hangsúlyozzák, de minden egyes emberben ott van ennek az oka. Ő maga sem vesz részt annyira aktívan a társadalmi-politikai életben, nem sürgeti ezeket a változásokat. Azok, akik a hatalmon vannak, azoknak az az érdekük, hogy a státusukat befagyasszák, és számukra az a megfelelő, ha nincs nyomás, akkor ez a helyzet elég hosszan elhúzódhat.

– A küszöbön lévő elnökválasztáson milyen szerep jut az itteni magyarságnak?

– Most még kevesebb a választási lehetőségünk, mint a korábbi menetben, mert akkor legalább volt egy némileg európai formátumú személy is. Azt hiszem, hogy a magyarság választása nem perdöntő ebben a kérdésben. Ezt tulajdonképpen Szerbia dönti el és maguk a többségben levő szerbek, hogy mégis Kostunica, vagy pedig az elégedetlenség átviszi őket a radikalizmus irányába. Isten óvjon ettől bennünket is meg őket is, mert ez nem megoldás. Akkor azok az eredmények is kútba esnek, amelyeket eddig elértünk. Egy kicsit a helyben járásra emlékeztet engem ez, de hát nagy csodát nem remélhetünk.

– Az anyaország szerepének milyen jelentőséget tulajdonít az itteni helyzetünk alakulásában?

– Sajnos a határon túli magyarság elvárása, csalódottsága vagy politikai életének alakulása függött és ma is függ a magyarországi politika alakulásától. Ott most már a negyedik kormány váltotta egymást, ami kétségtelenül biztató. Olyan értelemben biztató, hogy nem tud megszilárdulni egy hatalom, és ez valahol a nép elégedetlenségét jelzi, csalódottságát, még akkor is, ha most visszaszavazták a kommunistákat. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi hatalomnak a mandátuma sem lesz meghosszabbítva, mert nyílván nem tudják kielégíteni azokat az elvárásokat, amelyek a magyar népben is fölhalmozódtak. Más kérdés, hogy rajtunk viszont még jobban csattan az ostor, hiszen az anyaország hathatós politikai, erkölcsi és anyagi támogatása nélkül nagyon nehezen tudunk megmaradni. Ez most jut különösen kifejezésre, az európai csatlakozás után. Mert hát Szlovákia, Románia reménykedhet abban, hogy a következő fordulóban csatlakozik, és ez lényegében más helyzetet jelent a szlovákiai magyarság számára, mint ami Szerbiában, Ukrajnában vár a magyarokra. Sajnos elkövettünk egy súlyos mulasztást, mégpedig, hogy Magyarország csatlakozása előtt valamilyen formában valamilyen szinten nem lett elrendezve a határon kívül maradt kisebbség helyzete. Ez a státustörvény megítélésem szerint ehhez kevés. De úgy alakultak a politikai viszonyok, ahogy alakultak, ezen nem tudunk változtatni, kétségtelen, hogy egy kicsit állóvízbe kerültünk, és kétségtelen az is, hogy a helyzet ilyen szempontból egy cseppet sem rózsás.

– A vajdasági magyarság mennyit tesz helyzete rendezése, illetve jobbra fordulása érdekében?

– Nagyon sokáig apolitikusnak neveltek bennünket, nem volt ésszerű és célszerű politikával foglalkozni. Csak olyanok foglalkoztak politikával, akik az ördögnek eladták a lelküket. A rendszerváltás (nevezzük így) óta vagy legalábbis a kommunista diktatúra összeomlása után vagy a többpártrendszer bevezetésével, mód van a kisebbségi akarat politikai megnyilvánulására. Más kérdés, hogy a magyarság erre részben nem volt felkészülve, részben hiányzott az értelmiségi politikai réteg, amely nem üzletként venne részt a politikában, hanem közösségi érdekeket képviselne masszívan és egyértelműen. Ilyen emberek nem nagyon vannak, ezeket nagyon könnyen a pályán kívülre lehet szorítani. Gyakorlatilag ugyanazok szervezik a magyarság politikai életét, akik részt vettek a korábbi időszakban is a politikai életben. Csodát nem lehet várni még a legjobb szándékú embertől sem, hiszen ezek most is, mint akkor, a saját érdeküket nézik. Ennek ellenére a közösségi érdekek legalább szóbeli vagy néha kisebb-nagyobb látványos képviseletéről nem lehet lemondani nekik sem, az élet olyan irányban megy. Ettől csodát nem lehet remélni. Ma a magyarság többségével ugyanaz a baj, mint a szerb többséggel: hogy passzívan vár. Várja, hogy fönt a politikusok majd megoldják a helyzetét. Nyomás, erőteljes, aktív részvétel nélkül nem megy a politikai életben sem előre semmi. A vajdasági magyarság is a 90-es évek elejéhez képest, amikor nagyon jelen volt az önszerveződés, szinte mindenkiben ott volt, most passzív rezisztenciában várja a dolgok alakulását és szidja azt, akit éppen a sajtó meglebegtet előtte. Igazán nem látom az önszerveződést, hogy lendületet kapott volna ettől.

– Mégis, milyenek az esélyeink a megmaradásra, itt a Délvidéken?

– Azt hiszem, hogy a szerb társadalom, a szerb nép megkapta azt a történelmi leckét, amelyre rászolgált, és amely nélkül nem is lehetett itt tudati, szellemi átalakulás. Ez a szűkös anyagi helyzet, az európai közösség támogatására való ráutaltság és minden egyéb, a világrend megváltozása is, előbb vagy utóbb tudatosulni fog a szerb politikában és médiában. Ha egy fajta tudatváltás, még ha lassan és keservesen, de megindul, mert Szerbiának nincs más választása, mint felzárkózni Európához, akkor ez a folyamat nekünk dolgozik, ez a mi helyzetünkön javít. Ilyen értelemben azért alaptalan rezignációba vagy kilátástalanságba esni, mert ez azért nem így van, a mi hajónkat akkor is viszi egy kicsit a szél, hogyha mi nem is evezünk. De azért miért ne evezzünk is egy kicsit.

(k-i.: Kikindai Újság, 2002. november 29. , péntek)