Új törekvések a pszichológiában

Beszélgetés Hódi Sándorral az Illúziók nélkül című könyvének megjelenése alkalmából

E könyvben is, akárcsak a korábbiakban, éles polémiát folytatsz a pszichológia önkorrekciójáért. Azokkal a felfogásokkal szállsz vitába, amelyek még kötődnek a pszichológia hagyományosnak tekinthető szemléletmódjához. A pszichológia helykeresése azonban nemcsak e hivatás képviselőin múlik, hanem a pszichológiával szemben támasztott elvárásokon is. Beszélhetünk-e egyáltalán kialakult társadalmi elvárásokról a pszichológiával szemben?

– Igen, beszélhetünk. Sőt, elég erőteljes elvárásokról is. De a társadalmi elvárásokról beszélve különbséget kell tennünk a pszichológust alkalmazó különböző intézmények (üzemek, kórházak, iskolák) elvárásai, és az egyszerű emberek elképzelései között. Amíg ugyanis az intézmények többé-kevésbé jól körülhatárolt feladatok elvégzését várják el a pszichológustól (pl. alkalmasság- és képességvizsgálatokat, bizonyos kórállapotok diagnózisát pontosító támpontokat), a köznapi embernek a pszichológiáról beszélve a személyes élet zsákutcái, a lelki élet problémái jutnak eszébe.

– A pszichológiának mint tudománynak a felismerései mennyire kamatoztathatók a gyakorlatban?

– Az intézményes feladatokat ellátó alkalmazott pszichológia sok mindent kamatoztathat a pszichológiai kutatómunka eredményeiből, innen veszi át például módszereit, technikáit. Ezzel szemben a pszichológia mint tudomány, és a lelki élet problémái igen messze esnek egymástól. Ez utóbbival ugyanis az akadémikus pszichológia, vagyis a pszichológiai kutatómunka fő árama nem sokat foglalkozik.

– A kötet bevezető tanulmányában a pszichológia feladatvállalásának új lehetőségeiről írsz. Miben látod az ún. életpszichológia megvalósulásának legfőbb akadályát?

– Az életpszichológiának mindenekelőtt az ember sorskérdéseivel kellene foglalkoznia. Ezeknek a sorskérdéseknek azonban bizonyos krízishelyzetekhez, döntési szituációkhoz kötötten először is mint szükségleteknek kell megfogalmazódniuk a pszichológia iránt. Erről, ilyen értelemben ma még nem beszélhetünk. Az emberek életük legfontosabb döntéseit rendszerint a legkisebb körültekintés nélkül hozzák meg, legkevésbé az jut eszükbe, hogy ehhez a pszichológia részéről külső segítséget igényelhetnének. Gondoljunk csak például a pályaválasztás és párválasztás esetlegességeire és ennek következményeire.

De ha már léteznek is ilyen szükségletek, megoldásuk intézményes feltételekhez kötött: létre kell hozni ilyen jellegű szolgáltatásokat, tanácsadókat. Létrehozásuknak, megszervezésüknek viszont anyagi és társadalmi feltételei vannak. Ilyen folyamat beindulását jelzik egyébként nálunk a házassági és nevelési tanácsadó szolgálatok létrehozására irányuló erőfeszítések és kezdeti lépések.

– Hogyan lehetne elérni, hogy a pszichológia mint tudomány ne idegenkedjen az olyan kérdések felvetésétől, hogy Mi az élet? Van-e lélek? Hogyan viszonyuljunk a halálhoz?

– A pszichológiának mint tudománynak a tárgykörét, kérdésfelvetéseit, módszereit stb. társadalomfilozófiai élőfelvetései is ideológiai kötöttségei határozzák meg. Ezektől függően ad más és más választ az élet és a halál, a test és a lélek kérdéseire.

– Az „Életpszichológia…” című tanulmányodban azt írod, hogy ma, a társadalmi kérdések marxista vizsgálatának Achiles-sarka a pszichológia: s ezt mindenekelőtt úgy kell értenünk, hogy nemcsak a pszichológiának van szüksége a marxista társadalom- és emberfelfogásra, hanem a marxizmus sem nélkülözheti a társadalmi élet szubjektív szférájára vonatkozó pszichológiai kutatásokat. Miben látod ma ennek a tézisnek az aktualitását?

– Hadd hivatkozzam itt csak a szükségletek példájára. Tudjuk, hogy az emberi szükségletek nem állandóak, hanem társadalmi-történelmi körülményektől függően változnak. Más volt például az emberek szükségletének köre a múlt században, és más ma. A megváltozott szükségletekről – és a szükségletekhez fűződő cselekvésigényről – elsősorban a pszichológiának kell(ene) számot adnia. Ha az új szükségletek alakulásának folyamatáról nincs megbízható tudásunk, a marxista elmélet is elválik a gyakorlattól, aminek szükségképpen kárát látjuk.

–  Az utóbbi időben a Létünk-ben megjelentetett tanulmányaidban empirikus kutatásaid bizonyos eredményeiről adsz számot. Mire vonatkoznak ezek a kutatások, és milyen felismerésekkel járnak számodra?

– Egyes deviáns magatartásformák: az öngyilkosság, neurózis, alkoholizmus stb. kialakulásának okaival foglalkozva arra a belátásra jutottam, hogy ezek – akárcsak más deviáns viselkedésformák – szoros összefüggésben állnak az ember társadalmi cselekvési lehetőségeinek a korlátaival: részben a cselekvési mozgástér objektív hiányával, részben magának a cselekvési igénynek a hiányával, a cselekvési gátoltsággal. Az említett empirikus kutatás tulajdonképpen ennek a felismerésnek a továbbgondolásához, illetve egzakt kimutatásához járult hozzá.

– S végül hadd kérdezzem meg: a HÍD-ban lezajlott polémia mennyiben járult hozzá a „pszichológia önkorrekciójához”?

– A HÍD-beli vita számomra elsősorban azzal a tanulsággal szolgált, hogy értelmiségünk mennyire nyitott és fogékony a pszichológiai problémák iránt. Szakmai szempontból pedig megerősített abban, hogy milyen nagy szükség mutatkozik a több tőről fakadó pszichológiai tudás konfrotálására, átgondolására, mert csak a különböző nézetek, felfogások ütköztetése és egyeztetése serkenti a korszerű pszichológiai tudás letisztulásának folyamatát.

(Vajda János: Magyar Szó, 1985. december 7., szombat)