Kábítószer. Mit mond a pszichológus?

– Kezdjük talán a narkósokkal. Mi jellemzi őket a leginkább, mit mondhat róluk a pszichológus?

– Úgy tűnik, hogy közös személyiségtípus jellemző valamennyi drogfogyasztóra. Ezeknek az embereknek az a fő tulajdonságuk, hogy szorongóak és a szorongásukat próbálják csökkenteni. A dohányosok abban a pillanatban csökkentik a frusztrációs feszültségüket, amikor rágyújtanak. Régebben, amikor kővel csiholták a tüzet, a rágyújtás szertartása jobban levezette a feszültséget, mint korunkban a cigaretta, mely nem vezeti le jól a cselekvési kényszert. Az alkohol már tartósabban biztosítja a feszültség csökkentését, ugyanez vonatkozik a kábítószerre is.

– Tehát lelki szempontból nincs lényeges különbség a dohányzás, az alkohol és a „kemény drog” fogyasztása között.

– Nincs. A szorongással való birkózás, a szorongás kivédése, csökkentése a leglényegesebb mozzanat. A gyógyszerek, a nyugtatók is a szorongást csökkentik, tehát a gyógyszerfüggőség is hasonló a többi kábítószertől való függőséghez.

– Ezek szerint a narkotikumok terjesztése csak jogi alapon különül el; az állam ugyebár nem gördít akadályt a cigaretta, az alkohol árusítása elé.

– Ne hagyjuk ki a gyógyszereket, a nyugtatók előállításából is hatalmas haszon származik.

– Ott hagytuk abba, hogy a narkósok teli vannak szorongással.

– Igen és ezek a szorongó személyek általában rossz társas kapcsolattal rendelkező emberek, akiknél kötődéseikben, gyökereikben, másokhoz való tartozásukban nagy bizonytalanság tapasztalható. Az alkohol és a kábítószer fogyasztásánál különösen szembetűnő jelenség, hogy általában társaságban, csoportokban isznak, narkóznak az emberek.

– Akik társaságban is érezhetik magukat magányosnak.

– Ige, de a minimális érintkezés, a formális együttlét is többletet jelent a narkósok számára. A kivertség érzése sorsközösségeket hoz létre; lefelé húzó csoportokat, melyekből nagyon nehéz bárkit is kirántani. Ha csak azt akarjuk, hogy valaki mondjon le a kábítószerről, az alkoholról stb., azzal még az illető nem kerül jobb helyzetbe a magányosságával, a szorongásaival.

– Tehát a narkósoknak az emberi kapcsolatukat kellene rendezniük.

– De hogyan? Nem lehet hozzátartozókat, rokonokat, barátokat receptre fölírni. Az ember egy családba, egy közösségbe születik, és csak abban a közösségben tanulhatja meg, hogyan tehet szert barátokra. Fennáll annak a lehetősége, hogy a narkósok nem tanulták meg, nem sajátították el a kapcsolatfelvételt, a kapcsolatápolást, a kapcsolatkiépítést, ami az életben, ugye, külön művészet. Akik nem tudnak a másik ember felé hidat építeni, azok magányosak maradnak. Még ha közelednek is mások hozzájuk, azokhoz is görcsösen viszonyulnak, mert nem tudják, hogy meddig vállalhatják a másikat…

– Kábítószer és alkotás…

– Nagy téma. Ahhoz, hogy leülj, hogy alkoss, ahhoz az kell, hogy szorítson valami, hogy átélj valami konfliktust, hogy szenvedj valamitől. Tehát az, amitől szenvedsz, az ösztönös alkotásra. Az alkotás feszültséggel jár. Vannak emberek, akik menekülnek ettől a feszültségtől, holott épp ez a cselekvés feltétele. Akik ezt a feszültséget kábítószerrel semlegesítik, azok sohasem jutnak el a feszültség cselekvő módon való levezetéséhez.

– Tehát épp ezt a feszültséget kellene megbecsülni.

– Úgy van, mert ez teremti meg a kiírás, a kitáncolás, a kiéneklés stb. feltételét.

– Ezért kell harcot folytatni a kábítószerek ellen?

– Igen, amihez ugyebár pénz kell. Rengeteg pénz. Hogy egy amerikai tapasztalatot említsek, legalább annyi pénzt kell beleölni a kábítószerek elleni küzdelembe, amennyi nyereség volt rajtuk. Ha „N” összegű jövedelem folyik be a dohányzásból, az alkoholfogyasztásból stb. az államkasszába, ennek az „N” jövedelemnek legalább a felét a kábítószerek elleni küzdelembe kell befektetnünk, ha sikeres hadviselést akarunk folytatni ellenük. Mert szólamokkal ez nem megy.

– Miért van az emberiségnek szüksége kábítószerekre? Minden esetben pótcselekvés miatt?

– Bizonyára olvastad Stanislaw Lem regényét, melyben leírja feltevését, hogy a tudósok, bizonyos agykérgi régiók ingerlésével kiválthatnak jó közérzetet, azaz létrehozhatunk olyan szerkezeteket, speciális “sisakokat”, amelyek segítségével, a külső körülményektől függetlenül, csodálatos közérzet biztosítható. Az állatkísérletek azt bizonyították, hogy Lem elképzelése nem minden alap nélküli. Az állatok agykérgébe elektródákat építettek be, és az állatok gyorsan megtanulták, hogyan válthatják ki egy pedál nyomkodásával azt a kellemes bizsergést, amely roppantul tetszett nekik. Még evés helyett is a pedált nyomkodták. Ami az embernél jó közérzetet vált ki, azt nagyon nehéz elvenni tőle. Ez a helyzet a kábítószerekkel is.

Nem szabad a konfliktusmentes élet naiv illúziójában élni. Nem szabad azt hinnünk, hogy bennünket mindenki szeret stb. Ahhoz, hogy vállalni tudjuk a konfliktusokat, meg kell tanulnunk a küzdelem személyi feltételeit. Meg kell tanulnunk harcolni, érvényre juttatni saját érdekeinket.

Vizsgálatokat végeztem, vajon miért szoronganak az emberek akkor is, amikor nyugodtan cselekedhetnének, nincs a dolognak nagy tétje. Hát azért szoronganak, mert beépítették magukba azokat a bénító félelmeket, amelyek eleve megfosztják őket a cselekvés lehetőségétől. Azt vizsgáltam a közelmúltban, hogy van-e a balesetveszélyes személyiségnek valamilyen jellemzője. A balesetet szenvedett és nem szenvedett egyének személyiségvonásait összevetve, egy dologban szembetűnő különbséget tapasztaltam: minél előrelátóbb valaki, annál kevésbé fenyegeti balesetveszély. Nos, azok a személyek, akiket nem fenyeget balesetveszély sok esetben rendkívül aggályosak. Például félnek attól, hogy megmondják saját véleményüket, hogy kiálljanak a saját érdekeik mellett, hogy nyilvános helyen felszólaljanak, ugyanakkor, ha beülnek egy gépkocsiba, eszeveszetten száguldoznak, ami sokkal inkább veszélyezteti életüket, mint például a szókimondás.

Nem hiszem, hogy van olyan társadalmi helyzet, amely önfelmentésül szolgálhatna a cselekvés valamilyen formája alól. Azt mondom, ha sok a gond, akkor épp ez a szorító cipő kell hogy késztessen bennünket sorsváltoztató cselekvésre.

Akik leszoktak arról, hogy egyetlen lépést is tegyenek elismerés, vállveregetés nélkül, azok gyáva, félénk, önpusztító magatartásba menekülnek. Ha szenvedünk egy problémától, valamilyen gondtól, akkor tessék azt a gondot megoldani. Nézzük csak az alkotó értelmiség panaszait! Hányszor hallottuk már az elmúlt időszakban, hogy az alkotásnak nem kedvezett az élet, a kor, Én hiányolom a remekműveket, melyek nem kerültek elő a fiókok mélyéről. Hogy a nagy névtelenségből nem bukkantak elő azok a nevek, melyek a művészetben, tudományban gyökeres változást idéztek volna elő.

Az a magatartás, amely rövid távú elismerésekre épül, nem igazi alkotó igényű magatartás.

– Kipróbáltad-e a kábítószert?

– Nem próbáltam ki, nem éreztem szükségét. Nem szenvedek annyira az idegességtől, nem érzem magam annyira tehetetlennek, hogy kábítószer után kelljen nyúlnom. Azt próbálom tudatosítani, hogy a kábítószer fogyasztása a személyes vereség beismerése. A hozzám forduló narkósoknak nem is a lebeszélésre van szükségük, hanem inkább arra kíváncsiak, hogy látom én, a pszichológus őket. Fontos dolgok múlhatnak apróságokon. Egyszer beállított hozzám egy az egészségügyi körökben jól ismert narkós, akinek a kartonján nagy betűkkel, pirossal többször is aláhúzva ott állt, hogy narkotikumokat fogyaszt. Elvégeztem a szükséges vizsgálatokat, majd miután elbeszélgettem vele, közöltem, hogy szerintem alkalmas munkára, ami őt nagyon meglepte. – Látja, hogy mi áll a kartonomban? – kérdezte. – Látom, de engem nem érdekel – feleltem. – Én magát vizsgáltam meg és nem a kartonját. Magát pedig alkalmasnak látom a munkára.  

Az illető visszanyerte az önértékelését. Ki tudja, néha kinek a véleményére van szükségünk önértékelésünk megerősítéséhez. A narkósok néha olyan emberek elismerésére várnak, akik valamilyen oknál fogva sosem részesítik őket a kívánt elismerésben.

Az önértékelés zavaraival küszködő egyén életében nagyon nehéz felkutatni azt a másik embert, akinek az elismerésére vár.

– Az egyik ifjúsági értekezleten egyesek annak a nézetnek próbáltak hangot adni, hogy a kábítószer-élvezők inkább delikvensek, mint betegek.

– Ez nem kérdés. A betegség fogalmát az Egészségügyi Világszervezet határozta meg, mely szerint az egészséges ember szervileg, fizikailag, pszichésen és szociálisan jó közérzetű ember. Aki lelkileg, szociálisan tartósan szenved valamitől, az nem számít egészséges embernek. Ide tartozik még az is, hogy nyomorban, éhezésben élők sem egészségesek. Akinek tartósan szorongáscsökkentő szerre van szüksége, az segítségre szoruló, beteg ember.

– A gyógyszerek mértéktelen, felesleges használatát is kiegyenlíted a narkózással?

– Igen, mert a gyógyszerekbe, a pirulákba vetett hit is azonos vele. Ha baj van, a modern ember elmegy az orvoshoz, korunk messiásához, aki megfelelő tablettát ír ki neki, amitől elmúlik a baj. Meglehetősen rossz hozzáállás, káros felfogás. Azt kellene tudatosítanunk, hogy mindenki a saját életéért felelős. Ahogyan a primitív törzseknél hisznek a varázslókban, úgy hisznek ma az emberek a gyógyszerekben és orvosokban.

– Abban, hogy mindenre, hogy minden ellen van valamiféle pirula.

– Telefonál nekem egy édesanya: Nagy baj van a kisfiammal!  – Mi a baj? – kérdem. – Hihetetlen hogyan viselkedik! Az apjával teljesen kétségbe vagyunk esve… Mondjon már valami közelebbit is a fiáról. – Hát nem alszik, eltolja magától az ételt, néha mintha sírna… – És mikor kezdődött – kérdezem. Aztán, rövidre fogva a szót, kiderült, hogy egy kislány van a dologban, aki nem viszonozta a fiú érdeklődését.

 Drága anyuka – szóltam az édesanyához –, ez a fiú szerelmes. A szerelem nem betegség!

Ezek szerint az anyuka sohasem volt szerelmes életében, idegen volt tőle ez az érzés, nem tudta hová tenni.

– Szerencsére, a fia megismerte.

– És megszenvedte. Hát persze, hogy megszenvedte, a szerelmet kutyául meg kell szenvedni. És az egészben az a legnagyobb szerencse, hogy a fiú nem került egy olyan orvoshoz, aki gyógyszert írt volna ki a nyugtalansága, depressziója ellen. Előfordulhat, hiszen az orvosoknak is a vizsgálat során alig öt perc áll rendelkezésükre, s e rövid idő alatt nem mindenre derül fény, elképzelhető, hogy gyógyszert, nyugtatót írna ki…

– A szerelem ellen.

– Igen.

Odáig jutott az emberiség, hogy gyógyszerek segítségével küzd az ellen, amit érez, nem akarja érezni azt, amit érez, magát az életet.

A kellemetlenségektől szeretne gyorsan megszabadulni, minden tépelődés, gyötrődés, a dolgokkal való szembenézés nélkül. És rendszerint azok, akik pálcát törnek a narkósok fölött, maguk sem különbek náluk, csak ők nem narkotikumokat, hanem gyógyszereket szednek minden gondjuk-bajuk ellen. És itt egyenlítődnek ki a gyógyszerek a narkotikumokkal.

(Tari István: Képes Ifjúság, 1987. december 8.)