Életben maradni – légüres térben.

Több mint könyvbemutató

Részletek a kisoroszi könyvbemutatón elhangzottakból

Dr. Hódi Sándor a falunk szülötte. Pszichológus, tudományos kutató, terapeuta, társadalomkritikus, szakíró, politikus, a kisebbségi lét kiváló szakértője. Nemcsak tudós, hanem aktív résztvevője, cselekvő közéleti személyiség az utóbbi tíz-tizenkét év eseményeinek. Az ezredév utolsóévtizedének a dokumentálására vállalkozó munka, betekintést kíván nyújtani a délvidéki magyarság nemzeti öneszmélésének és társadalmi szerveződésének folyamatába. Tíz évi küzdelem a délvidéki magyarságért, valamint a fedőlap – Életben maradni (Szanka Latz Ilona) – képe is közli, hogy meg kell maradnunk, hogy az ezeréves múlt, a falu hétszáz éves múlta valamire, a megmaradásra int és kötelez. A szerző szavaival élve, 1989 októberétől 2000 májusa közti időszak dokumentálását szolgálja a kötet. A délvidéki magyarság önszerveződésének folyamata, a nemzeti öneszmélés, a kisebbségi létünk gyötrelmeit, gondjait mutatja be – mondta bevezetőjében Sztánics Ferenc a könyvbemutatón

Hódi Sándor a kisebbségi léthez fűződő gondolatait, véleményét, álláspontját fejtette ki a kötet kapcsán:

– Ezt a könyvet azzal az igénnyel írtam, hogy tíz évre visszatekintve lássuk, milyen tanulságok kínálkoznak, hol mit rontottunk el, mit mulasztottunk el. Igazán melléfogás, rossz döntés és helyzetmegítélés nem nagyon volt. Hogy gyengék és bizonytalanok voltunk, az inkább mulasztás. Azt szerettem volna, hogy amikor eljön a cselekvés pillanata, merjünk, tudjunk élni a lehetőségekkel. Világosan láttuk, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években fordul a szél, új idők jönnek, változik a történelem, helyzetünkön is változtatni lehetne. Elkezdtük megszervezni a politikai érdekképviseleteket, amelyek később, sajnos párttá csontosodtak és kiléptek a tömegmozgalom keretéből, fotelharcokká silányultak. Később létrehoztuk a határon kívüli kisebbségi szervezetek közös csúcsszervét, a KENF-et, hogy napirendre kerüljön a mi ügyünk és végre rendeződjön ez a kérdés, de az egész elbukott. Nem rajtunk múlott, hanem olyan pesti félelmek és aggályok miatt bukott el, amelyek nem voltak helyénvalóak, és meghiúsították azt, hogy a kisebbségi autonómia ügye napirendre kerüljön. Az autonómia-koncepciónkban nem volt semmi, ami a többségi népre nézve sértő vagy bántó lett volna. A mi belső betegségünkön bukott meg, azon a gyávaságon és gyámoltalanságon, amely azok részéről nyilvánult meg elsősorban, akik a múlt embereiként ott maradtak a hatalmi pozíciókon. Azokat nem érdekelte sem a mi sorsunk, sem a magyar nép sorsa. Rendkívül keserves ez az egész rendszerváltási folyamat. Erről is szól ez a könyv, hogy mennyi buktató, kelepce várt és talán vár ránk, és mekkora árat fizetünk ezért az iskoláért.

– Aki hatalomra kerül, az bebetonozza magát, nem mozdul tovább. Ez egy végtelenül nehéz folyamat, de nem reménytelen. A lényege az, hogy ha lelkületében, szellemében, érzésvilágában, mentalitásában erős a nép, erősek az emberek, a falu vagy a közösség, az rendkívül sok mindent túlél.

- Én sem politikusként kezdtem, egy kitérő volt, hogy belesodródtam, belesodródtunk mindannyian a politikába. Kenyérkereső foglalkozásom a pszichológia. Sajnos az veszély fenyeget bennünket, hogy a magyarság depresszióba, mély letargiába esik. Önpusztítóvá válik, kilátástalannak érzi jövőjét. Még mindig sokkal borúsabban ítéljük meg saját lehetőségeinket, jövőnket, esélyeinket mint amilyenek azok valójában. Ez ellen kellene küzdenünk, és ezt kellene magunkban legyőzni.

– A jövő azoké, akiknek a legtöbb eszük van, és ha nem hagyjuk, hogy az értékeink, a   nyersanyagok után az eszünktől és a lelkünktől is megfosszanak bennünket, akkor a magyarságnak jó esélye van a jövővel szemben. A gyengeségünk abban van, hogy egyedül csodákra vagyunk képesek, közösen viszont semmire! A mi önszerveződésünk, szervezettségünk, a közösségi érdek megfogalmazása és képviselete gyenge. Ha megtanuljuk, hogy együtt, a saját ügyünkben, érdekünkben közösen cselekedjünk, akkor miénk a jövő.

– A politikai marketing terén is van tanulnivalónk: az elmúlt választások során szövetséget kötöttünk a koalícióval, de ennek ellenében nem kértünk az égvilágon semmit. Azt hittük, hogy csak a lojalitással, hűséggel, megalázkodással elérjük célunkat. Becsaptak bennünket.

– A globalizáció is foglalkoztatja a közvéleményt: azt mondják, hogy a nagyhatalmi érdek mindent maga alá gyűr, nincs helye sem népeknek, se senkinek, egyformává kell válni, mindenki pudingszerű ember lesz, mindenki ugyanúgy beszél, ugyanúgy gondolkodik, érez, ahogyan a tévé sulykolja belénk. Ez azért nem igaz. A globalizmus létezik, mint világjelenség, de a globális törekvések mögött is helyi (és csoport) érdekek rejlenek. Ezekkel az érdekekkel mindig szembe kell tudnunk helyezni saját érdekeinket. Ha egy közösség eléggé szervezett, akkor nincs az a nagyhatalmi gépezet, amely ledarálhatna akár egy falut is. Egy-egy falu akár ezer évet is túlél, ezek a nagy globális társadalmak olykor még kétszáz évet sem. Tanuljunk meg az adottságainkkal élni, tanuljunk meg együtt csinálni meg valamit, akármilyen kis dolgokat is. Erről szoktattak le bennünket az elmúlt időszakban. Az egész kommunizmus arról szól, hogy legyünk szófogadóak, hűségesek, szavazzunk, éljenezzünk. Ennek a korszaknak most vége. Az állam nem fog helyettünk gondoskodni, magunknak kell. Ez viszont ott kezdődik, ahol élünk, abban a faluban, abban az utcában, el egészen a kisebbségi közösségünkig, a nemzetig. Ha a cipő szorít bennünket, azt hiszem, előbb-utóbb kezünkbe vesszük sorsunk irányítását –hallottuk Hódi Sándortól, Kisoroszon.

(Szokolai Zsuzsa: Kikindai Újság, 2001. október 19.)