Délvidéki magyarok a balkáni viharban

Március végétől közel nyolcvan napon át tartott a balkáni lecke, a NATO-gépek folyamatos támadása, melynek nyomán hidak, utak, gyárak és lakóépületek váltak romhalmazzá. Rá három hétre – páratlan gyorsasággal – a tótfalusi Logos magánnyomda jóvoltából megjelent egy vaskos naplóregény Jugoszlávia bombázása címmel. Szerzője nem ismeretlen a felvidéki olvasó előtt sem, hiszen a VMDK alapító tagjaként, majd alelnökeként közéleti szerepet vállalt: ő a megalkotója a vajdasági magyarok első s voltaképpen máig érvényes autonómia koncepciójának. Jelenleg a Magyarok Világszövetsége Kárpát-medencei Régiójának az alelnöke. A már huzamosabb ideje Adán élő Hódi Sándor a bánáti Nagytószegen született 1943-ban, pszichológiai tanulmányait Újvidéken kezdte, majd a budapesti ELTE bölcsészkarán folytatta, ott doktorált, majd ezt a címét a zágrábi egyetemen is megvédte. A bácskai Adán előbb munka- majd klinikai pszichológusként dolgozott, ez idő tájt önálló kutatóként folytat vizsgálódásokat, mindenekelőtt az asszimiláció- és kisebbségkutatás, a társadalmi devianciák és a csoportlélektan területén. Eddig tucatnyi könyve jelent meg vajdasági és magyarországi kiadók révén.

– Miért olyan nehéz a Balkánon befejezni a háborúk sorozatát?

– A NATO is úgy cselekszik, mint az egyszerű ember; mindig csak a soron levő feladatra képes koncentrálni. Horvátország után Bosznia kérdését rendezték, ám Daytonban a békeszerződést úgy kötötték meg, hogy abban szót sem ejtettek Koszovóról, holott világos: ebben a térségben egymást követik az etnikai konfliktusok. Koszovó sorsa most intéződik, s talán egy napon a többi itt élő kisebbség is előtérbe kerül. Meg kell értenünk, el kell fogadnunk a konfliktuskezelésnek ezt a lépésről lépésre történő módját.

– Milyenek most egyáltalán az esélyeink? A Vajdaságban nemrégiben megalakult az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács.

– Az a kérdés, hogy ebben a testületben megfogalmazódnak-e majd népességünk egészének törekvései, elképzelései. Ha ez csak egy csoportnak az akarata, akkor az egész a visszájára fordul. A Magyar Nemzeti Tanácsból nem lett volna szabad kiszorítani a civil szférát, az egyházat, az emigrációt, közös céljaink nélkülük nem körvonalazhatóak. Nem kellene félni az újabb erők bevonásától. Ez a testület így lényegében nem más, mint egy újabb pártfórum. Tehát: ami nem építkezés, azt nem kell erőltetni. Minden jó szándék ellenére úgy gondolom, a tanácsnak az ilyen formában való megalakítása átgondolatlan volt, belülről is, bár úgy sejtem, létrejöttét kívülről szorgalmazták. Nem volt szerencsés ez a forszírozott dolog, s a mi ügyünket mindez nem oldja meg.

– Szélesebb értelemben véve: az anyaországtól leválasztott magyar nemzetrészek helyzete mindmáig megoldatlan. Erre külön rálátásod van az MVSZ Kárpát-medencei Régiójának alelnökeként is. Szerinted milyen képlet vezethetne célhoz?

– Úgy gondolom, erre nem lehet általános választ adni, sem térben, sem időben, nincs olyan recept – a hasonlóságok ellenére –, amely mindenütt alkalmazható lenne. S változó az is, mi tűnhet elérhetőnek vagy célszerű cselekvési magatartásnak. Ezúttal inkább felidézném a kilencvenes évek legelejét, amikor megindult a határon túli magyarság soraiban az önszerveződés. Akkor például létezett egy adott helyzet: az autonómia koncepciókat kidolgoztuk, csúcsintézményként létrejött a kárpát-medencei magyar kisebbségek fóruma, ahol egyeztettük elképzeléseinket, egyszóval készen álltunk arra, hogy a politikai igényeinket megjelenítsük a nyugati közvélemény és politikai fórumok előtt. Ehhez kértük a magyar kormány támogatását. Az első nagy csalódás itt ért bennünket. Kezdeményezésünk a kormányzó MDF akkori politikája folytán megbukott; olyan félelmek miatt, hogy az autonómia törekvések prezentálása a környező országokban felélesztené a kisantantreflexeket, úgymond ismét összefognának Magyarország ellen, amely nehéz helyzetbe kerülne, s a határon túli magyarság is nagy megpróbáltatásoknak lenne kitéve. Mi azt találtuk mondani, ne féljenek Budapesten helyettünk, mi tudjuk, hogy meddig mehetünk el. A néhai Antall József miniszterelnök végül is nem adta áldását; külön-külön hajlandó volt a kisebbségi szervezetek képviselőit fogadni s törekvéseikről tárgyalni, de a közös akarat megnyilvánításra nem adott lehetőséget. Érzésem szerint, visszapillantva, nagyon súlyos történelmi mulasztást követtünk el. Ha akkor megtesszük a célravezető lépést, ma sokkal könnyebb helyzetben volnánk.

– A létszámában is érzékeny veszteségeket szenvedő vajdasági magyarság – hat pártra szakadva – megosztott, a háborúk és mozgósítások folytán megfélemlített, a civil szervezetek éppen hogy csak kibontakozóban, késésben ugyanakkor az ország demokratizálódása, nem beszélve a polgárháború reális veszélyeiről. Hogyan építkezni ilyen talajon?

– A legfőbb gond – s nem csak nálunk –, hogy a politikai életben hiányzik az időnkénti számvetés, a helyzet értékelése, az elmúlt évek tapasztalatainak, ismereteinek összegzése. Valahogy mindig a nulláról indulunk, felelősség és tanulságok nélkül. A fejlődéslélektanból példálózva: ha így cseperedne fel egy gyerek, semmire sem menne. Visszajelzések, számvetések nélkül lehetetlen előbbre lépni. Hasonlóan van a kisebbségi politikában, egy ilyen elemzés azonnal felszínre hozna néhány fontos dolgot, tapasztalatot. Például: az induláskor mindannyian azt hittük, hogy a pártos önszerveződés válik majd nyerő lappá. Nevezetesen, ha parlamenti képviselőink lesznek, mondjuk Bukarestben, Belgrádban, Pozsonyban, akkor már a megoldás útjára léptünk, s csak idő kérdése, hogy a helyzetünk rendeződjék. Voltak ugyan intő és figyelmeztető jelek a pártosodási modellel szemben, de azokat nem vettük igazán komolyan; a pártokon, a megmérkőzésen volt a hangsúly. Tíz év távlatából be kell látni, hogy – létszámunknál fogva – akárhány képviselőnk jut is be a parlamentbe, három, hat vagy kilenc, soha nem leszünk a mérleg nyelve (vagy csak egy pillanatnyi helyzetben), amit kamatoztatni lehetne. Szó sincs arról, hogy szükségtelen volna a politikai életben való részvétel, állampolgári jogon ilyen formában is meg kell jeleníteni kisebbségi érdekeinket. De nem kizárólag csak így, erre hagyatkozva. Fel kellene ismernünk egy másik törekvést is: egy nemzeti közösség egészének az érdekeit kellene valamilyen szövetségi, szervezeti szinten láttatni. Nem pártos alapon, hanem a pártok fölött állva. Ma ennek nagy szükségét és hiányát érezzük. A vajdasági magyarságnak nincs ilyen szervezete. Ha lenne, akkor a nemzetközi porondon is nagyobb súllyal tudnánk képviselni követeléseinket. Rá kellene jönnünk arra is, hogy a pártos szerveződéssel elhanyagoltuk a közösségszervezést; ahhoz, hogy egy közösség működjön, a pártok mellett ezernyi más intézményre, egyesületre, klubra, szervezett gazdasági életre, művelődésre, iskolákra, tudományra, társasági életre stb. van szükség. Ha ezek a társadalmi alakzatok hiányzanak, nem eléggé életerősek, akkor a párt csak annyit ér, mint egy szappanbuborék, nincs mögötte igazán társadalmi bázis, törekvés. És ez esetben a politikai önszerveződésnek nincs utánpótlása. Minderre nem fektettünk hangsúlyt, így a civil szféra nálunk most igen gyengén áll.

– A képet hogyan lehetne mégis teljesebbé tenni?

– Szerintem gazdasági vonatkozásban sem vizsgáltuk meg például a tulajdonviszonyok kérdését: milyen károkat szenvedtünk el, mit lehetne abból egy történelmi fordulópont esetén visszakapni vagy javunkra fordítani, egyszóval hogyan lehetne más alapokra helyezni kisebbségi létünket – ez például sokkal perdöntőbb, mint a pártdekrétumok sokasága.

Új erőforrásokat kellene tehát bekapcsolni. Ilyen vonatkozásban fontosnak tartom megjegyezni, hogy az ötvenes évektől kezdődően különböző kényszerítő okok miatt, a legutóbbi tíz esztendőben pedig a háborútól való félelem, a lelki terror vagy a munkahely elvesztése folytán több mint százezer vajdasági magyar volt kénytelen elhagyni az országot. De az új hazájukba való beilleszkedés ellenére szívben és lélekben sokan megmaradtak vajdasági magyarnak. Rengeteg cselekvő energiával rendelkeznek, s nagyon sokat tudnának tenni értünk, önmagukért, valamennyiünkért. Őket már rég be kellett volna kapcsolni a politikai önszerveződésbe. Ezt csinálták az albánok is, a horvátok is, a muzulmánok is, mindenki. Nagy mulasztás, hogy az emigrációban rejlő erőt közösségünk erősítésére nem próbáltuk meg már eddig is hasznosítani.

 Sinkovics Péter: Új Szó, 1999. október 6.