Semmi sem lett az ígéretekből

Interjú dr. Hódi Sándorral, a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagjával

 – Tudomásunk szerint Ön is részt vett a Magyarok Világszövetsége 1993. április 17-ei elnökségi, illetve a vasárnapi választmányi ülésén. Milyen kérdések szerepeltek napirenden a világ magyarsága e rangos testületeinek összejövetelén?

– A számos napirendi pont közül bennünket elsősorban az MVSZ föderatív regionális átszervezésének kérdése, a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek helyzete, valamint a délvidéki magyarság támogatására vonatkozó javaslat érintett elsősorban.

- Ennek szellemében a közeljövőben Szerbiában, illetve Vajdaságban is létre fogjuk hozni az MVSZ országos tanácsát és megnyitjuk helyi irodáját. A gond csupán az, hogy ennek a ragyogó koncepciónak egyelőre nincs megnyugtató anyagi fedezete. A magam részéről nem látom például tisztán, hogy az MVSZ vajdasági irodája megnyitásának és működtetésének a költségeit ki állná, és hogy a támogatás mértékétől függően ez az iroda mit vállalna magára.

– A beszámolók alapján milyennek látja a magyarság helyzetét a Kárpát-medencében és a nagyvilágban?

– Csoóri Sándor, az MVSZ elnöke a választmányi ülés bevezetőjében a magyarság lelki egyesítésének szükségességéről beszélt. A magyarság lelki egyesítésében látja a szétszórt, Mohács óta megtört magyarság megújulásának lehetőségét. Ezt a gondolatot az MVSZ-ben sokan mások is vallják.

– Jómagam, aki pszichológus vagyok, ezt az alapállást kissé irracionálisnak tartom. Azt gondolom, hogy sokkal inkább közös érdekeink felismerésén, egyeztetésén és eredményes képviseletén múlnak a dolgok. S ez nem épp erős oldalunk. Ebből kifolyólag eléggé tétovák, szétszórtak és cselekvőképtelenek vagyunk. Holott fontos dolgokat kellene tető alá hoznunk. Hadd utaljak itt például a nemzetközi képviseletre, a kollektív jogokra, a kisebbségi autonómiákra.

 – Szó volt a délvidéki magyarság megsegítéséről is.

– Igen. Elhangzott egy javaslat, hogy a választmány tegyen közzé egy felhívást a délvidéki magyarság támogatására, mire én a korábbi keserű tapasztalataim alapján, talán szokatlan szókimondással, hangot adtam aggályaimnak. Elmondtam, hogy újabb segélyfelhívásra nincs szüksége a létében veszélyeztetett, rendkívül nehéz szociális helyzetbe került vajdasági magyarságnak. Egy éve nyitva áll a DMA folyószámlája, ország-világ számára közzétettük segélykérő felhívásunkat, mindhiába. Jótékonysági hangversenyeket rendeztek érdekünkben, egy fillért sem láttunk belőle. A választmány 1992. november 29-i ülésén elfogadta a Délvidéki Magyarságért Alapítvány célkitűzéseit és teljes támogatásáról biztosított bennünket. A 92/5-ös számú határozat azonban egyelőre úgy néz ki, hogy írott malaszt marad, semmi sem lett az ígéretekből.

 – Mindez nem jelenti azt, hogy Vajdaságba nem érkezik semminemű segély. Érkezik, csak nem egy esetben - ki tudja: szándékosan vagy véletlenül - rossz címre megy. Nemritkán épp azoknak, akik nem vállalnak részt a megmaradásunkért folyó harcban.

– Úgy érzi, hogy a vajdasági magyarság érdekeiért, kollektív jogaiért kiálló szervezetek és egyének sorsukra vannak hagyva?

– Ez majd elválik. Minden attól függ, hogyan alakulnak majd az érdekek és erőviszonyok, részben a magyarságon belül, részben nemzetközi szintéren, s hogy mivé fajulnak a véres balkáni események – hallottuk dr. Hódi Sándortól, az MVSZ elnökségi tagjától.

Pertics Péter: Magyar Szó, 1994. április 22.