Önmagunk vállalása

A közelmúltban jelent meg Hódi Sándor Táj és lélek  című kötete, amelyben a szerző az őt régóta foglalkoztató kérdésekre próbál választ adni, egyebek között arra, hogy „szoros összefüggésben Vajdaság társadalmi, gazdasági, politikai viszonyaival, történelmi múltjával, etnikai és kulturális tarkaságával, milyen pszichológiai sajátosságok jellemzik az itt élő embereket”. Alábbi beszélgetésünket a kötetben taglalt problémák összegezésének, de akár az ott felvetett kérdések továbbgondolásának is tekinthetjük.

  – A bennünket, kisebbségi közösségeket másoktól megkülönböztető sajátosságokról szólva elsősorban azt a szinte patalógiás méretű félelmet említi, amely miatt nem merjük vállalni teljes önmagunkat. Honnan ered ez a félelem, hova vezethetők vissza gyökerei?

  – Az ember csak akkor szorong, ha valamiféle veszélyt sejt. Elképzelhető, hogy – vélt vagy tényleges okok miatt – önmagunk nyílt vállalásától félünk, hogy önmagunk őszinte, egyértelmű felvállalása az, ami különféle veszélyekkel, hátrányos megkülönböztetéssel járhatott vagy jár együtt. Én azt hiszem, hogy a legfőbb veszélyt az jelenti, hogy elhallgattuk a nemzetek között felhalmozódó, az életből, az anyagi valóságból származó érdekellentéteket, amelyek, ha időben artikulálódnak, természetes megoldási teret kapnak. Így viszont, ha valami el van hallgatva, az csak robbanni tud, az csak kellemetlen helyzet elé állíthat bennünket.

  – Olyan mutatókról is szól, amelyek arra engednek következtetni, hogy az itt élő etnikai közösségek mindegyikének, így a magyaroknak is megvan a maguk „tulajdonsága”.

– Már amennyire ezt egyáltalán tulajdonságnak lehet nevezni, s nem inkább magatartásnak. Legfőbb ismérvünk a szorongás, a félelem, az arcnélküliség, a rendkívül nagyfokú alkalmazkodási készség, az önmagunk vállalásától való félelem. Ezt nem tartom egészségesnek, különösen most nem, amikor Európában eltűnőben vannak a szellemi határok, s mindenki megpróbál egy új európai közösségbe integrálódni.

Az előzményekhez tartozik, hogy a vajdasági magyarság körében strukturális aránytalanságok jöttek létre, társadalmi rétegeződésében negatív változások  jelentkeztek. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan csökkent a közép- és magasan kvalifikált emberek aránya. A magyar népesség Vajdaságon belüli százalékarányának csak egy töredéke végezte el a főiskolát, egyetemet, melynek következtében értelmiségünk foghíjas és szegényes. A másik probléma, hogy azok, akik be is fejezik tanulmányaikat, rendszerint más nyelven tanulnak, s nincs meg sem a nyelvben, sem a kultúrában való otthonosságuk ahhoz, hogy egyetemes vagy ennél magasabb szinten képviseljenek valamely  tudományágat vagy a magyar kultúrát. Mindez óhatatlanul oda vezetett, hogy a szellemi életünk fokozatosan beszűkült, kisebbségi kultúránk megcsonkult. Az egyik legfőbb feladatunk az lenne, hogy ezt a szellemi csonkaságot, egyoldalúságot, valahogy leküzdjük.

– Tanulmányaiban súlyos megállapításokat tesz azzal kapcsolatban, hogy nincs igazi értelmiségi rétegünk, amely a hovatartozás vállalására ösztönözné azokat, akik a nemzeti lét kilátásaiban elbizonytalanodtak. Ezen a tájon mindig az irodalom volt a nemzeti tudat gondozója, állítja, íróink, költőink viszont távol tartják magukat a politikától, sőt, a nemzetiségi sorskérdések is hidegen hagyják őket. Ezen a téren, úgy tűnik, mostanában tapasztalható némi mozgolódás.

– Nem véletlenül utaltam arra, hogy ez az irodalom nem merte olyan formában fölvállalni ennek az etnikumnak a gondjait, mint ahogyan azt talán várni lehetett volna. Azt hiszem, e téren kisebbségi komplexusban szenvednek azok is, akik a nemzetiségi intézményekben fontos szerepkörhöz jutottak. Tény, hogy az alkotók megérezték a cenzúra működését. Úgy gondolom, butaság és öncsonkítás volt ez a cenzúra. Cenzoraink éppen azokat a gondolatokat fojtották el csírájukban, azokat szelektálták ki az etnikai tudatból, amelyek megpróbálták valamilyen formában fölvetni, aktualizálni a mélyen rejlő, súlyos konfliktusokat.

Az emberek választ várnak az őket nyugtalanító kérdésekre. Ha mi nem írunk ezekről a kérdésekről, akkor a válaszokat más forrásokból szerzik be, s így más befolyásolja tudatukat, holott ez a feladat ránk várna. Nekünk, akik itt élünk és itt akarunk boldogulni, nekünk kell egy modern etnikai tudatot, egy adekvát helyzettudatot kialakítani. Ez viszont elképzelhetetlen oly módon, hogy közben a cenzúra kiskorúsít bennünket állampolgárságunkban, megnyomorít bennünket nemzettudatunkban.

A cenzorok arra hivatkozva végzik tevékenységüket, hogy ki kell szűrni mindazt, ami esetleg más népeket irritál. Azt az életformát azonban, amely kedvező és elfogadható minden etnikai közösség számára, együttesen kell kialakítanunk. Senki sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy mi is elmondjuk a véleményünket. Senkinek sincs jogában kisajátítani és kiskorúsítani az értelmiséget.

– Az anyanyelvi oktatás egyik fontos kitétele a problémáknak, hiszen az anyanyelvű művelődés folytonosságának és fejlődésének egyik feltételezője. Az eddigi, katasztrofálisnak minősített oktatási reformok következtében kialakult helyzetet hogyan jellemezné?

– Sok szó esett arról, hogy az iskolai átszervezések révén a gyerekek jelentős hányada került nem anyanyelvű iskolába s emiatt szükség-szerűen mind kevesebben végezték el az egyetemet. A mostani törvénytervezet következményeiben egyszerűen katasztrofális lenne, így sérelmes ránk nézve. Mélységesen sérti  érzelmi, pszichés habitusában ezt a kisebbséget, amely messze alkalmazkodóbb, mint más népek. Nagyfokú alkalmazkodóképessége miatt múló történelmi jelenségnek tekintette, ha akár néhány évtizeden át felszínre került egy olyan politikai hullám, amely intoleráns volt vele szemben. Most kitűnt, hogy ez a defenzív, védekező politika nem célszerű. A társadalmi demokratizálódási folyamatok és a reformtörekvések egésze olyan erőket vetett felszínre, amelyek aktív szerepvállalás híján súlyosan konfrontálnák és elmélyítenék a meglévő (nemzeti) ellentéteket, holott ezek oldására és áthidalására volna szükség. Most először történt meg, hogy a kisebbségünk néhány megbecsült és lelkiismeretes értelmisége végre leült és megpróbált számot vetni a helyzettel, s a számvetés során arra a megállapításra jutott, hogy a korábbi magatartás a továbbiakban nem célszerű. Valahol meg kell találni a helyünket ebben az átformálódó társadalmi közösségben. A spontán jelentkező aláírásgyűjtés inkább csak jelzi azt a hatalmas cselekvési energiát, ami felhalmozódott az elmúlt évtizedek során. A gondoknak ez a szerintem eléggé körültekintő artikulálódása jelzi, hogy ez az etnikum a felnőtté válás küszöbére ért, s ennek tekintem a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége Kezdeményező Bizottságának azon lépését, hogy egy érdekképviseleti szerv létrehozását szorgalmazza, amely közvetítő szerepet tudna vállalni a kisebbség és a legitim társadalmi szervezetek között.

– Tanulmányában kitér a kisebbségi és nemzetiségi státus közötti különbségekre. Ez utóbbi, az elképzelések szerint együtt jár az otthonosság érzésével, az integrálódással. A valóságban, tudjuk, más a helyzet. Az integrálódási folyamat feltételezte „kettős kötődés”-nek nem mindig a pozitív tartalmai kerekednek felül, hanem  a negatívak és ez bizonytalanságot, identitászavart eredményez.

– A kisebbségek státusa pszichológiailag nem olyan bonyolult, nem is jár sokféle lelki komplikációval. A kisebbség esetében nyilvánvaló, hogy az anyanemzet egy darabjáról van szó, amely  valamilyen történelmi esemény folytán leszakadt, más államközösségbe került, ahol több-kevesebb joggal rendelkezik. Sok helyen azonban a kisebbségeket egyszerűen átkeresztelték nemzetiségnek, ami viszont már zavart keltett. A nemzetiség ugyanis már nem tartozik szervesen, érzelmileg, tudatilag az anyanemzethez, hanem az államalkotó népekkel egyenjogú új etnikai közösség a szuverenitás és egyenjogúság minden attribútumával felruházva. Ez az álomszép elképzelés akkor válik katasztrofálissá, ha a valóságban nincs igazi fedezete. A nemzetiségiektől elvárják, hogy érzelmileg, tudatilag ne kötődjenek az anyanemzethez, kulturális és szellemi tekintetben ne az legyen számukra a mérvadó, hanem minden vonatkozásban integrálódjanak be az új hazájukba. Ennek az elvárásnak, megfelelő jogok hiányában, szellemi meghasonlás lesz a következménye. A kisebbségi bizonytalanná válik mind állampolgárságában, mind nemzettudatában. Nem tudja, hová tartozik, elmosódik a történelmi tudata, azt sem tudja, ki ő, honnan származik... Az a szörnyű, hogy mindig elő lehet rántani  a mumust, amelytől a legjobban fél minden kisebbségi, azt, hogy ő „kifelé gravitál”, hogy „nem megbízható”, hogy politikai szempontból „nem eléggé lojális”. Ezek végtelenül aljas rágalmak, mert paralizálják az embereket, aláássák önbizalmukat. Maguk ezek a vádak ugyanakkor arról árulkodnak, hogy, hogy szó sincs teljes egyenjogúságról, hogy a nemzetiségek mégsem államalkotó részei az államközösségnek. Azt hiszem, az új alkotmánynak - a nagylelkű általános ígéretek helyett, amelyre semmiféle garancia sem volt - sokkal konkrétabban, körülhatároltabban kell majd körvonalaznia a kisebbségek jogait és státusát. Ahhoz, hogy az új alkotmányban új alapokra kerüljenek a kisebbségi jogok, meg kell szüntetni a velük szembeni atyáskodó magatartást. De változtatni kell maguknak a kisebbségeknek is magatartásukon: szolgalelkűség helyett érett önkezdeményezésre van szükség. A talajtalanság, a távlat-vesztés megszüntetésének, a bénító félelem oldódásának ez az egyetlen módja. Jövőjüknek a megbízható önismeret, az adekvát helyzettudat, és a szilárd identitás lehet az egyedüli reális alapja. Más itt élő népekkel közösen kell megbeszélni  a sorsunkat érintő, jelenünkre és jövőnkre vonatkozó dolgokat. Ha elmulasztanánk kivenni részünket sorsunk alakításából, ezzel súlyos helyzetbe hoznánk kisebbségünket. Nemcsak a népességünkre jellemző negatív tendenciák, a befelé fordulás, az önpusztítás, a családfelbomlás és más devianciák fokozódnának, hanem más jellegű következményei is lennének e mulasztásnak.

Európában ma már senki sem hihet abban, hogy egy népességet tartósan némaságra lehet kényszeríteni. Bizonyítja ezt az a lélektani csoda, ami manapság a közép- és kelet-európai emberekkel történik. A változás elkerülhetetlenül megjelenik nálunk is, s ezeket a felszabaduló hatalmas cselekvési energiákat kellene bekapcsolni társadalmunk demokratizálódási folyamataiba.

(Náray Éva: Magyar Szó, 1989 december 31., 1990. január 1.)