Szerbiát senki sem érti

– Sokan úgy vélekednek, hogy 4-5 évvel ezelőtt Jugoszlávia volt Kelet-Európa leghaladóbb, legdemokratikusabb, legszabadabb, legbékésebb és legvirágzóbb állama, amelyet azonban a milo&scarom;evići politika tönkre tett. Ilyen értelemben nyilatkozott például Tom Lantos demokrata képviselő szeptember 23-án az USA kongresszusának képviselőházában. Ön hogyan tekint ezekre az évekre?

– Mi kisebbségek tudjuk, hogy ez a „legbékésebbnek, legdemokratikusabbnak” mondott állam igen mostohán bánt velünk. Tiltva volt számunkra például mindenféle magyar egyesület, klub, szervezet létrehozása. A magyar iskolákat beolvasztották szerb iskolákba. Ez a „legdemokratikusabb” állam csaknem százezer fővel csökkentette az itt élő magyarok számát. Ez az egyik észrevételem. A másik az, hogy túl egyszerű volna mindenért Milosevicset tenni felelőssé. Minden népnek olyan vezetője van, amilyent választ magának. Amilyen megfelel elképzeléseinek, törekvéseinek, felfogásának, beállítódásának. Miből fakad a szerb politika agresszivitása? Milosevics személyéből? Korántsem. Ez a hatalmas pusztító erő ott parázslott felszín alatt a korábbi években is, csak éppen senki sem akart róla tudomást venni. A harmadik észrevételem az, hogy amennyiben Jugoszlávia csakugyan demokratikus ország lett volna, s nem az erőszak tartotta volna össze, abban az esetben azok az érdekellentétek, amelyek most háborúhoz vezettek, simán megoldást nyerhettek volna más népek önrendelkezési törekvéseinek méltánylásával, a konföderáció irányában történő változások támogatásával.

– A Szövetségi Képviselőház emberi jogi bizottsága 1992. szeptember 23-án elítélte a horvátok, magyarok és más nemzetiségű polgárok zaklatását Vajdaságban. A bizottság kérte az illetékes szerveket, hogy erélyesen akadályozzák meg az ilyen jelenségeket. Továbbá követelte az eddig megkezdett szabálysértési és bűnvádi eljárások hatékony lebonyolítását, úgy értékelve a helyzetet, hogy az illetékes szervek eddig nem reagáltak elég gyorsan az ilyen jelenségekre. Ön hogyan értékeli ezt a fejleményt?

– Meglátásom szerint mindez közvetlen beismerése a magyarság elleni pszichológiai hadviselésnek és a kisebbségüldözésnek. A Borba című napilap 1992. szeptember 24-i száma adatokat közöl arról, hogy Herkócát eddig 253 család, Golubincit pedig 300 személy hagyta el.

– Jugoszláviát nemrégiben kizárták az ENSZ-ből. Ennek milyen fejleményei lehetnek a szerbekre nézve?

– Jugoszlávia kizárása az ENSZ-közgyűlésből a nagyszerb ideológia és az agresszív nacionalista politika egyik nagy veresége. A világszervezet történetében mindössze egyszer fordult elő hasonló eset, amikor fajgyűlölő politikája miatt kizárták a Dél-Afrikai Köztársaságot. A kizárás oka most sem kevésbé súlyos: a szerbek felsőbbrendűsége jegyében folyó politizálást felelősség terheli a másfél éve tartó balkáni vérontásért. A világ 127 országa gyalázatosnak és elfogadhatatlannak tartja ezt az arrogáns nemzeti gőgöt. A világ csak most ismerte fel ennek a politikának a természetét. De tessék elképzelni, mit jelentett ez a politika az itt élő magyarok részére több mint hetven éven keresztül. Milyen lélektani következményekkel járt ez a mindent eltipró nemzeti büszkeség mind a szerbekre, mind más nemzetekre nézve?

– Meglátása szerint milyen szerepet játszik nálunk a hadsereg? Elképzelhető-e, hogy az állam más erőszakszervezeteivel szemben a demokratikus változások mellé álljon?

– Nézze, nálunk a költségvetés 92 százalékát fordítják hadicélokra, annak ellenére, hogy úgymond az ország „nem áll hadban” senkivel sem. Közben éhínség és nyomor szakad az országra. Elképzelhetjük, mekkora hatalma van a hadseregnek az ország vezetésében (vagy fordítva), ha mindezt képes elfogadtatni egy ország népével. Ehhez bizony kemény katonai diktatúra kell.

– Egyetért-e azzal az állítással, hogy a világ érdektelensége, passzivitása tette lehetővé az etnikai tisztogatást Jugoszláviában?

– Inkább azt mondanám, hogy a világ sem tudott járható utat felkínálni. Azért nem tudott, mert a nagyhatalmak, amelyek a népek önrendelkezési jogára hivatkozva valaha létrehozták a térségre jellemző állapotot, azt remélték, hogy az idő sosem fogja szembesíteni őket tévedéseikkel és hazugságaikkal. Most új helyzet állt elő. Nem lehet több szemetet a szőnyeg alá söpörni, így hát nagy porolás várható. Más kérdés, hogy az öntömjénezéstől megszédült szerb népet rá kell szorítani némi önbírálatra. Ehhez azonban idő kell. Leckék sorozata. A világ előtti hitelvesztés. Teljes politikai, erkölcsi és gazdasági csőd. Teljes vereség. És ha majd a megtévedtek (megtévesztettek?) mindenki előtt szégyent vallanak, akkor kezdődhet a demokrácia építése Szerbiában.

– A szerbek azt hangoztatják, hogy Szerbiát senki sem érti. A világ összeesküdött ellenük.

– Igen, ez a legnagyobb hazugság, amit a szerbek híresztelnek magukról. Kiegészítve a másik nagy hazugsággal, hogy a szerbeket mindenki kihasználta a volt Jugoszláviában. Az igazság éppen a fordítottja a fenti állításoknak. A szerb vezetés a kínálkozó történelmi alternatíva, a demokratikus átalakulás helyett, a status quo fenntartását választotta. Tűzzel-vassal próbált letörni minden változást, ami a szerbek hegemón pozícióján próbált változtatni. Hegemón pozíciója miatt Szerbia ellenérdekeltté vált a demokratizálódási folyamatban, hiszen elsősorban más népek javát szolgálta. És a szerbség, csaknem egy emberként, csatasorba állt Milo&scarom;ević mellett Szerbia új nagyságának megteremtéséért az „ein Volk, ein Reich, ein Führer” jegyében. (Hadd utaljak ezzel kapcsolatosan Milo&scarom; Mikeln Szerbia nem érti című cikkére, amely a Napló, 1992. szeptember 23-i számában jelent meg) S miután a nép végigjárta a hosszú utat a rohamosztagok zászlaival dekorált impozáns tömeggyűlésektől, a „belső és külső ellenséggel” való sikeres összecsapáson át az egész világgal való konfrontálódásig, előbb-utóbb meg kell érnie a vereséget, amelyre rászolgált.

– A szerb nép hazugságban él. Felelőssé tehető-e a vezető politikusok bűneiért?

– Minden szerb jól tudta, hogy politikusaik mekkorát hazudnak a világnak, amikor például azt mondják, hogy a kisebbségek nagyobb jogokat élveznek Jugoszláviában, mint bárhol másutt a világon. Mint ahogyan nyilvánvaló hazugság az is, hogy a szerbeket a népirtás veszélye fenyegeti szerte az országban: Horvátországban, Boszniában, Koszovóban, talán még Vajdaságban is. Lelkesen éltették vezetőiket akkor is, amikor látniuk kellett volna Vukovár vagy a dalmát városok sorsát, a megszegett tűzszüneteket, az ország lángralobbantását, az etnikai tisztogatást, a koncentrációs táborokat. A világon minden épeszű ember számára világos volt, hogy mi történik, a szerb nép azonban elnézte vezérének a nyilvánvaló hazudozást. Márpedig tudjuk, mit tart a néphit. „Aki hazudik, az lop is, aki lop, attól kitelik más aljasság is”. Ez a népi tapasztalat ezúttal is beigazolódott. Miután a szerb nép elfogadta, hogy Szerbia érdekében hazudni kell, nem talált kivetnivalót abban sem, amikor vezetői gyújtogatásra, rablásra, gyilkosságra szólították fel „Szerbia érdekében”.

– Mondhatjuk, hogy a szerb népet megmételyezte a nacionalizmus. De vajon mikor és hogyan fog belőle kigyógyulni? Mi fogja őket erre kényszeríteni?

– A bosnyákokon elkövetett öldöklések után a szerbek számára nincs többé erkölcsi mentség. Egyelőre még, amíg tart az epidémia, nem érzik ennek a terhét. A hipnotizált tömeg inkább bosszúszomjat érez, tele van a lelke a mások iránt gerjesztett gyűlölettel. Erősnek és legyőzhetetlennek hiszi magát. Ám az a nép, amelyik elveszt minden féket, felrúg minden civilizációs normát, és szembe kerül a világgal, szükségképpen apokaliptikus szenvedések elé néz. A tisztítótűzön valamikor a szerbeknek is át kell menniük. Számunkra, vajdasági magyarok számára az a tragikus, hogy Szerbia foglyai vagyunk, ehhez a szakadékba rohanó szekérhez vagyunk láncolva.

Az interjú a Napló részére készült 1992. szept. 24-én