Egy szelet kenyér erejéig

- Az immár másfél éve tartó, iszonyúan véres és kegyetlen délszláv háborúnak van egy olyan vetülete, amelyről kevés szó esik. A tömegtájékoztatás hajlamos ara, hogy a halottak száma szerint mérlegelje a helyzet súlyosságát. Ez a logika azt mondja: ott, ahol nem tudtak felmutatni tíz-ezres nagyságrendben megcsonkított hullákat, kiirtott falvakat, fél éve tartó ostromgyűrűt, aknaesőt és bombatölcséreket, ott nincs baj, vagy ha van is, eltörpül a többi mellett. Mi a helyzet a Vajdaságban?

- A balsors ide csapott bennünket, a békétlen balkáni népek közé. Ennek következtében most, amikor a kommunista világrend bukása után a szerencsésebb népek végre európai perspektíva elé néznek, nekünk, vajdasági magyaroknak egy véres háború szörnyűsége jutott osztályrészünkül, amit ha túlélünk, évtizedekig sem leszünk képesek kiheverni katasztrofális következményeit. A politikai nyomás, a megfélemlítő intézkedések, a mozgósítás, a hadbírósági beidézések, a háború kiterjedésének a veszélye, a fokozódó veszélyeztetettség-érzés következtében az itt élő magyarság menekül, amerre lát. Főként a fiatalság kényszerül új hazát és otthont keresni a maga számára, mivel nem hajlandó fegyvert fogni és bevérezni kezét egy olyan háborúért, amelynek céljai idegenek tőle.

- Kiterjedhet-e a háború a Vajdaságra, s ha igen, akkor mire számíthat az ottani magyarság?

- A mostani hatalom önmaga kelepcéjébe esve nem tehet mást, mint hogy fenntartja a háborús állapotot: ha nem a horvát fronton, akkor Boszniában, ha nem ott, akkor Macedóniában, s ha ott sem, akkor akár Koszovóban vagy a Vajdaságban. Nem teheti meg, hogy hátat fordítson azoknak, akiket az egységes Nagy-Szerbia megvalósításának ígéretével tüzelt háborúba. Az állig felfegyverzett hadseregnek és a szabadcsapa-toknak ellenségre van szükségük. Csakhogy az egész térségben egyedül a vajdasági magyarság nincs felfegyverkezve: még parittyáink sincsenek! Védtelenül állunk. Egyedül Isten irgalmában bízhatunk.

-A szorongatott helyzetben van-e más alternatíva, mint az oltalomkeresés, például a szülőföld elhagyása árán?

Egyetlen fegyverünk van: a nyilvánosság

- Egyetlen fegyverünk van: a nyilvánosság. A vajdasági magyarságot a helyzet kényszerítette, hogy megfogalmazza politikai törekvéseit, s azokkal a nyilvánosságra lépjen. Ezt tette egy évvel ezelőtt, amikor 1992. április 25-én, a Magyarkanizsán tartott közgyűlésen a VMDK elfogadta a magyar autonómiáról szóló dokumentumot, és kimondta igényét az önkormányzatra. Határozatait eljuttattuk a hágai Jugoszlávia-értekezlet folytatásaként működő brüsszeli értekezlethez, európai és más államok kormányaihoz. Svédországi látogatásom egyik programpontja is törekvéseink ismertetése volt. Mindenütt egyértelmű támogatásukról biztosítottak.

- Hogyan ítéli meg: a szóbeli támogatáson túl értik-e például a svédek, mi az, amit a válság megoldása érdekében tehetnek?

- Mindenütt elmondtuk, hogy nem lehet tartós békében reménykedni addig, amíg a kisebbségi kérdés meg nem oldódik. Horvátország elismerésekor az ottani szerbeknek majdhogynem állami önállóságot biztosítottak, míg a vajdasági magyarságról ez idáig egy szót sem ejtettek.

- Mi lehet ennek az oka? Kettős mércével mérnek?

- Bizonyára, hiszen az értékelést elsősorban mennyiségi kritériumok vezérlik: a többnek több, a kevesebbnek kevesebb jár. A Svéd Televízió is a svédországi magyarokkal szemben az itt tartózkodó szerb és horvát nyelvet beszélők többségére hivatkozva próbált meggyőzni arról, hogy mondandómat ne magyarul, hanem az általam is ismert „szerb-horvát” nyelven mondjam el.

-Végül milyen nyelven készült el az interjú?

- Nem készült el. Pedig akadt volna magyar-svéd fordítóm, nem is egy! A Mozaik című műsor – a jelek szerint szerb érdekeltségű – szerkesztősége, amely az év végén egy rózsaszín képet festő riportot készített a vajdasági magyarokról, nem tudta elfogadni azt, hogy anyanyelvemen nyilatkozzak.

Lépéshátrányban

- Hogyan történhet ez meg?

- Azon túl, hogy nem tartozunk a legkedveltebb népek közé, hátrányos helyzetünkben bizonyára az is közrejátszik, hogy mi, magyarok, lépéshátrányban vagyunk. Az eddig sehol sem volt albán emigráció például keményen – és nem sikertelenül – lobbyzik mindenütt: az albán származásúak érdekében még az Egyesült Államok támogatását is sikerült elnyernie. A Zsidók Világszövetsége a világ bármely táján élő zsidó származású egyénnek a segítségére siet, valahányszor arra szükség mutatkozik. Számon tartják egymást, és egymás érdekében mindent megmozgatnak. A Magyarok Világszövetségét – melynek vezetőségi tagja vagyok, csak a múlt év augusztusában kezdtük újjáalakítani. Még mindig csak a vajúdás állapotában vagyunk, ezért nincs jelen az MVSZ sem Genfben, sem Brüsszelben, sem Hágában – egyáltalán sehol, ahol a magyarságért, s benne a vajdasági magyarság sorsáért is kéne és lehetne tenni valamit, de nem holnap, hanem ma! Nem akarunk olyan tragikus mulasztást elkövetni, mint a felvidéki magyarság, amidőn a volt Csehszlovákia szétválása nyomán létrejött két új állam elismerésének procedúrájában nem hallatta eléggé és egységesen a hangját. Szlovákia elismerése anélkül történt meg, hogy egyetlen szó is esett volna a felvidéki magyarságról. Az RMDSZ mérsékelt politikája sem tudott kirukkolni határozott és világos önkormányzati tervezettel az erdélyi magyarság számára. A habozás és bizonytalankodás a mi esetünkben könnyen az életünkbe kerülhet.

Abolíciót kértünk, nem amnesztiát

- Bizonyára a gyors döntés kényszere indított útjára több tízezernyi vajdasági magyart. Közülük mintegy nyolcszázan Svédországban kértek menedékjogot, letelepedési engedélyt. A legtöbbjük kérésére elutasító válasz érkezett. Mit tehet a VMDK az ő érdekükben?

- Mindenütt elmondtuk, így a svéd külügyminisztériumban is, hogy politikánk alapvetően azt célozza, hogy a vajdasági magyarság szülőföldjén maradhasson, és ott találhassa meg boldogságának feltételeit. Ehhez viszont politikai-gazdasági garanciák szükségesek, amelyeket csak a nemzetközi közösség biztosíthatna. Természetesen azt is szeretnénk, ha az eltávozottak bántódás és félelem nélkül hazatérhetnének.

-Lát-e erre lehetőséget?

- A nemzetközi közvélemény bűnös tétovázása a konfliktust csak elodázza és újabbak csíráit melengeti. Mi több ízben is kéréssel fordultunk Szerbia és Kis-Jugoszlávia kormányaihoz, hogy hozzanak abolíciós törvényt a külföldre távozottakkal kapcsolatban, de eltelt egy év, s még csak válaszra sem méltattak. Amikor Vukovárt többször bevették a szerbek, s látták, hogy gyalogság nélkül nem tartható, akkor épp a Vajdaságban toborzott magyarokat vitték oda: ágyútölteléknek! Az oktalan halál elől menekült el a legtöbbjük. Ma senki nem hajlandó garanciát vállalni az esetleges hazatelepülők sorsáért. Ezért kértük többek között a svédek megértését és türelmét a tőlünk ide menekültek ügyében, s azt, hogy elhamarkodott döntéssel senkit ne szolgáltassanak ki a bizonytalanságnak, esetleg annak, hogy másnap már újból a hadszíntérre küldjék. Kis-Jugoszláviának nincs jogalapja arra, hogy a volt szövetségi törvény értelmében hadba hívja a horvát, a szlovén, a bosnyák, a macedón vagy az albán polgárokat. Miért tehetné meg ezt egyedül a vajdasági magyarság esetében? Mi abolíciót kértünk, ami nem jelent mást, mint egy jogtalan rendelkezés hatályon kívül helyezését, eltörlését, megsemmisítését. Nem amnesztiát kértünk, hiszen az, ha közvetve is, a volt jugoszláv szövetségi törvény elismerését, a háború jogosságát, következésképpen a bűncselekmény tényének elismerését jelentené. Erről pedig szó sincs! Sem a háborúnak, sem a mozgósításnak nincs jogalapja!

Retteg és éhezik

Ifjúságunk színe-java elűzve. Ifjúság és gazdasági erő nélkül maradtunk: önszerveződésünknek nincs háttere. 25.000-30.000 aktív tagunk van, de nincs egyetlen fizetett tisztségviselőnk sem! Ugyanakkor mintegy 30.000 fiatalt tett a rendszabály bujdosóvá, menekültté, s nyomukban megannyi csonka, reménytelen helyzetbe sodort család maradt. Ezekről az otthon maradottaknak kell gondoskodni. Minden aktív dolgozóra máris 22-23 eltartandó személy jut. Van-e értelme maradni és olyan országban élni, amelyben a teljes megsemmisülés, a totális nyomor, az éhhalál fenyegeti az emberek millióit?

- Megismétlem a kérdést. Van-e értelme maradni?

- A vajdasági magyarság ezer sebből vérzik, de számottevő többsége – minden balsejtelme ellenére – úgy döntött, hogy marad. Nem lehetnek illúzióink. Az a rendszer, amelynek politikája más népek kiirtására irányul, amely nemzeti programcéljai megvalósítása érdekében leírhatatlanul súlyos és kegyetlen bűncselekményekre ragadtatta magát, s azzal fenyegetőzik, hogy egy újabb világháború feneketlen mocsarába rántja az egész emberi civilizációt, könnyűszerrel hazátlan-gyökértelen földönfutóvá tud tenni valamennyiünket, ha erre rászánja magát. Egyelőre még rafinált módszerekkel próbál elűzni, menekülésre kényszeríteni bennünket. Egyebek mellett a nyakunkba akasztott koldustarisznyával, a lélekölő nyomorral. A Kelet-Boszniában ledobott élelmiszercsomagok egy részét a medvék hordják szét, mert a sűrű erdőbe hullik; más részét a szerbek szerzik meg, de ha a muzulmánok kezére kerülne is valami, fegyverrel veszik majd el tőlük. A nagyhatalmak rövidlátása félelmetes. Azt sem hajlandók tudomásul venni, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt szállítmányait egyenesen a frontra irányítják. A nemzetközi közösség, különböző segélyszervezetein keresztül, a volt Jugoszlávia területén mintegy hárommillió embert élelmez. Szerbiában zsákszámra osztják segélyként a lisztet a szerbeknek... A vajdasági magyaroknak eddig mindebből egyetlen gramm sem jutott! A vajdasági magyarság retteg és – szó szerint – éhezik!

Egy szelet kenyér erejéig

- Hogyan segíthetünk?

- Először is annak tudatosításával, ami e mostani március 15-ének üzenete is kéne legyen: az egyetemes magyarság egy és oszthatatlan. Lehet, hogy most az egyik tagja vérzik, hadd siessen segítségére a másik. Holnap amannak lehet szüksége a többiekre. Ma vitán kívül a vajdasági magyarság került a legszorongatottabb helyzetbe. A várható veszélyre, a teljes nincstelenségre, a már előállt rendkívül nehéz szociális helyzetre való tekintettel a vajdasági magyarság körében megindult egy önsegélyező jellegű szerveződés. Ez a Vox Humana, melynek segélykérő felhívását ide is eljuttattuk. Tisztában vagyunk azzal, hogy egy új és megnyugtató szociális intézményrendszer kiépítésére jelenleg semmi esélyünk sincs. Mi a tragikus végkifejletet szeretnénk késleltetni, esetleg megakadályozni, többek között azáltal, hogy helységeinkben ingyen népkonyhákat állítanánk fel a rászorulóknak, akiknek száma rohamosan nő. Elsőssorban élelemre van szükségünk.

Az egykor gazdag, dús gabonát lengető Vajdaság lakói ma éheznek. Fájdalom, hogy vállunkon koldustarisznyával járjuk a világot, és alamizsnáért kopogtatunk. Az otthonmaradottakért. A vajdasági magyarokért. Kérjük, legalább egy szelet kenyér erejéig segítsék őket!

 (Az interjút Molnár Veress Pál készítette, Stokholmban. Megjelent a Magyar Fórum 1993. április 1-i számában)