Mintaértékű autonómia törekvések

- Hogyan jellemezhetnénk a vajdasági magyarok mostani helyzetét? Legitim képviselői milyen szerepet játszanak az aktuálpolitikai eseményekben?

- 1989-ben indult meg a vajdasági magyarok politikai önszerveződése, amelynek igazi hozadéka a hét magyar többségű önkormányzat. Az önkormányzatok mellett a magyarságnak van három szövetségi, öt köztársasági és tizenhét tartományi képviselője.

A parlamenti politikai képviselet - bár illúzióink nem voltak - nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Még csak „homokszemnek” sem számítunk a szerb szocialista szavazógépezetben. Viszont az erőtlen, szétforgácsolt szerb ellenzékkel együtt azt a látszatot keltjük a világ előtt, hogy többpártrendszerben élünk. Valójában „falazunk” a kommunistáknak, legitimáljuk a hatalmukat, amit már többpárti parlamenti választások nélkül nem tudtak volna tovább megtartani sehol Közép-Kelet-Európában. Így viszont stimmel minden: a nép rájuk szavazott, zavartalanul folytatódhat az országrombolás. A kisebbségek meg magukra vessenek, hiszen politikai képviselettel rendelkeznek.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem elég pártokban gondolkodni. A pártosodás csak növelte a csüggedést, az elkeseredettséget. A koszovói albánok más megoldást választottak. Nem vettek részt a választásokon, így nem legitimálják a szerbek hatalmát. Mi, magyarok más utat választottunk: részt vettünk a választásokon, és azt kaptuk jutalmul, amit az albánok büntetésül. A szerb kormány nem hajlandó szóba állni velünk helyzetünk rendezése érdekében. Ugyanakkor az a szólam járja, hogy „egyetlen állam sem ad annyi jogot a kisebbségeknek, mint Szerbia”.

Szerbia gazdaságilag legfejlettebb része a Vajdaság, ahonnan - amióta Jugoszláviát létrehozták - folyamatosan dollármilliókat vontak ki a központi költségvetés céljaira, vagy ömlesztettek át az ország más régióiba. A Vajdaság kifosztása ma is tart, a korábbinál nagyobb ütemben. A magyarság jelentős termelői potenciált képez, ha valódi piacgazdaság lenne, önellátás, sőt gazdasági gyarapodás jellemezné. Így viszont mind jobban elszegényedik. A létbizonytalanság miatt egyre többen költöznek ki Nyugatra. Jellemző adat, hogy amikor nagyarányú népvándorlás megindult Jugoszláviából, a vendégmunkások 67 százaléka magyar volt.

A háború, a gazdasági zárlat, az erőszakos mozgósítások további tíz-ezreket űztek el. Az alacsony természetes szaporulat, a folyamatos kivándorlás, az erőszakos mozgósítással elűzött tízezrek, a felgyorsuló asszimiláció következtében a Kárpát-medencében a vajdasági magyarság a legelöregedettebb népesség. Itt van a legtöbb válás, a legtöbb depressziós, a legtöbb öngyilkos. A magyarországi 50 százezrelékes gyakorisággal szemben itt, a magyarok lakta településeken, például Adán 55, Kishegyesen 60, Csókán 75, Törökkanizsán 80, Kanizsán 90 szászezrelék az öngyilkosság gyakorisága.

Rendkívüli nehéz helyzete ellenére azonban a vajdasági magyarságban él a remény, hogy egyszer jobbra fordul a sorsa, és az is bizonyos, hogy a nemzeti identitás megőrzésére elsődleges, tehát kiemelt fontossággal bír. Különösen a hagyományőrzés terén figyelhető ez meg, de a civil szervezetek, pártok megjelenésében is.

- Mi történik jelenleg a szerb betelepítések vonatkozásában?

- A szerb hatalom a közelmúltban ismét felszólította a községi önkormányzatokat és a helyi közösségek titkárait, hogy írják össze a területükön lévő üres lakásokat, a lakatlan és az épülőfélben lévő házakat. Nem ez az első rendelet, ami a szerbek betelepítését hivatott elősegíteni. A térség kolonizálása szüntelenül tart, melynek következtében az elmúlt háromnegyed évszázad alatt a felismerhetetlenségig megváltozott a Vajdaság etnikai térképe. Jelenleg a horvátországi Krajinákból idemenekített szerbek újabb százezres tömegei várnak tartós elhelyezésre. Az egyedül álló idős magyarok és az erőszakos mozgósítással elűzött fiatalok lakásait és házait nézték ki számukra.

Azokon a területeken, ahol magyar önkormányzatok vannak, a magyar képviselőtestületek ellenállása miatt a betelepítés akadályokba ütközik. Igaz, ezek nem legyőzhetetlen akadályok a szerb hatalom részére, de a magyar önkormányzatok nélkül már elözönlött volna bennünket a menekültáradat. Különösen 1995. augusztus végén, szeptember elején volt aggasztó a helyzet, amikor a nagy menekülthullám megérkezett a Vajdaságba. A magyar önkormányzatok elutasították az üres lakások összeírására vonatkozó felszólítást, megtagadták a parancsot a több ezres létszámú szerb kontingens fogadására és tartós elhelyezésére is. Ennek ellenére ismerőseik, rokonaik és a helyi szerb pártok révén sokan beszivárogtak. Sajnálatos módon a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, amely korábban lenézte az önkormányzatok munkáját, mondván, hogy hatáskörük kimerül a kutyaoltás időpontjának a meghatározásában, mégis azzal vádolja a magyar önkormányzatokat, hogy a szerb szocialistákkal karöltve a menekültek szállásadója.

- 1994-ben vetette fel azt a gondolatot, hogy fel kell álljanak a határon túli „magyar parlamentek”, és ezek összefogásával és együttes fellépésével lehetne hatni az anyaország külpolitikájára a határon túli magyarság problémáinak tekintetében. Az Antall-kormány idején hasonló szerepet játszott a Közép-európai Népcsoportok Fóruma. Hol van ma a KENF, illetve miért nem lehetett megvalósítani az előbb vázolt elméletet?

–A határon túli magyar kisebbségi pártokat tömörítő szervezet létrehozásának a gondolata 1991. április 21-én merült föl az akkor még egységes VMDK szabadkai kongresszusán. Már 1991. június 1-én sor került a szervezet alakuló ülésére, amelyen a tanácskozás részvevői megállapodtak abban, hogy az önrendelkezési joggal kapcsolatos nemzetközi alapelvvel összhangban, a Kárpát-medencében élő őshonos magyar kisebbségek közös érdekeik védelme és nemzetközi képviselete érdekében egy szervezetet hoznak létre.

Eredményes tevékenysége ellenére - hiszen a KENF szorgalmazására születtek meg a Kárpát-medencében a magyar autonómia tervezetek - a KENF nem kapott anyagi támogatást, nem tudta kiépíteni a tevékenységéhez szükséges infrastruktúrát, sőt: nem tudott szert tenni irodahelyiségre sem. Tervezett budapesti és brüsszeli irodájának megnyitásával jelentősen növelhettük volna a határon túli magyarság érdekképviseleti tevékenységét, mind a magyar kormány, mind pedig a nyugati szervezetek irányában. Rendszeressé tehettük volna a magyar kisebbségi szervezetek képviselőinek a konzultatív tanácskozásait. Nemzetközi megbeszéléseket kívántunk szervezni. De ez sem sikerült.

A KENF a nemzeti ügy mellett elkötelezett szellemisége miatt már az Antall-kormány idején előbb fenntartásokat, majd ellenérzéseket váltott ki, ami tulajdonképpen előkészítette a szervezet vezető személyiségei elleni későbbi politikai támadásokat. A tagszervezetek soraiban lezajló folyamatok is befolyásolták a KENF munkáját. A Vajdaságban, Horvát-országban, Kárpátalján a korábban egységes politikai szervezetek szétszakadtak, másutt az ennél visszafogottabban jelentkező, ám nem kevésbé súlyos belső pártviszályok akadályozták a kollektív jogok ügyében tervezett egységes fellépést. Azonban a KENF a hiányzó infrastruktúra és mindennemű támogatás nélkül, búvópatak módján mégis túlélt mindent, létezik és működik. Működésének azonban többnyire más szervezetek adnak keretet. Részt vettünk például a Magyarok Világszövetsége által megszervezett alapszerződés-vitában, a Trianon-konferencián, a debreceni nagygyűlésen. A nehézségek és a támadások ellenére volt erőnk, hogy a temesvári Interconfessió Társaság kezdeményezésére - a svájci SMIKK, a zentai önkormányzat és a székesfehérvári Vörösmarty Társaság támogatásával - megindítsuk az új magyar nemzeteszmény és jövőkép kidolgozására irányuló előkészítő munkálatokat. Ezeken a tanácskozásokon folyamatosan részt vett a KENF vezetősége. A személyi átfedések okán azt is mondhatnánk, hogy ezek a KENF rendezvényei voltak.

Hogy mikor kerül majd sor a szervezet intézményesített működési feltételeinek a megteremtésére, s mikor tud a KENF nyílt sisakkal színre lépni az általa felvázolt középtávú nemzetpolitikai stratégia megvalósítása érdekében - a jövő zenéje. Pozitív irányú fordulatot e téren nyilván csak a jelenlegi politikai kurzus változásától remélhetünk. Ami viszont a nemzeti vagy kisebbségi tanácsok létrehozását illeti, ma is azt vallom, hogy ez az egyik legsürgetőbb feladat. Mivel a magyar nemzetrészek a pártosodással politikailag függő helyzetbe kerültek, és akár a hatalom, akár a magyar kormányzópárt részéről egymással szembeállíthatóak s kijátszhatóak, az autonómiaformák gyakorlatba ültetése terén az egyik legsürgősebb feladat lenne a Kisebbségi vagy Nemzeti tanács létrehozása belső választásokkal. Az előkészületek több helyen is folynak. Sajnos a helyzet még sehol sem érett meg a belső választások kiírására és lebonyolítására.

- Általános tendencia a kommunisták hatalomba való visszatérése. Milyen formában favorizálja ezt a folyamatot az autonómia törekvések vakvágányra futása?

- Akárcsak más „volt” szocialista országban, Szerbiában is tart a kommunista restauráció. Ez aztán rányomja a bélyegét mindenre. Szerbia egyébként is bevehetetlen kommunista erőd maradt a 1989-es változásokat követően. Még a cégér átfestését sem tartották szükségesnek.

Belgrád nem tárgyal az autonómiáról, mert az autonómiában az elszakadás, a területmódosítás veszélyét látja. Bizonyára így van ez Bukarest és Pozsony esetében is. Trianon olyan mértékben volt igazságtalan a magyarokkal szemben, hogy mind a győztes hatalmak, mind az elcsatolt területek új gazdái hetvenöt éve reszketnek a magyarok esetleges revíziós törekvéseitől. Minden, ami a kisebbségi kérdés rendezésére irányul, ezt a félelmet gerjeszti bennük. Ezen nem lehet változtatni azzal, ha Magyarország államszerződések formájában ismételten lemond az elcsatolt területekről. A nemzetpolitikának nem a trianoni béke három nyertesének az érzékenykedéséhez kell igazodnia, hanem a határokon túlra került hárommillió magyar helyzetére kell megnyugtató megoldást találnia.

Ehhez az autonómiák megfelelő keretet szolgáltatnak. Az anyaország politikája azonban felettébb képlékeny és bizonytalan ilyen vonatkozásban. A Horn-kormány mindenképpen visszafogottabb ebben a kérdésben, mint az Antall-kormány volt, jóllehet az autonómiákat az sem tartotta igazán szívügyének.

Ugyanakkor megtorpanás tapasztalható a határon túli magyar szervezetekben is. A volt kommunisták politikai pozícióinak megerősödésével az autonomista szárny képviselői mindenütt háttérbe szorultak. Valóságos boszorkányüldözés folyik azok ellen, akik az Antall-kormány idején exponálták magukat a magyarság ügyében. A „Szőcs-ügy”, a „Hódi-ügy” és más hasonló ügyek, megkésett és szégyenteljes kommunista koncepciós perek. Olyan politikai diverziók, amelyek többet ártottak a magyarság nemzeti önszerveződésének, mint a szerbek, románok és szlovákok rágalmai együttvéve. Azok, akiket korábbi politikai szerepvállalásuk miatt jobb helyeken, például Csehországban tíz évre eltiltottak a közügyektől, nálunk kéjjel mocskolják a hiteles személyeket. De ha csak ezt tennék! A „korszerűsítés” ürügyén hamar terítékre kerültek a korábban elfogadott autonómia koncepciók, hogy „modern” változatukban szó se essék a területi autonómiáról. Hamis politikai játszmák kezdődtek azzal a céllal, hátha a területi autonómia gondolatának a feladásával meg lehetne nyerni a többségi nép bizalmát. Ilyen szempontból a VMDK 1992-ben elfogadott hármas-autonómiájának „korszerűsítése”, kilúgozása sem hozta meg a várt eredményt. Belgrádban habozás nélkül a papírkosárba vetették, akár csak az azt megelőzőt.

Az „egységes és a nemzetközi normáknak megfelelő” autonómia koncepciók kidolgozása, ami most megy, a korábbi egységes és a nemzetközi normáknak megfelelő autonómia koncepciók helyett, gyakorlatilag pótcselekvés. Nem viszi előbbre a magyar ügyet. Ellenkezőleg: mindenféle politikai hozadék nélkül, értelmetlenül lefelé faragja az igényeket.

- Az erdélyi magyarság legitim képviseletének legfelsőbb vezetése fölvetette egy koalícióra lépés lehetőségét a román kormánypárttal. Egy ilyen típusú koalíció ellenezhető-e elvi alapon, vagy pedig minden konkrét esetet külön kell vizsgálni? Megjegyzendő, hogy a felvidéki Független Magyar Kezdeményezés példája azt bizonyította, hogy ebben a felállásban elkerülhetetlenek bizonyos elvtelen kompromisszumok.

- Nekünk Szerbiában az a tapasztalatunk, hogy még a magukat legdemokratikusabbnak nevező szerb ellenzéki politikusok is ellenzik a kisebbségek autonómia törekvéseit, mint ahogyan egy emberként ellene vannak a kollektív jogoknak. Amilyen szűkkeblűek a kisebbségi jogokat illetően, olyan elszánt harcosai viszont a nagyszerb nemzeti érdekeknek. A szerb ellenzék az együttműködést úgy képzeli el, hogy előbb meg kell nyerni a választásokat, mégpedig a kisebbségek feltétlen támogatásával, utána majd esetleg szóba kerülhetnek a kisebbségi jogok. Amiről már most is azt tartják, hogy túlszárnyal minden nemzetközi normát. Ebben a vonatkozásban a szerb ellenzék a hatalommal egy gyékényen árul, így nem sok érte volna a koalíciónak. Azt gondolom, hogy ez így van Romániában is.

- Hogyan látja Ön ennek a kérdésnek a felvetését Vajdaság esetében?

- Az együttműködés kérdése elvileg nem teljesen reménytelen. Amennyiben történetesen összeállna egy olyan koalíció, amely Jugoszlávia föderalizálásáért, decentralizálásáért és a helyi önkormányzatok jokö-rének kiszélesítéséért száll síkra, ebben a kisebbségek is érdekeltek lennének. Szerbia decentralizálásával, a közégi önkormányzatok jogkörének kiszélesítésével kétségkívül javulna a vajdasági magyarság helyzete. Talán az autonómiához is közelebb kerülne egy lépéssel. Egyelőre azonban a kemény kézben tartott, központosított szocialista Szerbiát nem fenyegeti ez a „veszély”.

A nagyobb gond az, hogy a három magyar vajdasági párt (a Vajdasági Magyar Szövetség, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége és a Vajdasági Magyar Polgári Párt) egymással sem tud megegyezni. Amint ismeretes, a szocialisták 1994-es magyarországi választási győzelme megrázta a határon túli magyar politikai szervezeteket. A kommunista visszarendeződéstől vérszemet kaptak a volt kommunista káderek, és megpróbálták politikai befolyásuk alá vonni az Antall-kormány idején még nép-nemzeti irányultságú szervezeteket, ami több helyütt, így a Vajdaságban is pártszakadáshoz vezetett. Az RMDSZ-hez hasonló belső platformosodással talán meg lehetett volna menteni a VMDK egységét, de a kezdeményezés a keményvonalas bolsevisták hajthatatlanságán megbukott. A volt politikai káderek, kommunista párttitkárok által kisajátított VMDK mellett létrejött a nemzeti erőket és a volt reformkommunistákat egyesítő VMSZ, ami néhány hónap leforgása alatt életerős párttá szerveződött. Később megalakult a Vajdasági Magyar Polgári Párt, amely azonban egyelőre nem tudott magának jelentősebb számú tagságot toborozni.

Szlovákiai magyar pártok mintájára, amelyek között létrejött bizonyos mértékű kompromisszum, a vajdasági magyar pártoknak is meg kellene találni a közös hangot a magyar autonómia ügyében, vagy legalább olyan fontosabb kérdésekben, mint az iskoláztatás, a tájékoztatás, a helyi önkormányzatok működése. A VMDK jelenlegi vezetői részéről azonban semmilyen készség sem mutatkozik az együttműködésre. Szemlátomást nem tudnak alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, ami a VMDK teljes elszigetelődéséhez, további belső bomlásához és vélhetően egy újabb pártszakadáshoz vezet.

- A kelet-szlavóniai szerbek autonómia törekvései mintaértékűek...

- Miután a nagyszerb állom szertefoszlott, és Horvátország sem hajlandó tárgyalni területcseréről, nem hajlandó lemondani a szerbek kezén levő Baranyáról, Kelet-Szlavóniáról és Nyugat-Szerémségről, ez a körülmény kezdi jobb belátásra bírni a szerbeket. A megszállt területek szerb képviselő-testületeinek a tagjai ugyanis a Szerbiával való csatlakozás hajtogatása helyett olyan indítvánnyal álltak elő, hogy a jelzett területek kapjanak speciális státust Horvátország keretében. A képviselő-testület rendkívüli ülésén megfogalmazták a szerb kisebbség státusára vonatkozó koncepciójukat, amely megítélésük szerint ugyanazokon az elveken nyugszik, amelyeket hasonló esetekben a nyugati demokráciákban alkalmaznak.

Számunkra, háromnegyed évszázad óta kisebbségben élő magyarok számára nyilván nem érdektelen, hogy a szerbek - az új Horvátország keretén belül - milyen feltételek mellett tartják elfogadhatónak sorsukat, mint ahogyan az sem érdektelen, hogy helyzetük rendezése alapjául milyen „nyugati mércéket” alkalmaznak...

Nos, a nagyvilágnak felkínált szerb koncepció merészebb elképzelés, mint amiről a határon túli magyar kisebbségek valaha álmodni mertek volna. Ez a különbség a két nép mentalitása között. Az elcsatolt területeken élő, több milliós nagyságrendű magyarság ugyanis - a kelet-szlavóniai szerbekkel ellentétben, akik aligha vannak másfélszázezren - azon tétovázik, milyen szemmel néznek majd rá a világban, ha politikailag kilúgozott nyiszlett kis autonómia tervezeteivel előáll.

És akkor még nem beszéltünk a koszovói albánokról, akik a rendőri és katonai megszállás ellenére - vagy éppen ezért - az önrendelkezési jogra hivatkozva, önálló államiságot követelnek maguknak, egyre csak azt hajtogatva, hogy „soha többé Szerbia.” Ilyen igények mellett, bárhogyan alakuljanak is a dolgok, az albánok szemét sem lehet kiszúrni akármivel. A kelet-szlavóniai példa is azt bizonyítja, hogy az önsorvasztó magyar politika helyett volna mit tanulni másoktól.

 Németh Tünde: Erdélyi Napló, 1996. július 3-i és július 10-i száma