Lépni kell

„Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,

Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...”

(Tompa Mihály: A gólyához 1850.)

Dr. Hódi Sándor Adán él, a jugoszláviai Vajdaságban. Az MDF megyei szervezete és az MMIK közös vendégeként előadást tartott Szolnokon. Előadásának lényegét és beszélgetésünket kommentár nélkül teszem közzé.

- Demográfiai helyzetelemzéssel kezdem. Jugoszláviában jelenleg 430 ezer magyar él, ebből 380 ezer a Vajdaságban, az eredeti magyar területen. Furcsa, hogy még Szlovéniában van a magyaroknak kulturális szövetsége - sőt, már pártról is beszélnek -, addig a Szerbiához tartozó Vajdaságban ilyen nem létezik.

A Vajdaságot tarka etnikai kép jellemzi: 20-21 nemzet, nemzetiség található itt a statisztikák szerint. Ennek 50-52 százaléka szerb, ezután következnek a magyarok, románok, szlovákok, montenegróiak, stb. Megjegyzem, hogy a magyar határhoz közel eső, a magyarok által leglátogatottabb szabadkai község (közigazgatási egység, 50 van belőlük Vajdaságban) lakóinak már csak a 49 százaléka magyar.

Évente egy százalékkal csökken a magyarok száma! Mi ennek az oka, ha úgy tartják, hogy jobb helyzetben vagyunk, mint a felvidéki, erdélyi magyarok? Látszólag jobban. Elsőként említem a külföldi munkavállalásokat, amelyekkel számtalan jugoszláv állampolgár élt, így a magyarok is, alapvetően anyagi okok miatt. Azt reméltük, hogy visszatérve megélénkítik gazdaságunkat, szellemi életünket. Nem így történt. Rengetegen nem jönnek vissza. Elveszítettük őket is, s a szülőképes nők nagy hányadát és a külföldi, idegen nyelven való oktatás miatt egy egész harmadik generációt.

Nemcsak a külföldre távozás okoz gondot, hanem a belföldi mobilitás is. Falvainkból az agrárnépesség kilátástalansága miatt - tódul a városokba, s ott az asszimiláció veszélye sokkal nagyobb. A Vajdaságban minden harmadik házasság vegyes, az ezekből a kapcsolatokból született gyermekek zöme a későbbiekben inkább szerbnek vagy horvátnak vallja magát.

Meg kell említenem még egy problémát. Új identitásfogalom jött létre: sokan jugoszlávnak vallják magukat, ide tartozik a vajdasági magyar anyanyelvűek csaknem 10 százaléka is. Végül elég, ha csak a demográfiai tényeket sorolom: nálunk a legalacsonyabb a népesség szaporulata, a legelöregedettebb a lakosság, a legmagasabb az öngyilkosságok, a válások száma a magyarság körében. Eddig ezek az adatok a szőnyeg alá voltak söpörve, mondván, hogy nekünk van a legjobb helyzetünk. Próbáltam Magyarországon is közzétenni kutatásaimat, de elzárkóztak a publikálás elől. A közeljövőben talán lehetőségem nyílik az adatok közzétételére.

A második nagy kérdéskör, amit érinteni szeretnék, az intézményhálózatunk. Jelenleg van magyar tanszékünk a Vajdaságban és egy Hungarológiai Intézetünk. Két színházunk, az újvidéki és a szabadkai. Ez utóbbi már agonizál. Néhány folyóirataink, napilapunk ugyan van, de újakat nem tudtunk beindítani. A magyar iskolahálózat hiánya érint bennünket a legkínosabban. Az elemi iskolásainknak csaknem a  fele, a középiskolások kétharmada szerbül tanul. Ha a létszámtól teszik függővé a falusi iskolai tagozatok megnyitását, akkor nemsokára nem lesz hol magyarul tanulniuk a magyar gyerekeknek. A demokrácia jó dolog, de a statisztika - ebben a helyzetben - befolyásolja az iskolarendszert is. A szülők a gyermekük jövője érdekében úgy gondolják, hogy már az óvodától át kell állni a szerb nyelvű képzésre. Felesleges magyar iskolába járatni a gyereket, hiszen később - a lehetőségek hiánya miatt - úgyis szerb vagy horvát nyelven kell szakmai tanulmányokat folytatnia. Elhangzott az a javaslat is, hogy a szabadkai egyetlen magyar tanítóképzőt be kell zárni. De magyar nyelven tanító magyar pedagógusokat szerbül képezni - abszurdum.

A Vajdaságban 18-19 százaléknyi a magyarok létszáma. Az elemi iskolai végzettségűek között 16 százalék, a középiskolát végzettek között 7 százalék, az egyetemi vagy főiskolát végzettek között pedig 2-2,5 százalék a magyarok aránya. Ezek után nem csoda, ha értelmiség hiányban szenvedünk. Különösen, ami az ún. „elit értelmiséget” illeti, azokat, akik fölvállalják a magyarság ügyét. Sajnos, közülük azok, akik kulcspozíciókba kerültek, kivárásra rendezkedtek be. Hiányzik a szakértelmiség, sokan - tanulmányaikat szerb, horvát nyelven írják. Külön gondot jelent munkáikat visszafordítani magyar nyelvre. A dolog másik oldala az, hogy mintegy 10 éve még több százan tanultak közülünk Magyarországon, ma csak meghatározott számú tanuló jöhet ide tanulni. Mi ebben a kérdésben most nem tudunk lépni, ezt Magyarországon kellene megszervezni. E nélkül törékennyé válik értelmiségi utánképzésünk.

Azt kell mondanom, hogy ma nálunk kollektív nemzettudat nincs, összeroppant. Erről keveset beszélünk. Fogyatkoznak azok is, akik magyarságukért cserébe kapaszkodtak fel pozíciókba. Politikai vonatkozásban senki sem képviseli nemzeti közösségünket. Sem a küldöttrendszer, sem az önigazgatási rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Jelenleg az a helyzet, hogy kisebbségből nemzetiséggé fogyatkoztunk, és semmi kapcsolatunk sincs a magyarság többi részével.

Magánkapcsolatokat építgetünk, s az önöknél zajló folyamatoknak csupán passzív szemlélői vagyunk. A jugoszláviai magyarság elkülönülésében nagy szerepe van a korábbi magyar politikának is. Idegenként kezelt bennünket, igyekezett fenntartani az látszatot, hogy helyzetünk megoldott. Pedig  10-15 évvel ezelőtti szabadságunk látszólagos volt (irodalmunk sem vállalta fel a vajdasági magyarság sorskérdéseit). Az itt tanuló diákok közé tartoztam. Jól emlékszem, hogy amikor Kádár János az Eötvös Kollégiumba látogatott, amelynek diákja voltam, rejtélyes okok miatt nem vehettem részt a találkozón, elkülönítettek, karanténba zártak a palesztin, vietnami és arab diákokkal együtt. Így nem tehettem fel kérdéseimet.

Ma már reménykedünk abban, hogy előbb-utóbb nemcsak kormányok között jöhet létre kapcsolat, hanem magyarok között is, mégpedig szabadon, legitim módon. 

(B. M. Néplap, 1989. november 6.)