Egyéni sorszervezés, kollektív tudat

Beszélgetés dr. Hódi Sándorral és Évával abból az alkalomból, hogy az idei Berzsenyi-díjat nekik ítélték oda

Dr. Hódi Sándor klinikai pszichológusként kezdte pályafutását, de tudományos kutatói késztetést is érezvén magában, számtalan kutatói program megálmodója is. Tizenkét kötetet jelentetett meg, s mintegy 150 cikk szerzője. Emellett közéleti szerepvállalása sem méltánytalan, hisz több társadalmi szerveződésben is részt vett. „Az eredményeknek örültem, a sikertelenségeket pedig megszenvedtem, s igyekszem levonni a tanulságokat” – mondja. Mint a Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai országos Tanácsának elnöke, illetve a Kárpát-medencei régió elnökhelyettese, betekintést nyerhet a 15 milliós magyarság gondjaiba, ráláthat az összmagyar jellegű problémákra. Most épp egy családszociológiai kutatói munkán dolgozik, amelynek témája igen időszerű: a családon belüli konfliktusok mennyire tükrözik a társadalmon belüli konfliktusokat.

– Tizenkét megjelentetett kötet közt szerepel A „meghívott” halál című tanulmánya is, amely a magyar betegséggel, az öngyilkosság kérdésével foglalkozik. A kötet megjelenésekor világelsők voltunk az önmegsemmisítésben, mostanra változott-e az összkép?

– Most már nem vagyunk világelsők, de a Vajdaságot illetően (vagy például Csongrád megyét nézve) semmit sem változott a helyzet. Igazi társadalmi változásokról, javuló életesélyről továbbra sem beszélhetünk, tehát a probléma a maga nemében továbbra is fennáll, sőt még inkább súlyosbodott a gazdasági válság elmélyülésével. Az önkárosító magatartás, a tudatos önsorsrontás valójában csak a jéghegy csúcsa. Más életmodell, életszemlélet elfogadására, elfogadtatására kellene törekednünk, de hogyan...? Tudvalevő, hogy nem mindenki viseli el egyformán a terhet: ami az egyik embernek apróság, az a másiknak világraszóló tragédia. Tekintettel arra, hogy sok függ környezetünktől, neveltetésünktől, azért igaz a mondás: mindenki a saját sorsáért felelős. Az egyén dönt mindig: betonba veri-e a fejét, vagy megtalálja az önépítkezés módját. A magyar nép mentalitására jellemző a nagyfokú teljesítmény orientáltság, az emberfeletti munkavállalás; bizonyítani másoknak mindenáron... Ugyanakkor, ha nem tud eredményt felmutatni, kudarcélménye óriási, s áldozatnak érzi magát. Tehetetlennek, nem életrevalónak. Nos, valahogy úgy kellene a gyermekeinket nevelni, hogy ne ezekre a külső dolgokra figyeljenek oda, ne akarják, hogy mindenki szeresse őket, hanem csak egy-két személytől tegyék függővé azt, ami őket boldoggá, elégedetté teszi. Persze, a magyar drámának társadalmi vetülete is van: a magyar ember soha nem tudja azt az egzisztenciális szintet biztosítani magának, amit az igényszintje diktál neki. Valahol, természetesen, a lélek gyengesége áll a nagyfokú sebezhetőség mögött, s egyáltalán az egész társadalmi-szellemi élet igénytelensége.

–Világlátásunk az anyagiakra szűkül... Vajon így látja ezt a könyvtáros is? S egyáltalán mit tehet a gyakorlat embere – ha szabad ezt így megfogalmazni ez esetben –, hogy valamiképpen megnemesítse a szürke hétköznapokat? Ezzel a kérdéssel fordultam másik beszélgetőtársam, dr. Hódi Éva felé, aki egyrészt pedagógusi múlttal a háta mögött (magyar szakos tanárnőként dolgozott mintegy tíz évig), másrészt a művelődési életünk jeles szereplőjeként (az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület elnöke, a Nyelvművelő Napok szervezője, az adai könyvtár vezetője, több irodalmi és szociológiai jellegű publikáció szerzője) bizonyára másképp látja, éli meg a dolgokat.

Dr. Hódi Éva: – Rendkívül kevés a cselekvési lehetőség. Manapság véget nem érő problémákkal kell megküzdenie egy könyvtárnak ahhoz, hogy egyáltalán képes legyen ellátni a feladatát. Nincs pénz, nem tudjuk az olvasók igényeit figyelemmel kísérni és kielégíteni. Ha a könyvtár kísérő rendezvényeit veszem górcső alá, akkor viszont elégedetten mondhatom, hogy igen sok rendezvényünk volt, ám kicsi a látogatottságuk. Az emberek elfásultak, közömbössé váltak. Ami úgy egyáltalán jellemző a mi vidékünkre. Ennek ellenére a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokra nekünk minden évben sikerül olyan tömeget mozgósítanunk, hogy mindig telt ház előtt lépnek fel meghívott vendégeink. Azt hiszem, egy kicsit az is baj, hogy sokszor túl sok a rendezvény, s köztük igen kevés a színvonalas, értékes. Valami szellemi értékrendet azért fel kellene állítani... Nyelvművelőként is csak ezt mondhatom. Ha úgy foglalkozunk anyanyelvápolással, hogy örökké zsörtölődünk, minduntalan bírálunk, ostorozzuk a hibákat, elvesszük az emberek kedvét, s az ügy veszve van. A hatékony nyelvművelésnek örömet kell nyújtania – amellett, hogy a nemzeti identitás szempontjából nagyon fontos szerepet tölt be. S ne várjunk csodákat a pedagógusoktól. Nekik sajnos nagyon is meg van kötve a kezük. Mégis úgy gondolom, hogy az adott körülmények és feltételek közepette megteszik, ami tőlük telik. Anélkül, hogy az iskolarendszer ne változna (amely most szigorú, rigorózus feltételeket szab meg), a pedagógus nem tudja meghaladni korát.

Dr. Hódi Sándor: – ... és nagyon fontos, milyen az ember önmegvalósítási, egyéni sorsszervezési készsége. Csak egy példát mondok: szülőfalumban az én nemzedékemben az első osztályba mintegy hatvan gyerek iratkozott. Mire a nyolcadikat befejeztük alig tizenvalahányan maradtunk, s csak ketten tanultunk tovább. Nekem is csak azért sikerült, mert eltitkoltam szándékomat, hogy gimnáziumba szeretnék iratkozni, egyébként lerontották volna az osztályzataimat. Az egykori osztálytársak több mint kétharmadát megbuktatták, meggátolták őket abban, hogy középiskolába kerüljenek vagy szakmát tanuljanak. Így aztán persze, hogy szétszéledtek a világban. Ugyanakkor a szerb osztályokban majdnem mindenki kitűnő osztályzatot kapott, többségük tovább tanult, diplomához, álláshoz jutottak. Sem eszesebbek, sem szorgalmasabbak nem voltak, mint a magyarok. Más volt a szerb, és más volt a magyar pedagógusok hozzáállása az iskolához és a diákokhoz....

– Az egyéni sorsszervezésben azért nagy szerepe van a családnak is, nemde?

– Természetesen. De mostanra a mostoha életkörülmények olyannyira felőrölték az erejét, hogy nem tud maradéktalanul helytállni. A család rengeteg terhet kénytelen magára vállalni, s ezek megroppantották. A jövő nemzedéket a saját költségén kénytelen felnevelni, társadalmi segítség nélkül, ami kíméletlen hajszába tereli a szülőket, most még inkább, mint eddig. Ugyanakkor hiányoznak azok a családvédelmi törvények, amelyek megvédenék, s azok az anyagiak, amelyek biztosítanák zavartalan működését. Másfelől fiataljaink is felkészületlenül, naivan sodródnak bele a házasságba. Pedig a párválasztás életünk egyik legfontosabb döntése. Mégis erre vannak meg legkevésbé a megfelelő körülmények: nincs, ahol megismerkedjenek, ahol egymásra találhatnának, szórakozhatnának, barátkozhatnának a fiatalok. Nincs, aki megmagyarázná nekik: való igaz, hogy a társadalmi mobilitás egyik útja a házasság, de az érdekházasság örökös alárendeltséget von maga után, nem teszi lehetővé az egyéni fejlődést, következésképp csakhamar felbomlik. Ebből következik, hogy igen magas a válások száma.

Dr. Hódi Éva: – Ahhoz, hogy az ember boldognak mondhassa magát két fontos dolgot kell sikeresen elvégeznie: a pályaválasztást és a párválasztást. Sajnos, azt kell tapasztalnunk, hogy fiataljaink minél több időt töltenek az iskolapadokban, annál analfabétábbak. A párválasztás terén is egyre tragikusabb a helyzet. Sajnos, mi szülők ott tartunk, hogy tehetetlenül és végtelen aggodalommal kell végigszemlélnünk és végigszenvednünk gyermekeink önpusztító, önsanyargató életvitelét. A diszkókon és az ún. modern révületen kívül (cigaretta, alkohol, drog) vajon mit is tudunk még nyújtani nekik? Megfigyeltem: míg kicsi a gyermek, pátyolgatjuk, babusgatjuk, aztán amikor felcseperedik, szinte kicsapjuk az utcára. Mintha nem is ugyanarról az aranyos, okos, szép gyerekről volna már szó. Megpróbáljuk ugyan az óhajait maradéktalanul kielégíteni, de igazából sorsára hagyjuk őt... Szó nélkül, hidegen hagy bennünket az a tény, hogy a magyar népesség átlagos életkora 10-15 évvel rövidebb, mint például a közvetlen közelben élő osztrákoké. Az amúgy is szűkös társadalmi-kulturális életterünkben ez rendkívül súlyos veszteséget okoz...

Dr. Hódi Sándor: – S ehhez még hozzájárul, hogy kinek-kinek több-kevesebb a kockázati tényezője, aránytalan a félelem- és szorongásérzetük. Van, aki ökög-makog, ha meg kell szólalnia nyilvános helyen, de aztán 120 km-es sebességgel száguld az utcán, saját és mások életét kockáztatva. Van, aki fejjel megy a falnak, azaz mindenáron meg akarja valósítani azt, amit kitervelt, ugyanakkor nem veszi észre a nagy életlehetőségeket. Az anyagi javak utáni loholás és a racionális gondolkodás háttérbe szorítja az érzelmeket, a kötődéseket, s ez előbb-utóbb elmagányosodáshoz vezet.

– Szűkebb és tágabb értelemben is, bizonyára. Hiszen említette, hogy épp most kutatja azokat a konfliktushelyzeteket, amelyek a családból kiindulva a társadalmi valóságunkra is kivetítődnek. Szóvá tette azt is, hogy hiányzik, rossz a konfliktuskezelési gyakorlatunk, tapasztalatunk – ehelyett szemrehányásokat teszünk egymásnak, szidalmazzuk egymást. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint pártéletünk.

– A csoportok, pártok valójában efféle atomreaktorok, amelyek nem mindig nyelik el a felgyülemlett fölösleges energiákat. Ugyanakkor a közösség nem szankcionálja a romboló tevékenységet, nem támogatja, hagyja elveszni az értékes embereket. Nálunk a csoporton belül egy-egy megszállott ember veszi vállára a terheket, egy-két ember dolgozik, fáradozik valamilyen cél érdekében, a többiek pedig jobbára csak passzív szemlélők. Sok az ilyen szervezet és egyesület. Még kevésbé vagyunk felkészülve a pártos önszerveződésre. Mint egy adott ország állampolgárai természetes, hogy részt kívánunk venni a politikai életben, illúzió azonban azt hinnünk, hogy ezzel a szerepvállalással rendezni tudjuk nemzeti közösségünk státusát is. A közös érdekek felismerése és képviselete nélkül nem tudunk változtatni helyzetünkön. Egymással marakodó pártjainkkal nincs igazán labdába rúgási lehetőségünk. Kész csoda, hogy ilyen körülmények között még magyar önkormányzat van Szabadkán, amely mint afféle végvár, oltalmazója lehet a többi magyar önkormányzatnak és a magyarságnak. Ugyanakkor az anyaország sem tudott eddig hatékonyan, célratörően támogatni bennünket, hiszen az sem világlik ki, hogy milyen koncepció szerint, milyen programok élveznek elsőbbséget. Főként a régi motorosoknak kedvez ez a helyzet, ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető nemzetpolitikának, közösségi érdekvédelemi stratégiának.

– S az előbbinek mennyire képes eleget tenni a Világszövetség?

– Az a szervezet segíthet(ne) rajtunk hatékonyan, amely megtalálta szerepkörét, kiforrta önmagát Sajnos a Világszövetség ugyanazoktól a gyermekbetegségektől szenved, mint más civil szervezetek. Maga a célkitűzés, amit zászlajára tűzött, nagyon fontos: a felbomló magyar nemzet újraintegrálása, közösségbe szervezése. Eredményről azonban nem nagyon beszélhetünk. Volt ugyan néhány jeles rendezvénye, amelyek öregbítették a Világszövetség hírnevét, a tényleges eredmény azonban a vártnál jóval kevesebb. Így hát magam is annak az igénynek adtam hangot, hogy a Magyarok Világszövetsége ne egy legyen a sok ezer civil szervezet között, hanem hozzon a magyar országgyűlés külön törvényt a Világszövetség működéséről, feladatairól és pénzeléséről. Miként a Magyar Tudományos Akadémia, legyen a Magyarok Világszövetsége is a magyar nemzet egyedi szervezete, intézménye. A javaslatot az MVSZ küldöttgyűlés elfogadta, remélhetőleg előbb-utóbb a magyar országgyűlés is megtárgyalja. A jelenlegi formájában ugyanis a Világszövetség nem képviseli, hanem degradálja azt az eszmét, amiért van.

Dr. Hódi Éva: – A Világszövetség nekünk, határon túli magyaroknak az összetartozását jelképezi. Ide tehát szívesen lépnek be mindazok, akik idegenkednek a pártoktól, ugyanakkor azonban valamiképpen szeretnék fenntartani a kapcsolatot a 15 millió magyarral, szeretnének egy közösségbe tartozni.

Krekity Olga: Szabad Hét Nap, 1998. december 2.