A Délvidék ütőere Adán

Interjú HÓDI Sándorral, a Magyarok a forrongó Szerbiában című könyv szerzőjével

Dr. HÓDI Sándor a Magyarok a forrongó Szerbiában című, frissen megjelent könyve kapcsán a minap Adán beszélgettem a szerzővel. Mielőtt közreadnám személyes vallomását a könyvről és írói módszereiről, szeretném felhívni az olvasók figyelmét arra a tényre, hogy Hódi Sándor tollából itt Adán, a Délvidék szívében, az utóbbi években olyan kivételes művek születtek, mint a sokat emlegetett, és azóta már világszerte idézett Jugoszlávia bombázása, vagy a Légüres térben.

Nagy kérdés számomra az, hogy a helybeliek ismerik-e, elismerik-e ezeket a messze mutató, az egyetemes magyarság szempontjából is nagy jelentőséggel bíró munkákat. Ha ismerik, ha nem, általuk Ada és az adai emberek soha sem látott magasságokba jutnak el, ám közben tűrniük kell a szerző ostorozó megállapításait is. Azonban ez se mindenkinek adatik meg…

– Megtudhatnánk néhány műhelytitkot, hogyan készült  a legújabb könyve?

– Nagy megtiszteltetés és nagy öröm számomra, hogy a Tiszavidéki Heti érdeklődik munkásságom iránt, és előzetesként két gondolatot szeretnék a könyvvel kapcsolatban önökkel megosztani.

– Az ember, amikor ideje engedi és életidejéből tetemes időt szakit ki egy könyv megírására, nem jut el azonnal a végleges szövegig. Aki tanulmányokat, cikkeket ír, az tudja, hogy öt-tíz vázlat is elkészül, mire a végső mű összeáll. Könyvem esetében is így van. Ez egy 280 oldalas könyv, eredetileg pedig mintegy 500 oldal volt. Mikor azt megírja az ember, azután tulajdonkeppen sajgó szívvel gyomlál. Persze minden mondathoz ragaszkodik, ez is, az is jó lenne, ha benne maradna, de azután, újra olvasva, ismét csak "meg kell húzni" a szöveget. Ilyenformán ez a könyv is, így, ahogy megjelent, a felére csökkent annak a terjedelemnek, ahogy én annak idején ezeket az írásokat, így naplószerűen elkészítettem. Mi, vajdasági magyarok, itt a Délvidéken, abban a helyzetben vagyunk, hogy az elmúlt évtizedben, két különösen megrázó, drámai eseménynek voltunk a szenvedő alanyai, tanúi is.

Én úgy gondolom, hogy az idők változnak, jöhetnek más korszakok, jobb élet is virradhat ránk, és hat azért, hogy megmaradjon ennek a kornak, és ezeknek a drámai eseményeknek a hangulata, érzelem- és gondolatvilága, történései, a maga mindennapi egyszerűségében és bonyolultságában, megpróbáltam én is ilyen krónikás lenni.  ­

Az elsőt, azt ismerik, a Jugoszlávia bombázása volt, annak az emlékezetes 11 hétnek az eseményvilágát eleveníti fel. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy ezt a fonalat, a repülőgépek elvonulásával és az országhatárok felnyitásával nem lehet lezárni, hisz mi itt maradtunk eben a megoldatlan kérdéstömkelegben, bonyolult és nehéz helyzetben, és hát többen biztattak is, hogy folytassam, és a következő évek eseményeiről is adjak számot.

–  Milyen szelesebb körű visszhangra talált a bombázásokról szóló könyve?

– Nagy meglepetésemre, nemrégiben itt járt Franciaországból, a magyarországi követségről egy francia attasé-félé. Jött hozzánk tájékozódni, hogy hogyan élünk, milyen lehetősége lenne a francia tőkének, meg a francia kultúrának bevonulni a Vajdaságba, nehogy csak német területi érdekeltségűek maradjunk. És én mondtam, hogy nagyon okos gondolat, mi örömmel várnánk a franciákat. Egyébként ő már egy kicsit tájékozódott, és járt Pesten a Zrinyi Hadtörténeti Könyvtárban, ahol megszerezte a Jugoszlávia bombázása című könyvemet, sőt Párizsból kaptam egy küldeményt is, ami könyvem egy részletének francia fordításáról ad hírt.

Elég érdekes, hogy a Hadtörténeti Könyvtárban volt (a könyv), pedig ez a mű nem úgy íródott, mintha mi itt valami nagy stratégák lettünk volna, hanem ez egy élménybeszámoló. Másrészt viszont épp a napokban találkoztam Tóthfaluban az egyik magyarországi ismerősömmel, aki hozta a Révai Lexikon legújabb kötetét. Abba meg úgy szerkesztették bele, hogy a Jugoszlávia bombázása című könyv egy kortörténeti dokumentum, mert pont arról ad számot, amiről utólag, vagy később már nem lehetne.

–  Ez a mostani könyv is a bezártság meg a szabadulás ellentétéről, a hozzá kapcsolódó élményekről szól?

– Arról, hogy amikor valaki be van zárva, és amikor bombáznak, akkor az emberek, hogy élik ezt meg? Szeretem az ilyen közvetlen, érdekfeszítő eseményeket Azért bocsátom ezt előre és ez talán nem szerénytelenség, mert ha szívemből most meg kellene mondani, hogy milyen könyveket szeretnek olvasni, akkor, hát biztosan azt mondanám, hogy szívesen olvasnék a tibeti, vagy az örmény, a kurd, vagy más népekről, de közvetlenül, a mindennapi eseményekről. Hogy ok hogyan élnek? Miről beszelnek, hogyan találkoznak? Mit, s hogyan tudnak vásárolni? Mi emészti, mi foglalkoztatja őket?

Tehát, tulajdonkeppen, egy kicsit szeretnek reszt venni mások eletében, Japánban, Kínában, mindenütt, akar Kanadában is. De ezzel szemben viszont egy ellentétes világ alakul ki, mert az egész média, hírközlés, tájékoztatás, az egy nagyon szépre, vagy csúnyára festett világot ábrázol. Egy képzelt valóságot, amelyben megpróbálnak eligazítást adni, hogy miről, miként vélekedjünk, ­mire figyeljünk föl, mivel ne törődjünk. Ez egy szándékos manipuláció. Egy dologról azonban ezek után sem tudunk semmit: hogy az egyszerű emberek, a maguk hétköznapi valóságában hogyan élnek, mi foglalkoztatja őket, miként élik meg az adott történelmi-társadalmi helyzetet?           .

Ilyen értelemben próbáltam én újítani a magam módján, és hát a 2000. évi októberi "forradalmi eseményeket" ábrázolni. A szerbiai változások apropóként szolgáltak számomra arra, hogy nagyjából egy hétbe beszorítva adjam elő a könyv első részét.

– A könyv második része tovább viszi az események fonalát?

– A könyv második részét a szerbiai új kormány első 100 napjára szántam, hogy azt felölelve adjak számot a történtekről. Akit érdekel, az belelapoz, megtalálja az események sodrát, és tájékozódhat arról, hogy hogyan éltük meg mi, vajdasági magyarok a változások esélyét, mit gondoltunk, miként viselkedtünk, mi foglalkoztatott akkor bennünket?

Akik benne vannak, az adaiak, különösen sok csemegét és borsot is meg egyebet találnak a könyvben. Mert ha az ember veszi magának a faradságot az írásra, kár lenne szépíteni az eseményeken. A sallangokat le kell ugyan szedni, de sallangmentesen, a maga egyszerűségében, őszinteségében; néha talán nyerseségében is, de mégis valahol a magunk csetlését-botlását, szándékát, akaratát, karakterváltozását, jellembicsaklását jelenítettem meg. Tükröt tartva önmagunk elé. Hiszen ma már, ha én is elolvasom, pedig két év sem múlott el azóta, mondom, hogy hát lehet, hogy ezt ma már másképpen írnám, vagy ezt nem írnám le. Mert most már más gondolatok foglalkoztatnak, másfajta érzelemvilág vesz körül.

No, de ha most írom meg, hogy akkor mi volt, akkor mit csináltam? Abban a könyvben mar nem ismerne senki magára. Említettem a Jugoszlávia bombázása című könyvemet. Megjelenése után sorozatban születtek a többi bombázási történetek, vagy még mindig születnek erről művek. Szerzőik előszedik az akkori újságcikkeket és visszagondolnak arra, hogy ők akkor mit is gondoltak. Mondhatom, borzasztó nehéz lenne most kitalálni, hogy akkor mit, miként gondoltunk, főkent meg, hogy mit ereztünk. Jobb hát vállalni annak a kockázatát, hogy ami akkortájt föltekert bennünket, ami akkor indulatba hozott, vagy amit akkor láttunk-hallottunk, azt papírra is vetjük, és akkor aztán ember tartja a hátát, meg a vállát. Bírálatok érik, meg esetleg dicséret is illeti, ami ugyan kevés, de ilyen értelemben ezek a szempontok vezéreltek engem a mostani könyvem írása közben.

– A témán kívül maga az írói módszere is érdekel. Mondana erről is valamit?

– Az egyik szempontom az volt, hogy magunkról írjak. Ebben az adaiak erősen érintve vannak, de egészében a vajdasági magyarok is.

A másik szempontom pedig szinten egy régi dilemmája a tollforgató embereknek: mennyire legyen személyes az, amiről írok? Nos, ez a kérdés nemcsak a regényírásban, az esszéírásban, a szépirodalomban, hanem a tudományos prózában is jelen van. A tudósok, de a művészek egy része is hajlamos a hárításra, azaz igyekszik kimaradni az eseményekből, nehogy megtudja a világ, mit gondol, mit erez ő, hanem csak hadd röhögjön, nevessen vagy bosszankodjon a többieken, de ő maga maradjon ki ebből, legyen csak a háttérben.

Véleményem szerint ez nem eléggé korrekt és nem tisztességes dolog; felelőtlenség lenne ilyen parabolaszerűen megjeleníteni egy-egy lényeges helyzetet, vagy ekkora változásokat, amilyenek az én könyvemben is vannak, pláne akkor, amikor az ember nem tudhatja, hogy az a hatalom, amelyik mellé áll, holnapra összecsuklik-e?

Utólag visszagondolva, ilyen értelemben én vállaltam a helyzetemből fakadó kockázatot és törekedtem arra, hogy a történet legyen személyes is. Tehát benne vagyunk a könyvben teljes egészében, a barátaimmal, a feleségünkkel, a családunkkal, a szomszédinkkal. És természetesnek vesszük, hogy így éltünk, így gondolkodtunk és így tettünk. Ez a naplószerű könyv ezt az újdonságot hozta.

– Előbbi és mostani könyvéből mintha az tűnne ki, hogy a dokumentumtörténet alapvető kifejezési formájává válna?

– Igen, de az ilyen egyszerű besorolással gondok vannak, mert ha akarom, van szépirodalmi jellege is, meg politikai jellege is, hiszen írásakor egy politikai élet zajlásának a közepében voltunk, mint ahogy vagyunk még ma is. Ugyanakkor van pszichológiai jellege is, hiszen foglalkozásomnál fogva ilyen szemüveg van a szememen, ilyen szűrőn keresztül látom és elemzem a világot. Ez is érdekessé, izgalmassá teszi a könyvemet.

Király János: Tiszavidéki Heti, 2002. 07. 03., II. évfolyam, 26. szám