A Délvidék ütőere
Adán
Interjú HÓDI Sándorral, a Magyarok a forrongó Szerbiában című könyv szerzőjével
Dr. HÓDI Sándor a Magyarok a forrongó
Szerbiában című, frissen megjelent könyve kapcsán a minap Adán beszélgettem
a szerzővel. Mielőtt közreadnám személyes vallomását a könyvről és írói
módszereiről, szeretném felhívni az olvasók figyelmét arra a tényre, hogy Hódi
Sándor tollából itt Adán, a Délvidék szívében, az utóbbi években olyan kivételes
művek születtek, mint a sokat emlegetett, és azóta már világszerte idézett
Jugoszlávia bombázása, vagy a Légüres térben.
Nagy kérdés számomra az, hogy a helybeliek
ismerik-e, elismerik-e ezeket a messze mutató, az egyetemes magyarság
szempontjából is nagy jelentőséggel bíró munkákat. Ha ismerik, ha nem, általuk
Ada és az adai emberek soha sem látott magasságokba jutnak el, ám közben tűrniük
kell a szerző ostorozó megállapításait is. Azonban ez se mindenkinek adatik meg…
– Megtudhatnánk néhány műhelytitkot, hogyan
készült a legújabb könyve?
– Nagy megtiszteltetés és nagy öröm számomra,
hogy a Tiszavidéki Heti érdeklődik munkásságom iránt, és előzetesként két
gondolatot szeretnék a könyvvel kapcsolatban önökkel megosztani.
– Az ember, amikor ideje engedi és életidejéből
tetemes időt szakit ki egy könyv megírására, nem jut el azonnal a végleges
szövegig. Aki tanulmányokat, cikkeket ír, az tudja, hogy öt-tíz vázlat is
elkészül, mire a végső mű összeáll. Könyvem esetében is így van. Ez egy 280
oldalas könyv, eredetileg pedig mintegy 500 oldal volt. Mikor azt megírja az
ember, azután tulajdonkeppen sajgó szívvel gyomlál. Persze minden mondathoz
ragaszkodik, ez is, az is jó lenne, ha benne maradna, de azután, újra olvasva,
ismét csak "meg kell húzni" a szöveget. Ilyenformán ez a könyv is, így, ahogy
megjelent, a felére csökkent annak a terjedelemnek, ahogy én annak idején ezeket
az írásokat, így naplószerűen elkészítettem. Mi, vajdasági magyarok, itt a
Délvidéken, abban a helyzetben vagyunk, hogy az elmúlt évtizedben, két különösen
megrázó, drámai eseménynek voltunk a szenvedő alanyai, tanúi is.
Én úgy gondolom, hogy az idők változnak,
jöhetnek más korszakok, jobb élet is virradhat ránk, és hat azért, hogy
megmaradjon ennek a kornak, és ezeknek a drámai eseményeknek a hangulata,
érzelem- és gondolatvilága, történései, a maga mindennapi egyszerűségében és
bonyolultságában, megpróbáltam én is ilyen krónikás lenni.
Az elsőt, azt ismerik, a Jugoszlávia
bombázása volt, annak az emlékezetes 11 hétnek az eseményvilágát eleveníti
fel. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy ezt a fonalat, a repülőgépek elvonulásával
és az országhatárok felnyitásával nem lehet lezárni, hisz mi itt maradtunk eben
a megoldatlan kérdéstömkelegben, bonyolult és nehéz helyzetben, és hát többen
biztattak is, hogy folytassam, és a következő évek eseményeiről is adjak számot.
– Milyen szelesebb körű visszhangra talált
a bombázásokról szóló könyve?
– Nagy meglepetésemre, nemrégiben itt járt
Franciaországból, a magyarországi követségről egy francia attasé-félé. Jött
hozzánk tájékozódni, hogy hogyan élünk, milyen lehetősége lenne a francia
tőkének, meg a francia kultúrának bevonulni a Vajdaságba, nehogy csak német
területi érdekeltségűek maradjunk. És én mondtam, hogy nagyon okos gondolat, mi
örömmel várnánk a franciákat. Egyébként ő már egy kicsit tájékozódott, és járt
Pesten a Zrinyi Hadtörténeti Könyvtárban, ahol megszerezte a Jugoszlávia
bombázása című könyvemet, sőt Párizsból kaptam egy küldeményt is, ami
könyvem egy részletének francia fordításáról ad hírt.
Elég érdekes, hogy a Hadtörténeti Könyvtárban
volt (a könyv), pedig ez a mű nem úgy íródott, mintha mi itt valami nagy
stratégák lettünk volna, hanem ez egy élménybeszámoló. Másrészt viszont épp a
napokban találkoztam Tóthfaluban az egyik magyarországi ismerősömmel, aki hozta
a Révai Lexikon legújabb kötetét. Abba meg úgy szerkesztették bele, hogy a
Jugoszlávia bombázása című könyv egy kortörténeti dokumentum, mert pont
arról ad számot, amiről utólag, vagy később már nem lehetne.
– Ez
a mostani könyv is a bezártság meg a szabadulás ellentétéről, a hozzá kapcsolódó
élményekről szól?
– Arról, hogy amikor valaki be van zárva, és
amikor bombáznak, akkor az emberek, hogy élik ezt meg? Szeretem az ilyen
közvetlen, érdekfeszítő eseményeket Azért bocsátom ezt előre és ez talán nem
szerénytelenség, mert ha szívemből most meg kellene mondani, hogy milyen
könyveket szeretnek olvasni, akkor, hát biztosan azt mondanám, hogy szívesen
olvasnék a tibeti, vagy az örmény, a kurd, vagy más népekről, de közvetlenül, a
mindennapi eseményekről. Hogy ok hogyan élnek? Miről beszelnek, hogyan
találkoznak? Mit, s hogyan tudnak vásárolni? Mi emészti, mi foglalkoztatja őket?
Tehát, tulajdonkeppen, egy kicsit szeretnek
reszt venni mások eletében, Japánban, Kínában, mindenütt, akar Kanadában is. De
ezzel szemben viszont egy ellentétes világ alakul ki, mert az egész média,
hírközlés, tájékoztatás, az egy nagyon szépre, vagy csúnyára festett világot
ábrázol. Egy képzelt valóságot, amelyben megpróbálnak eligazítást adni, hogy
miről, miként vélekedjünk, mire figyeljünk föl, mivel ne törődjünk. Ez egy
szándékos manipuláció. Egy dologról azonban ezek után sem tudunk semmit: hogy az
egyszerű emberek, a maguk hétköznapi valóságában hogyan élnek, mi foglalkoztatja
őket, miként élik meg az adott történelmi-társadalmi helyzetet? .
Ilyen értelemben próbáltam én újítani a magam
módján, és hát a 2000. évi októberi "forradalmi eseményeket" ábrázolni. A
szerbiai változások apropóként szolgáltak számomra arra, hogy nagyjából egy
hétbe beszorítva adjam elő a könyv első részét.
– A könyv második része tovább viszi az
események fonalát?
– A könyv második részét a szerbiai új kormány
első 100 napjára szántam, hogy azt felölelve adjak számot a történtekről. Akit
érdekel, az belelapoz, megtalálja az események sodrát, és tájékozódhat arról,
hogy hogyan éltük meg mi, vajdasági magyarok a változások esélyét, mit
gondoltunk, miként viselkedtünk, mi foglalkoztatott akkor bennünket?
Akik benne vannak, az adaiak, különösen sok
csemegét és borsot is meg egyebet találnak a könyvben. Mert ha az ember veszi
magának a faradságot az írásra, kár lenne szépíteni az eseményeken. A
sallangokat le kell ugyan szedni, de sallangmentesen, a maga egyszerűségében,
őszinteségében; néha talán nyerseségében is, de mégis valahol a magunk
csetlését-botlását, szándékát, akaratát, karakterváltozását, jellembicsaklását
jelenítettem meg. Tükröt tartva önmagunk elé. Hiszen ma már, ha én is elolvasom,
pedig két év sem múlott el azóta, mondom, hogy hát lehet, hogy ezt ma már
másképpen írnám, vagy ezt nem írnám le. Mert most már más gondolatok
foglalkoztatnak, másfajta érzelemvilág vesz körül.
No, de ha most írom meg, hogy akkor mi volt,
akkor mit csináltam? Abban a könyvben mar nem ismerne senki magára. Említettem a
Jugoszlávia bombázása című könyvemet. Megjelenése után sorozatban
születtek a többi bombázási történetek, vagy még mindig születnek erről művek.
Szerzőik előszedik az akkori újságcikkeket és visszagondolnak arra, hogy ők
akkor mit is gondoltak. Mondhatom, borzasztó nehéz lenne most kitalálni, hogy
akkor mit, miként gondoltunk, főkent meg, hogy mit ereztünk. Jobb hát vállalni
annak a kockázatát, hogy ami akkortájt föltekert bennünket, ami akkor indulatba
hozott, vagy amit akkor láttunk-hallottunk, azt papírra is vetjük, és akkor
aztán ember tartja a hátát, meg a vállát. Bírálatok érik, meg esetleg dicséret
is illeti, ami ugyan kevés, de ilyen értelemben ezek a szempontok vezéreltek
engem a mostani könyvem írása közben.
– A témán kívül maga az írói módszere is
érdekel. Mondana erről is valamit?
– Az egyik szempontom az volt, hogy magunkról
írjak. Ebben az adaiak erősen érintve vannak, de egészében a vajdasági magyarok
is.
A másik szempontom pedig szinten egy régi
dilemmája a tollforgató embereknek: mennyire legyen személyes az, amiről írok?
Nos, ez a kérdés nemcsak a regényírásban, az esszéírásban, a szépirodalomban,
hanem a tudományos prózában is jelen van. A tudósok, de a művészek egy része is
hajlamos a hárításra, azaz igyekszik kimaradni az eseményekből, nehogy megtudja
a világ, mit gondol, mit erez ő, hanem csak hadd röhögjön, nevessen vagy
bosszankodjon a többieken, de ő maga maradjon ki ebből, legyen csak a háttérben.
Véleményem szerint ez nem eléggé korrekt és nem
tisztességes dolog; felelőtlenség lenne ilyen parabolaszerűen megjeleníteni
egy-egy lényeges helyzetet, vagy ekkora változásokat, amilyenek az én könyvemben
is vannak, pláne akkor, amikor az ember nem tudhatja, hogy az a hatalom, amelyik
mellé áll, holnapra összecsuklik-e?
Utólag visszagondolva, ilyen értelemben én
vállaltam a helyzetemből fakadó kockázatot és törekedtem arra, hogy a történet
legyen személyes is. Tehát benne vagyunk a könyvben teljes egészében, a
barátaimmal, a feleségünkkel, a családunkkal, a szomszédinkkal. És
természetesnek vesszük, hogy így éltünk, így gondolkodtunk és így tettünk. Ez a
naplószerű könyv ezt az újdonságot hozta.
– Előbbi és mostani könyvéből mintha az
tűnne ki, hogy a dokumentumtörténet alapvető kifejezési formájává válna?
– Igen, de az ilyen egyszerű besorolással
gondok vannak, mert ha akarom, van szépirodalmi jellege is, meg politikai
jellege is, hiszen írásakor egy politikai élet zajlásának a közepében voltunk,
mint ahogy vagyunk még ma is. Ugyanakkor van pszichológiai jellege is, hiszen
foglalkozásomnál fogva ilyen szemüveg van a szememen, ilyen szűrőn keresztül
látom és elemzem a világot. Ez is érdekessé, izgalmassá teszi a könyvemet.
Király János: Tiszavidéki Heti, 2002. 07.
03., II. évfolyam, 26. szám
|