Az elmúlt év legjelentősebb társadalomelméleti művei

A Kilátó körkérdése

Szerkesztőségünk neves színművészek, színházi szakemberek, rendezők, kritikusok, írók, képzőművészek, zeneművészek, (előadóművészek), pszichológusok és szociológusok megszólaltatásával megkísérel valamiféle kulturális körképet vázolni, amely a maga módján választ adhat arra a kérdésre, hogy 1982-ben melyek voltak a legjobb könyvek, színházi előadások, zenei rendezvények, filmek, képzőművészeti alkotások és a legjelentősebb filozófiai, szociológiai, társadalomelméleti művek Vajdaságban, Jugoszláviában és a világban.

A színházi előadások, a zenei rendezvények, a könyvek és képzőművészeti események után mai számunkban a filmre és a filozófiai, szociológiai, társadalomelméleti művekre vonatkozó véleményeket vettük sorra. A felkért csaknem 20 filmmunkás közül ketten, s ugyanannyi filozófus, szociológus, pszichológus és más értelmiségiek közül pedig hatan (Csorba Béla, Dési Ábel, Hódi Sándor, Losoncz Alpár, Rehák László, Szöllősy Vágó László) válaszoltak körkérdésünkre.

HÓDI SÁNDOR:

Az 1982. évhez fűződő olvasmányélményeim közül mint legjelentősebbre Lukács önéletrajzi jellegű és vonatkozású írásaira hivatkoznék. A Curriculum vitae címen kötetbe gyűjtött dokumentumok, önreflexiók és önéletrajzi elemeket tartalmazó írások mellett érzem helyét az Életrajz-magnószalagon címen közzétett Lukácsinterjúnak is.

Jóllehet formai és tartalmi szempontból nem tudományos, s még csak nem is igazán "mű" az, ami az elmúlt évben legfontosabbnak bizonyult számomra, mégis, úgy érzem, hogy súlyuk és jelentőségük szempontjából ezek az írások nemcsak hogy nem maradnak el a komor tudományos monográfiák és a nehéz veretű bölcseleti munkák mögött, de túl is tesznek azokon bizonyos szempontból. Legalábbis Lukácsnál. Ezeknek a szubjektív megnyilatkozásoknak a révén válhat ugyanis Lukács emberi-gondolkodói fejlődése igazán érthetővé számunkra. Ezek révén válik kinyomozhatóvá, hogy a gyökértelenség, a személyes kötődéshiány hogyan válik a szellemi fölényért folyó kíméletlen harccá, mások sorsával nem számoló nembelivé duzzasztott akarattá, szellemi fanatizmussá. Lukács példája a legjobb tanulság rá, hogy a legnagyobb elmék sem maradhatnak közönyösek mások sorsa iránt, anélkül, hogy eszmerendszerük ne válna szükségképpen járhatatlanná,  történelmi zsákutcává.

Túllépve a megengedett terjedelmet, hadd fűzzük még hozzá: Alkotó életútjának végén világossá válik ez Lukács számára is, amidőn saját korlátain ironizálva belátja, Marx a valóságot olvasta, ő viszont már csak Marx munkáit. Ne feledkezzünk meg a Marx-jubileumon sem Lukács kései felismeréséről és keserű iróniájáról.

 (Kilátó körkérdése, Magyar Szó, 1983. február 5., szombat)