Létélmény és valóság

HÓDI SÁNDOR 1943-ban született a bánáti Kisoroszon. A zrenjanini gimnáziumban érettségizett, majd néhány szemeszteren át az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kárnak hallgatója. Egyetemi tanulmányait Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karának Pszichológiai Tanszékén folytatta és klinikai pszichológiai oklevelet szerzett. Egy ideig Budapesten végzett tudományos kutatómunkát a VSZAT Végrehajtó Tanácsának ösztöndíjával. 1974 őszén az Eötvös Loránd Tudományegyetemen megvédte az öngyilkosság témaköréből írt bölcsészdoktori értekezését. Doktorátusát 1975-ben a Zágrábi Egyetemen is megerősítette. 1975 óta az adai Potisje szerszámgépgyár pszichológusa. Tanulmányai hazai és magyarországi folyóiratokban – Híd, Létünk, Oktatás és nevelés, Magyar Pszichológiai Szemle, Valóság – és a Magyar Szó Kilátójában jelentek meg.

Interjúnkat a Fórum Könyvkiadó Gemma sorozatában nemrégiben napvilágot látott LÉTÉLMÉNY ÉS VALÓSÁG című tanulmánykötete kapcsán készítettük vele.

KÉRDÉS: Szokványos interjúkérdés, de – lévén, hogy nem szokványos, mindennapi nálunk az ilyen jelegű és tematikájú kiadványok megjelenése – ez esetben talán mégis indokolt: milyen körülmények között íródott a könyv, s hogyan került sor a kiadására?

VÁLASZ: A napvilágot látott tanulmányok két szál összefutása révén jöttek létre. Egyrészt mindig is foglalkoztattak az efféle kérdések – magányosság, szerelem, halálfélelem, illetve az életkörülmények élményszerű megélése –, másrészt pedig a hozzám tanácsért, segítségért fordulók is kinyilvánították ez irányú érdeklődésüket és ezzel egyidejűleg azt is, hogy eléggé tájékozatlanok ezekben a problémákban.

A kötet anyagául szolgáló tanulmányok nagy része (Létélmény és fogalmi ábrázolás, Élmény és tudatforma, Kozmikus magányosság, A halálfélelem kompenzációja, Irracionális-e a szerelem?, Becsvágy és önbecslés) különböző folyóiratokban már megjelent. Más részük (Életérzés és történelem, Élmény és személyiség-konfliktus, Hangulatszabályozás: narkotikumok – pszichofarmakonok, Élmény és alkotás, Gondolatok az élet értelme körüli polémiáról) most látott először napvilágot. Amint a könyv utószavában is kiemeltem, a Híd számomra afféle műhelyként szolgált. Műhelyként a szó pozitív értelmében, hiszen nem határozott elvárások egyoldalú kielégítéséről volt szó, hanem – éppen ellenkezőleg – az együttműködés termékeny kölcsönösségének jó példájáról. Műhelyről kell beszélnem már csak azért is, mert a folyóirat szerkesztési koncepciója, a szerkesztés igénye és az olvasótábor összetétele mégis meghatározta az elemzésre kerülő lélektani-filozófiai kérdések tárgyalásának módját és mikéntjét. Ahogyan a Híd szerkesztési koncepciója közeledett nyitottságával az ember személyi és társadalmi problémáinak a mind szélesebb körű, többrétű megragadása felé, úgy adódott lehetőség számomra, hogy a szaktudományos-filozófiai problémák „zárt körű” tárgyalása helyett, a szélesebb olvasótábor felé közelítsek.

KÉRDÉS: Ezzel kapcsolatban vetődik fel a kérdés, hogy mennyiben van joga a szaktudománynak eltávolodnia a köznapi probléma-fölvetéstől és ezzel egyidőben a köznyelvtől. De a kérdés természetesen – más szemszögből nézve – fordítva is feltehető: mennyiben teljesedhet ki a szaktudomány a köznapi problémafölvetés talaján, s mennyiben közelítheti meg a köznyelvet úgy, hogy ne veszítse el fogalmi pontosságát.

VÁLASZ: A pszichológia, mint általában a szaktudományok, elég nehéz szakterminológiát, mondhatnánk tolvajnyelvet dolgozott ki magának. Így történik meg azután, hogy a laikus – s bizonyos vonatkozásban ma minden ember az –, noha igényli az olyan publikációs anyagot, amelyet magára tud vonatkoztatni, nem tud megbirkózni a nyelvezettel, a fogalmi apparátussal. Én tanulmányaimban igyekeztem szakítani a szaktudományos szövegmerevítés divatjával, s megpróbáltam kiszakítani maga az elvont filozófiai fejtegetések örökké kísértő vonzásából. S noha nézetem szerint a közzétett tanulmányok bizonyos értelemben megszegték a modern tudományos értekezések szigorú merevségének a követelményét, úgy érzem, még nem sikerült mindenütt következetesen érvényre juttatnom az óhajtott esztétizáló stílus szubjektív hangvételét, közvetlenségét és kötetlenségét.

Mindez persze nem kizárólag nyelvi és formai probléma, hanem maguknak az elemzésre került kérdések jellegének is függvénye. A pszichológiában, de azt hiszem, a többi tudományág esetében is hasonló a helyzet – a szakmai beállítódás révén általában olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek egy ember személyes életére nem vagy csak igen kis mértékben vonatkoztathatók. Az én szándékom ezzel szemben az volt, hogy – a kérdésfelvetésben és a témaválasztásban egyaránt – a társadalmi valóságnak az élet személyi reflexióiban megélt egészét helyezzem vizsgálódásaim középpontjába: a tudományos munkamegosztással felparcellázott és a részelemzésekben szétbomlott világnak a személyi létben megnyilvánuló egysége után kutattam az élet élménytartalmában és formájában. Persze, a visszajelzésekből majd kiderül, milyen sikerrel…

KÉRDÉS: Kérdés viszont, mennyiben számíthatunk ilyenféle visszajelzésre, már ami a kritikát illeti…

VÁLASZ: A kérdés valóban fennáll. Szépirodalmon nevelkedett kritikánk megítélésem szerint mind ez ideig nem figyelt fel kellőképpen arra a szerény számú munkára, amelyek az utóbbi időben láttak napvilágot a társadalomtudományok egyes területein. Van azonban a visszajelzésnek egy másik formája is, amely legalább annyira jelentős lenne számomra, mint az elmélyült szakmai recenzió. Az efféle tanulmányok közvetlen igénylőinek a visszajelzéseire gondolok itt, azokéra, akik mindennapi praxisom során egy-egy itt elemzett kérdéssel kapcsolatban fordulnak hozzám. Remélhetőleg a pszichológiai-filozófiai-szociológiai kérdésfelvetés ténye nem fogja elbátortalanítani az érdeklődő szellemű emberek visszajelzéseit. Erre ugyanis fölöttébb szükség lenne, mert csak így nyílna alkalom arra, hogy tájékozódjunk afelől, szellemi közegünk tudati formálásában milyen kérdések megválaszolására is lenne szükség.

KÉRDÉS: Hogyan tekint a vajdasági tudományos életre, s milyennek látja a tudománnyal foglalkozó fiatalok helyzetét?

VÁLASZ: Tudományos életünk folyamatban levő átszervezésének végső soron az a célja, hogy megszüntesse az elidegenedett tudományt, illetve, közelebb hozza az emberek konkrét gyakorlati problémáihoz a tudományos kutatómunkát. E cél elérése érdekében fogtunk hozzá a tudományos élet korábban különálló intézményesített formáinak az átszervezéséhez. A tendencia érezhetően az, hogy a meglevő tudományos intézetek kerüljenek a megfelelő profilú (termelő) munkaszervezetekhez, illetve, hogy előbb-utóbb beépüljenek ezekbe. Az átszerveződés során adódott fő nehézséget abban látom, hogy egyfelől már megszűntek a tudomány hagyományos értelemben vett intézményesített formái, másfelől azonban még nem jött létre a termeléshez kötött tudományos kutatómunka megszervezése. Ennek egyik oka, hogy a munkaszervezetek egyelőre még  nem rendelkeznek elegendő káderrel ahhoz, hogy megszervezzék a tudományos kutatást. Ez a kedvezőtlen (de remélhetőleg átmeneti) helyzet például még a termeléshez szorosabban kapcsolódó műszaki tudományok esetében is fennáll. A másik lényeges dolog a stimuláció kérdése. Noha napjainkban elég sokat hallunk az alkotó, a kreatív munka serkentéséről, nézetem szerint, egy kicsit éppen annak a rétegnek, azoknak a szakembereknek a stimulálásáról feledkeztünk meg, akik hivatásuknál fogva foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel.  Ez a réteg, egyelőre, nincs eléggé anyagilag motiválva, érdekeltté téve a tudomány fejlesztésében. A fiatal szakemberek esetében viszont az a probléma áll fenn, hogy tulajdonképpen áldozatot, anyagi veszteséget jelent számukra a megfelelő fokozatok megszerzése, hiszen a befektetett munka a jelenlegi elosztási gyakorlatban nem térül meg.

KÉRDÉS: Végezetül – visszakanyarodva ismét a nemrégen napvilágot látott kötethez – még egy kérdés. Milyen irányban szándékozna folytatni kutatómunkáját?

VÁLASZ: A kötet folytatása tulajdonképpen már megszületett, s kiadásra vár, illetve talán azt is mondhatnám, kiadás előtt áll. Ebben a munkámban – ugyancsak egy égető, aktuális problémából kiindulva – az öngyilkosság kérdéskörét vizsgáltam meg. Jelenleg az a tudományelmélet szempontjából érdekes kérdés foglalkoztat, hogy a pszichológia, pontosabban a személyiséglélektan hogyan találhatna rá adekvát tárgyára a társadalom-ontológiára támaszkodva. Konkrétabban: a lét személyi megélésének a filozófiai és pszichológiai szinten való kidolgozatlansága érdekel, mert ennek a kérdésnek az elméleti megoldása nagy segítséget jelentene a konkrét, személyes problémák – alkoholizmus, személyiségzavarok, öngyilkosság – tárgyalásában.

(Az interjút JUNGER Ferenc készítette. Magyar Szó, 1978. aug. 26.)