Esti kérdés

Dr. Hódi Sándor író, pszichológus, a Magyarok Világszövetsége Kárpát-medencei Régiójának elnökhelyettese, akinek néhány héttel ezelőtt jelent meg Jugoszlávia bombázása című kötete. A meglepő az, hogy tíz nappal ezelőtt a könyv második kiadása is az olvasók asztalára került. Mi indított a könyv megírására? Az elszigeteltség a délvidéki Adán vagy pedig a kétségbeesés?

– Az elszigeteltség, de ez nem Adának vagy a Tisza mentének tudható be, hanem a bombázások által előállt helyzetnek. Az ember általában úgy rendezi be az életét, hogy cselekvésigényének megfelelő mozgástérrel és a cselekvéshez megfelelő szabadsággal rendelkezik. Amikor kezdték bombázni Jugoszláviát, a kormány részéről az első dolog volt a határok lezárása és a hadköteles férfiak mozgásszabadságának drasztikus korlátozása. Majd ezt követték további megszigorító intézkedések. Megszűnt a társadalmi, politikai élet, felfüggesztették a gyülekezési szabadságot, a szólás- és mozgásszabadságot is, hiszen üzemanyag hiányában leálltak a buszok, nem lehetett használni a gépkocsikat, és ott álltunk, ott voltam Adán – ami egyébként szigetet jelent törökül – szó szerint egy szigeten, igazi cselekvési lehetőség nélkül. Ehhez hozzájárult az ország bombázása, egy új, szorongató helyzet, amelynek nem lehetett látni a végkimenetelét. Akkor elkezdtem – és nyilván nem csak én, hanem nagyon sokan – napló formájában a belső szorongatott élményeket vagy a felmerülő gondolatokat lejegyezni.

– Hogyan jellemeznéd az otthoni életet, a bombázások heteit, hónapjait?

– Azt hiszem, hogy ennek a háborúnak és bombázásnak egyik, számomra kínálkozó nagy tanulsága, hogy a háborúba sodródó országnak és a háborúért felelős rezsimnek mindig vannak hátsó meggondolásai, szándékai is. Tehát igazában nem csak arról van szó, hogy az emberek fizikai élete kockán forog, hanem hogy a rezsim a mozgásszabadság, szólásszabadság megszigorításával, tulajdonképpen a polgári szabadságjogok felfüggesztésével (hiszen rendkívüli helyzet áll elő) és különböző adók kivetésével sokkal nagyobb cselekvési szabadságot szerez, biztosít magának, mint békeidőben, amikor azért az alkotmány, a törvényesség vagy a törvényesség látszata kötelezi.

– Tehát a diktatúra jobban működik?

– Így van. Előjön, azt mondhatnánk, egyszerű szóval: a rezsim természete. Ugyanúgy, ahogyan az egyének esetében. Adj valakinek hatalmat és megtudod, milyen ember. Ez a hatalomra is áll. Teremts olyan helyzetet, amikor szabadon vagy inkább gátlás nélkül megnyilatkozhat, és akkor mutatja meg igazi arcát. Így láttuk meg annak a rezsimnek is az igazi arcát, amely egyébként sem volt túlságosan bőkezű, jóhiszemű és jóindulatú a polgári szabadságjogok vonatkozásában.

– Könyved befejezésében azt írod: ha minden így marad, ahogyan van, a jugoszláviai magyarság lesz a legnagyobb vesztese a háborúnak? Miért írtad ezt?

– Azért írtam, mert ha meggondoljuk, hogy az egykori Jugoszlávia nemzetei, népei, népcsoportjai közül ma már gyakorlatilag mind az önállóság útjára lépett, és kisebb-nagyobb áldozatokkal, de azért szavatolva van a jövőjük, szabad szellemi, gazdasági, politikai fejlődésük. A vajdasági magyarság most a legnagyobb népcsoport, amelyik még mindig annak a politikának a foglya, amelyik szétrobbantotta az egykori Jugoszláviát, s amely négy háborút hozott a balkáni népek nyakára. És miután a legújabb események után a koszovói albánok is egy biztosabb jövő elé nézhetnek, hiszen politikailag, ha akármilyen keretek között is, még ha formálisan az országhatárokon belül is, de olyan nagyfokú mozgási, cselekvési, politikai szabadsággal rendelkeznek, és várhatóan olyan anyagi segítségben részesülnek, hogy azt hiszem, néhány éven belül gazdasági, társadalmi szinten elérik a közép-keleti országok átlagát. Ezzel szemben számunkra ilyen értelemben egyelőre semmiféle perspektíva sem ígérkezik. Ez a dolog egyik vonatkozása. A másik, hogy a világ mintha valamiféle szemellenzővel nézné ezeket az eseményeket és az ottani történéseket, hiszen az első áldozatok ’45-ben mi voltunk, magyarok, mintegy 40 000 magyart mészároltak le Tito partizánjai, rengeteget elűztek. Majd ezt követően, igaz, hogy békésebb évek következtek, de ebben a békében mi mintegy 100 000 embert veszítettünk asszimiláció, illetve kivándorlás formájában. Majd az elmúlt tíz év során hozzávetőlegesen további 100 000 ember távozott vagy az erőszakos mozgósítás elől, vagy a lelki terror elől, vagy egyszerűen a kilátástalan jövő elől. Nos, amíg a nagy számú elűzött koszovói albán sorsán teljes joggal háborog a világ, és azon fáradozik, nagyon nagy gazdasági, pénzügyi áldozatot vállalva, hogy visszakerüljenek szülőföldjükre, a Vajdaságból elűzött magyarok sorsa ilyen vonatkozásban fel sem merült, mintha nekünk nem lennének emigránsaink. Mind a mai napig nem hangzott el Belgrád részéről, hogy általános és teljes amnesztiában részesíti azokat, akik az első, második, harmadik vagy negyedik háború alatt, az erőszakos mozgósításnak nem téve eleget, jobbnak látták, lelkiismeretükkel összeegyeztethetőbbnek, tisztességesebbnek, ha a határon kívül keresnek oltalmat vagy ideiglenes menedéket. Ezek egy része szívesen hazatérne, de nem térhet haza a felelősségre vonás veszélye miatt. Erről nem beszél a világ, ez is olyan probléma, mintha nem lenne.

Tehát a távlat, a jövő szempontjából mindazok miatt a veszteségek miatt, amelyek értek bennünket, emberveszteségek, mondom én, vagy érzem úgy, hogy mi voltunk és vagyunk a háborúk legnagyobb vesztesei. És hadd tegyem még hozzá azt, ami talán a legcsüggesztőbb. Most újabban egyre-másra hallani nemzetközi fórumokon biztató, bátorító ígéreteket, hogy ha Szerbia vagy Kis-Jugoszlávia megindul a demokratizálódás útján, akkor ezt anyagilag, politikailag támogatják. Ilyen anyagi támogatást helyeztek kilátásba a szerb demokratikus ellenzéknek, akikről a nyugat úgy vélekedik, hogy a változások hordozója lehet. Nos, rólunk ebben a vonatkozásban egy árva szó, nem sok, annyi sem esik. Holott – és ez meggyőződésem – a vajdasági magyarság több százezres tömege volt az utóbbi tíz évben az egyedüli és kizárólagos példája, bizonyítéka annak, hogy hogyan lehet a leglehetetlenebb helyzetekben is a különböző népeknek békésen együtt élni. A béketűrés, a megértés, a tolerancia, a kizárólag politikai eszközökkel való küzdelem, ez a vajdasági magyarság sajátja. Amit a Nyugat részéről nem értékelnek kellőképpen. Pedig az együttélés normáit, amely alapján valaha is békét lehet a Balkánon teremteni, azt a vajdasági magyarság mintegy természeteként magában hordozza. Viselkedésével megtestesíti, és ha igazi a béketeremtő szándék Nyugat részéről, akkor talán ezt kellene elsősorban megerősíteni, jutalmazni s mások elé példaképül állítani. Meggyőződésem, hogy amíg nem tudatosul, hogy Vajdaságban él egy népcsoport, amely magában hordozza azokat az emberi kvalitásokat, amelyek szavatolják a békés együttélést, addig vakon és tétován, véletlenszerűen történnek a próbálkozások, s addig béke sem lesz abban a térségben.

(Hornyik Miklós, Duna Televízió, 1999. szeptember 6. Megjelent: Új Horizont, 2000 január-februári számában)