Pszichológiai portré

Dr. Hódi Sándor olyan jeles személyisége a délvidéki értelmiségnek, akire méltán lehetünk büszkék, és akinek szakmai életútja sokunk számára lehet példaértékű. Ez a pszichológiai portré a vele készült interjú alapján készült.

A szakembereknek mindenképpen kiemelkedő hatásuk van a társadalom fejlődésére.  Ők azok a személyek, akik méltán lehetnek a mai fiatalok számára példaértékűek (http://www.diamondse.hu/gondolatok.htm).

Tizenéves korban különleges szerepe van a példaképek megválasztásának, de mindannyiunk nagyon fontos, hogy szándékosan vagy szándéktalanul olyan személyeket ismerjünk meg, akiknek erkölcsi értékrendje, életútja példa lehet számunkra, mivel ebben a bizonytalan világban kapaszkodót nyújthat.

Példaképnek lenni fontos feladat. Szeretnénk hozzájuk hasonlítani, a közösség gazdagodik általuk. Mitől válik valaki mások szemében követendő példává? Talán tehetségük, kitartásuk miatt nézünk fel rájuk. Akárki lehet példakép, aki tevékenységével kiérdemli a csodálatunkat. Legfontosabb feladatuk az, hogy ne hagyjanak föl tevékenységükkel – csak azokat a példákat tudjuk követni, amelyekről tudunk. Az igazi példaképek nem múlnak el az idő múlásával, szinte beleivódnak életünkbe, befolyásolják azt.

„Tanulmányaim során, olvasmányaim alapján sokan és sokféleképpen hatottak rám – mondja Dr. Hódi Sándor -, olyan példaképem azonban, aki tartósan meghatározó szerepet játszott volna, nincsen. Valahogy mindig arra kényszerültem, hogy a magam útját járjam. Nehéz megmondani, hogy életünk során ki milyen hatással volt/van ránk. Mindenki hat ránk, akivel kapcsolatba kerülünk, ahogyan mi is hatunk másokra. És mindenki személyiségének a teljességével hat a pillanatnyi helyzetben másik emberre: tudásával vagy tudatlanságával, építő kritikájával vagy sértő szándékával, jellemével vagy annak hiányosságaival, ügyességével vagy ügyetlenségével, hitével vagy hitelességével, szorgalmával vagy lustaságával. Az egymásra való hatás ezért sohasem semleges: épít vagy rombol, amelyek következményeit nehéz előre kiszámítani.”

Dr. Hódi Sándor életrajza

1943. október 31-én született Nagytószegen. Felsőfokú tanulmányait Újvidéken és Budapesten végezte. Dolgozott üzempszichológusként, klinikai pszichológusként, igazgatóként a Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézetben (Tóthfalu). Többek között öngyilkossággal, nemzetkarakterológiával, politikai és etnopszichológiával, családkutatással foglalkozott. Tagja a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Baráti Körének, a Worldwide Hungarian Medical Academynak, az Eötvös Kollégium Baráti Körének, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Szövetségnek, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesületnek, a Magyar Szellemi Védegyletnek, a Háborúellenes Központnak, a Vadvirág Hagyományápoló Körnek, a Hunyadi Szövetségnek és az Elektori Közgyűlésnek. Munkássága alatt a következő díjakat, kitüntetéseket nyerte el: Üzenet-díj (1986), Berzsenyi-díj (1998), Kemény Zsigmond-díj (2001), Bethlen Gábor-díj (2002). Munkássága alatt több, mint 15 önálló könyvet írt, melyek közül egyik legjelentősebb a 2003-ban kiadott átfogó szociológiai és társadalomlélektani vizsgálat Nemzeti önkép címmel. A Duna-Tisza-Maros-Körös régión belüli nemzeti tulajdonságokról, etnikai közösségek közötti társadalmi távolságról, társas kapcsolatok alakulásáról ad képet.

Miért lett pszichológus?

„Egy csípős kora reggelen – talán 7-8 éves lehettem – a tehenet vezettem legelni, amikor hirtelen eszembe jutott valami. A tehén éppen nagyot rántott rajtam, ahogy harapni való után kapott.

– Mért kell nekem kora reggel tehenet legeltetnem, mikor a többi gyerek még alszik? – vetődött föl bennem a kérdés. – Miért jutott nekem ez a keserves sors osztályrészül? És egyáltalán, ki vagyok én? Honnan kerültem ide? Miféle élet vár rám itt?

Ezek a kérdések teljesen kétségbe ejtettek. Választ nem tudtam rájuk adni, ezért aztán még sokszor előszedtem őket. Mindhiába. Mondhatnám azóta is ezeken rágódom, jóllehet a Cifra tehén már régen a múlté.

Máskor viszont csodálatosan éreztem magam. Gyönyörködtem a napfelkeltében, a pacsirták hangjában, a harmatos fűben. Elragadtak a gondolataim és az érzéseim.

Talán ez volt az első jele későbbi pszichológiai érdeklődésemnek. Foglalkoztatni kezdett, hogy miért ingadozik közérzetünk, világlátásunk, az élethez való hozzáállásunk egyik napról a másikra, vagy akár néhány órán belül is. Mikor látjuk helyesen a dolgokat, ha egyszer boldognak, máskor szerencsétlennek érezzük magunkat?”

Pszichológiai nézetei

„Így utólag azt gondolom, hogy jól választottam. A pszichológia olyan ablak a világra, amellyel nem tudok betelni. Be kell azonban vallanom, hogy az a lélektan, amit én művelek, nem mindenben egyezik meg az egyetemeken oktatott tantárggyal.”

A Tanár Úr felfogásában a filozófia alapvető kérdése a gondolkodás és a lét viszonyának a kérdése, a pszichológia alapvető kérdése viszont a lét megélésének, a világ belső reprezentációjának a megértése. Ez az, amit mi egyszerűen léleknek szokás nevezni.

Nézetei szerint a probléma itt kezdődik: a klasszikus pszichológia nem kíván a lélekkel foglalkozni. Többnyire nem is foglalkozik vele, attól tartva, hogy ez rontja a tudományos hitelét. A lélek a tudomány számára ez idő tájt nem létezik, következésképp teljesen közömbös számára, hogy miről szólnak az ember gondolatai és érzései, boldogok vagy szerencsétlenek földi életükben.

„Egy tudománytörténeti és ismeretelméleti problémáról van szó.”  – mondja. „Arról a szamárságról, hogy a pszichológia – utánozva a természettudományokat – pápább akar lenni a pápánál. Kizárólag az képezi tudományos vizsgálódásának a tárgyát, ami kilóval, méterrel vagy stopperórával mérhető. A psziché, vagy a lélek – értsünk bármit ezen a tünékeny jelenségen –nem tartozik ezek közé. Következésképp az a képtelen helyzet áll elő, hogy az a tudomány, amely lélektannak nevezi magát, nélkülözi az emberi lét atributumát, nem foglalkozik a lélekkel.”

Gondolatai a jó pszichológusról

Csodákat senkitől sem szabad várni. Az embereknek nem egyetlen nagy megváltó személyre vagy gondolatra van szükségük, hanem több jó emberi kapcsolatra, sok-sok kis megváltásra, amelyek új értelmet adnak hétköznapi életüknek. A pszichológushoz fordulók nem annyira kiszabadulni akarnak a hétköznapok labirintusából, hanem inkább társra találni, aki hóbortjaik ellenére kedves velük, türelmesen meghallgatja őket, fontosságot tulajdonít az általuk előadott jelentéktelen apróságoknak. 

Nézetei a délvidéki pszichológiai kultúráról

„A válasz attól függ, hogy mit veszünk viszonyítási alapul: az emberek lelki-egészségügyi ismereteit? Az alkalmazott pszichológusok számát? Az emberi képességekkel, motivációval, személyiségszerkezettel kapcsolatos pszichológiai ismeretek társadalmi hasznosítását? A pszichológiai jellegű kiadványokat és azok szellemi életre gyakorolt befolyását?”

Nálunk szerény érdeklődés nyilvánul meg a pszichológia iránt.  Elsősorban az egészségügyben és az igazságszolgáltatás részéről mutatkoznak igények pszichológusok alkalmazására. A legtöbb orvos, bíró és ügyész persze még mindig nem nagyon tud mit kezdeni a pszichológiával, de azért mind többen vannak, akik ilyen-olyan esetekben pszichológiai szakvéleményt kérnek. A szociális intézetekben és iskolákban is alkalmaznak pszichológusokat.

Miben tud segíteni a pszichológia az embereken?

Napjainkban él egy végtelenül buta felfogás a lelki gyógyítókkal szemben. Úgy gondoljuk, hogy aki pszichológushoz megy, az gyenge, lelki sérült, nincs akaratereje megoldani a problémáit. Ez tévedés. Nagyon negatív a pszichológushoz járók megítélése.

A pszichológia abban segíthet, hogy mint individuumok könnyebben megtaláljuk önmagunkat: hogy éretté, alkalmassá váljunk a döntésekre. Abból a szempontból, hogy tudjunk és merjünk magunk elé célokat tűzni, tudjunk és merjünk életszervezési programot kidolgozni. Ne csak kívülről, másoktól várjuk ezt a programot, az értelmes élet receptjét, hanem tegyünk magunk is valamit ennek érdekében. A pszichológia abban segít, hogy autonóm személyiség, a szuverén ember váljon belőlünk. Elvileg ez a helyzet, a gyakorlatban azonban ez nem egészen így van. Néha egyenesen a visszájára fordul minden.

Az alkalmazott pszichológiával kapcsolatban mi a helyzet?

Ezen a téren a társadalmi szándék egyértelmű, a valóságban azonban gyakran ez is a visszájára fordul. Vegyük például a pszichológia és az igazságszolgáltatás esetét.

A bűnösnek bűnhődnie kell. Pszichológiai szempontból azonban az igazságszolgáltatás gyakorlata súlyos dilemmákat vet fel. A problémák ott kezdődnek, hogy a személyiségi összetevőket illetően nagyon nehéz a „bűnös” és „ártatlan” között különbséget tenni.  Egyes bűncselekmények esetében a véletlenen múlik, hogy ki lesz az elkövető és ki az lesz áldozat. Nehezen magyarázható, hogy egy szükségképpen rossz kimenetelű játszma esetén például, amelynek több résztvevője van, miért egy valakinek kell elvinnie a balhét? Egyébként is kortól, társadalomtól, kultúrától függ, hogy mikor, hol, mit tekintenek bűncselekménynek.

Gond van a bűnhődéssel is. Pszichológiai értelemben gyakran oka fogyottá válik büntetés. Ez a helyzet minden olyan esetben, amelyben a bűncselekmény elkövetése után évekkel később kerül sor az ítéletre és a büntetés letöltésére, márpedig általában ez a helyzet. Egy-egy bűncselekményt évek múltán kezdenek el tárgyalni, amikor (pszichológiai szempontból) a bűncselekmény elkövető személy már régen nem ugyanaz a személy, aki a cselekmény elkövetésének az idején volt. Az igazságszolgáltatás olyan személyiség-felfogáson alapszik, amelynek semmi valóságalapja nincs. A személyiségre úgy tekint, mint a borostyánba zárt kövületre, holott minden pillanatban mások vagyunk. Ahogyan nem lehet még egyszer ugyanabba a folyóvízbe lépni, mi sem vagyunk soha teljesen azonosak korábbi önmagunkkal.

A szabadságvesztés pszichológiailag nem alkalmas a személyiség átneveléséhez. A büntetés általában nem is javító, nem terápiás jellegű, hanem prevenciós célokat szolgál. Az izoláció célja nem a bűnelkövető társadalomba való visszavezetése, „megjavítása”, hanem mások elrettentése. Vizsgálatok sora – de maga az élet is – bizonyítja, hogy a börtönökben végzett ún. átnevelés költséges és felesleges. Sőt, pszichológiai szempontból káros is, hiszen a büntető-végrehajtó intézetek termelik ki az igazán veszélyes bűnözőket.

Egy bűvös kör jön létre. A társadalmi változások több alkalmat kínálnak a bűnözésre, a börtönök mindenütt túltelítettek. A börtönök zárt világában aztán a rabok maguk határozzák meg, hogy mi a helyes, mi nem helyes, mi a jó, és mi a rossz, mi a fontos, és mi nem az. A társadalmétól merőben eltérő, új értékrend jön létre. Kikerülve aztán a börtönviselt személyek sokkal könnyebben követnek el bűncselekményt, mint korábban tették, hiszen az már nem ütközik az új értékrendjükkel.

Milyen a ma emberének a közérzete, érzelemvilága?

Vannak emberek, akik jól érzik magukat a bőrükben, másoknak állandóan rossz a közérzetük. Egyes népek vidámabbak, kedélyesebbek, más népek hűvösebbek, tartózkodóbbak.

Azok, akik jól érzik magukat a bőrükben, tulajdonképpen egy dologban különböznek a rosszkedvű, nyomott hangulatú emberektől. El tudják foglalni magukat valamivel. Hisznek valamiben. Hisznek foglalatosságuk értelmében, függetlenül attól, hogy fáradozásukért környezetük részéről megbecsülésben részesülnek-e vagy sem.

Életkor szerint is jelentős eltérés mutatkozik az emberek közérzetében. Az ifjúság általában lelkes, türelmetlen, szenvedélyes, hiszékeny, nagy tettektől és cselekvésvágytól fűtött. Az idősebb emberek ezzel szemben inkább kiábrándultságukról, cinizmusukról, rezignáltságukról ismeretesek. A középkorosztály a megszerzett javak, sikerek birtokában, azt gyarapítva, vagy annak hiányától szenvedve érzi magát sikeresnek, vagy sikertelennek, boldognak vagy szerencsétlennek. Az ifjúság sokszor vált hordozójává az új eszméknek. Magyar vonatkozásban gondoljunk csak 1848-ra vagy 1956-ra. Nyugta-Európában legutóbb 1968-as diáklázadások idején vált az ifjúság hordozójává  valamiféle új eszméknek. Igaz, hogy az egykori ifjak mára rezignált öregekké lettek, ennél azonban nagyobb baj, hogy a mai fiatalság pontosan úgy érez, ahogyan ezek az öregek.

„Meglátásom szerint az ifjúság előtt ma nem lebegnek éltető nagy célok, mintha nem lennének a cselekvésnek szárnyakat adó távlatok. Nehéz ebbe belenyugodni, hiszen éppen fordul a világ, tagadhatatlanul a változások korát éljük. Nem csak az érintettek számára probléma ez, társadalmilag is súlyos gondot jelent, hogy sok a cinikus, rezignált, kiégett, koravén fiatal – az általános értékválság miatt – céltalannak és értelmetlennek látja az életét. A depresszió mellett feltűnően magas például a fiatalok körében az öngyilkosságok gyakorisága.”

A kultúra szerepe az, hogy „tudást” és „valóságot” teremt az egyén számára az élet élhetőségéhez. Ez az érték-, és értelemadás a család és más társadalmi csoportok közvetítésével megy végbe a szocializáció során. Az egyén azonosul környezetével, annak szokásrendjével, életfelfogásával. A csoporttal szorosan azonosult egyén nem szorul arra, hogy saját életfilozófiát dolgozzon ki, tevékenységét és álláspontjai folyamatosan ellenőrizze. Mintegy elmegy az álláspontját megkérdőjelező dolgok mellett, azok nem érdeklik, számára nem is léteznek. A tények csak a kollektív tudat szűrőjén keresztül nyernek értelmet, azon keresztül értelmeződnek, vannak vagy nincsenek.

Az emberi lélek belekövülhet egy adott pillanatba, akár a bogár a borostyánkőbe, általában azonban nem ez a helyzet, hiszen idővel még a nagy eszmék, ideológiák is elvesztik hitelüket, vonzerejüket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet értelmes emberi életet élni. Ellenkezőleg: pszichológiai szempontból nézve éppen a nagy kényszerítő eszmék jelentik az autonóm személyiség számára a béklyót, a felesleges megkötéseket. Éppen hogy a kényszerítő dogmák megszűnése juttathat szabadsághoz bennünket, éltető levegőhöz, cselekvési térhez.

Ezzel a lehetőséggel a magányos emberek nem mindig tudnak élni. Pedig sok, és egyre több a magányos, társtalan ember.

Mi ennek a pszichológiai magyarázata?

Az, hogy mennyire vágyunk mások társaságára, hány emberrel tartunk kapcsolatot, több tényezőnek a függvénye. Az egyik az intimitásigény. E téren jelentős mértékben különbözünk egymástól. Vannak, akik akkor érzik jól magukat, ha személyes, én-közeli viszonyban állnak másokkal. Ha megoszthatják érzelmeiket egymással, s minél több intim vonatkozású megnyilvánulást engedhetnek meg maguknak.

„Az intimitás azonban kockázattal jár. Tulajdonképpen minden kapcsolat kockázatvállalás. Hogyan fogad a másik engem? Hogyan reagál rám? Mit és mennyit fogad el belőlem? Elfogadja-e azt is, amit mások elől el szeretnék rejteni? A kapcsolat felvállalásával el kell készülnöm arra, hogy a másik nemtetszésével találkozom, kritikában részesülök, csalódást okozok. Minél erősebb bennem a vágy, hogy megosszam másokkal valóságos gondolataimat és érzelmeimet, a kapcsolat annál nagyobb rizikóval jár.”

Az interperszonális fenyegetettség miatt sokan eleve lemondanak a személyes kapcsolatokról. Ha az intimitás-igény kicsi bennünk, ez nem jelent problémát, ha viszont erős, a lemondás permanens frusztrációval jár. Szeretnénk magunkat másokkal megosztani, de az interperszonális fenyegetettség rizikóját nem merjük vállalni.

Kialakíthatunk persze olyan kapcsolatokat (a kapcsolatok többsége ilyen), amelyekben én-közeli, érzelmileg releváns témák szinte sohasem kerülnek szóba. Mondjuk az időjárásról, a divatról, sportról, politikáról beszélgetünk. Az efféle társalgás nélkülözi a személyes intimitás hangját, én-ünk szempontjából nincs sok értelme. Mind több az ilyen felszínes kapcsolat, ezzel együtt mind több a magányos, társtalan ember.

Az intimitás-igény, a rizikóvállalás, az interperszonális fenyegetettség bűvköréből nagyon nehéz kitörni. A formális kapcsolatok, amelyek valójában különféle szerephelyzeteket jelentenek, csökkentik az interperszonális fenyegetettség-érzést, ugyanakkor bizonyos mértékben kielégítik intimitás-igényünket. Lényegében véve azonban nem oldanak meg semmit. A szerephelyzetekből adódó legfelszínesebb kapcsolat is rizikóval jár együtt, ugyanakkor nem elégítik ki intimitás-igényünket.

A modern társadalom tulajdonképpen társtalanságra ítél bennünket. Farkastörvények uralkodnak, amelyek miatt óriásira nő az interperszonális fenyegetettség-érzés bennünk. Begubózhatunk, de ettől meg magányosnak érezzük magunkat. A modern ember lelkületére ez a két érzés egyszerre jellemző: fokozódik benne a másoktól való félelem, de ugyanakkor az intimitás-igény is.

Beszélhetünk-e magyar lelki alkatról?

„Ha van magyar valóság, márpedig van, akkor van magyar lelkialkat is. A társadalmi körülmények és a lelkiség ugyanis ugyanannak világnak a két különböző megnyilvánulási formája. A körülményektől független lelki alkatról egyetlen nép esetében sem beszélhetünk, de a körülmények sem magyarázhatóak meg az adott nép lelkülete, ha jobban tetszik, pszichológiai sajátosságai nélkül.”

Kopp Mária írt egy könyvet a magyar lelkiállapotról. Ebben cáfolja azt a közkeletű vélekedést, mely szerint a magyar nép depressziós lenne. Szerinte a depresszió már folyománya valaminek. A magyarságra inkább a fokozott teljesítményigény jellemző. A vágyak és a lehetőségek között azonban olykor széles szakadék tátong. Ez nagyon veszélyes lehet, mert örök elégedetlenségre kárhoztat bennünket. Szüntelenül vádoljuk magunkat és másokat sikertelenségünkért, és a végén csakugyan depresszióba esünk.

A magyar törvénytisztelő, szorgalmas nép. A nyomorúságos körülmények, amelyek között él, méltatlanok hozzá. Nem azért él szegénységben, mert lusta, hanem mert többször becsapták, kifosztották, javait kisajátították. Ahhoz, hogy igényszintjének megfelelően éljen, fokozott teljesítményigénnyel reagál. Oly mértékben, hogy az már az egészségének a rovására megy.

A fokozott teljesítményigénynek van egy másik aspektusa is. Csaknem valamennyien egy hamis értékrend áldozatai vagyunk. Azt hisszük, hogy ha gazdagabbak leszünk, ettől fontosabb és értékesebb emberré válunk. Többek, nagyobbak leszünk mások szemében. Jobban megbecsülnek, és többen szeretnek majd bennünket. Ez nagy tévedés, a társadalmi elfogadottság más elveken működik. Ahelyett, hogy végre megbecsülnének bennünket, a vagyongyarapítással inkább irigyeink és ellenségeink számát növeljük.

Vigyáznunk kell, mert ebben a vonatkozásban is könnyen egy bűvös körbe kerülhetünk. Szerencsére egyazon nép tagjaiként is sokfélék vagyunk, meg van a saját különleges világunk. 

Milyen szakmai kérdés az, ami Önt mostanában leginkább foglalkoztatja?

„Pszichológiai megfigyelés, hogy ha ismerőseink közül többen rossz véleményt mondanak rólunk, ha az emberek okkal, vagy ok nélkül elmarasztalóan nyilatkoznak rólunk, az súlyos  lelki bántalmak forrása. A halmozottan érkező negatív visszajelzés sajátos pszichés folyamatot vált ki, ami a depresszióhoz hasonló állapothoz vezet.

Nos, ez a mechanizmus akkor is működik, ha a negatív elmarasztalás dramaturgiája megváltozik. Nem kell feltétlenül szemtől-szembe elhangzani a negatív véleménynek, elég az, ha erről a véleményről tudomást szerzünk. Sőt, néha az sem szükséges, hiszen többféle apró jelből következtethetünk személyünk negatív megítélésére. Gyakran megéljük, hogy az emberek türelmetlenek, ellenségesek velünk szemben. Nem feltétlenül személy szerint ránk neheztelnek, hanem ránk is, mint minden emberre.

Ez foglalkoztat: a minőségi társulásokat (család, nemzet) fenyegető veszély, és annak az egyéni életben lecsapódó sokféle következménye.”

A helyzet súlyosabb, ha olyan csoporthoz tartozunk, amelynek rossz a társadalmi megítélése a többség részéről. Nincs feltétlenül pofonokra szükség a félelemhez és a rossz közérzethez. A bizalmatlan, rossz társadalmi légkör önmagában is kiválthatja az emberben a magány és a feleslegesség érzését. Sőt azt az érzést is, hogy terhére vagyunk másoknak. Freud szerint például az öngyilkosságot elkövető személyek ilyen ki nem mondott ítéletet hajtanak végre. Azt teszik, amit a környezetők elvár tőlük: eltűnnek az életükből.

Mi van akkor, ha folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy az ismeretlen emberek sokasága következetesen ellenséges velünk szemben? Lehet-e egy ellenséges érzületű társadalomban megőrizni a jó pszichés közérzetet? Lehetünk-e vidámak, derűlátóak, jókedvűek, kedvesek, nyitottak barátkozóak, ha mindenki mogorva, elutasító, barátságtalan velünk szemben?

Lehet-e közösség nélkül, vagy a közösség ellenében teljes emberi életet élni? Gonosz szándék vezeti azokat, akik az egyént és a közösséget megpróbálják egymással szembeállítani. A közösség nem maradhat fenn erkölcsileg értékes emberi társulási szándék nélkül. Kiforrott és értékes egyéniségek nélkül sem megy semmire. De ez fordítva is érvényes: minden ember csak egy közösségben tud önmagára találni, életének önmagán túlmutató értelmet és célt adni.

Az ember egyszerre egyéniség és társas lény. Rendes körülmények között egyidejűleg zajlik le az individualizálódás és a társadalom felemelkedése. Ma nem ez történik. A közösségek felmorzsolódnak, atomizálódnak, az egyének pedig, akik individualizmusukkal büszkélkednek, árvábbak a szárnyaszegett madárnál is.

Gruik Zsuzsanna, Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium 3. osztályos diákjának a Magyar tudomány napja alkalmából meghirdetett pályázat díjnyertes pályaműve. http://www.bolyaigimi.org/tehetsegstud/index.php