Önmagunk nyomában

A nemzeti jellem problémája – Hódi Sándor pszichológust kérdeztük

Milyenek a vajdasági, délvidéki magyarok? Mások, mint általában a magyarok? Vagy csak annyiban különböznek, mint amennyire nyelvükben, nyelvjárásukban sem egyformák? Hogyan hatott rájuk (ránk) a kisebbségi lét, az anyaországtól való különélés? Vannak ennek pozitívumai is, vagy csak a hátrányáról beszélhetünk? Milyen a táj és a lélek összefüggése ebben a vonatkozásban?

A nemzeti karakter egy nép vagy népcsoport tagjainak nagy többségében visszatérő alkati sajátosság, amely tartós, állandó jelleget ölthet, többnyire azonban csak meghatározott történelmi időpontra és társadalmi helyzetekre érvényes – írja dr. Hódi Sándor a Nemzeti önkép című könyvének bevezető soraiban. Úgy gondolom, sokunkat érdekel, hogy milyen az itt élő emberek lelkülete, a vajdasági magyarok karaktere. És általában véve, a nemzet egészét tekintve, különbözünk-e más népektől? Van-e magyarok gondolkodásmódjának, érzelemvilágának, viselkedésének olyan ismérve, ami más népekre nem, vagy kevésbé jellemző? Másokban milyen kép alakult ki rólunk, és milyennek látjuk mi őket? A pszichológussal készített interjúsorozatunkban ezekre a kérdésekre kerestük a választ, de helyzetünkkel, körülményeinkkel, közérzetünkkel kapcsolatos más pszichológiai témák is szóba kerültek.

– A szétszakítottság, amelyben közel egy évszázada élünk, mennyire hatott ki a magyarság lelkületére?  A magyar lét miként képeződik le a nemzet karakterében? Az egymástól politikai határokkal elválasztott, sokáig szinte elsáncolt nemzetrészek, más népek olvasztótégelyében mennyire tudták megőrizni a közös nemzeti sajátosságokat, miben fakultak meg, s milyen új színekkel gazdagodtak?

– A válaszom hosszabb kifejtést igényel. Mindenekelőtt hadd szögezzük le, hogy minden nép arculata részben ismétlődő színekből, részben eltérő tónusokból adódik össze. Fiziológiai és anatómiai örökségünk alapján mindnyájan egyazon nagycsalád tagjai vagyunk. A civilizációs múlt, a történelmi tapasztalatok, a társadalmi körülmények azonban az egyes népeknél eltérőek, ennek folytán nemzeti karakterük is különbözik egymástól. A nemzeti jellem – és egyáltalán az emberek jellemzésének a pszichológiája – felettébb bonyolult és szerteágazó problémakör, amely tele van talányos, nehezen megválaszolható kérdésekkel. Az idevonatkozó munkák sokkal inkább a filozófia, az irodalom, az esszé műfajába sorolhatóak, mint a tudományéba. Ami nem von le semmit az értékükből, a dolgunkat azonban megnehezíti, hiszen ezek az ember természetről, történelemről, biológiai és társadalmi meghatározottságairól való elmélkedések ideológiai beállítódásukat és kérdésfelvetéseik módját illetően markánsan eltérnek egymástól. Különbözőségük folytán eddig egyáltalán nem járultak hozzá valamilyen egységes értelmezési keret kialakulásához. Nemzetkarakterológia, mint önálló tudományága nincsen. És a fejlemények nem is ilyen irányba mutatnak.

– Van akadálya annak, hogy egy ilyen tudományág létrejöjjön?

– Ennek számos akadálya van. Túlságosan bonyolult kérdéskörrel van dolgunk. A nemzeti karakterrel foglalkozó munkák szinte lehetetlen feladatra vállalkoznak. Amellett, hogy igyekszenek a visszatérő pszichológiai sajátosságokat a lehetőségekhez képest „tárgyilagosan” lajstromba venni, az emberek önismereti és önértékelési igényének is eleget kell tenniük összhangban azokkal a társadalmi elvárásokkal, értékekkel, célokkal, amelyek a közösségi gyökereket hivatottak megszilárdítani. A sokszor igen frappánsan és szellemesen felsorolt nemzeti tulajdonságok kimondva, kimondatlanul követendő példaként, vagy ellenkezőleg, elrettentésül szolgálnak a csoport tagjai számára. A nemzetkarakterológiai munkák nézőpontjukkal és értelmezési keretükkel – az önbeteljesítő jóslat mintájára – valójában maguk is hozzájárulnak a népek arculatának formálódásához, a nemzeti karakter alakulásához. Nem véletlen, hogy ezek a fejtegetések olykor sokkal többet elárulnak a szerzőről és koráról, mint a jellemzés tárgyát képező népek karakteréről.

– A lelkiség és a sors között van összefüggés?

– Azt is mondhatnánk, hogy a nemzetkarakterológiai elmélkedések a nemzet eszmei-pszichológiai önvizsgálatát jelentik, amely a lelkiséget és a sorsot, egy népesség helyzetét, körülményeit és a közösséget alkotó egyedek személyi tulajdonságait próbálják egységes értelmezési keretbe ágyazni. A nemzeti karakter kérdése azokat a népeket foglalkoztatja elsősorban, akik társadalmi bajaikra, vélt vagy valós lemaradásuk okaira, a sorcsapásokra a közösség lelkületéből próbálnak magyarázatot találni. Amennyiben a helyzet megváltoztatásához megfelelő gazdasági és katonai potenciállal nem rendelkeznek, akkor a lelkiekből próbálnak hitet és erőt meríteni.

– A magyarság nyilván ez utóbbi népek közé tartozik?

– Így van. Az első átfogó nemzetkarakterológiái munka magyar szerző nevéhez fűződik. 1847-ben jelent meg Rónay Jácint nemzetkarakterológiai műve, amely külön-külön fejezetben tárgyalja néhány nemzet mentalitását, kitekintve a természeti viszonyokra, a jellegzetes életvitelre és szokásokra, részletesen taglalva különböző társadalmi rétegeinek tipikus vonásait. Rónay frappáns és szellemes megfogalmazása szerint például a németek tudósnak, a franciák szeretetreméltónak, a spanyolok hatalmasnak, az olaszok művésznek, az oroszok úrnak, az angolok eredetinek, a magyarok meg gazdagnak akarnak látszani. A köztudatban élő sztereotípiák némiképpen még ma is ráillenek erre a leírásra. Szeretném hangsúlyozni, hogy Rónay nem valamilyen öröklött vagy megcsontosodott tulajdonságokról beszél, hanem inkább szándékról, irányultságról. Ami azért fontos, mert minden nép önismerete valamilyen ideáltípus felé törekszik.

– Azonkívül, hogy a magyar gazdagnak akar látszani, milyennek látta Rónay a korabeli magyarokat?

– Nemzetkarakterológiai munkájában Rónay elsősorban a magyar emberről szól, akinek az érzelmi, emocionális természetét hangsúlyozza ki: haza- és szabadságszeretetét, lobbanékony természetét, örömteli és fényűző jellemét, vendégszeretetét, bátorságát, tüzes temperamentumát, akitől azonban – e nemes jellemvonások ellenére – nem áll távol bizonyos fokú melldöngetés és képmutatás sem. A szabadságharc kitörése előtt vélhetően ilyen vagy hasonló alkatú lehetett a magyar nép, hiszen e nélkül aligha lett volna képes a nagy történelmi tettekre. Azóta a harciasság, a bátorság, a tüzes temperamentum mintha alábbhagyott volna, az örömteli és fényűző jellem eszményéről nem is beszélve. Az érzelmi, emocionális jegyek ma is jellemzőek, de az idők szavának megfelelően inkább negatív vonatkozásban. Csüggedtté, rosszkedvűvé vált a magyar. Németh László súlyos szavait idézve „a sors előtti sunyítás, a lapító süvegelés, a kiállás félelme” jellemző rá.

– Ez mindig így volt?

– A múlt század első éveiben ez még másként volt. 1900-ban, a Párizsban összeült XII. nemzetközi antropológiai és régészeti világkongresszuson bemutatásra került egy kiadvány, amelynek a címe „Magyar Típusok – Magyarische Typen” volt. Ez a kiadvány – arcképekkel illusztrálva – a magyar nemzeti arculatot lett volna hivatott bemutatni a művelt Európának. Hermann Ottó szerint azonban a magyar királyi közoktatásügyi kormányzat támogatásával készített munkában egyáltalán nem tükröződött a magyarság egyetlen jellemvonása sem, sőt sokszorosan annak az ellenkezője jutott érvényre. Ez indította őt arra, hogy a magyar típusra vonatkozó meglátásait 1002-ben A magyar nép arca és jelleme címen közreadja.

Elvileg nincs kizárva annak a lehetősége, hogy a lélek sajátosságai az arcvonásainkban is megragadhatóak, hogy a népeknek, nemzeteknek nevezett csoportok tagjai a természet csodálatos genetikus alkotásának eredményeként akár egy fényképen is kifejezésre jutnak.  Nem tisztem a faji jelleg megjelenési formáival foglalkozni, így nem tudom megítélni, hogy Hermann Ottónak mennyire volt oka felháborodásra. Abban sem szeretnék elmélyedni, hogy összeállítható-e a magyarság embertani arcképcsarnoka, csupán az érdekesség kedvéért tartottam célszerűnek megemlíteni, hogy milyen sokféle szempontból közelíthető meg az arra a kérdésre adandó válasz, hogy milynek vagyunk.

– Miben hasonlítunk és különbözünk egymástól?

– Hermann Ottó az alábbiakat sorolja a magyarság ősi és jellemző erényei közé: Megjelenése szerint méltóságos; magaviselete komoly; hallgatagságra hajló; vendégszerető és tisztességtudó. Föllépése nyílt és bátor; sohasem alázatoskodó; megtartja az adott szavát; nem kíváncsi, nem könyörgős. Támadása nyílt és bátor, sosem alattomos; nem forral bosszút; nem titkolódzó. Szavajárása velős, sokszor ékes, született szónok. Eszes, elmés, költői hajlamú.  Nem rejti véka alá a magyarság (vélt vagy valós) hibáit sem. A magyar nem mentes az uraskodás hajlamától; szeret mulatni; javaira büszke és rátarti; véleményéhez makacsul ragaszkodik, pörlekedő és pártoskodó. Egyszóval nem idegen tőle hivalkodás, a gőg, az önhittség, a hetykeség a betyárkodásig. Ne feledjük, hogy az ezredfordulón vagyunk, a millennium éveiben, amikor nagyon erőteljesen jelen volt a magyarságban a bizonyítani akarás. Néhány év alatt „századok mulasztásait” akarta pótolni. Eltökélt szándéka volt a nemzet elismertetése, felzárkóztatása az „európai művelt népek családjába”. De talán ez volt az utolsó alkalom, amikor a magyarság egyesült erővel, tervszerűen tudott dolgozni, és képes volt nagy, maradandó közös alkotásokat létrehozni.  

– Ebben az időben azonban egyre többen – gondolok itt íróinkra, költőinkre – meghasonlott magyar lélekről írnak.  

– Valami időközben megváltozott. Nagy íróink és költőink közül egyre többen azon borongnak, hogy a kiegyezést követően meghasonlott a magyar lélek. Voltak fellángolások, mint például a millennium idején, ám a népen mindinkább úrrá lett kedélytelenség, csüggedtség, a szolgalelkűség. Hadd utaljak itt Ady Hőkölő harcok népe versére, amelyben kemény, ostorozó szavakkal illette a magyart. Akárha a mai közállapotok ismeretében írta volna.

Ez a hőkölő harcok népe
S mostani lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.
 

Ez az arckép lesújtó és kegyetlenül kijózanító. Nem állíthatjuk, hogy ez a szenvedélyes ostorsuhogtatás a magyar lelki alkat egyedüli hiteles vonásait tárja elénk, az izgatott, feddő hang azonban a későbbi történések szempontjából igazoltnak bizonyul. Hol van ez a nép az 1848-as lelkülethez képest? Persze nem csak Ady vélekedik így. Prohászka Lajos A vándor és bújdosó c. könyvében ugyanezt az elpuhult, megromlott, szegénylegényes, kurucos, céltalan, hontalan bujdosásra és betyárkodásra hajló magatartást korholja. Szemére is vetik, hogy olyan magyarság-eszményt hirdet, amely alkalmas arra, hogy akiket célba vesz, azok utóbb csakugyan ilyenné váljanak.

– Mi, illetve ki a magyar? Hova vezethető vissza az említett „lelki torzulás” eredete?

– Ha elfogadjuk, hogy a magyarság lelkületében törés állt be, nehéz volna megmondani, hogy az pontosan mikor történt. Bizonyosra vehető, hogy egészen más volt a magyarok honfoglalás előtti, és honfoglalás utáni életérzése. Korábban a határtalan síkság urai voltak, korlátlanul barangoltak, aztán bekerülve a Kárpát-medencébe, amit sohasem tudtak teljesen belakni, együttélésre kényszerültek az itt talált, vagy később ide bevándorolt népekkel.

Az egykori bizánci császár, Bölcs Leó a korabeli magyarok jellegzetes vonásai között említi szabadságszeretetüket és a vitéz, bátor magatartásukat, amelyből valami talán a későbbi századokra is maradt. A magyar nép azonban már a honfoglalás előtt jelentős keveredésen ment keresztül, a Kárpát-medencében töltött ezer év alatt a történelmi körülmények folytán (nagy vérveszteségek, nagyarányú betelepítések következtében) ezzel folyamatosan szembe kellett nézni. A keveredés hatása nyilván kölcsönös volt: amennyi „idegenséget” magába olvasztott a nép, annyit a „magyar szellemiségből” is rányomott a betelepült, beolvadt elemekre.

Aztán jöttek a sorscsapások. A trianoni ország-csonkítás mérhetetlenül súlyos és maradandó sebet ütött a nemzet lelkén. Általános depresszió lett úrrá az egész nemzeten. Még magához sem tért, jött a második világháború, a szovjet megszállás, a kommunista diktatúra. És mégis, 1956-ban újra erőt vett magán a nép, felizzott valami a régi lelkületből A forradalom leverését követően aztán tovább mélyült, szinte beleégett a nemzet kollektív tudatába a folytonos veszteség-érzés.

–A sokat emlegetett Tamási Áron gondolat, mely szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, jellemző a magyarokra? Az otthontalanság érzése is beleégett a kollektív tudatunkba?

– Aligha létezik olyan tudomány, amellyel a lelkület apró összetevőit szét lehetne választani. Vannak azonban olyan lelki sajátosságok, amelyek századokon átívelnek, és a mai magyarságra is jellemzőek. Ilyen például az otthontalanság-érzés. Ez az érzés elsősorban a kisebbségben élők sajátja, de az anyaországiak számára sem idegen. 

A magyarok – éljenek bárhol a világon – mindenütt árvának, otthontalannak érzik magukat. Kisebb vagy nagyobb mértékben, de idegen számukra a körülöttük levő világ, ahogyan ők is idegenek a körülöttük élő népek számára. Vannak más állandónak tűnő ismérveink is. Ravasz László szerint a magyar mindig a lét és nemlét kérdésével van elfoglalva. Mindig készen áll a legrosszabbra, viszont a legmélyebb elbukásból is lábra áll. A sorscsapások folytán lelkülete hasonló azokhoz a szigetlakókéhoz, akiket időnként elsodor az árvíz, de előtte is, utána is szántanak, vetnek, aratnak, teszik a dolgukat.

A kisebbségek pedig úgy élnek, mint a tűzhányók oldalára települt községek lakói, a fenyegető elemi csapás árnyékában, valami megfoghatatlan végzetszerűség azonban oda köti őket ahhoz a tájhoz, ahol élnek. Az otthontalanság és fenyegetettség-érzés miatt persze sokan vándorbotot fognak, ám bárhová veti őket a sors, az otthontalanság-érzésétől nem szabadulnak. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Mindenesetre ezt az érzést jól ismeri minden magyar ember.

– Sokan emlegetik, hogy jellemző ránk az „Ej, ráérünk arra még!” magatartás is.

– Azt mondják, hogy a Trianonban széttört Magyarország előtt kemény kiállásúak voltak a felmenő őseink, olyannyira hogy minden királynak először a rendszeres, kevély ellenzékiséget kellett megtörnie, s csak aztán ütközött meg a kívülről jövő ellenséggel. Ennek a sokszor passzív ellenállásban megmutatkozó konokságnak köszönhetően a magyar sokáig képes tűrni, és példátlan terheket tud elhordozni. Ravasz László szerint ennek a türelemnek az elfajulása az értelmetlen tűrés, a tehetetlen beletörődés, a patópálos lelki magatartás, amely a sorozatos sorscsapások után kezd mindinkább általános nemzeti jellemvonássá válni.

Ki ne tudna száz példát felsorolni mulasztásainkra, amelyek nem csak következményei, hanem okai is voltak balsorsunknak. Ismerős vonás ez is, szomorúan magyar vonás. Hadd illusztráljam egy kínálkozó példával. A kommunista rendszer összeomlását követően az ellentmondásos politikai, gazdasági, társadalmi átalakulási időszakot az érintett népek többsége, kisebb vagy nagyobb mértékben, de képes volt saját javára fordítani. Csak a magyar nem élt a lehetőségekkel. Egykedvűen hagyta, hogy az idő elmúljon fölötte. Az égvilágon semmit sem tartott érdemesnek arra, hogy megmozduljon érte. Azokat is, akik mozdultak volna, cserbenhagyta, gondoljunk csak a kisebbségi autonómiák, a kettős állampolgárság ügyére, vagy a nemzeti integráció irányában tett bármilyen jellegű kezdeményezésre. Ez a fáradt érzéketlenség, ez a megjuhászkodott tűrés, az üres szájhősködés, a cselekvésképtelenség markánsan jelen van úgy az anyaország egy helyben topogásában (vagy inkább elszegényedésében), mint az elcsatolt nemzetrészek szendergésében. 

– Szeretjük a történelmet okolni azokért a sorscsapásokért, amelyek érnek bennünket. Tényleg a történelmi igazságtalanságok áldozatai vagyunk?

– A sorozatos sorcsapásokat a magyarság „történelmi igazságtalanságként” fogja fel és éli meg. A történelem azonban se nem igazságos, se nem igazságtalan, közömbös a népek harcával és az emberek szenvedésével szemben. Persze ettől még a vereségek súlyos traumát jelentenek. És mivel „elégtételre” nem nyílt lehetőség, maradt a belső őrlődés. A sorozatos sorscsapások a nemzet eszmei-pszichológiai önvizsgálatát szinte minden kiemelkedő értelmiségi számára kötelező érvényűvé tették. A szellemi élet kiválóságai a nemzeti lelkiségben kezdte keresni a balsors okát, mígnem eljutottak a „lelki torzulás” gondolatáig. Ez a vádaskodó önvizsgálat máig jelen van a magyar közgondolkodásban. A kíméletlen önostorozás, deheroizálás közepette – ennek mintegy ellensúlyozásaként –, felmerült az a gondolat is, hogy talán nem is a magyar nép lelkületével van baj, hanem a vele együtt élő népek, a „más lelki alkatú” emberek felelősek nemzeti balsorsunk alakulásáért.

A pszichológia jól ismeri a bűnbakképzési mechanizmust, amellyel szorult helyzetekben olykor mindannyian élünk. Az „idegen lelki alkatúakkal” szembeni ellenérzés beleillik ebbe a jelenségkörbe. Tény ugyanakkor, hogy a magyar társadalom nem teljesen homogén, s a különböző érdekcsoportok politikai, gazdasági, szellemi befolyásának a függvényében alakult a történelem, és szerveződik ma is az élet.

A nemzet eszmei-pszichológiai önvizsgálatában mérföldkőnek számit a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar című több mint félezer oldalas könyv, amelyben a magyarság szellemi nagyjai vallanak a nemzethez fűződő kapcsolatukról, útbaigazítást kínálva azok számára, akik a különféle befolyások, szellemi áramlatok, propagandák káoszában nem tudják többé, kik is, mik is ők valójában.

A könyv, még mielőtt megjelent volna, pusztán címének a kiszivárogtatásával nagy visszhangot keltett, és inspirálóan hatott a magyar szellemi életre. A jellem, a nemzeteszme, a mi a magyar?, ki a magyar?, mivé vált vagy lesz a magyar? jellegű kérdésekkel foglalkozó  könyvek és cikkek lavináját indítja meg, amelyek – a közelgő viharfelhők hatására (ne feledjük, hogy a második világháború küszöbén vagyunk) – csakhamar vigasztalan feketére festették a magyar égboltot, elsiratva a magyar múltat, jelent és jövőt.

– Sokakat foglalkoztatott a magyarság kérdése. Az írókat és a költőket érdekelte a magyarság-tudat. Erre a költészet vagy a tudomány eszközeivel kell választ adni?

– A tudományosság jegyében A mi a magyar? című kötetben helyet kapott a történész, a nyelvész, az etnográfus, a művelődéstörténész, akik saját szakmájuk tudományos módszereivel próbálták megközelíteni a magyar jellem kérdését. A pszichológia művelőit, kevés kivételtől eltekintve, a nemzeti lélek kérdésköre nem nagyon ihlette meg, Szekfű kötetében is költők és írók vették át a lélekbúvárok szerepét. Csak a legutóbbi időkben jelent meg néhány ide vonatkozó mű, amelyek közül Hunyadi György A nemzetek jelleme és a nemzeti sztereotípiák c. munkájáról szeretnék később néhány szót ejteni.

Tudomány vagy költészet egy nemzet mentalitásának, lelkületének, arculatának a megragadása? Sokan tépelődtek ezen a kérdésen, köztük Babits Mihály is. Ha azt kérdezzük, mi a magyar? milyen feleletet tudunk adni erre? – kérdi. Hiszen, amire rákérdezünk, az közvetlenül bennünk él, belülről ismerjük a lényegét. Semmi a világon nem mondhat többet rólunk, mint a belső közvetlen érzésünk. Hogyan fordítható le az, amit magunkban érzünk, amit százféleképp megélünk a szavak és a fogalmak nyelvére? Mihez tud kezdeni a tudomány egy szüntelenül változó képpel, vagy a népi lélekkel, amely ezerféleképpen tér el önmagától? Megjelenési formája nem csak egyénenként, de koronként, nemzedékenként, társadalmi osztályonként, tájegységenként is különbözik, hullámzik, szétágazik, s úgyszólván semmit sem tudunk róla állítani, aminek az ellenkezője is ne rá volna igaz.

Tudomány vagy költészet a nemzeti kilétünkre való ráeszmélés? Nem biztos, hogy szerencsés a megismerés különböző módozatainak a szétválasztása és egymással való ütköztetése. Lehet ez is, az is. A szembenézés avval, ami vagyunk, és ami bennünk van, egész életre szóló feladat, amihez a tudomány és a művészet talán együttesen is kevés. Történelmileg viszonylag új keletű igény, hogy az ember kívülről szeretné látni magát. A korábbi századokban az emberek nem is voltak rá kíváncsiak. Élték a maguk autentikus életét, s ez elég volt önmaguknak. A többséget illetően ez ma is így van. Néha egy-egy pillanatra talán fölmerül az emberekben, hogy kik is ők valójában, rendszerint olyankor, ha nemzeti mivoltukban fenyegetve érzik magukat, vagy önérzetükbe gázolnak. Ennél elmélyültebben csak a szellem emberei törekszenek a kérdés módszeres megválaszolására, ők is inkább sorsfordulókon, vagy valamilyen fenyegető érzés hatására. 

Babits Mihály szerint az irodalmi művek tárják föl leginkább a nemzeti lélek mélységeit, ennek ellenére úgy gondolja, hogy tudományos igénnyel kell a kérdéshez nyúlni. Általánosságban véve azonban nincs értelme nemzetkarakterológiáról beszélni. Nem lehet rá úgy tekinteni, mint ami azonos szempontok és azonos módszerek alapján minden nép vizsgálatára egyformán alkalmazható. Csak akkor lehet tőle várni valamit, ha az nemzeti tudománnyá válik, véli Babits.

– Azért mégis létezik valamilyen tudományos megközelítés?

– Miközben nálunk a nemzet lelkiségével főként írók foglalkoztak, az Amerikai Egyesült Államokban a pszichológiai tudományok művelői vették kezükbe a dolgokat. A 20-as években jelent meg William McDougallnek monográfiája, amely az akkori pszichológiai szaktudás és terminológia birtokában megpróbálta az esszéisztikus nemzetkarakterológiát rendszerezett tudományos tanná tenni. Hunyadi György ezt fontos fejleménynek tartja. Tudománytörténeti szempontból talán az is, a nemzetkarakterológia új elméleti-módszertani alapvetése azonban a dolgok lényegén nem sokat változtatott. A nemzeti karakter mibenlétét illetően a nehézséget nem a módszertani-terminológiai kérdések jelentik, hanem az elméleti előfeltevések társadalmi-gyakorlati konzekvenciái. A tudományos csomagolás ellenére McDougall sem tudta megkerülni ezt a buktatót. Talán nem is akarta, hiszen ő volt az a „szaktekintély”, aki a diszkriminatív bevándorlási kvóták megszabásakor tanácsadóként szolgált az Egyesült Államokban. Mondanunk sem kell, hogy a fehér ember felsőbbrendűségének eszméje, amit ez a tudományos látószög képviselt, semmivel sem állt szilárdabban a valóság talaján, mint a magyar nemzeteszményt kereső íróké. Sőt!

– Van-e nemzeti karakter? Mit mond erről a tudományos szakma?

– Új fejleménynek számít az a tudományos megállapítás, hogy kizárólag az egyedi emberek rendelkeznek lelki jelenségekkel, a csoportok és közösségek nem. Lévén, hogy a nemzet nem élő szervezet, ezért pszichológiai tulajdonságokkal sem ruházható fel. Nincs lelke, nincs karaktere. Legfeljebb átvitt, homályos, misztifikáló értelemben beszélhetünk nemzeti lelkületről, szellemről, karakterről, ezek az elvonatkoztatások azonban nem képezhetik módszeres pszichológiai vizsgálatok tárgyát. Ez a szemlélet vált az amerikai szociálpszichológia máig domináns irányzatává, ami azóta szétáradt az egész világban.

Ezzel az elméleti és módszertani individualizmussal pszichológia a maga részéről mintegy „letudta” a nemzetkarakterológia kérdését. A nemzeti jellem problémája azonban nem került le a szellemi élet napirendjéről, és tudományos szempontból sem állta meg a helyét. Igaz, hogy a nemzet nem organikus szervezet, ugyanakkor mint az egyének kölcsönhatásának bonyolult rendszere, tagadhatatlanul rendelkezik bizonyos pszichológiai sajátosságokkal. Olyan sajátosságokkal, amelyek közvetlenül az egyénekből nem vezethetők le, mert kizárólag az emberi kapcsolatrendszerek bonyolult kölcsönhatásának a termékei. Nevezhetjük ezt a terméket (jelenséget) akárminek, lelkinek, kulturálisnak, szelleminek, ez jelenség a csoport fontos jellemzője. Tulajdonképpen ez az, ami egyik népet a másiktól megkülönbözteti. És így visszajutunk megint a nemzeti karakterhez.  

– A globalizáció hogyan hat minderre, amiről beszélt?

– Hatalmas nyomásról van szó. A globalizáció erősödésével sokan nemcsak a nemzeti sajátosságokat kérdőjelezik meg, hanem azt is, hogy vannak-e nemzetek. Beszélhetünk-e nemzeti közösségekről olyan értelemben, amilyen értelemben ezt az emberek magától értetődőnek tekintik? Az ellenvetések négy pontban fogalmazhatóak meg.

1)      A nemzetek fölött eljárt az idő, a történelmi változás a nemzeti összetartozás ellen dolgozik, az emberi kapcsolatok jövője nemzetek feletti vagy inkább nemzettelen.

2)      A nemzeti összetartozás csak érzéseinkben és világképünkben létezik, valójában a vélt nemzet tagjait nem fűzi össze semmi.

3)      Szubjektív dolog, személyes döntés kérdése, hogy mely nemzethez tartozunk, és milyen nemzetfelfogást vallunk magunkénak.

4)      A nemzeti tudat művi termék, amit a társadalmi intézmények formálnak ki és tartanak fenn az emberek fejében meghatározott cél érdekében.

– Hogyan merült fel az a gondolat, hogy az emberi kapcsolatok jövője nemzetek felettivé vagy inkább nemzettelené válik?

– Nem kell hosszasan töprengenünk ahhoz, hogy teljes bizonyossággal kijelenthessük: népek, nemzetek vannak. Itt vannak előttünk, körülöttünk, bennünk. Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy a valóságnak van egy szövevényes jelenségvilága, amit népnek, nemzetnek, nyelvi közösségnek hívunk. A köznapi ember tudatában ez magától értetődő, és nagyon a fejetetejére kell, hogy álljon a világ bennünk ahhoz, hogy a nemzetek léte megkérdőjeleződjön.

– Említette a globalizáció hatását. Milyen folyamatoknak lehetünk ma tanúi?

– A világ történéseiből, a világhatalmi rendből nem lehet kimaradni, mindnyájan részesei vagyunk a globális pénzügyi, hatalmi, gazdasági struktúrák és a „lokalitások” (nemzetek, régiók, kistérségek) küzdelmének. A hagyományos, tradicionális életformák átalakulóban vannak, halványulnak, megszűnnek az etnikai, illetve kulturális sajátosságok. Ezt a folyamatot globalizálódásnak hívjuk, amelynek függvényében a nemzeti megmaradás kérdése sokkal nyugtalanítóbban merül föl, mint bármikor ezelőtt.

Ahhoz, hogy az individualista – nemzetek fölötti, nemzetek nélküli – életmodell szalonképessé váljék, mindent el kell takarítani az útból. Először a múltat kell elhazudni, aztán a tudományt kell (a pénzeléssel) kényszerpályára terelni, a nemzeti érdekek szószólóit kell félre állítani.

A globalizáció révén az ipari termelés, az információs rendszerek, a feketegazdaság és egyebek tere hálózza be a világot. Egy kozmopolita világelit életfelfogása és életstílusa válik modellé, miközben az emberek óriási többsége nemzeti keretek között, helyi társadalmakban éli életét és próbál annak értelmet adni. Mind nehezebben, hiszen amíg a világelit egy része jelentős hasznot húz a globalizálódásból, az emberek óriási többsége, akiknek nincs lehetőségük rá, hogy otthonosan mozogjanak az információk és a kapcsolati tőke világában, s kihasználják a tőke szabad áramlását, általában alacsony értékű munkát végeznek, s mind jobban lemaradnak a főáramlattól.

A különféle érdekektől, szándékoktól, politikai és ideológiai széljárásoktól függetlenül s népek – bár egyre nehezebben –, de egyelőre állják a sarat, és a nemzeti lét térbeli és időbeli dimenziói a múló divatokon túlmutatnak.

– A nemzeti összetartozás vélt vagy valós kötelék? Sokan mondják, hogy a nemzeti összetartozás csak érzéseinkben és világképünkben létezik, valójában a vélt nemzet tagjait nem fűzi össze semmi, mondják az új szellemi áramlat szószólói. Ön ezt hogyan látja?

– Ennek a felfogásnak látványos cáfolatát jelentették az elmúlt években a balkáni véres események, nem különben a franciaországi faji zavargások, az Európa és világszerte tapasztalható etnikai feszültségek. Ezek a konfliktusok arról tanúskodnak, hogy súlyos hiba lebecsülni azt, ami a nemzet tagjait összefűzi egymással. Az egyenlőtlenség, a nagyarányú migráció, az átgondolatlan bevándorlási (betelepítési) politika megbosszulja magát. Az emberek nemzeti kultúrájukkal nagyon is valós dolgokat visznek (hoznak) magukkal, amely miatt gyakorta hajba kapnak egymással. Erre vonatkozóan bőséges tapasztalatokkal rendelkezünk itt Vajdaságban is.

Azt állítani, hogy a nemzeti összetartozás képzeletünk terméke, nem csak gyakorlati következményei miatt felelőtlenség, hanem tudományos szempontból is ostobaság. Az emberek összetartozás-érzése, közösségtudata, az ennek jegyében tett erőfeszítés és együttműködés társadalmi realitás. Talán nincs is erősebb kapcsolat ember és ember között, mint a közös nyelvi kultúra, a történelmi és szellemi örökség, a közös tapasztalat, a csoport által követett normák és értékek.

– A nemzeti hovatartozás pusztán szubjektív döntés következménye, személyes kérdés, vagy van a nemzetnek valamilyen társadalmi jelentősége?

– Ki a magyar? – halljuk gyakran. És azonnal halljuk a választ is: aki magyarnak vallja magát. Politikailag korrekt válasz. Lehet-e ez ellen valakinek kifogása? Mindenki annak vallja magát, aminek akarja.

Pszichológiai szempontból azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Ugyanis nem mindenki az, aminek vallja magát. Aztán van, aki hol ide, hol oda sorolja magát. Van, aki több nemzetiségűnek vallja magát. És van, akinek nincs nemzeti azonosságtudata. Ez nem bűn, nem fogyatékosság, hanem személyi sajátosság. Nem műveletlenség kérdése, egyszerűen hiányzik a nemzeti kötődés belülről, amitől még értékes emberek lehetnek és kitűnhetnek az élet számos területen.

Valamely nemzethez való tartozás a személyiség egyik döntő fontosságú tartalma és minősége. Érték és szabály, sors és hivatás, kötelesség és küldetés. Feltéve, ha tudatos ez a kötődés, ha közösségünk boldogulását tartjuk szem előtt, s ha nemzetünk (és rajta keresztül az emberiség) számára nyereség kívánunk lenni. Olykor nagyon kevés az, ami megvalósul ebből az eszményből. Személyiségünk azonban legrosszabb esetben is emlékek, képek, érzések, elvárások, ítéletek, kapcsolatok, elszánások, meggyőződések szétszakíthatatlan szövedéke, amelyben a nemzet leképeződik. Lelki valóságunkban, mint cseppben a tenger, halványabban vagy erőteljesebb színekkel, ott van mindig a nemzeti valóságunk is.

A nyelvi kultúrák szövevényes valóságdarabja minden ember a föld kerekén. De mindenki mindig, a saját életével azonos a legteljesebb mértékben. Mondhatunk, mutathatunk mást is, mint amik a valóságban vagyunk, de ez már a pszichiátria hatáskörébe tartozik. Az emberek vagy elhiszik nekünk, vagy nem. Sokan állítják magukról, hogy költők, írók, művészek, politikusok, holott nem azok. Előfordul, hogy valaki orvosnak, tanárnak, mérnöknek adja ki magát, holott nincs hozzá megfelelő képesítése. Ha kiderül, futó bolondnak tartják, vagy megbüntetik.

– Mit jelent a gyakorlatban a nemzeti azonosságtudat?

– Nem beszélhetünk össze-vissza magunkról, gyakran mégis ez történik. Sokan el akarják hitetni magukkal és másokkal, hogy okosabbak, szebbek, fiatalabbak, gazdagabbak, tehetségesebbek, sikeresebbek, mint amilyenek valójában. A valóság és az idealizált énkép nem mindig fedi egymást, de törekedni kell rá. Ez a lelki egészség, a jó kedély, a harmonikus személyiség egyik titka: fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. 

A nemzeti azonosságtudat kötelességvállalást jelent a gyakorlatban. Azt jelenti, hogy a nemzet hangsúlyos szerepet kap a cselekedeteinkben és a gondolkodásunkban. Nemzeti identitás nélkül még ki-ki eredményesen művelheti saját hivatását, képviselheti szakmai érdekeit, egy régió vagy település lakosságáét. A nemzeti érdekeket azonban nem lehet nemzeti elkötelezettség nélkül képviselni. És a problémák itt kezdődnek. Ha olyanok képviselik egy nemzet, vagy nemzetrész érdekeit, akiknek ez nem szívügyük.

De ez nemcsak a nemzeti érdekképviseletre vonatkozik. Sokan képviselik megélhetési alapon az ország, a párt ügyét, egy település lakosságának az érdekeit, holott a vállalt feladatot illetően semmiféle affinitással nem rendelkeznek. Minden népnek joga van arra, hogy olyan politikusi legyenek, akik saját érdekeit képviselik. Olyan újságíró legyenek, akik a közösség érdekeit tartják szem előtt.

– És mi a helyzet azzal a felfogással, hogy a nemzeti tudat művi termék, melynek elfogult látásmódját társadalmi intézmények és mechanizmusok formálják ki az emberek fejében?

– A nemzeti öntudat sok mindenből tevődik össze. Nem vitás, hogy az oktatás, a tudomány, a művészet, az irodalom nagy szerepet játszik a kik vagyunk?, honnan jöttünk?, milyenek vagyunk?, mi a küldetésünk? jellegű kérdések értelmezésében. Nem biztos, hogy ezek a szellemi hatások a valóságnak megfelelő képet festenek-e a nemzetről, de az efféle igazságoknak soha nem is lehetünk igazán a birtokában. A nemzeti öntudat arra szolgál, hogy hozzájáruljon a közösség felemelkedéséhez, segítse a más népekkel való versenyben. Előfordul, hogy ebben az önértékelésben túlságosan kidomborodik a fölénytudat, a különbvalóság érzése, egyik-másik közösség egyenesen kiválasztott népnek tartja magát. Erre általában akkor kerül sor, ha egy csoport tagjai attól tartanak, hogy a versenyben alul maradnak. A körülmények szerencsés közrejátszása folytán alkalom adódik a mértéktartó, más népeket tiszteletbe tartó nemzettudat kialakítására is. Az, hogy melyik nép milyen portrét fest magáról, mi az, amit kielemez múltjából és jelenéből, mindig a helyzetismeretből és a nemzet perspektívájához fűzött reményteli gondolatokból fakad.

Ma a kultúra az egész Nyugaton a hanyatlás jeleit mutatja. Ettől válnak halványabbá, vérszegényebbé a nemzeti kultúrák is. Nem leszünk ettől se modernebbek, se haladottabbak. Egyének is, nemzetek is akkor tesznek jó szolgálatot a világnak, ha megőrzik egyéni és nemzeti sajátosságaikat. Csak így maradunk meg személyiségnek, nemzetnek, lélekben gazdagnak és szabadnak. Ahogyan Babits mondja: Nem átváltozásra, önfeladásra, magunkból való kikelésre van szükségünk, hanem inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba-szállásra.

(Gruik Ibolya, Magyar Szó, Kilátó, I. rész: 2006. november 25., 26., szombat-vasárnap. II. rész: 2006. december 2., 3., szombat-vasárnap. III. rész: 2006. december 9., 10., szombat-vasárnap. IV. rész: 2006. december 16., 17., szombat-vasárnap.)