Az iskolai reformokról

Dr. Hódi Sándor pszichológus az alternatív pedagógiáról

Ha meg akarunk felelni korunk kihívásainak, már egészen másfajta tudással kell rendelkeznünk, mint a korábbi évszázadokban, vagy akár tíz-húsz évvel ezelőtt. Azzal a tudáshalmazzal, amely bőven elegendő volt a középkor gyermekének a cipőtalpalásához, ma már semmire sem mennénk.

A tények ismerete önmagában csak azt teszi lehetővé, hogy egy tévé kvíz nyerteseként boldog tulajdonosai legyünk a legmodernebb családi gépkocsinak. De hogy a családban hogyan éljünk, hogy hogyan legyünk önmagunk és a társadalom számára is hasznosak és eredményesek, erre nem kapunk útmutatást az iskolában. Hogy milyen a jó iskola? Erről kérdeztük dr. Hódi Sándor pszichológust.

- Milyen tapasztalatai vannak az iskolával kapcsolatban?

- Nem szerettem iskolába járni. Azt hittem, hogy az iskolát a gyerekek kínzására találták ki. Minden nap kész gyötrelem volt számomra. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) mindent elkövettem, hogy tovább tanulhassak, amiről a szüleim nyomorúságos körülmények miatt hallani sem akartak. Hallatlan energiámba került, hogy meggyőzzem őket és beiratkozhassak a gimnáziumba, amihez a jegyeimet is fel kellett tornáztatni. A gimnázium és az egyetem sem tartozott a világ legjobb iskoláinak a sorába, de ezen már fel sem akadtam. Úgy tekintek vissza iskolaéveimre, mint afféle kiképzőtáborra, amelyben megtanultam, hogyan kell átpréselnem magam a különböző élethelyzetekkel járó akadályokon.

- Újabban sok szó esik az alternatív iskolákról. Ezek más élményt jelentenek a gyerekek számára, mint a hagyományos oktatási modell?

- Világszerte egyre több szó esik az iskola reformjáról, az alternatív pedagógiáról, a gyerekek 99 százaléka azonban még klasszikus iskolákba jár, amelyek lényegüket tekintve az idők során nem sokat változtak. A klasszikus iskolák egyik fontos jellemzője, hogy a mindenkori király, az uralkodó párt, a minisztérium vagy egy általuk kinevezett magas grémium mondja meg, hogy mit (milyen tudást) kell a gyerekek fejébe préselni. A másik jellemzője a hierarchikus viszonyokra való nevelés. A klasszikus iskolák a diktatúrák kicsinyített másai, amelyekben megpróbálják még gyermekkorukban alattvalókká gyúrni az embereket.

Például annak az iskolának, ahova én jártam, az volt a feladata, hogy a szocializmus lelkes híveivé neveljen bennünket, és ezzel együtt meggátolja a magyar kisebbség társadalmi felemelkedését. Több mint félszázan iratkoztunk be az első osztályba, és alig több mint tízen fejeztük be a nyolcadikat. A többiek kihullottak, akik aztán tisztességes szakmát és állást jelentő diploma hiányában munkanélkülivé váltak, és szétszéledtek a nagyvilágban.

A klasszikus iskolákkal szemben az ún. demokratikus iskolák gyermekközpontúak. Nem alattvalókat akarnak nevelni, hanem a gyermeki individualitást segítenek kibontakozni. Teszik ezt abban a meggyőződésben, hogy mindenki akkor jár legjobban, ha a személyiséget hozzásegítjük önmaga megvalósításához.

- Ez fontos szemléleti változás az iskolák jövője szempontjából.

- Ekörül parázs politikai és szakmai viták dúlnak. Szinte minden valamire való pszichológus előáll egy elmélettel arra vonatkozóan, hogyan kellene az iskolát megreformálni. Egyesek csak az iskolai ártalmakról szeretnék a gyerekeket megkímélni. Mások abból a feltevésből indulnak ki, hogy minden gyerek tudásszomjtól hajtva jön a világra, s csodákra lesz képes, ha ebben támogatjuk, legalábbis nem akadályozzuk. Engedjük hát – mondják –, hogy a gyerek kibontakoztathassa képességeit, önállóan, a maga módján, a maga tempójában fejlődjön, hogy a végén azzá legyen, aki.

És itt kezdődnek a gondok. Félő, hogy a reformiskolák hívei nagy nekibuzdulásukban a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik. Az egyéni szabadság határainak ez a mérhetetlen kitágítása nem számol sem a történelmi körülményekkel, sem a társadalmi szükségletekkel, így nem tudjuk, hogy majd miféle önmaguktól eltelt individuálisakat szabadít a világra – hallottuk Hódi Sándortól.

Gruik Ibolya, Magyar Szó, 2006. május 1-2.