Érdekképviselet a háborúban

– Milyen sajátosságai vannak a vajdasági magyarság megmaradásáért folytatott harcnak, tekintetbe véve, hogy háború dúl a térségben; és tekintetbe véve azt is, hogy egy balkáni, szláv és ortodox közegben próbálja kivívni az őt megillető jogokat?

– Ezek a sajátos balkáni körülmények, jelesen, hogy három éve dúl a háború, nem kevésbé az embargó - mely az országot teljesen elszegényítette, tönkretette és távlattalanná tette - bennünket egyszerűen kényszerhelyzetbe hoztak. Így a többi határon túli magyar népcsoport előtt jutottunk el ahhoz a felismeréshez, hogy autonómia nélkül, önrendelkezés nélkül nincs esélyünk a megmaradásra. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy az erőszakos mozgósítás nyomán 20-30 ezer fiatal hagyta el az országot, mert nem kívánt eleget tenni a behívóparancsnak, nem kívánta a bőrét vinni egy olyan háborúba, amely nem a mi érdekeinkért folyik. És a veszteség, amit e fiatalok távozása jelent, valamint az a veszteség, amit egyáltalán a kis, minimális megtakarított tőkével rendelkező réteg távozása jelentett (hisz akinek volt valamijük, azok kimentették Magyarországra vagy Nyugatra), ez az egész vajdasági magyarság drasztikus elöregedését és elerőtlenedését vonta magával. Ilyen méretű demográfiai torzulást és veszteséget már nagyon nehezen tudunk feldolgozni vagy elviselni. Ehhez aztán további kényszerítő körülmények is csatlakoztak, mint például az erőszakos betelepítésnek az állandó gondja. Ez Damoklész kardjaként állandóan ott lebeg a fejünk fölött, hiszen Boszniából és a horvátországi Krajinákból a Vajdaság területére menekült szerbek többsége még nem talált megoldást tartós letelepedésre, és a szerb menekültügyi hivatal időnként körlevelekkel fordul a községeinkhez, hogy biztosítsanak ennyi és ennyi ezer szerb menekült számára letelepedési lehetőséget, házat és munkahelyet. Ha a vajdasági magyarság nem jutott volna el az önszerveződésnek a mai szintjére, akkor ez a betelepítés már megtörtént volna.

– A szellemi elit eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy szükséges az autonómia, de említette, hogy mennyire megváltozott a vajdasági magyar társadalom felépítése, mennyire elfogadott az autonómia gondolata a vajdasági magyarság szélesebb köreiben, és mennyire ismerik a Vajdaságban azt, hogy mit is jelentene az autonómia számukra?

– Nem mondhatnám, hogy a szellemi elit hozta a mai állapotot létre. Inkább azt mondanám, hogy az a politizáló réteg, amelyik nyolcvankilenc után lépett színre a politikai szerepvállalás igényével. Az autonómia igény megfogalmazását kezdetben igen nagy fenntartásokkal fogadták, és ma is vannak az értelmiség körében és más körökben is olyan társaságok, rétegek, melyek nem támogatják szívvel-lélekkel az autonómia ügyét, talán olyan pragmatista meggondolásokból, hogy a hatalommal való olcsóbb és egyszerűbb kiegyezés számukra több előnnyel és általában kevesebb békétlenséggel járna. De nem mondanám, hogy az autonómiára vonatkozóan ez a vélemény igazán számottevő lenne, hogy az ilyen törekvések veszélyeztetnék, keresztülhúzhatnák a magyarság autonomista törekvéseit.

– Mi vezetett az Ön értékelése szerint oda, hogy szakadás történt a vajdasági magyarság képviseletében?

– A VMDK a márciusban tartott tisztújító közgyűlésen nem tudott megbirkózni a szervezeten belül és a magyarságon belül felhalmozódott, megválaszolásra váró kérdésekkel. Nem nézett szembe azzal a szükségszerű következménnyel, hogy a kisebbségi társadalmak nem a létszám függvényében, hanem közösségi jellegükből fakadóan hajlanak a differenciálódásra, a többszólamúságra. Nem lényeges, hogy Erdélyben kétmillió, a Vajdaságban valamivel több mint háromszázezer magyar él: szerintem harmincezer magyar körében is, amennyiben az egészséges csoportot alkot, jelen kell lennie a gondolati többszólamúságnak. Különösen érzékenyen kell kezelni az ideológiai jellegű különbségeket. Nos, a VMDK vezetése ezt nem ismerte fel, nem akarta elfogadni a pluralizálódás szükségességét, hanem az egység, a kommunisztikus egység jegyében megpróbálta erőszakkal folytatni tevékenységét; visszafogni mindazt, ami a központi vezetés gondolatkörével ellenkezett, ütközött. A VMDK legszűkebb vezetésén belül felülkerekedett egy, a volt nomenklatúra embereiből álló klikk, mely teljes hatalmat kívánt gyakorolni a szervezet és a vajdasági magyarság fölött. Nos, ez természetesen nagy ellenállásba ütközött a más múltú és más ideológiai alapállású emberek részéről: a nemzeti-keresztény vonal, de a polgári liberális, sőt még az ún. reform-kommunisták részéről is. És minthogy a tisztújító közgyűlésen az erre az alkalomra összehívott szavazógépezet egy előre elkészített forgatókönyv szerint gyakorlatilag szétverte a szervezetet, a maradványait pedig a kommunista frakció kisajátította magának, szükségesnek láttuk, hogy létrehozzunk egy új politikai szervezetet, a Vajdasági Magyarok Szövetségét.

Azon a botrányos közgyűlésen egyébként az egykori kommunisták javaslatára még a szervezet alapszabályát is módosították, csak hogy ne jöhessen létre semmilyen jellegű platformosodás. Mi, a másként gondolkodók nem akartuk ott helyben demonstrálni a szakadást, de rögtön megindítottuk az előkészületeket, és a VMDK által el nem fogadott platformok június tizennyolcadikán kezdeményezésemre megalakították a Vajdasági Magyar Szövetséget. A VMSZ létrehozásával tulajdonképpen érdekszövetséget hoztunk létre, mivel a kommunista párttá vált VMDK már nem tudta betölteni ezt a szerepet. Aztán megindult egy nagyon kemény politikai harc a két szervezet között, pontosabban a VMDK megpróbálta lesöpörni, a legkülönbözőbb rágalmakkal megpróbálta hiteltelenné tenni a VMSZ-t. Ez azonban nem sikerült, mert azok a személyek, akik hátat fordítottak a VMDK-nak, mind átkerültek a VMSZ-be, s utóbb már többen voltak, mint ahányan a VMDK-ban maradtak. A tömbmagyarság, a körzeti szervezetek nagy része, a magyar önkormányzatok VMSZ-es irányzatot vettek az Ágoston-féle bolsevista irányvonalú VMDK-val szemben. A VMDK a szórványmagyarság manipulálásával és populista demagógiával próbált egy ideig a politikájának támogatást szerezni. Nos, sajnálatos, ami történt. Az egészséges és előremutató megoldás nyilvánvalóan az lett volna, ha a pártszakadásnak sikerült volna elejét venni, magyarán, ha lehetőség adódik a VMDK politikai pluralizálására. De ha már megtörtént, most az lenne a célszerű és tisztességes, ha a maradék VMDK betársulna a VMSZ által létrehozott választási szövetségbe, már csak azért is, hogy a szavazatok ne aprózódjanak fel. Ez azonban nem valószínű, eddig a belátásig ugyanis a VMDK a jelenlegi vezetőségével sosem jut el.

– Milyennek tűnik a romániai magyarság politikai harca vajdasági magyar szemmel nézve?

– Rokonszenvesnek tűnik az az erőfeszítés, amely a belső választással a romániai magyarság autentikus hatalmi testületét, afféle nemzeti tanácsát kívánja létrehozni, és még inkább rokonszenves az, hogy az RMDSZ nagyon ügyesen megpróbálta áthidalni az érdekszervezeti és a pártjellegből adódó ellentéteket. Ha a nemzeti tanácsot sikerül létrehoznia, azt hiszem, hogy történelmi szerepének fontos részét tölti be. A nemzeti tanács keretében az erdélyi magyarság már pártosodás nélkül is részt tud venni sorsának alakításában és irányításában. Ez nagyon fontos, mert én úgy gondolom, hogy nemcsak a határon túli magyarok körében, és nem csak Magyarországon, hanem az egész közép-kelet-európai térségben a pártosodáshoz fűzött remények illuzórikusnak bizonyulnak, a pártok ugyanis nem autentikus társadalmi érdekeket szólaltatnak meg. Ezért a pártosodás mellett a civil társadalmi szervezeteknek az eddigieknél nagyobb szerepet, súlyt kell adni egy népcsoport stratégiájában.

 Gazda Árpád: Romániai Magyar Szó, 1994. december 14.