Futball-labda az Olimpuszon

Kerekasztal-beszélgetés a labdarúgásról

Aki egyáltalán kételkedett benne, az, idei mundiálon beláthatta: a labdarúgás világhatalom, s komolyan kell szólni róla. A világ legfontosabb mellékes dolgával számolnak a politikusok és a közgazdászok, a tudósok és a kereskedők. Ez érthető is, mert sokféle érdek fűződik hozzá. Mai számunkban mi is a labdarúgással mint világhatalommal foglalkozunk: úgy szer­veztük meg a kerekasztal-beszélgetést, hogy minél több oldalról világítsuk meg a kérdést. Ezért meghívtuk Dragan BOŠNJAKOT, a Vojvodina labdarugó-csapat és az utanpótlás Euró­pa-bajnok csapat játékosát, Hugó RUŠEVLJANT, a Novi Sad SZAKVEZETŐJÉT, aki szövetségi kapitány is volt, HÓDI Sándort, az adai Potisje PSZJCHOLÓGUSAT, ÁROK Ferencet, a sza­badkai Népszínház MŰVÉSZÉT és egy vérbeli SZURKOLÓT, MEZEI Sándort, a szabadkai Solid cipőbolt üzletvezetőjét, azzal a céllal, hogy beszélgessünk a labdarúgásról – komolyan. A mintegy háromórás beszélgetést, ÁROK Ferenc, sportrovatunk munkatársa vezette. Helyhiány miatt, az egyébként pezsgő, nézeteltérésekben bővelkedő kerekasztal-beszélgetésnek csak egy részét közölhetjük.  

Az ember azonosítja magát a győzelemmel

Á. F.: A labdarúgó VB olyan óriási tömegeket mozgatott meg, amilyenekhez hasonlót legfeljebb világkatasztrófa, esetleg egy Mars-utazás állít talpra. Miért ilyen népszerű ez a játék? Miért vonzza az embereket minden szombat vagy vasárnap délután a lelátókra?

A SZAKVEZETŐ: Talán kezdjük azzal, hogy a standionba azért jönnek az emberek, hogy ott legyenek a színtéren… A futball érdekes játék, van benne harc, lehet érte lelkesedni, kiábrándulni belőle… magában foglalja az életnek szinte minden megnyilvánulását. Azért népszerű, mert a tömegek sportja. Elég hozzá egy labda meg egy kis tér… A futballról mindenütt beszélnek, s a fodrász, a kifutó, az építőmunkás,  a mérnök, a miniszter között ebből a szempontból nincs különbség. Hogy legtöbben a nagy csapatoknak szurkolnak, senkit se lepjen meg: az ember azonosítja magát a győztessel, s a nagy csapatok többször szereznek neki örömet. A mindennapi életben úgyis sokkal több kiábrándulás jut neki, mint öröm, de erről talán más többet mondhatna.

A SZURKOLÓ: Őszintén válaszoljak? A stadion külön világ. Mert az üzletben én foglalkozom az emberekkel, kinn meg úgy érzem, az emberek foglalkoznak velem. Nekem mindennap rengeteg embert ki kell szolgálnom, eltűrnöm a szeszélyeiket. Nem mondom, hogy nem idegesít, ha egy játékos nem úgy futballozik, ahogy én elképzelem, de ha kimegyek a stadionba, valahogy lelkileg megnyugszom.. (Közbeszólás) A hangjáról ítélve jól szurkol…  – Én vagyok az egyik legvérmesebb szurkoló. Teljes erőmet, lelkemet beleadom a szurkolásba, úgyhogy meccs után bizony sokszor nincs hangom…

A LABDARÚGÓ: Hogy miért jár ki egy labdarúgó a pályára, amikor nem játszik? Másokat nézni, mert sokkal könnyebb nézni, mint játszani. S többet lehet látni, sokat lehet tanulni is másoktól.

A SZÍNÉSZ: Engem a küzdelem vonz a stadionba. Az emberek nagy része szórakozni jár oda. A kisebbik része pedig a labdarúgás szépségében, a labdarúgás művészetében akar gyönyörködni.

A PSZICHOLÓGUS: Engem is érdekel, hogy a közönség miért megy a stadionba. Véleményem szerint azért, mert azonosulni szeretne valamivel, valakivel. Ebből következik a játék személyiségformáló hatása, izgalma. Nos, éppen ez az én problémám, amit a sport mai állapotával kapcsolatban szóba kell hoznom. A játék előbb-utóbb versennyé válik, s ez szép és jó is benne. A versenynek meg van az a jellegzetessége, hogy kitűnő emberi kvalitásokat tudna és kellene is hogy kialakítson. Az elsőbbségért vívott harc úton-útfélen kudarchelyzetek elé állítja a versenyzőket. Mindennapi életünk megkímél bennünket ettől. A versenyző elsődleges problémája tehát, hogy miután elszenvedi első vereségét, számára ez ne jelentsen visszahúzó erőt, ú éppen ebben különbözzék másoktól.

Emlékszem egy kezdő sakkozó ismerősömre, aki miután elszenvedte az első vereséget, felborította a sakktáblát. Később, amikor megmagyarázták neki, hogy ezt azért nem teheti, csak a gyomra szorult össze, az orrcimpája remegett. Még később már sportszerűen viselte el a vereséget. Nagyon fontos, hogy a tűrőképesség kialakuljon a játékosokban.  Én úgy érzem, hogy e helyett ma már sokszor inkább eldurvulásról beszélhetünk. A lélek differenciálódása és tűrőképessége helyett én minőségbeli romlást látok a sportban, a durva agresszió szintjére való süllyedés felé tartunk. Miért van így?

Á. F.: Nem érthetek egyet ezzel a megfogalmazással. Buetendik holland filozófus A futballjáték címmel pszichológiai tanulmányt jelentetett meg. Általános megállapításai és következtetései nagyon fontosak és érdekesek. A sporttal kapcsolatban például a következőkre hívja fel a figyelmet: „mély, tartós, fontos, mindent átható, mindent betöltő és minden egyebet elnyomó érdeklődésre” arra, hogy „a játékban az ellenfél egyben játszótárs is”. A labdarúgás, általában az emberi játék pedagógiai értéke éppen ebben áll, hogy bajtársiasságra, közösségi érzésre, az életben is fair playra nevel, támogatja az egészséges önbizalmat, fokozza az életerőt…

Az emberi kvalitások összecsapása

A SZAKVEZETŐ: Kérdésem lenne ezzel kapcsolatban. DE mindenekelőtt egy példát mondanék el. Több mint tíz évvel ezelőtt egy igen híres pszichológussal voltam a stadionban. Előttünk ült egy mérnök. Amint megkezdődött a mérkőzés, a mérnök felállt, két ujját betette a szájába, fütyült, ordított, szidta a bírót, mindenkit, akit ért. A mérkőzés egyébként botrányos volt; tele szabálytalansággal. A mérnök előtt egy jól öltözött ember ült, és egyszer csak megfordult, és azt mondta: „De kérem, hogy viselkedik?! Maga nem normális!” Erre megszólalt a pszichológus: „Ő a normális! Ebben az abnormális helyzetben ő viselkedik normálisan. És ön, aki fékezi magát, rosszat tesz egészégének!”

A labdarúgás háború. Sokan tagadják ezt, én állítom, hogy igenis háború csapatok, klubok, városok, nemzetek, szurkolók között…, de bár csak ez lenne a társadalom legnagyobb háborúja… Ne legyen első, második világháború, egyáltalán fegyveres harc. A stadionokban az emberek végül egymásra találnak, nemzetek, fajok, barátkoznak össze, feketék, fehérek, sárgák – mindannyian. Mert a labdarúgás mindenki által ismert nyelvet beszél. Az embernek, úgy látszik, szüksége van arra, hogy hadakozzon valakivel, versenyezzen, összeütközzön, megmutassa, hogy jobb. Ebben a vitában is ezt tesszük: elmondjuk a magunkét, érveinkkel lövöldözünk egymásra, hogy lássék, ki az okosabb, de mégsem verekedünk össze.

A PSZICHOLÓGUS: Ami a stadionban való viselkedést illeti, perdöntő, hogy én mivel is azonosulok ott. Itt jön ismét a kérdés: miért nem mindig a személyiség minőségbeli változását eredményezi, hanem gyakran inkább agresszív magatartást vált ki? Miért van ez így? Mert az agresszív játékra a közönség is agresszióval válaszol. Ha a játék színvonalas, s emberi kvalitások csapnak össze, belőlem is emberi kvalitásokat vált ki. Miért következik be tehát a minőségbeli romlás? Véleményem szerint ez a motiváltság kérdése. Hogy mitől, mivel, hogyan motivált valaki játék közben, illetve versenyhelyzetben. Mint mondták is, az életben minden egy nagy játék. Nos, a dolgok kimenetelét illetőn perdöntő, hogy céljainkban mennyire képviseljük mások érdekeit, vagy egyáltalán képviseljük-e.

Á. F.: Mit képvisel a játékos, amikor játszik?

A JÁTÉKOS: Sok mindentől függ. A mérkőzés fontosságától, az ellenféltől, attól, hogy a táblázaton hogy áll a csapat…

Á. F.: Mi a különbség egy hétköznapi, egy olyan mérkőzés, melyből ötven is akad egy idényben, vagy például egy EB-döntő között?

A JÁTÉKOS: Tény az, hogy minden meccs fontos. De olyan mérkőzésre, mint az Európa-bajnoksági döntő, sokkal jobban felkészülök… Minden erőmet beleadom…

Á. F.: Mit érzel, amikor pályára lépsz? Mire gondolsz?

A SZAKVEZETŐ: Van-e cél előtted?

A JÁTÉKOS: Lámpalázam van, de csak addig, amíg a mérkőzés meg nem kezdődött. Utána csak a labdára van gondom, s arra az ellenfélre, akire vigyázni kell, az ját az eszemben, amit az edző mondott… De az úgynevezett nagy tétmérkőzéseken szívesebben játszanék, mint bajnoki meccseken…

A SZÍNÉSZ: Ezen a ponton kell bekapcsolódnom ismét. Minden előadásom előtt – noha évente 100-150 föllépésem van – borzasztóan félek. Ezt mi úgy nevezzük, hogy alkotói láz.

Á. F.: A sikertelenségtől félsz?

A SZÍNÉSZ: Nem. Mert bízom magamban. Hivatásomból következik, hogy hatnom kell az egyébként nagyon különböző közönségre, el kell hitetnem vele, amit játszom.

A SZAKVEZETŐ: Tehát győzni kell, nemde?

A SZÍNÉSZ: A magunk módján győznünk kell. Magunkkal kell ragadnunk a közönséget. Hogy élje át, élvezze a játékot. Mert hiszen játékról van szó. Ez a helyzet az élsportolóval is. Óriási felelősségérzetről van szó: a jóra, a tökéletesre kell törekedni. Tulajdonképpen ez a művészet és a labdarúgás közötti hasonló vonás. Minden lépésem fontos, minden, amit teszek.

Á. F.: A labdarúgó a közönségnek játszik?

A JÁTÉKOS: Mindenekelőtt a győzelemért. De örülök, ha a közönség meg van elégedve a játékommal, a csapatommal.

Á. F.: Akkor pedig az a fontos, hogyan lehet fokozni az értékeket? … A nagy játékos számára nem lehet elegendő, hogy például aznap győzött. Valami újat is kell hoznia.

SZÍNÉSZ: Néztük a mostani világbajnokság nagy meccseit. Egy-egy játékos óriásit játszott, belőtte a vezető gólt, utána azonban leváltották – tehát tulajdonképpen nem ment neki a játék…

Része vagyok a klubnak

PSZICHOLÓGUS: A győzelemre, a jó színészi teljesítményre alkalmassá kell válnom. A sportról vagy az alkotás bármely területéről van szó, az a kérdés, hogy ebbe mennyit fektettem bele. Mennyit vállalok a sikerért? De lássuk csak, hogy mi is áll a motiváltság hátterében. 

Á. F.: Különböztessük meg az amatörizmust, dilettantizmust és profizmust. Ezenfelül az anti-sportot is? Azt, amit „lötyögve”, szabad időben csinálnak az emberek. Tehát a motiváltság is legalább négyféle lehet.

A PSZICHOLÓGUS: A játékos előtt ott lebeg, hogy ezreket, milliókat képvisel. Tehát általa méretnek le a szurkoló tömegek az ellendrukker tömegek előtt; ez hallatlan motiváltság. Egyben óriási teher. Ezt a terhet a sportoló akkor is vállalja, ha nehéznek bizonyul –, mert nincs más választása, nincs visszaút. Ha viszont az egész verseny csak pénz kérdése, akkor ez óhatatlanul csakis agressziót válthat ki. Mert minőségileg nem változom, csak győzni akarok. Mindenáron: a legaljasabb, legagresszívebb eszközökkel is. Ez kicsiben és nagyban egyaránt megrontotta a sport emberi, becsületes szellemét. Azokra a csapatokra, melyek most is győztek, rendkívül erős lélektani nyomás nehezedik. A kihullott csapatok esetében pedig még a büntetés is pénz. Tehát ott sem az emberi megvetés szorításában éli át a kudarcot.

Á. F.: A sportbeli sikertelenségért, egy elvesztett mérkőzésért nem járhat emberi megvetés, nemde?

A SZURKOLÓ: A nézőnek sokszor fogalma sincs arról, hogy mit mondanak a játékosoknak az öltözőben, milyen feladatot adnak neki. Például, hogy „nyírják ki”, az ellenfél legjobbját. És a szurkoló megérzi, ha a mérkőzés előre le van játszva. Jómagam 25 éve nézem a mérkőzéseket, nemrégen volt, egy olyat láttam, hogy egy idő után felkeltem és elmentem haza! Pedig az még velem nem történt meg. Úgy éreztem, hogy a meccs nem reális. És nem is volt az. Mert az eredmény, kérem szépen, már előre meg volt beszélve. Még a félidő előtt hagytam ott a stadiont, s hazafelé mentet számítgattam, mi lesz az eredmény. A szomszédomtól aztán megtudtam, a számításom bevált. Ez teljesen tönkreteszi a futballistákat. Meggyőződésem, hogy a bizonyos vezető a kezdés előtt az öltözőben azt mondta nekik, hogy ezen a mérkőzésen most lazsálni kell, meg kell nyernünk a meccset ezért vagy azért… Árok Ferenc, az edző, bizonyára jobban ki tudná a kérdést fejteni…

Á. F.: Ha a motiváltságról van szó, akkor szóljunk a szurkolók bennfentességéről is! Ő az igazi, ő belead mindent. S a színházban is van olyan, aki afféle bennfentesnek mondható. Mit értünk ezen?

A SZURKOLÓ: Amikor Draganék készültek, én naponta ott voltam velük az edzésen. Szeretem hallani heccelődéseiket. Már fejből tudom néha, mit fog csinálni a játékos! Ismerem az egész gárdát. Mindent tudok róluk. Része vagyok a klubnak. Az életemet adom bele. Évek óta velük lélegzem. Az emberek bejönnek hozzám az üzletbe, néha nincs is időm, hogy rendesen kiszolgáljak. A tőlem hallott lényeges vagy lényegtelen hírrel, a klubról szóló információval szétröppennek, szájról szájra adják. Néha tesznek is hozzá…

Á. F.: Mit gondolnak a jugoszláv labdarúgóklubok közül hányan fizetnek a játékosnak? Mert ez lényeges kérdés.

A PSZICHOLÓGUS: Az adai Potisje csapata is fizetett. Míg a többi ember ott áll az esztergapad mellett, a játékos egész nap lebzsel, mert edz, mérkőzése lesz. Ez a játékos valójában egy munkáskollektíva tagja, ugyanakkor külön anyagi megbecsülést élvez. Közvetett és közvetlen formában. Nos, ebben az esetben ő becsapja a többieket. Nem az emberi helytállás van előtérben, hogy ugyanis ő képviseli a többieket, hanem azért kap pénzt, hogy játsszon. Nem minden játékos ilyen. A jelenség azonban aggasztó.

A SZAKVEZETŐ: Ez csak a sportban van így?

A PSZICHOLÓGUS: Sajnos, nemcsak ott.

A SZAKVEZETŐ: Például az orvosok: egész nap konferenciáznak, az ember meg ott áll az ajtó előtt, s azt a választ kapja, hogy még nem érnek rá. A labdarúgás csak egyik megnyilvánulása az életnek. Szidjuk a futballistákat, holott a mi hibáinkat tükrözik.

A PSZICHOLÓGUS: Nehezen fér a fejembe, miért nem lehet 40-50 millió ember közül kiszűrni azokat, akikben a sportszenvedély vagy a sport vállalása emberileg másképp jut kifejezésre, mint a pénz kérdése? Képtelen a sportszövetség megválogatni az emberanyagát?

A SZAKVEZETŐ: Egy élsportoló 18-19 éves korától 28-30 éves koráig játszhat. Egy jó orvos 40-50 évig is orvos lehet. Amíg egy sportoló gyermek befejezi a gimnáziumot, s utána ott van az egyetemen, addig egy élsportoló ezt ma már képtelen elérni. Tehát valahol kompenzálni kell ezt.

Pénz és játék

A PSZICHOLÓGUS: Mikor dobbant egy matematikus? Tizennyolc-húsz éves korában. Mikor dobbant egy fizikus? Húsz-huszonkét éves korában. Mikor dobbant egy vegyész? Harminc-harminckét éves korában. Mindegyiknek bele kell adnia apait-anyait, hogy eljusson egy új felfedezésig, egy új matematikai rendszer kidolgozásáig. Ez a teljesítménytöbblet elvárható talán futballistától is.

Á. F.: Mi a célja a tudósnak, amikor elérte a csúcsot?

A PSZICHOLÓGUS: Sajnos, rendszerint megszűnik kutatónak, tudósnak lenni. A Nobel-díj után az emberek megváltoznak…

A SZURKOLÓ: Orvos sem lehet mindenki. Jó futballista még kevésbé.

A PSZICHOLÓGUS: Ennyiben, azt hiszem, mégis egyformák…

Á. F.: Felmerül a kérdés: csak a pénzért játszik-e a labdarúgó? Van-e más mozgatóerő?

A SZURKOLÓ: Pénzért is játszik.

Á. F.: A profi csapatokban szinte csak ezért…

A SZAKVEZETŐ: Jugoszláviában a szervezett labdarúgók két százaléka kap törvényes juttatást. De mi a helyzet az amatőr színjátszásban? A foci tömegsport, az emberek szeretik. Aki viszont profi formában foglalkozik vele, az persze hogy hasznot akar húzni belőle. S az, aki nézni akarja – százezrek és milliók – az minőséget vár. Ha el akarok menni az operába, előbb megnézem, hogy ki játszik, ha könyvet veszek a kezembe, megnézem ki írta. A futballpályára is akkor megyek ki, ha igazi művészek játsszák a meccset. Vannak, akik csak tombolni járnak a mérkőzésre, de ezeknek is szükségük van sztárra.

A SZÍNÉSZ: Nagyon sok játékot fizetünk: rossz játékosokat, mert nincsenek sztárok. A sztárokat meg kell fizetni, ahogyan a kiváló orvost, sebészt, művészt, a kiváló szakembert. De ha a színészt csak a pénz hajtja, ezt megsínyli a minőség. Tehát nem lehet eljátszani egy évben tíz szerepet, mikor csak ötöt fogad be az agy.

Á. F.: Egyáltalán hogyan alakul ki egy sztár ára, egy színész ára, a festmény ára?

A SZÍNÉSZ: A pénzben bizonyos fokig kifejeződik az ember értéke. A munkabírása, jelentősége – bárkiről legyen is szó. Kifejezi a klub, a színház helyzetét, céljait is. Például egy kiesőjelölt azért veszi a játékosokat, hogy bennmaradjon. A színház, hogy Shakespeare-repertoárt készítsen. Olyan színészeket akar, akikre építhet.

Á. F.: Hogyan reagál a szurkoló, amikor hallja, hogy milyen búsás összegeket fizetnek egy-egy emberért?

A SZURKOLÓ: Dragan Bošnjakot nagyon szeretem, s nagyon sajnáltam, eljött Szabadkáról Újvidékre. De amikor láttam, hogy milyen jó kezekbe került…, hogy milyen nagyot fejlődött, akkor azt gondoltam, hogy én is adtam volna neki ugyanannyit vagy még többet, mint amennyit kapott. Szerintem megérdemelte.

Á. F.: Mit érdemelt meg?

A SZURKOLÓ: Megérdemli a pénzt, amit belefektettek. Azt a pénzt, amit kapott. Hiszem, hogy többet termel, hogy úgy mondjam, mint amennyit kapott.

Á. F.: Nyugaton, a profi világban az értékrendnek megvannak a formulái. A piac törvényei ránk nem érvényesek. Nem kereskedünk a játékosokkal, a tisztázatlan viszonyok viszont rákényszerítik a játékost, hogy áruba bocsássa önmagát.

A SZURKOLÓ: Meg vagyok róla győződve, hogy Džoni százhúszezernél többet kapott a Partizántól (a Dinamóban kötött ki a végén), de ők azt mondják, hogy csak ennyit adtak neki! 

A JÁTÉKOS: Ennyit vallanak be, de hogy valójában mennyit kap, azt csak a játékos, az edző meg az tudja pontosan, aki adja…

A SZURKOLÓ: Merem állítani, hogy ez így is van. Mert nézze: ha nekem megvan minden feltételem a fejlődésre és kapok annyit, mint a másik klubban, akkor miért mennék el? Az a másik klub – ez százszázalékosan így van – többet ad! Ha egy dinárral is, de többet ad!

A SZAKVEZETŐ: Tudjuk, hogy mit szabad, s azt is, hogy mit nem. A gyakorlat azt mutatja, hogy inkább azt tesszük, amit nem volna szabad. Hozzáállás kérdése. A válogatást nem oldottuk meg. Mert mi a helyzet az amatőr válogatottakkal? Nagyon jó helyezéseket érnek el. És a csapatok? Ligás csapataink tagjait hazai klub nem kaphatja meg; nem kereskedhet vele, de amikor jönnek a vevők külföldről, az már más. A legjobbak könnyebben eljutnak Németországba, Franciaországba stb., mint a jugoszláv csapatokba, Mosztárba, Belgrádba. Ilyenek a viszonyok! Ezt megsínyli a minőség is. A játékost fölneveljük, azután pedig ő külföldön értékesíti a társadalmilag befektetett munkát. Csak azért, mert nem akarjuk elismerni a kereslet-kínálat törvényét…

Á. F.: Jó lenne hallani arról is – a játékostól –, érdemes-e rúgni a labdát? Anyagi szempontból?

A JÁTÉKOS: Érdemes! De csak olyan csapatban, amely eredményes. Vajdasági ligás csapatba nem mennék vissza. Az I. ligában sokkal jobban járok anyagilag.

Á. F.: Mennyit kerestél tavaly?

A JÁTÉKOS: Kétszázhetvenezret.

Á. F.: Hányadik volt a csapatod?

A JÁTÉKOS: Tizenharmadik. Különben a szerződésen kívül 140 000-ret kerestem.

Á. F.: Mit gondolnak: kik vannak túlfizetve Jugoszláviában – művészek, énekesek, élsportolók, esetleg mások?

A SZURKOLÓ: Szerintem az élsportolók.

A JÁTÉKOS: Az élsportolók.

A SZAKVEZETŐ: Nem tudnám pontosan megmondani; de az az igazság, hogy az élsportolók fizetésével nem vagyok megelégedve. Már magával a kategorizációval.

A SZÍNÉSZ: Az élsportoló nincs megfizetve; egy jó színész 300 ezren alul nem is áll szóba a filmrendezővel. Ő egy évben megcsinálhat két ilyen filmet, s ugyanakkor dolgozik másutt is… színháznál, tévénél stb.

A SZAKVEZETŐ: S negyven évig csinálhatja legalább?

A PSZICHOLÓGUS: A kettő között húzódik meg az úgynevezett könnyű műfaj: minimális befektetéssel súlyos milliókat vesznek fel például a népdalénekesek, dalszerzők. Alkottak ezek az emberek valami világraszólót?

Á. F.: A Belo dugme állítólag másfél milliót adott útépítésre a múlt évben. Azt akarom mondani, hogy a kis színészecskék, kis sztárok, a rossz műdalok előadói 5:1, sőt 18:1 arányban verik az élsportolókat!

A SZURKOLÓ: Eljutottunk oda, hogy megállapítsuk: a teljesítmény adja meg a színésznek, az élsportolónak stb. az értékét. De hogyan lehet fokozni a teljesítményt? A színésznél, a sportolónál az öninvesztíciót… az önmagába való befektetést… Jó volna, ha ezt is tisztáznánánk. Rengeteg a kis színész, a kis futballista. Tehát: az adottság folytán lesz valakiből menő színész, élsportoló – ez állandó tanulást, munkát követel. Önmagunk állandó továbbfejlesztését,… a kifejezőeszközök tökéletesítését, a mindig újra való törekvést igényli.

A SZAKVEZETŐ: Egyaránt fontos az anyagi és az erkölcsi stimuláció. Nem lehet egyoldalúan szemlélni a kérdést. Például az én klubom sajátos hozzáállásának köszönheti tartós sikerét. Foglalkozni kell a gyerekekkel, nevelni őket, oktatni. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a sportnak, labdarúgásnak nemcsak a verseny a célja, hanem az, hogy az emberek barátokra leljenek.. Az oktató-nevelő munka álljon előtérben… Tulajdonképpen ezért vannak ezek a sportszervezetek.

(Sajtó alá rendezte: Árok Ferenc. Lejegyezte: Kolliger Károly. Magyar Szó, KILÁTÓ, 1978. júl. 22.)