Mentsük meg az életet!

Öngyilkosságban a világranglista élén állunk – Nem a háború hozta az agresszivitást, hanem a mentális leépülés – Hogyan lehetne kilábalni a válságból? – Beszélgetés dr. Hódi Sándor pszichológussal?

Minden gyilkosság és öngyilkosság, olykor még a természetes halál is megdöbbentő. Döbbenetünk azonban leginkább legföljebb néhány napig tart. Talán kivételnek számít a múlt hét, amikor a szabadkai körzeti ügyészség hatáskörébe tartozó községekben, a Tisza mentétől Észak-Bácskáig 16 öngyilkosság és 7 gyilkosság történt. Ez már elképesztő. Okokat kutatva, s magyarázatot és megoldást keresve kértük meg dr. Hódi Sándor pszichológust, hogy válaszoljon kérdéseinkre.

– Ijesztőnek tűnik az említett adat, már-már a különben is fogyatkozó közösségünk létét veszélyeztető jelenségnek vélhetjük az öngyilkosságot. Vagy esetleg csak egy kivételesen gyászos hét áll mögöttünk?

– Nem egy hét, hanem több évtized. Ez az újabb sorozat fölrázta a lakosságot, talán azért, mert több gyilkosság is történt ezzel egyidőben, a szakember számára azonban nem számít újnak a jelenség: gyakorlatilag az történik, ami korábban, csak nem jutott a lakosság tudomására, mert ezer más dolog foglalkoztatta. Valóban kivételesen drámai a helyzet Észak-Bácskában, illetve a Tisza-vidéken: megelőzzük a világranglista élén álló Magyarországot. A tíz évvel ezelőtti adatok szerint (azóta nem tesznek közzé ilyeneket) Szerbia délebbi területein 12-16 százezrelék volt az öngyilkosság gyakorisága (100 ezer lakosra jutott 12-16 öngyilkosság), Kosovóban 2,7, míg Vajdaság községei közül Kanizsán 90, Zentán 88, Törökkanizsán 81, Csókán 76, Kishegyesen 60, Topolyán 58, Adán 54, Óbecsén pedig 50 százezrelék volt ez az arány. Ezek a számok az őshonos lakosság, főként pedig a magyarság nagy-nagy távlattalanságára, talajvesztésére utalnak, hiszen más környezetben sokkal kisebb az önpusztítás. Apatinban pl. 11, Palánkán 10, Pancsován 12, Versecen 16 százezrelék. A halállal végződő öngyilkosságok azonban csak a jéghegy csúcsát jelentik, hiszen mindegyikre tíz öngyilkossági kísérlet jut, és minden kísérlet mögött száz és száz zátonyra futott élet rejlik – alkoholizmussal, elmebetegségekkel, széthulló családokkal…

Agresszív indulatok

– Volt nemrégen egy háború, többségünk számára csak háborús veszély, elszegényedtünk, az emberek sokasága létbizonytalanságban él, naponta agresszív magatartással találkozik. Ezekben kereshető az önpusztítás és esetleg a megmagyarázhatatlan gyilkosságok oka?

– Egy-másfél évtizeddel ezelőtt az egész társadalom korábbi érték- és normarendszere összeomlott. Elszabadultak az indulatok, hiszen az ember természeténél fogva képes a legnagyobb szörnyűségek elkövetésére is. Az alapvető különbség az emberek között az, hogy sokaknak sikerül láncra verni, féken tartani az indulataikat, míg a gyengébben szocializált személyekben, különösen társadalmi válsághelyzetben, ezek a kötelékek fellazulnak. Ilyenkor a gyilkosságok száma is ugrásszerűen megnő, a legkisebb dolgokért, akár egy szóváltás után is, tettlegességre kerül sor. Az ellenfélnek vagy az ellenségnek a fizikai megsemmisítése is csak a jéghegy csúcsát jelenti, hiszen ott van mögötte az, hogy a társadalom megengedi az agresszió nyílt kiélését szóban és viselkedésben. A leszámolások sorozata zajlik le szavakban, iszonyatos durvaságokat mondanak egymásnak az emberek, a szó pedig öl. Az egészséges társadalomban mindezt szankcionálják: nem lehet egymás életébe, lelkébe büntetlenül belegázolni. Itt most lehet. Ott, ahol a törvény és közerkölcs szemet huny a hazugság fölött, ahol szavakban minden megengedett, ahol az amorális viselkedés bocsánatos bűnnek számít, ott előbb-utóbb a gyilkos indulatok fizikailag is megjelennek. Azon csodálkozom, hogy ahhoz képest, mennyire féktelen és elvadult a közélet, a mi kulturális közegünkben még mindig jóval nagyobb a befelé irányuló agresszió, mint a másokat sújtó. Helyzetünk romlását az emberek elsősorban az életszínvonal zuhanásán, az elszegényedésen érzékelik, pedig mentális szinten: a morál, az emberi kapcsolatok, a közérzet tekintetében sokkal rosszabb a helyzet. Gyakorlatilag társadalompatológiás állapot állt elő. Nem a háború és a szankciók következtében, hanem ellenkezőleg: a háború már ennek a mentális leépülésnek a következménye. Mert rossz a társadalomszervezés és sikertelenek az életstratégiák.

– Mondhatjuk azt, hogy nem készültünk fel a szocializmus védőhálójának a szétfoszlására?

– Gondjainkat mentális-morális természetűnek látom. Az egész frusztrált állapotot kellene feloldani. Mi régi sémákban próbáljuk az életünket és a társadalmat átszervezni, pedig értékrend- és modellváltásra van szükség. Olyan modelljét kell kimunkálni az életstratégiának, amellyel úgy boldogulhatunk, hogy nem okozunk másoknak kárt, és mi sem pusztulunk bele. Érvényes ez a népekre és népcsoportokra, az egész társadalomra. A szocializmusnak valóban megvolt az az előnye, ami egyben hátrány is, hogy az egyénektől nem kérte számon az egyéni életszervezést, hanem közösségi szinten igyekezett ezt megoldani az egyforma szegénységben. Valahogyan működött ez a modell. A jelenlegi helyzet azért szörnyű, mert miközben elszegényedett a társadalom, a családok is fölélték tartalékaikat, most kellene feltalálniuk magukat. Holott eddig kellett volna felkészülni arra, hogyan lehet életteret kiharcolni, miként boldogulhatnak az üzleti világban, hogy lehet elviselni a vállalkozás kockázatát és túlélni a bukást. Mindezt meg kell tanulni. S most kellene új modellt alkalmazni, amikor objektíve is rendkívül nehéz a helyzet, mert bármihez kezd az ember, az kudarcra van ítélve.

A kérdés súlyának megfelelően

– Kétségtelen, hogy a mostani társadalmi viszonyok sem az életnek, sem az életmentésnek nem kedveznek. De vidékünk korábban is világelső volt az önpusztításban. Azt olvashatjuk A meghívott halál című könyvében, hogy a 15-19 éves fiatalok körében a halálokok között az öngyilkosság szerepel az első helyen. Jelenleg pedig alighanem az ifjúság a leginkább magára hagyott. Lát bármilyen esélyt is kedvező fordulatra?

– Adán több évvel ezelőtt néhány középiskolás öngyilkos lett, többen pedig megkísérelték az öngyilkosságot. Megrémültek a szülők és a pedagógusok is, s elvégeztük egy egész generáció lelki szűrővizsgálatát: kimutattuk, hogy ki van nagyon veszélyes helyzetben, megállapítottuk, hogy kinek nincs esélye arra, hogy egyedül kilábaljon a bajból. Minden gyerek megkapta a visszajelzést, hogy milyen a lelki-egészségügyi állapota, intellektusa, érzelemvilága. Ezután három-négy évre gyakorlatilag megszűntek az öngyilkosságok, sőt más deviáns jelenségek is mérséklődtek. Tehát van megoldás, de az a baj, hogy a társadalomszervezés és a közvélemény nyomása nem hat olyan irányban, hogy ezt a kérdést súlyának megfelelően kezeljük. Hosszú ideje nagyon mély a válság, s eközben kollégáim az utcára vagy külföldre kerültek, én is három éve munkanélküli vagyok. Pedig, ha semmi nem történik, iszonyatos helyzetbe kerülünk. Közösségünkben fordított folyamat megy végbe, mint ami ésszerű és indokolt lenne. Hosszú ideje próbálunk egy családvédelmi tanácsadó hálózatot kialakítani, de mindeddig nem tudtuk létrehozni, pedig óriási szerepet játszhatna az orvoslásban, fordíthatna

Az egész helyzeten. Emellett az egész veszélyeztetett területen legalább a középiskolákban el kellene végezni az Adán alkalmazott felmérést (szűrővizsgálatot). Ennek nincs nagy költségvonzata, talán nyomorúságos helyzetünkben is lehetne találni rá pénzt. Hasonlóan fontos a kortársoktatás, hogy a fiatalok adjanak át egymásnak bizalmas, de helyes információkat a szexről, a drogról, az AIDS-ről. Egyébként azok is sokat segíthetnek, akik nem szakemberek, például azzal, hogy a tanárok és a szülők odafordulnak a magukra hagyott fiatalokhoz, egyik ember a másikhoz. Segít az újság is, ha fölfigyel a drámai helyzetre, mert ezzel az élet értékére figyelmeztet; azt becsüli meg, amit ez a társadalom nem értékel. Önkormányzatok, iskolák, helyi közösségek és egyéb szervezetek támogatására volna szükség ahhoz, hogy megtehessük a legszükségesebbeket az életek megmentéséért és a sikeresebb életért.

(Fodor István, Magyar szó, 1997. november 23., vasárnap)