Identitás útvesztőkkel

Beszélgetés dr. Hódi Sándorral, abból az alkalomból, hogy neki ítélték oda

a Kemény Zsigmond díjat

A hónap közepén vehette át dr. Hódi Sándor pszichológus és közíró Budapesten Glatz Ferenctől, a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Kemény Zsigmond-díját. Az elismerést a kisebbségi identitás föltárásában kifejtett tevékenységével érdemelte ki. Beszélgetésünk központjában – a kitüntetés és a téma időszerűsége folytán is – az önazonosság kérdése áll.

– A vajdasági magyar pártok és más szervezetek vezetői gyakran ejtenek szót az identitástudat megőrzésének fontosságáról, s nemegyszer azt érzem, hogy tisztáznunk kellene a fogalom tartalmát.

– Az embernek annyi azonossági, viszonyítási kerete van, ahány társadalmi szerepe: egyszerre vagyunk szülők, Tisza-vidékiek, magyarok vagy szerbek, jugoszlávok, újságírók, európaiak. Pszichológiailag az a természetes állapot, ha ezek a keretek nem ülik meg az ember agyát, hanem mindig az kerül előtérbe, ami fontos: amikor például a fiatalok távlattalanságáról van szó, akkor a szülő. Ha bármelyik tartósan uralkodóvá válik, az frusztrációhoz kötődik. A kisebbségi lét gyakorlatilag olyan hátrányos helyzettel jár, amely állandó frusztrációt jelent, ezért a kisebbségben élők számára a nemzeti identitás állandóan jelen van: ha megszólal már ferdén néznek rá, vagy bántódás éri, vagy csak ő érzi úgy, hogy emiatt hátrányt szenved. Amikor a kisebbség sorsa rendezett, nincs nyomásnak kitéve, akkor nem kerül előtérbe a nemzeti identitás. Ezért mondják azt, hogy a határon túli magyarok igazabb, hűségesebb, vagy nagyobb magyarok, mint az anyaországiak. Érthető ez a helyzet, hiszen ott olyan természetes állapot magyarnak lenni, mint Bulgáriában bolgárnak vagy Franciaországban franciának. Amikor a nemzeti identitás egy nemzetben nagyon erősen jelen van – mint például az elmúlt  években a szerbeknél –, az többnyire gerjesztett, mesterséges felsrófolás következtében erősödik fel, hogy valamilyen cselekvésre rávegyék, vagy valami ellen védekezzen.

Asszimiláló hatású-e a diktatúra?

Értelmezésem szerint tehát kisebbségi helyzetben jó, ha előtérbe kerül az identitás, amikor a védekezést szolgálja. Nélküle kiesünk a nemzeti közösségből. Mi az oka annak, hogy beolvad a kisebbség egy része a nagyobb közösségbe? Asszimiláló hatású-e a diktatúra? És vajon miért történik meg, hogy magyar kultúrán nevelkedett értelmiségi egyik napról a másikra például a többségi nemzet nacionalista pártjába áll?

Sajnos az elmúlt évek jelezték, hogy a határon túli magyarság nemzeti struktúrája már az elcsatolás következtében megsérült, sérült akkor, amikor elszedték a bankokat, földeket, gyárakat, az értelmiségieket pedig elűzték. Egyfajta csonka tudatállapotban és gazdaságilag kiszolgáltatva kerültünk kisebbségi helyzetbe. Ez a hátrány fokozódott azzal, hogy helyenként hiányoznak az iskolák, az anyanyelvi tévé, a színházak…, és mindez felgyorsítja a nemzeti szellemiségnek a sorvadását. S egyszer elérkezik ahhoz a ponthoz minden család, hogy föltegye a kérdést: Nyújt-e valamilyen társadalmi távlatot számára a magyarsága a felemelkedéshez, vagy sem? Sokan arra a megállapításra jutnak, hogy nem, tehát a magyar közösségtől végképp elhatárolódnak. A hatalom itt is és másutt is rájátszik erre, s így indul meg az asszimilációs folyamat. Aki így tesz, azt mindig valami reményében teszi: nem magyarul írom ki a nevemet, ez már valami háttéralku tárgyát képezi.

A beolvadást serkenti az a tény, hogy a hátrányos kisebbségi közösségnek a nyelvi-kulturális értéke az adott államon belül alacsonyabb rendű, mint a többségé. Tehát a többségi nyelven iskoláztatja magát, míg anyanyelve konyhai használatra szorul vissza: érdekes az, amivel boldogulni tudok; ami nem szolgálja fölemelkedésemet, az értéktelen. Mélyen átitatta közösségünket ez a fölfogás. A szülő azt hiszi, hogyha szerb nyelven iskoláztatja a gyermekét, a fiatal nagyobb kulturális értéke sajátít el. Borzasztó nagy tévedésben él, mert fölmérések bizonyítják, hogy csak szilárd anyanyelvi alapra építhető nagy ismeretanyag. A kutatások szerint egykor azok a tanulók, akik keveset tudtak szerbül, s így kerültek egyetemre, Újvidékre, Zágrábba, Belgrádba, a kezdeti nehézségeket kiheverve előbb és jobb eredménnyel szereztek diplomát, mint mások: a befektetett munka gyümölcsözött. Az idegen nyelven történő általános vagy középiskolai oktatás nem nyújt nagyobb társadalmi perspektívát: ez is a kisebbségi tudat egyfajta torzulását jelenti.

Asszimilálni nem lehet brutális elnyomással, mert az revoltot vált ki. A korábbi évtizedek jó példával szolgálnak erre: akik el tudták magukat határolni magyarságuktól, nem tulajdonítottak ennek különösebb értéket, hajlandóak voltak egy jugoszláv identitáskeretet magukra ölteni, abban élni és gondolkodni, azok számára megnyílt a felemelkedés lehetősége.

Így van ez azokkal a „színfoltjainkkal” is, akik „átálltak”, s nemzeti közösségünket képviselve alkut kötnek a bőrünkre, mivel jól megfizetik őket. A legveszélyesebb dolgot művelik, nemcsak azért, mert nincsenek fölhatalmazva, hogy egy nemzeti közösséget képviseljenek és a feje fölött alkut kössenek, hanem azért is, mert korántsem mindegy, hogy sorstárs, esetünkben egy magyar jelenti-e ki, hogy a legnagyobb jogokat élvezzük a világon, vagy a többségi nemzet képviselője. Az előbbi meggyőzőbb, s emiatt kényes és veszélyes.

Az emberi jogok szempontjából, de szakmai-tudományos tekintetben sem szabad, hogy gondot okozzon, ha az e,berek bizonyos százaléka egyik nemzetből a másikba vándorol, elhagyja nemzeti-kulturális közösségét. Mindig így volt ez, így is lesz, és nem is rossz. A baj az, ha egyirányú folyamattá válik a beolvadás. Ez már nem természetes, mert politikai és gazdasági kiszolgáltatottság vagy jogfosztottság áll mögötte.

A globalizációról

– Nem tulajdonítunk-e a magyar pártokkal és más szervezetekkel együtt – túl nagy jelentőséget a nemzettudatnak? A szocializmus ugyanis a proletár internacionalizmus jelszavát tűzte a zászlajára, a nyugati világ pedig globalizációról beszél.

– A nemzetek elhalásáról szóló marxista elmélet után éppen differenciálódnak a nemzetek – például a bolgár és a macedón, meg sok más – ahelyett, hogy elhalásnak indulnának. Nem is hiszem, hogy ezt a folyamatot meg lehet állítani. Identitászavarból származik az a szerencsétlen gondolat, hogy a nemzeti közösség nem képvisel értéket. Példának vehetjük a szlovénokat. Ők sem az egyéni emberi jogok síkján értek el magas fejlettséget, hanem a nemzeti közösség érdekének a felismerésével. Azok a vajdasági magyarok is tévednek, akik azt hiszik, hogy az egyén vagy a család elegendő a felemelkedéshez. A közösségi érdekek felismerése nélkül nincs tartós fellendülés, amikor a nemzeti közösség egésze süllyed, reménytelen a vergődés.

Nem hiszem, hogy a globalizáció valamilyen jellegtelen, pudingszerű képződményt jelent. Ha az Európai Közösség egységes vállalkozás lesz, a nemzetek akkor is megőrzik sajátos arculatukat, bár a szuverenitásból valamit biztosan le is kell adni, de az nem a nemzeti létet érinti. Igaz, a kis, pl. a skandináv országok félnek tőle. Ha mégis kárt szenvedne a nemzeti jelleg, azt nem a globalizáció számlájára írom, hanem a nyelvi-nemzeti kulturális közösségnek az erőtlenségére.

Nem nőttünk fel a nemzeti érdek megjelenítéséhez

– Vannak pártjaink, nemzeti tanács, amely ideiglenes. Mivel magyarázható az, hogy a lakosság mégsem igazán érzi közvetlenül a tevékenységük eredményeit? Mire van még ahhoz szükség, hogy az identitás megőrzése ne „rábeszéléssel” történjen, hanem természetessé váljon?

– A most induló demokratizálódásban az intézményhálózat kiépítésére kellene nagy hangsúlyt helyezni, persze ehhez gazdasági háttér is kellene. A leggyengébbnek viszont abban érzem magunkat, hogy nem nőttünk fel a nemzeti érdek megjelenítéséhez. Nem tudtuk fölmutatni azokat a gazdasági károkat, amelyeket elszenvedtünk tíz év alatt, és azokat sem, amelyeket Trianon után elszenvedett a nemzeti közösségünk. Félünk a nemzeti szellemi gondolkodástól és a nemzeti érdekek egyértelmű, világos és becsületes megjelenítésétől. Nyugaton pénz áll rendelkezésünkre, de nincs kompetens testület, amely a támogatást megpályázhatná. A pártoknak erre nincs meghatalmazásuk, az emberek a programjukra szavaznak. Nem szabad nemzeti tanácsot hazudni, akkor jobb nem csinálni, mert viszályt szül. Nem nekünk kell kitalálni, hogy miként válasszuk meg, hiszen Magyarországon és másutt is működnek kisebbségi önkormányzatok. Közvetlen szavazással kell választanunk, de nem magyar névjegyzék készítése által, amikor ez ellen még Magyarországon is tiltakoznak a kisebbségek, mit szólnának itt, ahol nemrégen még halomra ölték az embereket. Ha a  szerbek is szavaznak, hát tegyék, legföljebb megerősítik ezzel, hogy szükség van az ilyen önkormányzatra. Már megválaszthattuk volna, és szükség is lenne rá. Kompetens szervezet nélkül a Nyugat nem tud segíteni. Fönnáll a félelem, hogy ebből baj lesz. Pedig a kisebbségi nemzeti önkormányzat a minimumot jelenti az európai integrálódáshoz. Nemcsak az identitással van gondunk, hanem a cselekvési alkalmatlanság következményeit is viselnünk kell.

(FODOR István: Magyar szó, 2001. január 28., vasárnap)