Új helyzet a Vajdaságban

A pártosodás veszélyeiről, a hatalomvágyról és az érdekvédelem esélyeiről

– A vajdasági magyarság egyik legismertebb politikusa Hódi Sándor, aki már a nyolcvanas évek legvégén bábáskodott a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) születésénél, majd a szervezet alelnöke lett. Az 1994-es pártszakadásig töltötte be ezt a tisztet, ekkor új szervezetet hoz létre, a Vajdasági Magyar Szövetséget. Közben 1992-től a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja. 1994-től az MVSZ Jugoszláviai Országos Tanácsának elnöke, 1996-tól pedig a Kárpát-medencei régió elnökhelyettese. A politikus a vajdasági Adán él.

A VMDK, a VMSZ, a Vajdasági Magyar Polgári Mozgalom (VMPM) után immár a negyedik magyar tömörülés bontott zászlót a minap Vajdasági Magyarok Kereszténydemokrata Mozgalma néven. Ma már levonhatók a tavaly novemberi helyhatósági választások tanulságai és napjaink esélyei, ezek kapcsán faggattuk Hódi Sándort a vajdasági magyarság kilátásairól.

– Az emlékezetes 1994-es pártszakadásig a vajdasági magyarság politikájára a VMDK masszív dominanciája volt jellemző. A Vajdasági Magyar Szövetség, a VMSZ megalakulását követően a politikai közéletben éles törésvonal keletkezett, amely megosztotta a magyarságot. A pártszakadást követően egy ideig a VMDK-val szimpatizálók voltak többségben, aztán a VMSZ hihetetlen gyorsasággal növelte befolyását. Ennek okait tárta fel az a szociológiai kutatás 1995-ben októberében, amelyet a vajdasági magyarság értékrendjéről végeztek. E szerint a VMDK-val szimpatizálók tábora főként az idősebb korosztály tagjaiból, a szórványban élőkből, a kistelepülések lakóiból és az alacsonyabb iskolai végzettségűek közül kerültek ki. A VMDK-val szemben leginkább elutasítóak a felsőfokú végzettségűek és a magyar többségű városok lakói voltak.

– Kik támogatták, illetve támogatják napjainkban a VMSZ-t?

– Elsősorban a középosztály, az érettségizettek és a diplomások, a tömbmagyarság, valamint a nagyvárosok lakói. A VMSZ népszerűségé-nek gyors növekedése rugalmasabb politikája mellett azzal magyarázható, hogy az értelmiség, amely korábban elutasítóan viszonyult a VMDK-hoz, kedvezően fogadta az új magyar párt létrejöttét. A magyar többségű önkormányzatok csatlakozásával pedig végleg eldőlt a két párt közötti küzdelem, jóllehet ezt az 1996-os választásokig sem a vajdasági magyar nyilvánosság, sem az anyaországi pártok és intézmények nem voltak hajlandóak tudomásul venni. Ennek az elfogultságnak köszönhetően a VMDK még akkor is jelentős anyagi támogatásban részesült, amikor régen elvesztette politikai befolyását a vajdasági magyarság körében. Kijózanodáshoz e téren csak a VMDK 1996-os katasztrofális veresége vezetett.

– A múlt év novemberi választások nemcsak a két párttal kapcsolatosan teremtettek tiszta helyzetet, hanem a vajdasági magyar pártpreferenciákban is.

– A választások során kitűnt, hogy a vajdasági magyar politikai erőket és elitet korántsem lehet csupán a győztes VMSZ és a vesztes VMDK köré csoportosítani. A megoldásra váró érdekképviseleti feladatokat illetően a magyar pártoknak új elvárásoknak kell eleget tenniük, ellenkező esetben a politikai élet perifériájára kerülnek. A választások során ugyanis egyértelművé vált, hogy a vajdasági magyarság politikailag sokkal tagoltabb, mint amilyennek korábban - némi önáltatással - hittük. A VMDK vezetése állandóan arra hivatkozott, hogy a párt a vajdasági magyarság több mint 80 százalékának a támogatását élvezi. Ez az állítás nyilván akkor sem felelt meg a valóságnak, amikor a VMDK még egységes és egyetlen érdekvédelmi szervezete volt a vajdasági magyarságnak. És még kevésbé volt igaz a pártszakadást követően, jóllehet a VMDK vezérkara továbbra is ezt hangoztatta.

– Térjünk vissza az 1995 októberében végzett felmérésre, amikor a VMDK a válaszadók 48 százalékának a bizalmát élvezte, a fennmaradó 52 százalék pedig a következőképpen oszlott meg: VMSZ 14, egyéb vajdasági pártok 11, valamelyik szerb párt két, egyéb párt négy, ugyanakkor 21 százalék nem válaszolt, illetve nem kívánt állást foglalni e kérdésben. Mit tükröznek ezek az adatok?

– Megítélésem szerint a kutatás nem valósan tükrözte a vajdasági magyarság politikai értékpreferenciáit, amit a tavaly novemberi választások eredményei egyértelműen alátámasztanak. A felmérésben a VMDK kiugróan magas százalékaránya nem annyira a választópolgárok tényleges pártvonzódásából adódott, hanem – szerintem – inkább a vizsgálatokat szervező vajdasági megbízott politikai részrehajlásából. Ez egyébként kitűnik a felmérésbe illesztett kontrollkérdés eredményeiből is. Amíg a többi párt a másodlagos pártpreferenciák szintjén megőrizte vagy növelte potenciális támogatóit, addig a VMDK esetében nyoma sincs ennek a „párthűségnek”: támogatottsága 48 helyett 17 százalékra csökken, nyilván az utóbbi adat állt közelebb a valósághoz.

– A magyar szavazópolgárok egyes rétegeinek politikai érdeklődése a szerb többségű pártokra irányul, amelyet már az 1995-ös felmérés is előre jelzett. Mi ennek az oka?

– Mindenekelőtt az, hogy a politikai élet szereplői merőben más helyzetben voltak a háború és a gazdasági zárlat idején, mint a kommunista hatalom konszolidálódási időszakában. A daytoni békekötés után Milošević hatalma megszilárdult, ezért Szerbiában felértékelődtek a baloldali pártok az újonnan színre lépő magyar politikai erők szemében. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kommunista korszakban politikai szerepet vállaló magyarok egy része elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Szerbiai Szocialista Párt vagy a Jugoszláv Baloldal támogatásával ismét visszatérjen a politikai életbe. E nagyfokú érdeklődés nyomán a korábbi jelzésszerű politikai törésvonalak a novemberi választáson csaknem szakadékká mélyültek. Szerencsére azonban az utolsó helyhatósági voksoláson a VMSZ összességében több szavazatot kapott, mint a szerb pártok színeiben induló magyar jelöltek, ami a magyar parlamenti képviselet fenntartása iránti igényt jelzi. Mindez figyelmeztető is, mert veszélybe kerülhet a magyarság érdekképviselete, hiszen a magyar képviselőjelöltek 55,5 százaléka nem a három magyar párt valamelyikében látta a politikai szereplés értelmét, hanem a szerb pártokban, illetve a velük való együttműködésben. A VMSZ 20, a VMDK 22, a VMDP (ez utóbbi főként a sajtó által teremtett virtuális valóságban létezik) alig több mint egy százalékos részvételi arányával (együttesen 40 százalék feletti) szemben a magyar képviselőjelöltek több, mint egynegyede, 27 százaléka „függetlenségének” hangoztatásával elhatárolta magát a vajdasági magyarság kollektív érdekképviseletétől. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a magyar képviselőjelöltek mintegy kilenc százaléka az ellenzéki szerb pártokkal való koalícióban, 17 százaléka pedig kifejezetten szerb pártok színeiben indult a választáson.

– Az előbbiekből világossá válik, hogy ma már a vajdasági magyarság egységes politikai akaratáról aligha beszélhetünk. Sorai tovább töredeztek, hiszen megalakult az immár negyedik magyar tömörülés, s vajdasági Magyarok Kereszténydemokrata Mozgalma, amely „egy családközpontú, hagyományos keresztény értékrend körül” igyekszik szerveződni, mint az alapítók bejelentették.

– A mozgalomnak minden bizonnyal lesznek követői, de összességében mégis – az eddigiekből következően – a vajdasági magyarság érdekvédelmét illetően meglehetősen rosszul állnak a dolgok. Normális körülmények között magától értetődő, hogy a képzett, jeles emberek saját népcsoportjuk képviselői kívánnak lenni. Nálunk azonban régi szokás szerint az uralkodó párt „felszippantja” azokat, akik a közéletben boldogulni akarnak, köztük a kisebbségieket is. Novemberben erre játszott több száz magyar ember, akik közül mintegy százhúszan vállalták, hogy a legkeményebb szerb nacionalista pártok képviselői legyenek. Így a hatalomnak sikerült csaknem annyi magyar embert a maga oldalára állítania, ahányat a VMSZ sorakoztatott fel a kisebbségi érdekek védelmében. A választások során kiderült, hogy a vajdasági magyar politikai elit számára a szerb pártok csaknem olyan vonzóak és népszerűek, mint a VMSZ vagy a VMDK, a „függetlenség” csábító perspektívájáról nem is beszélve. Ma már világos: a magyar-magyar pártviták vagy a magyar pártokon belüli ellentétek nem pártprogramok vagy autonómia koncepciók körül gyűrűznek, még ha egyesek ezt a látszatot igyekeznek is kelteni. Az igazi ellentétek a hatalomhoz való viszonyulásban gyökereznek, a szocialista (posztkommunista) rendszer elfogadásában és támogatásában vagy annak elutasításában jelentkeznek. Örvendetes, hogy a minap csúcstalálkozón indult meg a VMSZ-VMDK közeledés.

– Szerbia viszont jóval megosztottabb, mint korábban bármikor. A rezsim makacsul ragaszkodik hatalmához, a változást követelő ellenzéki tábor hónapok óta százezreket mozgat meg. Mit tesz ebben a helyzetben a vajdasági magyarság?

– Csendesen kivár, miután a választásokon – nyíltan vagy hallgatólagosan – lepaktált a szocialistákkal. E megalkuvó magatartás okait keresve aligha kenhetünk mindent a félelemre, a tájékozatlanságra, a kisebbségek kiszolgáltatott helyzetére. Van ebben számítás is, hiszen ha manapság valakinek nincsen komoly háttere valahol az uralkodó párt köreiben, egyszerűen nincsen esélye az érvényesülésre. A választásokon nemcsak a politikai meggyőződés nyilvánult meg, hanem a különböző túlélési technikák keresése. És e kettő nem mindig esik egybe. Az emberek általában akkor választják a rossz megoldást, ha a rossznak, a létező hatalomnak nincsen igazi alternatívája. Sajnos, a magyar pártok sem könnyítenek igazán az emberek gondjain. A szerb ellenzék pedig még a rezsimnél is szűkkeblűbb a kisebbségi jogokat illetően. A hatalomvágy, a rágalmak, a romlottság, a hazudozás, a gerinctelenség elposványosították a vajdasági magyar közéletet, és hitelétől fosztották meg a kisebbségi politikai küzdelmet. Tetszik vagy nem tetszik, ezzel a helyzettel számolnunk kell. A vajdasági magyarság napjainkban hitét vesztve, elbátortalanodva keresi a politika ingoványos területein túlélésének lehetőségeit. Tűr és szenved, miközben a pártvezérek egymással és önmagukkal vannak elfoglalva. Az viszont tény, hogy a kisebbségi politikában új helyzet állt elő, amellyel – önámítás helyett, megmaradásunk érdekében – mindenképpen számolnunk kell.

 Botlik József: Magyar nemzet, 1997. február 17.