Paranoiások kezében a tömegkommunikáció

Várakozási feszültségben a Vajdaság

Hódi Sándor, a pszichológiai tudományok doktora, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) alelnöke Táj és lélek című könyvében többek között arra kereste a választ: „…szo­ros összefüggésben a Vajdaság társadalmi-gazdasági-politikai viszonyaival, történelmi múltjával, etnikai és kulturális tarkaságával milyen pszichológiai sajátosságok jellemzik az itt elő embereket”.

– Az utóbbi napok újabb mozgósításai tovább növelték a vajdasági magyarságra nehezedő nyomást. Hogyan látja a pszichológus az itt élők közérzetét?

– A helyzet rendkívül nyomasztó – kezdte Hódi Sándor. – Szinte mindenki –pszichológiai szakkifejezéssel élve – várakozási feszültségben él, telve baljóslatú érzelmekkel és gondolatokkal. Megterhelő feszültség ez, amely egy idő után elviselhetetlenné válik az emberek számára, és különböző reakciókat, magatartásformákat vált ki bennük. Egyeseknél úgynevezett megelőző reakciókhoz vezet: menekülnek a vészjósló helyzetek, események elől, mielőtt azok még bekövetkeznének. Az elmúlt hónapokban több százezer ember hagyta el otthonát a hajdani Jugoszlávia területén, közöttük sajnos mintegy 25-30 ezer vajdasági magyar. Meg kell mondani, hogy az említett veszélyérzetre és a várható reakciókra mintegy rájátszott a sajtó és a televízió, ugyanis pszichológiai értelemben a háború paranoiás meg­szállottjai kezébe került a tömegkommunikáció. Akik tarsadalom-pato1ógitls helyzetet idéztek elő.

– Hogyan reagáltak mások az előbbi jelenségekre?

– Az emberek jelentős részénél a bizonytalanság, a tartós feszültség, a gyötrő fenyegetettség-­érzés „cselekvési bénultságot” váltott ki. Napja­inkban milliókra tehető azoknak a száma, akik ilyen módon sodródnak az eseményekkel akarat nélkül, szánalmasan, tehetetlenül kiszolgáltatva a hatalom kénye-kedvének. Hónapok óta magatehetetlen várakozásban élnek –sajnos az emberek többsége ilyen helyzetben van – míg a frontra nem hurcolják őket. Nagyon vékony az a réteg, amely az idegek háborújában nem vesztette el a fejét, megőrizte ítélő- és cselekvőképességet. Erről a ka­tonai zendülések, a háború elleni tüntetések, a különféle segélyakciók és az önvédelmi jellegű poli­tikai tevékenységek tanúskodnak. Bár csak többen lennének, másként alakult volna a helyzet.

– Hogyan érinti mindez a kisebbségben élő magyarságot?

– Nemzeti kisebbségi társadalmunk – akárcsak a többségi népeké – nem homogén, különböző társadalmi rétegek; csoportok közösségek jellemzik az itt élő magyarságot. A hajdani „boldog békeidőkben” az egyenirányítású társadalom megalázkodónak, gyávának, tartás nélkülinek igyekezett formálni bennünket. Ezt szerencsére igazából nem sikerült elérnie, de a mostani politikai és társadalmi válság az ország szétesése, a polgárháború felszínre hozta és felerősítette a különbségeket, különösen erkölcsi és politikai értelemben. Természetesen attól függően, hogy kit mennyire „fertőzött meg” a korábbi rendszer szelleme. Másrészt, hogy közben mennyi „ellenanyaga” termelődött a polgári jogfosztottsággal és kisebbségi nyomorúságunk­kal szemben. Így az életfenntartó ösztön más és más magatartásformában ölt testet.

– A hajdani vajdasági –  bácska-bánáti – ma­gyar kisebbség korábban is hajlott az önpusztításra…

– Ezt erősítették meg az utóbbi két évtizedben végzett szociológiai-pszichológiai kutatásaim. A gyökértelenség, az identitászavar, a társadalmi deklasszálódás és a történelmi távlatvesztés miatt sokan menekültek alkoholmámorba, betegségekbe, öngyilkosságba. Ma is a menekülés kényszere a legnagyobb gondja az itt elő magyarságnak, ame­lyet elsősorban a polgárháborús viszonyok ösztö­nöznek. Orvosaink, mérnökeink, közgazdászaink és humán értelmiségünk százai költöznek-mene­külnek el Magyarországra s távolabbi államokba. (A menekülés kényszere véleményem szerint nem a behívók elől bujdosókra vonatkozik elsősorban.) Lakásaikba, állásaikba már ezekben a hetekben mások kerülnek, az új telepesek. Úgy látom, hogy az élettérnek az a kollektív feladása nincs arányban a veszélyekkel Ez az utóbbi, amely a háborús pusztításnál is sokkal jobban visszavet és aggaszt bennünket.

(Botlik József: Magyar nemzet, 1992. január 3., péntek)