Az autonómia esélyei

- A határon túli magyar politikusok véleményére lennénk kíváncsiak, milyen autonómiákban gondolkodnak, milyennek látják az autonómiák megvalósulási lehetőségét. Ön hogyan értelmezi az autonómiákat?

- Trianon olyan mértékben volt igazságtalan a magyarokkal szemben, hogy mind a győztes hatalmak, mind az elcsatolt területek új gazdái hetvenöt éve rettegnek a magyarok revíziós törekvéseitől. Mindenféle igyekvés, ami a kisebbségi kérdés rendezésére irányul, ezt a félelmet erősíti bennük. Ezen nem lehet változtatni azzal, ha Magyarország államszerződések formájában ismételten lemond az elcsatolt területekről. A nemzetpolitikának nem a nyertesek rossz lelkiismeretéhez kell igazodnia, hanem a határokon túlra került hárommillió magyar rossz helyzetére kell megnyugtató megoldást találnia.

Ehhez az autonómiák megfelelő keretet szolgáltatnak. Az anyaország politikája azonban felettébb bizonytalan ilyen vonatkozásban. A Horn-kormány még visszafogottabb ebben a kérdésben, mint az Antall-kormány volt. Ugyanakkor megtorpanás tapasztalható a határon túli magyar szervezetekben is. A kommunista restauráció következtében az autonomista szárny „keményvonalas” képviselői mindenütt háttérbe szorulnak. A „korszerűsítés”, az „egységes és a nemzetközi normáknak megfelelő” autonómia koncepciók kidolgozása, ami most történik, csak pótcselekvés. Nem viszi előbbre a magyar ügyet. Ellenkezőleg: értelmetlenül lefelé faragja az igényeket és devalválja az autonómia eszméjét.

Az a ravaszkodás, hogy a területi autonómia feladásával meg lehetne nyerni a többségi nép bizalmát, politikai naivitás. Ilyen szempontból a VMDK 1992-ben elfogadott hármas-autonómiájának „korszerűsítése”, kilúgozása sem hozta meg a várt eredményt. Belgrádban épp úgy papírkosárba vetették, akár csak az azt megelőzőt.

Szerbiában az a tapasztalatunk, hogy még a magukat demokratikusnak nevező szerb ellenzéki politikusok is ellenzik a kisebbségek autonómia törekvéseit, mint ahogyan egy emberként ellene vannak a kollektív jogoknak. Amilyen szűkkeblűek a kisebbségi jogokat és az autonómiát illetően, olyan elszánt harcosai viszont a nagyszerb nemzeti érdekeknek. Ebben a vonatkozásban az ellenzék semmiben sem különbözik a hatalomtól. Belgrád pedig azért nem tárgyal az autonómiáról, mert az autonómiában az elszakadás, a területvesztés veszélyét látja. Bizonyára így van ez Bukarest és Pozsony esetében is.

A magam részéről én a területi, a kulturális és a helyi autonómiák együttes és egyidejű megvalósítását tartom a legcélravezetőbb megoldásnak. Ez a „hármas-autonómia koncepció” néven ismertté vált tervezet sokkal szerényebb a krajinai szerbek számára felkínált emlékezetes Z-4-es tervnél vagy a kelet-szlavóniai szerbek által nemrégiben előterjesztett igényeknél.

A kelet-szlavóniai koncepció szerint a szerb területnek saját képviselőháza és kormánya lenne, a speciális státus pedig kiterjedne a regionális állampolgárságra és útlevélhez való jogra, továbbá saját rendőrségre, saját pénzegységre, az oktatásügyre, igazságügyre, a címerre és zászlóra való jogra, valamint a gazdasági önállóságra. Ezenkívül a területet tartósan demilitarizálnák. Az autonómia képviselőházának lehetősége nyílna megfelelő törvényhozásra, ám a horvát elnöknek joga lenne megvétózni ezeket az előírásokat, ha a szerb területi parlament túllépné a hatáskörét. A választásoktól függetlenül a szerb terület érdekeit a horvát Száborban külön képviselőjük védené. Ugyanakkor a területi képviselőházban a horvát kormánynak is lenne egy külön képviselője...

Az önsorvasztó magyar politika helyett volna mit tanulni másoktól. Főként az „európai elvek és normák” vonatkozásában. Nevezetesen, hogy a „kettős mércét” ne mi alkalmazzuk magunkra az autonómia tevezetek kilúgozásával, a területi autonómia feladásával.

Az interjút Botlik József készítette 1996. július 29-én a Magyar nemzet részére