Esélyek és remények Trianon meghaladására

- Az új magyar paradigma gondolatkörében megrendezésre kerülő első tanácskozáson, Kolozsváron 1994-ben, az Ön által tartott korreferátum nagyrészt a szubszidiáris nemzetsruktúra gondolatának továbbfejlesztésére épült. Javaslatai közé tartozott, hogy Magyarország jelenlegi határain túl élő nemzetrészek állítsák fel a maguk határon túli parlamentjeit, és az ily módon nagyságrenddel megnövekedett legitimációs háttér birtokában próbáljanak egy egységes magyar nemzetpolitikai stratégiát kialakítani. Minden jel arra utal, hogy ezen képviseleti szervek létrejöttének elmaradása a vajdasági magyarság esetében nem elsősorban a többségi nemzet ellenállásán múlt. Kérdésem tehát, hogy Ön szerint mi az oka, hogy a délvidéki magyarság nem mutatkozott kellően fogékonynak e gondolat iránt?

- A folyamatok - ezt határozottan állíthatom - továbbra is ebbe az irányba mutatnak, de úgy látszik, hogy még hosszú út vezet e lépés történelmi szükségszerűségének a felismerésétől annak gyakorlati megvalósulásig. A vajdasági magyarság az önszerveződésben nem jutott még el addig a szintig, hogy meg tudna birkózni egy belső választás lebonyolításának feladatával. Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy össze kellene állítani a választók listáját. Ez sem egy egyszerű feladat, már csak azért sem, mert az 1989-1990-ben megindult átalakulási folyamat megtorpant, sőt egy kemény visszarendeződés megy végbe. A magyarság a helyzetét és jövőjét illetően elbizonytalanodott, és sokan kockázatosnak tartják, hogy magyarként, a magyar érdekek védelmében konfrontálódjanak a többségi néppel. Elképzelhető tehát, hogy a magyar nemzetiségüket békésebb időszakban egyébként vállaló választópolgárok számottevő része a Jugoszláviában uralkodó állapotok miatt jelenleg nem kívánna fölkerülni a választók listájára.

Másfelől még nem kristályosodott ki, hogy a belső választás milyen szabályok mentén menjen végbe. Nemrégiben olvastam a kárpátaljai magyarság előterjesztését. A tervezetükben az áll, hogy a választópolgárok 50 százalékának plusz egy főnek kell részt vennie a választáson ahhoz, hogy az érvényes legyen. Egy ilyen modellt a Vajdaságban képtelenségnek tartanék, a megfélemlítettség légkörében a részvétel hiánya miatt könnyen kudarcba fulladhat a vállalkozás. Arról nem is szólva, hogy az érvényben levő jugoszláv választási törvény olyan, hogy a második fordulóban a választás érvényes a részvételi aránytól függetlenül. Tíz polgár is megválaszthat egy szerb parlamenti képviselőt. Akkor miért kellene magyar részről, kisebbségi helyzetben egy ilyen öngáncsoló elvárást megfogalmazni? Jól át kell tehát ezt gondolni elméletileg. Emellett azt hiszem, hogy a pillanat sem megfelelő jelenleg egy belső választás lebonyolításához és egy kisebbségi magyar parlament felállításához a Vajdaságban. De ez nem azt jelenti, hogy távlatilag nem ez az elképzelés, nem ez a cél.

- Az aktuálpolitikai problémák megoldhatók, az elméleti-gyakorlati akadályok leküzdhetők, ha van erre nézve politikai akarat. A tét ugyanis megítélésem szerint óriási, hiszen egy ilyen parlament eldöntené végre a vajdasági magyarság két legfontosabb politikai szervezete közötti legitimációs, politikai és egyéb vitákat, és ha ez a két szervezet egy vajdasági magyar parlamentben fel tudná oldani az egymás közötti ellentéteket, akkor nyilván hatékonyabban tudna föllépni a többségi nyomással szemben is.

- Valóban ez lenne a politikai csatározások igazi, kreatív feloldása, egy kisebbségi parlament. Megjegyzem, a két szervezet között - függetlenül a sajtóháborútól és minden egyébtől - azért az alapvető kérdésekben, tehát a magyar autonómia kérdésében nincs lényegi különbség. Tehát ahogy ez lecsapódik a közvéleményben, hogy mi ilyen kibékíthetetlenek vagyunk, az egy torz kép. Elképzelhető az is, hogy a két szervezeten belül és a két szervezet között is végbemegy egy olyan folyamat, amely lehetővé teszi autonómia-ügyben az egységes fellépést. Természetesen a majdani konszenzusnak talán legmegfelelőbb első lépése lenne egy kisebbségi parlament létrehozatala. Elképzelhető viszont, hogy egy-két éven belül erre nem kerül sor, s ha Jugoszláviában a kisebbségi kérdés rendezése netán napirendre kerül, akkor nekünk sokkal gyorsabban és határozottan kell a magyarság megoldatlan kérdését napirendre tűzni, és erre valamilyen megoldást keresni. A belső önépítkezéssel párhuzamosan indokolt lenne még a tárgyalt képviseleti szerv létrejötte előtt közös cselekvési programot létrehozni, az egységes fellépésnek valamiféle közös elvi alapját megteremteni. Itt van például a kelet-szlavóniai szerbek vagy a koszóvói albánok nyitott helyzetének kérdése, és függetlenül attól, hogy per pillanat a két politikai szervezet szemben áll-e egymással, én azt hiszem, hogy egy ilyen döntő helyzetben, ha a kisebbségi kérdés napirendre kerül, akkor ugyanolyan jogokat, ugyanolyan elbírálást kérve, igényelve, követelve magunknak, mint amit a kelet-szlavóniai szerbek a maguk részére követelnek, megoldhatóvá válna egy konszenzus a magyar pártok között.

- A kelet-szlavóniai szerbek autonómia törekvései, ha jól tudom, határozottságukat, a megcélzott, átvállalandó állami szuverenitásrész nagyságát s a létrehozandó saját intézmények jogi körülbástyázottságát tekintve modellként szolgálhatnának minden elszakított magyar nemzetrész számára.

- Kétségtelenül. A nagyvilágnak felkínált koncepció szerint a szerb területnek saját képviselőháza és kormánya lenne, a speciális státus pedig kiterjedne a regionális állampolgárságra és útlevéhez való jogra, továbbá saját pénzegységre, a címerre és zászlóra való jogra, valamint a gazdasági önállóságra. Ezenkívül a területet tartósan demilitarizálnák. A szlavóniai szerbek elképzelése szerint az autonómia képviselőházának lehetősége lenne az adott területre érvényes törvényeket hozni, ám a horvát elnöknek joga lenne megvétózni ezeket a határozatokat, ha a szerb területi parlament túllépné hatáskörét. A választásoktól függetlenül a szerb terület érdekeit a horvát Száborban külön képviselő védené. Ugyanakkor a területi képviselőházban a horvát kormánynak lenne egy külön képviselője. A kelet-szlavóniai szerbek alig vannak másfélszázezren az újonnan betelepült tömegekkel együtt, s mégis vaskosabb autonómia tervezettel rukkoltak elő, mint amiről a határon túli magyarság valaha álmodni mert. Ez a különbség a két nép mentalitása között. Az elcsatolt területeken élő, együttvéve többmilliós nagyságrendű magyarság ugyanis azon tétovázik, milyen szemmel néznek majd rá a világban, ha a nyiszlett kis autonómia tervezeteivel előáll. A kelet-szlavóniai szerbek indítványáról és a minimalizált, kilúgozott magyar autonómia tervezetekről nem lehet egy napon beszélni. Pedig hát az „európai-mércék” amikre a szerbek hivatkoznak, számunkra is hivatkozási alapul szolgálhatnak. És akkor még nem beszéltünk a koszovói albánokról, akik a rendőri és katonai megszállás ellenére az önrendelkezési jogra hivatkozva önálló államiságot követelnek maguknak, egyre csak azt hajtogatva, hogy „soha többé Szerbia”. Ilyen igények mellett, bárhogyan alakuljanak a dolgok, az albánok szemét nem lehet kiszúrni akármivel. A kelet-szlavóniai példa valóban azt bizonyítja, hogy az önsorvasztó magyar politika helyett volna mit tanulni másoktól.

-A tavaly nyáron lezajlott Magyarok Világtalálkozójának egyik központi kérdése volt a magyar nemzettudat rekonstrukciója. Ön szerint elképzelhető egy olyan fejlődésvonal, amire már volt a magyar történelemben példa, hogy a határon túli magyarságnak a többségi nemzet folyamatos támadása által életben tartott nemzettudata lenne az, amely hozzásegítene a magyarországi nemzetrész nemzettudatának az újjáélesztéséhez?

- Paradox helyzet, hogy a határon túli magyarság körében a nemzettudat minden romlása ellenére olykor egészségesebbnek tűnik, mint az anyaországban. Tőkés László püspök úr is többször utalt erre, joggal. Mindazonáltal én úgy gondolom, hogy itt egy új nemzeteszmény megfogalmazásánál vagy egy új nemzettudat kialakításánál alapos kutatómunkát, terepmunkát kell végezni. Tudniillik más, boldogabb tájakon élő népekkel ellentétben a magyarság nincs abban a helyzetben ? különösen a határon túl -, hogy a nemzeti hovatartozás vállalása mindenkinek magánügye lenne. Jelenleg - és ez a jelenleg már háromnegyed évszázada tart - a magyarság vállalása, a magyar nemzethez való tartozásnak számos negatív következménye volt és van. Tehát ha olyan körülmények között él a magyarság, hogy a magyarság vállalása számára a mindennapi életben nyilvánvaló hátrányként jelentkezik, akkor nyilvánvaló az is, hogy az új nemzeteszmény és az új nemzeti identitás megfogalmazásánál együttesen és minden erővel azon kell lennünk, hogy megszüntessük azokat a körülményeket, amelyek ily módon megnyomorítják a magyarságot és a magyarságtudatot. Tehát konkrétan a mi stratégiánknak tartalmaznia kell a magyarság számára a túlélési lehetőséget, a magyarság szabad, kockázatmentes vállalását. Sőt, ne hátrányt jelentsen a magyar nemzeti közösséghez való tartozás, hanem előnyt, mert a már asszimilálódó vagy már félig asszimilált embereknek is jó része visszaintegrálható lehet a magyarságba, ha a magyarság a jövő szempontjából a boldogulás útját jelenti, és nem a reménytelenséget, nem a félelmet, nem a szorongást, nem a távlattalanságot. Ezt a távlattalanságot, illetve ennek az okait kell megszüntetni.

- Viszont ez egy olyan program, amely elképzelhetetlen az anyaország hathatós támogatása nélkül.

- Sőt, én azt mondom, hogy itt nem is lehet külön venni az anyaországot és a határon túli magyarságot. Önmagában viszont túl kellene lépnünk ezen, hogy mi állandóan elfogadjuk ezt a töredezettséget, és ennek szellemében gondolkodunk, cselekszünk. Ha a történelmi körülmények ilyen kegyetlen helyzetbe sodorták a magyarságot, nekünk az a feladatunk, hogy egységes nemzetben gondolkodjunk, és a nemzet érdekeit nézzük, a nemzet megmaradásán fáradozzunk. A pártosodás mikéntje sem Magyarországon belül, sem a határokon kívül nem volt igazán szerencsés, nem is igazán mutat a megoldás irányába. Lehetséges, hogy át kellene gondolni a politikai érdekképviselet és a nemzet újjáalakulásának, megújulásának folyamatát. Ebbe a pártok mellett mindenképpen be kellene kapcsolni a szélesebb társadalmi mozgásokat és a civil szervezeteket is. Mert ez a jelenlegi felállás - és ezt tükrözik a magyar belpolitikai csatározások - már régen nem a magyar nemzet erősödését szolgálják, hanem annak egyfajta elvéreztetését eredményezik.

- Elképzelhető ez a program úgy, hogy a Magyarok Világszövetsége elismerve a kollektív tagságot, egyfajta keretet biztosítana a civil szerveződéseknek - ezt alapszabályi szinten is megjelenítve - s formális, törvényben biztosított hatalommal nem rendelkező, de tekintélyénél fogva egyfajta szellemi felsőházként működne?

- Nyitott kérdés, hogy a Világszövetség a jelen formájában vagy perspektivikusan magára tudja-e vállalni ezt a feladatot, és egyáltalán a Világszövetségre vár-e ez a feladat. De kétségtelen, hogy a jelen pillanatban betölt egy ilyen szerepet, tehát integrálja a társadalmi szervezeteket, egyéneket és törekvéseket, amelyek rendelkeznek egy közös ismérvvel, a nemzetben való gondolkodással és a nemzet újjáépítésének szándékával. De azt hiszem, hogy ez önmagában véve nem elegendő, és nem biztos, hogy itt minden terhet a Világszövetségre kell hárítani. Sokkal járhatóbb, méltányosabbnak és szerencsésebb útnak tartanám, ha az új alkotmányozás a két kamarás parlamenttel lehetővé tenné, hogy annak rendje és módja szerint a trianoni határon kívüli és belüli civil társadalmi szervezetek integrálódjanak a politikai hatalomba. E nélkül nincs igazi megoldás, mert oppozícióból, ilyen hátrányos helyzetből a Világszövetség egy ilyen szerepet nehezen tudna betölteni egy komolyabb össztársadalmi megmozdulás nélkül, hiszen bármikor sarokba szorítható, megzsarolható, elpuhítható. Bár ha más megoldás nincs, akkor azt hiszem, ezt az utat kell vállalni.

- Az optimális forgatókönyv szerint tehát a magyar felsőház végül is egyfajta társadalmi ellenőrzést jelentene a különböző s a nemzeti érdekkel nem minden esetben egy irányba mutató pártérdekek által meghatározott parlamenti munka fölött?

- Igen. Válaszom csak ennyi, igen, ez egyértelmű!

- Akkor most fordítsam meg a dolgot: nem jelentené ez a parlamentális demokrácia kiüresedését?

- Meggyőződésem szerint nem, épp ellenkezőleg! Miért kellene csak a pártokra alapozni a társadalmi demokráciát?

- A Világszövetség kezdettől fogva természetszerűen a magyar politikai paletta egyik oldaláról, egy adott szellemi körből szerezte híveit, prominenseit egyaránt. Ön szerint lehet-e és kell-e kiszélesíteni ezt a spektrumot?

- Én nem tartom megalapozottnak, igaznak, hitelesnek azt a média által sulykolt állítást, hogy a Magyarok Világszövetsége politikai szempontból egyoldalú vagy polarizált lenne. 1992-ben, amikor újjáalakult a Világszövetség, megújult nemcsak szemléletében, szervezettségében, koncepciójában, de személyi állományában is. És most, amikor közeledik az őszi tisztújító közgyűlés, amikor a négy éves mandátum után új vezetőséget kell választani, aki benne él a folyamatban, az látja, hogy nagyon is plurális a Világszövetség, és a részletek nyíltan vagy rejtettebb formában felszínre hozzák épp azt a többszólamúságot és azt az érdek- és értékpluralizmust, ami jellemzi a Világszövetséget. Tény, hogy az MVSZ otthont adott a nemzeti gondolatoknak, hiszen ez a feladata és a lételeme. Integrálja tehát a nemzetben gondolkodókat, a nemzeteszme mellett kiálló embereket és szervezeteket, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ideológiailag egyszínű szervezet lenne.

- Az általános, össznemzeti síkról visszatérve a vajdasági magyarság problémáihoz, arra szeretnék választ kapni, hogy mi áll a két szervezet közötti ellentét gyökerében? Mi okozhatja, hogy a politikai csaták során a legdurvább eszközök is előkerülnek? Személy szerint Önt is többször hűtlen pénzkezeléssel vádolták, mint kiderült, teljesen alaptalanul.

- 1994 tavaszán, a visszarendeződés folyamata felerősödésének idején szakítottunk. Úgy vélem, a szakítás valahol mélyen fekvő ellentétek mentén történt. Ágoston András és néhány társa a korábbi Tito-Jugoszláviában komoly politikai szerepet vállaltak, párttitkárok, „megbízható” káderek voltak. Jómagam viszont korábban sohasem foglalkoztam politikával, csak a történelmi körülmények sodortak bele ideiglenesen. Az a meggyőződés hajtott, hogy a széthulló országok által felvetett, mindmáig megoldatlan kérdések kapcsán lehetőség nyílik a magyarság sorskérdéseinek a rendezésére is. A vajdasági magyarság pedig annak idején ott állt teljesen megszervezetlenül. Nem volt egy komoly, hiteles szervezete, amely ebben a döntő helyzetben megfogalmazhatta volna a jövőjére vonatkozó elvárásokat. S akkor mi is megkötöttük a magunk kompromisszumait, annak a gondolatnak a jegyében, hogy nem az számít, hogy ki honnan jön, hanem ki merre tart, s némi habozás után úgy döntöttünk, hogy együttesen kell egy egységes érdekszervezetet létrehozni. Ez három évig működött, úgy látszott, hogy helyes volt a döntés, ám amikor az átalakulási folyamat megakadt, és újult erővel indult meg a kommunista restauráció, akkor az új helyzetben a VMDK egy része nem reagált megfelelőképpen. A mai VMSZ-esek az eredeti politikai irányvonal folytatásához ragaszkodtak a magyar érdekek mentén. A VMDK jelenlegi vezetősége viszont az akkori demokratikus érdekszervezetből, amely többszólamúnak, nyitottnak hirdette magát, afféle kommunista pártot igyekezett kovácsolni. Én ebből nem kértem, korábban sem voltam kommunista párttag, s most, amikor a magyarság plurális érdekképviseletére megvolt az elvi és gyakorlati lehetőség, nem kívántam egy kommunista ihletettségű monolit párt tagja lenni. Ezzel párhuzamosan fejlődött ki az Ön által is említett anyagi jellegű belső vita. A VMDK-ban annak idején jómagam is politika-meghatározó tényező s a szervezet tisztségviselője voltam, egy pályázatot adtam be az akkor létrejövő vajdasági magyar szervezetek érdekében az Illyés Alapítványhoz, amit pozitívan bíráltak el. Amint megtörtént ennek a pénznek a kiutalása, abban a pillanatban - ami egybeesett nagyjából a politikai szakadás időszakával - egy minősíthetetlen botrányt robbantottak ki. Ennek hátterében az állt, hogy a vezetőség egy része, Ágoston András és bolsevik barátai erre a pénzre szerették volna rátenni a kezüket. Ezek mind céleszközök voltak, amelyek rendeltetésszerű felhasználásáért a felelősséget én vállaltam. Javasoltam, hogy forduljunk az adományozóhoz, és amennyiben az adományozó úgy dönt, hogy ezek pártpénzek, és a civil társadalmi szervezetek csak átfolyási fórumok, magyarán pénzmosásra szolgálnak, akkor természetesen más helyzet áll elő. Meg is kaptuk a választ, hogy a pénz ügyében a velem kötött eredeti megállapodás az érvényes, és annak rendeltetésszerű felhasználásáért továbbra is én felelek. Akkor még hevesebb és még kegyetlenebb támadás indult ellenem és immár az adományozó ellen, sőt, a magyar kormány ellen is. Mindmáig nem tudok más ésszerű megoldást, mint amit akkor választottam: a pénzt az utolsó fillérig a kamatokkal együtt visszautaltam az Illyés Alapítványnak, döntsön a pénz sorsáról az adományozó újólag. Nos, az adományozó nem továbbította a foggal-körömmel követelt pénzt a pártnak, mármint a VMDK-nak. Emiatt a nagy bosszúszomj azokban, akik a pénzek utáni hajszában szétverték a szervezetet, elvesztették hitelüket, s mérhetetlen erkölcsi kárt okoztak a magyar közösségnek. Hát erről szól ez a mese. Az ügy kapcsán a sajtó csak bajkeverő szerepet játszott, hiszen a legképtelenebb rágalmakat, hazugságokat közölte, anélkül hogy azok hitelét ellenőrizte volna. Az, hogy a dokumentumok rendben vannak, kit érdekel? S kit érdekelt akkoriban? A botrány számított... És hát nyilvánvaló, ezzel tisztában voltam az első perctől, hogy az én személyem rendkívüli gondot jelentett számukra, mert azért olyan sok nemzetben gondolkodó hiteles személyisége nincs a határon túli magyarságnak, pláne olyan nem, aki nem adta el a lelkét korábbi években-évtizedekben a kommunista rezsimnek.

- Fölvetődik a kérdés, hogy mennyiben állítható párhuzamba ez az eset mindazzal, ami Szőcs Géza körül zajlik. A képlet ugyanis azonos: az RMDSZ-ben szintén a volt kommunisták próbálják lejáratni azt a Szőcs Gézát, aki annak idején nem volt párttag, sőt, az egyik legkeményebb ellenálló volt.

- Pontosan ez az ábra. Erről szól a mese mindenütt, hogy amikor kiderült, hogy itt nagy átalakulás és rendszerváltás nem lesz, a volt kommunisták megpróbálták bebetonozni az állásaikat, anyagilag és politikailag is. A politikailag tiszta személyiségekre már nem volt szükség, megindult a hajtóvadászat ellenük. A mór megtette kötelességét, mehet. Szőcs Géza is ennek a folyamatnak az áldozata. Sorolhatnám tovább is, de nem akarom... Ez hajszálra ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlott és zajlik. Rágalmakkal, hamis vádakkal mindig elő lehet rukkolni, amikor bizonyos körök érdekei ezt kívánják, s ezekkel a teljesen értelmetlen és alaptalan kampányokkal mérhetetlen károkat lehet okozni.

- Mi lehet a kiút ebből a zsákutcából, tekintve, hogy a média szinte teljes egészében a restaurációs erőket támogatja?

- Én azt gondolom, hogy van kiút. Be kell látni, és előbb vagy utóbb rájön erre a nyilvánosság is, hogy az a játék folyik, hogy a minőségében hitványabb, felkészületlen, gyengébb, hitelüket vesztett embereknek más eszközük, módjuk nincs, mint a hiteles embereket megrágalmazni, besározni. Ennek a sajnálatos folyamatnak vagyunk tanúi az egész Kárpát-medencében: azon a kevés hiteles emberen, aki a 89-es fordulattal belesodródott a közéletbe, az egykori kommunista kollaboránsok, janicsárok iszonyatos bosszút állnak. Azok a haramiák fröcskölnek, gyalázkodnak mindenfelé, akik rég eladták a lelküket az ördögnek, s akik ma is a fennálló politikai viszonyok kiszolgálói, akik mögött nincs sem a magyarság felemelését célzó politikai elképzelés, sem nemzeteszme, sem egyéb eszme, akiknek a politika csak az egyéni önérvényesítés eszköze. Nincs mögöttük szakma, tudás, emberi kvalitás, így hát politikusként próbálnak megélni és boldogulni. Meg lehet érteni, hogy az ilyen emberek a mindennapi politikai széljárásnak megfelelően cselekszenek, egyénileg ideig-óráig boldogulnak is, de felbecsülhetetlen az a kár, amit a nemzetnek okoznak. Ha valaki venné magának a fáradtságot, és elvégezne egy elemzést, hogy ezek az elvtársak, janicsárok kiket, hányszor, hogyan és miért támadtak a sajtóban, mindenki számára egyértelművé válna, hogy milyen hatalmas belső romboló munkát végeznek, annak reményében, hogy így felszínen maradhatnak valameddig. Az elmúlt 15-20 év folyamán a pszichológusi praxisom alatt elég sok lelkileg sérült emberrel találkoztam, de elmondhatom, hogy most itt a közéletben sokkal sérültebb emberek vannak pozíciókban, akiket nemcsak a magyar, de a román, a szerb közélet - egyáltalán a közép-európai közélet - sem tud kezelni. Sajnos a sérelmeket, a szándékos hitelrontást a jelenlegi szintén hazug és galád rendszerekben nem lehet jogorvosolni, ezeket csak el lehet viselni, ezeken túl kell tenni magunkat, annak reményében, hogy hosszú távon úgy is mindenkiről kiderül, hogy kicsoda is valójában.

Borbély Zsolt Attila: Havi Magyar Fórum, 1997. július