Négyfelé tört magyarság

A vajdasági és délvidéki magyarság a trianoni békeszerződés hét évtizede alatt több válsághelyzetet élt át. A kisebbségi sors mai megpróbáltatásait a vajdasági magyarok közösségi tudatában dr. Hódi Sándor pszichológus elemzi az alábbi interjúban.

– Valóban néhány évtizede foglalkozom mint pszichológus, empirikus kutató és gyakorló pszichológus, klinikai esetekkel találkozva, ezzel a problémával. Rendkívül mély nyomot hagyott ez a hét évtized. Mind közösségi tudatunkat illetően, mind az egyes emberek pszichés habitusán is lemérhető ez a változás. A legszembetűnőbb és azt hiszem, a legsúlyosabb nyom, amit ez a kisebbségi sors mentalitásunkban, lelkületünkben hagyott – az a kisebbrendűségi érzés. A többségi nemzetnek (nyilván az erőfölény pozíciójából is) sikerült szinte maradéktalanul kialakítani csaknem egész közösségünkre vonatkozóan ezt az érzületet. Ami nagymértékben hozzájárult az asszimilációhoz is. Az az ember, aki kevesebbre tartja magát, mint a vele együtt élők, presztízsének növelése érdekében és saját kisebbségi érzésének ellensúlyozására szívesen választ magának olyan házastársat, aki mellett többre tarthatja, többnek érezheti magát. Különösképpen, ha a társadalmi nyilvánosság is rejtve egy ilyen elvárást tartalmaz. Ezek a kisebbségi érzések, kisebbségi komplexusok voltak azok, amik tönkretettek bennünket. Amelyek megszüntették vagy lehetetlenné tették, hogy a vajdasági magyarság valós közösség legyen, létrejöjjön egyáltalán mint nyelvi-kulturális közösség. Ahogyan ez kialakult Erdélyben vagy a Felvidéken! Mi, vajdasági magyarok eddig a szintig sohasem jutottunk el, sajnálatos módon.

– Az asszimiláció felgyorsult a második világháború után, amikor kollektív elhárító mechanizmus lépett fel, háttérbe szorítva a háború vége felé történt szörnyűségeket.

– Olyan traumát szenvedett el a magyarság a második világháborút követően, a véres megtorlásokat vagy inkább népirtást, genocídiumot követően (különös tekintettel arra, hogy erről évtizedekig hallgatni kellett!), hogy elfojtottuk a traumát. Más megoldás nem volt... Ez a sajnálatos körülmény fokozta a távlattalanságérzést, a reménytelenséget, a csüggedést... Jelentős mértékben hozzájárult az identitás, a nemzeti önazonosság feladásához; egy új, akkor politikailag nagyon erősen propagált jugoszlávság mint politikai tudat (identitás) átvételéhez, az ehhez való igazodáshoz és a vegyes házasságok előnybe részesítéséhez. Az asszimilációnak a motorja, hajtórugója a könnyebb társadalmi érvényesülés lehetősége is... Nálunk a magyar identitás feladásának, a jugoszlávság vállalásának (egy vegyes házassággal gyakorlatilag a társadalmi felemelkedésnek nem volt akadálya) nem vetett gátat semmi. Míg a magyarság vállalása egy nehéz életútnak, zsákutcának tűnő élethelyzetnek a vállalása volt egészen a nem régi fordulatokig...

– A nyolcvanas évek végén kezdődött a tudatosulás, az önmeghatározás folyamata. Ebben milyen tényezők játszottak szerepet?

- A nyolcvanas évek első felében nálunk már az albán események jelezték, hogy a szőnyeg alá söpört probléma: a nemzeti konfliktusok, a nemzeti érdekellentétek rendkívül feszítő erővel jelentkeznek! Akkor még a politika és ideológia tökéletesen elfojtotta ezt a feszültséget. Nem is ütötte ez fel határozottan a fejét egészen a nyolcvanas évek végéig - amikor is megingott mind gazdaságilag, mind politikailag az egész kelet-európai rendszer. Nagyon érdekes társadalmi-lélektani jelenségre, egy váltásra lehetett felfigyelni, szociológusként és pszichológusként is. Szinte csodával határos, hogy mintegy varázsütésre, a legkülönbözőbb országokban, térségekben élő népek, különösen a kisebbségek, azon belül is a magyarság egy emberként szökött talpra, és egy emberként érezte meg a változó időket, az új lehetőségeket. Mindenütt létrejött szinte egy pillanat alatt az érdekszerveződés, a politikai megerősödés és a 70 éve elfojtott gondok megfogalmazása, artikulálása, világgá kiáltása.

– A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, amelynek dr. Hódi Sándor az egyik alelnöke, úgy fogalmazott, hogy a vajdasági magyarság megmaradt és talpra állt. Közbeszólt azonban a háború...

– A háború iszonyú pusztítást végzett és végez körünkben mind a mai napig. Nemcsak abban az értelemben, hogy az életerős ifjú nemzedéket arra kényszerítette, hogy határokon túlra menekülve keressen a maga számára védelmet és túlélési lehetőséget, hanem föllazította az egyébként is gyenge gyökereket ebben a közösségben. Olyanok is nagy számban hagyták és hagyják el ezt a térséget, a mi etnikai területünket, akik nem a behívóparancs elől menekülnek, hanem csak távlatot vesztettek itt. Minden községből – Zenta, Kanizsa, Ada, Csóka – tucatjával mennek el az orvosok, közgazdászok, mérnökök! Egyszóval a helyi értelmiségünk... Évtizedek alatt nagy nehezen sikerült egy magyar értelmiségi réteget kialakítani. Ők most itt hagyják ezt az elaggott, szerencsétlen, távlattalanná vált idős nemzedéket. Azért emelem ezt ki, mert a háborúnak erről a dimenziójáról ritkán esik szó. Pedig ez rendkívüli érvégés. Természetesen más formában is megszenvedtük a háborút, a meghurcoltatást, hiszen a vajdasági magyarság kezdettől fogva a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy beletoloncolják ebbe a vérengzésbe. A hegemón hatalom ez a tiltakozást semmibe vette! Ami külön frusztrációt jelent, hiszen akaratunk ellenére bele vagyunk kényszerítve ebbe az öldöklésbe... A körülmények folytán létrejött egy kedvezőtlen társadalmi rétegeződés. Volt egy réteg, amely elmenekült, mert erkölcsileg és politikailag felháborította ez a megalázó helyzet. Mások családi vagy egyéb okok miatt, megfélemlítve, törlesztésre váró kölcsönnel a fejük felett, belesodródtak a háborúba. És ott voltak Vukováron, ott voltak a fronton... A harmadik csoportot alkotják azok, akik saját otthonukban váltak bujdosóvá. A negyedik, amely kivárt, és szerencsésen megúszta. Ezzel kapcsolatban a VMDK-nak és nekem személy szerint, mint pszichológusnak is, az volt a véleményem kezdettől fogva, hogy nem lehet és nem szabad itt egyik rétegnek a másik réteg sorsválasztását erkölcsi, politikai értékítéletekkel megbélyegezni, vagy pálcát törni felette, hiszen itt az egész magyarságot törte szét négyfelé ez a szerencsétlen háborús helyzet.

– Hogyan próbálja feloldani a VMDK mint a vajdasági magyarság egyetlen érdekvédelmi szervezete a háború által kiváltott félelmeket?

- Az a tapasztalatunk (és én ezt megerősíthetem mint pszichológus), hogy az az ember, aki magára marad gondjaival, és elzárkózva, elszigetelten él, meglapulva a szobájában vagy bárhol, a világ bármely pontján, sokkal nehezebben tudja feldolgozni félelmét és szorongását, mint azok, akik gyakran összejönnek és megbeszélik, megtárgyalják az őket foglalkoztató, fojtogató kérdéseket. Tehát a cselekvésvállalás. Aki a sors kihívását felvállalja itt és most, és megpróbál bekapcsolódni a magyarság önszerveződésébe (még hogyha reménytelennek tűnik is ebben a pillanatban ez a harc), ez a kiállás, a jogainkért való csatározás szinte terápiás jelentőségű! Itt volt ez a tüntetés, gyönyörű példa arra, hogyan talált végre magára az itteni megnyomorított magyarság. Hogyan vetkőzte le összes, korábbi kisebbrendűségi érzését, hogyan vált politikailag érettebbé, mint a balkáni térség más népei. Hogyan járt felemelt fővel, hogyan tudott politikusan gondolkodni. És megszűnt a félelem. Őket már nem lehet további nyomással, fenyegetőzéssel rávenni megalkuvásra, meglapulásra, meghunyászkodásra! Ellenkezőleg. Itt már egy paradox reakció lép fel: további nyomásra fokozódik a szembenállás. Ez a cselekvésvállalás már alkalmas az önnön sorsunk alakítására. Én ilyen értelemben vagyok bizakodó. Mind többen kapcsolódnak be ebbe a mozgalomba, mind többen ismerik fel, hogy nem szétfutni kell a nehéz időkben, hanem összefogni. Hiszem, hogy azok is, akik a behívások és az elhurcolások elől kénytelenek voltak valahol menedéket keresni, visszatérnek, és bekapcsolódnak az önszerveződésbe, esetleg új tapasztalatokat hozva magukkal, ami többletet jelenthet közösségünk számára.

– Bárhogyan fejeződjön is be a délszláv válság, a vajdasági magyarság ismét megfogyatkozva, ismét megrettenve kerül ki belőle. Várható-e a nemzeti tudat helyrebillenése, és mikor?

– Ettől a tavasztól nagyon sokat várok. Talán éppen olyan sorsformáló lehet, mint nyolcvankilenc, amikor is hetven év után létrehoztuk a magyarság első érdekszervezetét. Most ezen a tavaszon, talán nem árulok el titkot, nagy terveink vannak: nyíltan és határozottan szeretnénk kiállni nemzetiségi önrendelkezésünkért, a magyar autonómiáért. Az alapdokumentumok elkészültek, és még ezen a tavaszon összehívjuk a magyarság képviselőit, valamennyi körzetből, beleértve külföldi szervezeteink képviselőit is. A VMDK-nak ugyanis számos külföldi tagozata van szerte a világban, hiszen nagyon sokan vándoroltak ki a korábbi években is Vajdaságból - az ő képviselőiket is várjuk. Együttesen megvitatjuk az önkormányzati formákat, és a számlát benyújtjuk a szerb parlamentnek is. Nem abban a hitben ringatva magunkat, hogy ez a (le)szavazó gépezet igazán mérlegelés tárgyává tenné okiratainkat - viszont elkerülhetetlen, hogy ezt a számlát, a jövőnkre vonatkozó tervezetet benyújtsuk. Már csak azért is, hogy ez lehetőséget adjon arra, hogy tervezetünket a nemzetközi fórumokra is eljuttathassuk, természetesen támogatását kérve és támogatását remélve. Nem látom lehetetlennek, hogy és azt hiszem Szerbiának sem lesz más választása, mint nemzetközi nyomásra elfogadni és biztosítani ezt a minimumot számunkra.

Bódis Gábor, Napló, 1992. április 1.