"Az ember akarata a világ akarata"

A magyar kultúra napja alkalmából

 – „Kedves Sándor! Január 22. a Magyar Kultúra Napja. Annak a körképnek, amelyet hetilapos megjelentetésre szánok, nem lenne semmi értelme, ha Kölcseyre meg a Himnuszra hivatkozva a kimerevített tablóképnél megragadna. Beszéljünk a máról, már csak azért is, mert tarsolyomban egy kortárs erdélyi magyar költő székelyföldi lapban megjelent versének idézete: "De nem lesz hazának elég / Szekszárd, Szabadka, sem Marosszék, / Sem múzeumba tett karosszék, / Melyben Kölcsey ült - be rég!" Beszéljünk arról, ami hiányzik, ha szerinted is hiányzik, az otthonossághoz!

– Miként fogalmaznád meg jelen kisebbségi kultúránk beteget nem kímélő diagnózisát?

– Szerinted mely friss értékei azok, amelyek a ma helyét kereső fiatalja számára is érdekessé, értékteremtőként is számon tarthatóvá tehetik a magyar kultúra egészében e szegény rokont?

– Képes lehet-e megújulásra a folyamatos agyelszivárgás közepette, vagy régi bevált formulákhoz kell visszakanyarodnia?

– Mekkora is tényleges életereje, s elhamarkodott dolog-e máris elefánttemetőről beszélni?

– Hogyan funkcionál intézményrendszere, s hol vannak benne mozgatói, az alkotók és a műpártolók?

– Milyen a Te közérzeted benne, s van-e olyan utópiád, amely esetleg vajdasági magyar holnap-képedet sejteni engedi? Várom két flekknél nem terjedelmesebb válaszod e hét péntekéig.”

– Kedves István! „Kisebbségi kultúránk beteget sem kímélő diagnózisán” töprengve, amire leveledben kértél – két napot engedélyezve csupán az elmélyülésre –, az jut eszembe, hogy milyen nyomtalanul elmúlt fölöttünk szilveszter éjszakája. Milyen messze van máris tőlünk, holott valamikor régen azt hittem, hogy az ezredforduló világrengető nap lesz az emberiség számára. Legalábbis nekünk, magyaroknak mindenképpen okunk lesz örömre, vigasságra. Akkor ugyan még nem tudtam, hogy a magyarság az elmúlt ezredévek vigasztalan magányából visszakerül majd az európai népek táborába (ami egy okkal több a dínomdánomra), ám biztos voltam abban, hogy valamiképp rászolgálunk az ezredfordulóhoz illő önfeledt mulatságra.

Aztán az idő múlásával aztán kezdett mind gyanúsabbá válni a dolog, míglen eljött a várva várt szilveszter éjszakája, amikor is a magyarság sötét árnyakkal és szorongásokkal lelkében lépett át egyik évezredből a másikba. Mintha valamilyen súlyos álomkór telepedett volna ránk, nem tudtunk szívvel-lélekkel ünnepelni, örülni, mímelt vidámságunk talán még az illendőség határát sem érte el a világ önfeledt népeinek körében. Lehetséges, hogy mások is meggyőződés nélkül ünnepeltek, de mégis, valami nincs rendben e körül, valami nincs rendben velünk. Mintha megölték volna ennek a népnek a lelkét, vagy valamilyen szellemi fogság tartana gúzsba kötve bennünket, nem vagyunk képesek a pillanat szépségével és lehetőségével élni.

Okfejtésemet azért kezdtem a várt nagy szellemi felvillanás elmaradásával, mert úgy érzem, hogy ez tünet értékű, ami egyúttal rávilágít arra is, hogy lelkületünket, szellemiségünket tekintve nem léteznek trianoni határok, egyazon kultúra szellemi befolyása alatt vagyunk valamennyien, határon innen és túl. Lehet persze okoskodni, hogy mi a délvidéken így, ők meg odaát amúgy, lehet szavakkal és díszletekkel manipulálni, ez azonban a lényegen semmit sem változtat. Az „öngyilkosság cselekvési programja” például olyan vasabroncs – az egyéb társadalmi, lélektani nyavalyákról nem szólva –, amely a napnál világosabban jelzi, hogy valamennyien ugyanannak az életérzésnek a foglyai vagyunk, valamennyien ugyanabban az alagútban járunk.

Azt mondod, „beszéljünk arról, ami hiányzik az otthonossághoz!” Hát beszéljünk, bár Te, ha jól sejtem, csak a vajdasági magyarságra érted ezt. A vajdasági magyarság hajléktalansága azonban egyazon tőről fakad a magyar nép legfőbb gondjával-bajával, ami meglátásom szerint abban rejlik, hogy mindmáig nem tudott igazán otthont és hazát teremteni magának. A valóságot lehet jóságos álarcba bújtatni, lehet szép új világot hazudni, ettől azonban az otthontalanság még otthontalanság marad határokon innen és túl, bár korántsem azonos fajsúlyú gondokat okozva.

Nehéz a vajdasági magyarság kultúrájáról izoláltan, önmagában véve beszélni. Mert ahogyan a vajdasági magyar kultúra a magyar kultúra egészében afféle szegény rokont jelent, a magyar kultúra is a nyugati kultúra szegény rokona, amely kultúra viszont sokféle hiányosságban szenved. A nyugaton élők többségükben igénytelen szellemiségű filmekkel töltik estéiket a televízió előtt. És ebben nem különbözünk tőlük. Látszat- és illúzióvilágban élnek az emberek ott is, itt is, azzal a különbséggel, hogy ott az unalom elől, itt meg a lehangoló valóság elől menekülnek a televízió képernyőjéhez. Valójában megfelelő kultúra hiányában az emberek lelki élete elsivárosodott ott is, itt is. A mindennapokba belevesző beteljesületlen élet réme egyaránt sújt bennünket, akár ott élünk, akár itten. A mi helyzetünk annyival rosszabb, hogy itt a kihagyott lehetőségek és elmulasztott életesélyek sokkal nyilvánvalóbbak és fájóbbak. De talán felrázóbbak is egyúttal.

Az, amit mi kegyes csalással kultúrának nevezünk, már rég nem egyéb, mint a sajtó és a média nyelvi és képi csalásába burkolt sarlatánság, amely azt a célt szolgálja, hogy elterelje az emberek figyelmét saját életükről és valós gondjainkról. Már régóta hiányzik az éltető kultúra, az a szellemi közeg, amely az életet értelmessé, kerek egésszé tenné számunkra. Ebből kifolyólag az emberek a lelkük mélyén egyaránt becsapottnak érzik magukat. Mint ahogyan azok is. A kultúra nevében olyan szellemi termékekkel traktálják őket, amelyek a lélek számára semmiféle maradandó értékkel nem rendelkeznek, nem készíti fel őket sem a siker, sem a bukás elviselésére, testi és lelki erőpróbákra, még kevésbé a nehézségek legyőzésére. Ebben rejlik a mi kultúránk legfőbb gyengesége is.

„Mekkora az életereje és képes-e még megújulásra a vajdasági magyarság a folyamatos agyelszívás közepette?” - kérdezed. Annak ellenére, hogy nagy hisztérikus ricsaj folyik a körül, hogy elnyomnak bennünket, hullunk, veszünk, minden okos ember elköltözik innen stb., én nem ebben látom a legfőbb problémát. Azt gondolom, hogy aki nem hagyja bekötni a szemét, az mind látja, tudja, hogy a baj sokkal átfogóbb ennél. Nyersen fogalmazva, az a baj, hogy értelmüket vesztették az emberi értékek ebben a modern világban. A tömeglélek erkölcsi defektusban szenved. Nem magyar sajátosságról van szó, hanem korjellemzőről. Ez az ára az önkéntes vakságnak és a kizárólag önmaguknak kaparók elhatalmasodó világának.

Persze sajnálatos a fogyatkozásunk, anyagi és szellemi megroppanásunk. Mind komolyabb kétségeim vannak például afelől, hogy részben a megfogyatkozott lélekszám, részben az alkalmas emberek hiánya miatt van-e, lenne-e még elegendő erőnk mondjuk egy igazi autonómia működtetéséhez, ha az a sors kegyes ajándékaként az ölünkbe pottyanna? Mert hogy annak akarásához, kiharcolásához nincs, az aligha lehet kétséges bárki számára.

Képesek lehetünk-e megújulásra? A ránk jellemző restség, gyávaság és mellébeszélés ugyan nem sok reményre jogosít fel bennünket, de – amint ez a körkérdés is példázza –, talán nincs veszve minden. A szellemi élet serkentésével kellene kezdenünk. Hiszen az alkotó munkának a szellemi restségen kívül jószerével semmiféle akadálya nincsen. Mégsem íródtak meg az átalakulás időszakával foglalkozó művek. Késnek a tudományos elemzések és a filozófiai felismerések. Nem készültek el a gazdasági, kulturális és politikai mérlegek. Vajon miért nem?

A fizika törvényszerűségei szerint a megfigyelt folyamatot a megfigyelés még az anyagrészecskék világában is befolyásolja. Hát még a társadalomban! Szolzsenyicin műve sírba vitte a szovjet birodalmat. Reflexiók híján állandósul a helyzet, nem alakul ki új jövőkép, nem jön létre célszerű társadalmi cselekvés. Ez történik nálunk. És velünk. Ebből a stagnálásból kell mozgásba átlendülni, a továbbfejlődési folyamatba visszalépni. A külső körülményeink alakításában akadályoztatva vagyunk, ám belső világunkban viszonylag szabad mozgástérrel rendelkezünk. Elvileg semmi akadálya nincs annak, hogy lélekben, szellemiekben megbirkózzunk az előállt helyzettel, és hogy életünk összhangba kerüljön a lehetőségeinkkel. Ez most számunkra a legfontosabb kulturális kérdés. Mivel nem ez történik, jogos a kérdésfelvetés: „Hogyan funkcionál a magyarság intézményrendszere, hol vannak a mozgatói, az alkotók és a műpártolók?” Hát így működik. Nincsenek mozgatók, alkotók. Vagy alusznak, várakoznak, mással vannak elfoglalva.

Kérdéssorozatod azzal zárod, hogy milyen az én közérzetem, „s van-e olyan utópiám, amely esetleg vajdasági magyar holnap-képemet sejteni engedi?” Eddig egy szuszra írtam le mindazt, amit leírtam. Most egy kicsit gondba estem. A közérzetem? Éppen olyan, mint akárki másé – csapnivaló. De nem is pontos ez a válasz, hiszen az élet inkább izgalmas kihívást jelent számomra, mint csalódást vagy reménytelenséget. S minthogy mindenki saját közérzetét vetíti ki környezetére, ennélfogva a magyarság jövőjére is bizakodva tekintek. Hogy ez utópia? Lehetséges. Meglátásom szerint azonban a közvéleményt jellemző jövőkép sötétebb az indokoltnál, ami szoros összefüggésben áll az értelmiség által képviselt magatartással és az általa sugallt felfogással. A magyar értelmiség jelentős része – határon innen és túl – bizony képtelen volt megfelelni küldetésének, kapott vagy szerzett kiváltságaival élve nem tudott célt és irányt mutatni nemzeti közösségünknek. A szerb értelmiségről pedig jobb nem is beszélnünk. Emiatt a mulasztás miatt sírják vissza sokan ma is a múltat, és nem találják helyüket, szerepüket a világban.

Mondanám, hogy sosem késő, bár tudom, hogy a nagyobbrészt baloldali beállítottságú értelmiség és pártelit túlságosan szorosan kötődik a múlthoz, annak érdekvilágához és retorikájához. Ami nem is lehet másként, hiszen az a társadalmi közeg, amelyben élünk, szinte odaláncolta magát a visszahozhatatlanhoz. A ránk zúduló csapások és a ránk leselkedő veszélyek mind ebből fakadnak: a jövőorientált szemléletmód hiányából, a véleményformáló értelmiség történelmi alkalmatlanságából.

A holnap-képem? Borongás ide, borongás oda, a világ megváltozott körülöttünk és esélyeink javultak a jövőt illetően. Annak ellenére, hogy konkrét körülményeinket tekintve ezek pillanatnyilag elég távolinak tűnnek. Úgy is mondhatnám, hogy „padlóra kerültünk”. De – a pszichológia szerint – ez szinte feltétele a felemelkedésnek, a lélek megerősödésének és megújulásnak. Feltéve, ha tanulunk melléfogásainkból, s rájövünk arra, hogy az akaratunkon múlik minden, mert ahogyan azt a bölcselet tartja, „az ember akarata a világ akarata”. Ezt kellene tudatosítani magunkban a magyar kultúra napja alkalmából.

 Az interjút Beszédes István készítette a Képes Ifjúság részére 2000 január 18-án