Akarni és félni a változásokat

Beszélgetés dr. Hódi Sándor pszichológussal mindennapjaink gondjairól

Sok szó esik a gazdasági, társadalmi válságról, huzamosabb ideje ez a fő téma a lapokban, a rádióban, a magánbeszélgetésekben, mégis, mintha valójában süketek és vakok lennénk, a jelenség bizonyos aspektusait egyszerűen nem akarjuk meghallani, meglátni. Hosszú és meddő vitákat folytatunk egymásnak ellentmondó adminisztratív intézkedésekről, figyelemelterelő, álpolitikai dilemmákról, elítéljük a drágaságot és emeljük az árakat, felelősöket keresünk és dédelgetjük a bürokráciát. Minderre pedig van idő, van hely a csökkentett terjedelmű újságokban, a drága tévéműsorokban, de vajon odafigyelünk-e, milyen hatással van a társadalmi értékek válsága az ember személyiségére, a családra vagy éppen a közegészségre?

Ismert pszichológus-szakírónk, dr. Hódi Sándor klinikai és üzemi pszichológusként dolgozik az adai egészségházban, illetve a Potisje szerszámgépgyárban, tehát naponta szembesül a dolgozók problémáival. A válságjelenségekre vonatkozó kérdéseinkre szívesen válaszolt, mert véleménye szerint is homályban tapogatunk egyes tünetek értékelése közben, sok a bele-és félremagyarázás, mégpedig nem utolsósorban azért, mert éppen az értelmiség, mely az értékelést korrekt módon elvégezhetné, kibújik a feladat alól, úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.

– A nagy infláció, a megélhetési költségek gyors növekedése következtében jelentősen csökkent az életszínvonal. Túl az általános elégedetlenségen, amit természetesnek tekinthetünk ebben a helyzetben, megfigyelhető-e valamilyen változás az emberek magatartásában, közérzetében, felszínre került-e tehát valamilyen új pszichológiai jelenség az elhúzódó válság következtében?

– Az emberi reakciók sokféleségén belül két nagyon lényeges változásra figyelhetünk föl. Az egyik teljesen új jelenség – ez az emberek magatartásán észlelhető, a másik pedig egészségügyi természetű, ami nem is annyira újszerűsége, mint inkább méretei miatt ejt gondba bennünket.

A keresetek csökkentésére és a jövedelem vonakodva történő kifizetésére a dolgozók mind gyakrabban folyamodnak munkabeszüntetéshez. Ezek a reagálások szociális jellegűek, a mélyülő társadalmi konfliktusok figyelmeztető jelei, amelyek arra utalnak, hogy az életszínvonal csökkenése elérte azt a kritikus határt, amikor a sztrájk a „jövedelemszabályozás” kényszerű eszközévé válik. És ezen a ponton pszichológiai szempontból lényeges változás áll be az emberek viselkedésében. A gondok spontán megoldódásában való passzív reménykedés, vagy a szűkös mozgási és cselekvési tér kiváltotta érdektelenség és rezignáció helyett egyszeriben felfokozott aktivitásigényt, mutatnak, visszanyerik társadalmi cselekvőképességüket.

– Sokan előszeretettel állítják, hogy a sztrájkokat holmi bujtogatók, dologkerülők, és más hasonlók szítják…

– Nem lepődhetünk meg azon, hogy a társadalmi cselekvési igény társadalmunkban ilyen szokatlan formában történő tömeges kinyilvánítása egyesekben ellenérzéseket vált ki, s hogy az események gyakran negatív értékelést kapnak. A cselekvési szándéknak azonban aligha van olyan formája, ami összeegyeztethető lenne a dogmatizmussal. Hiszen a dogmatizmus lényege éppen az, hogy az ember megnyilvánulásait egy majdani osztály nélküli társadalom szempontjából vizsgálja, melynek fényében a konkrét emberi törekvések „logikátlannak”, a szükségleti célok megvalósításának szorgalmazása pedig „káros” jelenséggé válnak.

A dogmatizmus hosszú évtizedeken át egy szerfelett különös embereszményt jelölt meg követendő magatartásformaként számunkra. Kötelező „egyszínűséget” és igénytelenséget írt elő: legyen mindenki egyenlő, szorgalmas, szerény és egyformán szegény. Azt a sajátos körülményt, hogy az emberek se képességeiket, se intelligenciájukat, se ambícióikat, se szorgalmukat, se munkabírásukat tekintve nem egyenlők, következésképp hogy szándékaikban, érdekeltségeikben is különböznek egymástól, a dogmatizmus mindvégig figyelmen kívül hagyta. S miután az embereknek a szükségleteik és képességeik szerinti élet helyett be kellett érniük áldozatvállalásokkal és a magasztos eszmékkel való vigasztalódással, sokan meghasonlottak. Egyesek szükségleteik (anyagi eszközök, hatalmi vágyuk) rejtett formában történő kielégítése végett alakoskodóvá, kétszínűvé váltak, mások viszont elfásulva a lelkiismeretesen végzett munkában, érzelmileg kiégtek, mély apátiába zuhantak.

A jelek szerint a „forradalom szubjektuma” csak most, a válság kapcsán kezdi feladni „forradalmiatlan, oppurtunista magatartását”, a tétlen várakozást... Végül is függetlenül attól, hogyan értékeljük adott helyzetben a munkabeszüntetéseket – ez nem a pszichológia dolga – az emberek aktivitásigénye és társadalmi cselekvőképessége híján nem remélhetjük, hogy a válságból valaha is kilábalhatunk.

– Az említett megmozdulások e szerint pszichológiai szempontból nézve azt jelzik, hogy tűnőben van egy sokáig kötelezővé tett magatartási modell?

– Tűnőben a modell is és az alapjául szolgáló társadalmi gyakorlat is. Az életszínvonal romlása, a szűkös anyagiak, a megélhetési költségek állandó növekedése egyre jobban feszíti az emberek idegeit. Ez a feszültség eleve erősíti a változás igényét, egy kritikus határon túl pedig már kényszerűvé tesz valamilyen cselekvést.

Mindannyian egy korszak lezárulásának, valaminek a végét sejtjük, de nincs világos elképzelésünk arról, hogy mit hoz a holnap, mi fog majd történni. Mindenki változást kíván, és mindenki fél is a bizonytalan jövőtől.

A feszültség azonban nem mindig talál utat adekvát cselekvéshez. Ilyen esetekben pusztító belső erővé válik, ami a testi és lelki erőnlét csökkenésében, betegségszimptómákban jut kifejezésre. Az „állóképesség” romlása szinte ijesztő méreteket ölt.

– Testi vagy lelki betegségekre kell-e itt gondolnunk elsődlegesen?

– Egészségünk szempontjából testi és lelki sajátosságainkat nem lehet egymástól elválasztani. Ahogyan a túlzott fizikai megterhelés szervezetünk kimerüléséhez vezet, úgy a folyamatos frusztráció, az állandó stressz is alááshatja immunrendszerünket. Ez is, az is előkészítheti a talajt ugyanahhoz a betegséghez.

A testi és lelki kimerülés mértékét nem is konkrét betegségekben, hanem a betegszabadságok nagy számában és a rokkantsági nyugdíjban levő személyek arányán tudjuk legjobban lemérni.

Vannak olyan kollektívák, ahol olykor a dolgozóknak csaknem egyötöde van betegszabadságon. A betegszabadságok nagy száma csaknem minden munkaszervezetben probléma. Ami viszont a rokkantsági nyugdíjban levők arányát illeti, nemrégiben az újságok is hírét adták, hogy a nyugdíjban levő személyek túlnyomó többsége rokkantsági nyugdíjat „élvez”. E hír kapcsán három lehetőség juthat az ember eszébe. Túlságosan hátra van tolva nálunk a nyugdíjkorhatár, esetleg az illetékes orvosi bizottságok gyakran munkaképes embereket is rokkantnak nyilvánítanak, vagy pedig dolgozóink olyan mérvű kopásnak, terhelésnek vannak kitéve, hogy megrokkannak, mire a nyugdíjkorhatárt elérik.

– A lapok ugyanakkor a rokkantsági nyugdíjak felülvizsgálásának lehetőségéről is hírt adnak. Elképzelhetőnek tartja, hogy csakugyan az illetékes orvosi bizottságok munkájával volna baj?

– Nem feltétlenül szerencsés mindig az, amit az általános pénztelenség sugall. A magam részéről kétlem, hogy a betegségállapotok szigorúbb diagnosztizálásával jelentős anyagi megtakarításra számíthatnánk anélkül, hogy ne tetéznénk a bajt. Épp így nem várható a gazdasági élet fellendülése sem a betegszabadságok megszigorításától. Régi tapasztalat: ha bizonyos tüneteket nem tartunk eléggé „jelentősnek” a gyógyítás szempontjából, ezáltal csak súlyosabb tüneteket váltunk ki. De ezt átvitt értelemben, az egészségügy és a társadalom helyzetére vonatkozóan is helytállónak tartom.

– Az egészségügy színvonala, hatékonysága – és ezzel együtt a gyógyítás eredményessége – úgy tűnik, jelenleg elsősorban pénz kérdése. Ahogyan pénzkérdés az oktatás, a kultúra, a tudomány helyzetének rendezése is…

– Valóban úgy tűnik, hogy minden jobbító szándék és cselekvési program pénzbeli korlátokba ütközik. A szellemi, szemléletbeli korlátok azonban szerintem súlyosabbak a pénzügyi korlátoknál is. A lényegi változáshoz mindenekelőtt szemléletváltásra lenne szükség, ez a pszichológiai folyamat azonban nagyon nehezen tör előre.

Gondoljunk csak arra, hogy az oknyomozó gondolkodás helyett mennyire kötődünk még mindig a szólamokhoz. Ilyen szólam például többek között, hogy „több és jobb munkával kilábalhatunk a nehéz helyzetből”, fokoznunk kell tehát a munkafegyelmet és a termelékenységet. És e szólamoknak hajlamosak vagyunk hitelt is adni, holott nyilvánvaló, hogy nem az egyes emberek, a konkrét munkahelyen dolgozók elégtelen erőkifejtése és munkateljesítménye juttatott zsákutcába bennünket, hanem a téves beruházásokra elherdált jövedelem, az ésszerűtlen elosztás, az általános szervezetlenség és így tovább. S ha ez a szólam netán tényleg társadalmi reformtörekvéseink alapjául fog továbbra is szolgálni, ezzel nem csak hogy a gazdasági életet nem tudjuk helyreállítani, de egészségügyi téren egészen biztosan még válságosabbra fordítjuk a helyzetet. A termelékenység fokozását ugyanis nem lehet tartósan a munka intenzitásának fokozásával biztosítani anélkül, hogy az ember azt fizikailag és szellemileg meg ne sínylené. A szervezetlenség következményeit és a korszerű technika hiányát az eddigiek folyamán sem sikerült az egyéni teljesítményszínt növelésével ellensúlyozni. A betegszabadságon levő és rokkantsági nyugdíjat „élvező” személyek nagy száma már most is egyértelműen jelzi a fizikai és szellemi munkával – voltaképpen az emberi élettel – való ésszerűtlen gazdálkodás következményeit.

(Apró István. Magyar Szó, Kilátó, 1987. november 21., szombat)