Nyelv és identitás

Az anyanyelvi kultúra iránti érdektelenség – A nemzetiségi kultúrák értékvesztése nem csak a nemzetiségek ügye – Beszélgetés dr. Hódi Sándor pszichológussal

A nyelvi egyenjogúság kérdése napjainkban szinte kizárólag csak politikai vetületében merül fel, a politi­kai rendszer berkeiben nyer megoldást, vagy szenved el torzulásokat. Ez az egyoldalú felfogás olyan mélyen berögződött a társadalmi tudatba, hogy sem a hivatalos politika képviselői, sem pedig az érintettek, tehát a kisebbségi nyelvet beszélők nem tartanak igényt a szé­lesebb megvilágításra, mélyebb értelmezésre. Pedig a nyelvi egyenjogúság és identitás lényege messze a napi politikai réteg alatt, jelentőségében, pedig toronymagasságban fölötte helyezhető el. Az adott társadalom politi­kai valóságától sohasem vonatkoztathatunk el teljesen, de egy adott, számbeli kisebbségben levő nyelvnek, nyel­vi közösségnek a többségi nyelvhez való viszonyát bi­zonyos általános, pszichológiai, szociológiai és egyéb tár­sadalomtudományi tényezők szabályozzák. Magyarán, bármely társadalomra és bármely nyelvre vonatkoztathatók, így – többek között – a jugoszláviai nemzeti­ségek helyzetére is.

* Politikai fogalomként társadalmunkban már nem, de rejtett formáiban vajon él-e még az államnyelv fogalma vagy ideológiája, és ha igen, mi­lyen következményekkel járhat a kisebbségi kul­túrákra?

– A kisebbségek, nemzetiségek: nyelvének és kultú­rájának a degradálása legnyilvánvalóbban az „állam­nyelv” koncepciójában jut kifejeződésre. Bármivel magyarázzák is egy országban az „államnyelv” ésszerűsé­gét és szükségességét, ez a magyarázat a gyakorlatban valamely nyelvi kultúra hegemóniáját jelenti más nyel­vek és kultúrák fölött. Valamely nép nyelvi-kulturális hegemóniájának viszont – függetlenül mindenféle érveléstől – óhatatlanul az a következménye, hogy népek, és nemzetiségek sora kerül függő, alárendelt helyzetbe. Ott, ahol az „államnyelv” kötelező ismerete jelenti a „jogegyenlőség” alapját. az „államnyelv” nem ismerete, vagy nem kellő ismerete a társadalmi hátrányok sorá­nak kényszerű elszenvedése mellett a „tudatlansággal” és „műveletlenséggel” lesz egyenértékű. Az „államnyel­ven” nem beszélőknek lenézésben lesz részük, gúnyo­lódás tárgyát képezik függetlenül attól, hogy saját nyel­vi kultúrájukból mit s milyen szinten sajátítottak el.

Az „államnyelv” hivatalos eltörlése nem jelenti fel­tétlenül ennek a sérelmes nyelvi-kulturá1is diszkriminá­ciós helyzetnek a kiküszöbölését. Ha a hatalom gya­korlásában, a közéletben, ügyvitelben valamiként a többségi nyelv használata „honosodik meg”, ha ennek a nyelvnek az ismeretében lehet és érdemes hozzászólni a közérdekű kérdésekhez, a többi nyelv kommunikációs szerepe „családi használatra” fog korlátozódni. Más szó­val a nyelvi egyenjogúság deklarálása ellenére a való­ságban hierarchizált nyelvi funkciómegoszlás jön létre.

A hierarchizált nyelvi funkciómegoszlás következ­ményeit nemzetiségi kultúránk is erőteljesen magán vi­seli. A következmények még kifejezettebbé válhatnak az „államnyelv” szellemi éledezésével, aminek napjaink­ban tanúi lehetünk. A szerb nyelv tanulásának kötele­zővé tételével a deklarált jogok szintjén is visszalépés következik be a korábbiakhoz képest.

* „A beszélt nyelv sajátossága az öntudat és az identitás szempontjából kulcsfontosságú, hiszen a nyelv az egyén és a közösség egységének és összetartozásának alapját s legnyilvánvalóbb formáját jelenti” –  olvashatjuk egyik tanulmányában. Kifejtené részletesebben, milyen viszonyban van az anyanyelv visszaszorulása a társadalomban je­lentkező, kialakuló identitászavarokkal?

– Ha az ember szellemiségét (szubjektumát) nem is lehet maradéktalanul feloldani a nyelvben, mert vannak más összetevői is, a helyzet alapjában véve mégis az, hogy mint személyiségek, sajátos tudattal rendelkező egyének szavak, fogalmak által válunk létezővé. Csak a nyelv segítségével tudjuk összevetni magunkat más léte­zőkkel, és csak a nyelv segítségével tudjuk elkülöníteni magunkat más létezőktől. Ennélfogva a nyelvi kultúra halványulása, a nyelvi romlás minden formája nemcsak jogsérelem kérdéseként merül fel adott nemzeti közös­ségek, etnikai kultúrák részéről, hanem lélektani kér­désként is, hiszen az „én” határainak beszűkülését, a létezés, az önmeghatározás és önmegélés nyomasztó tu­dati korlátait jelenti.

Mivel a nyelvismeret, a szókincs, a fogalomhaszná­lat stb. az ember sajátos minősége, mindennemű külső korlátozás, akadály, hátrányos helyzet, ami közvetve vagy közvetlenül a beszéd kifejezőerejének csökkenésé­hez veret, az ember személyiségét, tudatát, lelkületét, létezésének minőségét szegényíti el. A nyelvi kultúra halványulásával, romlásával jellemezhető közösségekben az emberek tudatának, világlátásának a beszűkülése mel­lett, a másokhoz való tartozás, az emberi kapcsolatok, kötődések, viszonyulások „finomszerkezetében” is változások, torzulások következnek be: a kapcsolatok és kö­tődések durva sémákra egyszerűsödnek le, ami által fo­kozódik az ember társtalansága, gyökértelensége.

Továbbá a szókincs szegénysége, a kifejezőkészség hiánya a közéleti szerepvállalás tekintetében is hátrányos helyzetet teremt, ami a belső szűkülő szemléleti korláttal együtt minimálisra szűkíti az ember társadalmi mozgásterét és cselekvőképességét.

* Hogyan látja a pszichológus különböző népek és népcsoportok sokféleképpen elképzelt és értékelt közeledését? Lehetséges-e kulturális homogenizáló­dás a nyelvi identitás feladása nélkül?

– Sajnos még mindig él a régi brosúrák szelleme, mely .szerint a nemzetek „közeledése és  összeolvadása” a történelem természetes és elkerülhetetlen útja, következés­képp minden nacionalizmus igazolást talál a maga számá­ra asszimilációs politikájához. Olyannyira, hogy sok he­lyütt azokat illetik a nacionalizmus vádjával, akik ­mondjuk – a nyelvi egyenjogúság követelésével – „akadá­lyozzák” a nemzetek „természetes összeolvadásának” fo­lyamatát.

Mondanunk sem kell, hogy a nemzeti kultúrák közele­désének, „homogenizálódásának” egyáltalán nem szükség­szerű feltétele a nyelvek asszimilációja, a különböző né­pek egy nemzetbe való összeolvadása. Ahogyan különbö­ző nyelvek már akkor is léteztek, amikor még a mai értelemben vett nemzetekről nem beszélhettünk, akként kü­lönböző népek, etnikumok közeledése, kulturális homoge­nizálódása elképzelhető nyelvük feladása nélkül. Nem a nyelvek, hanem az emberek fognak – ha erre módjuk lesz – különböző integratív közösségekbe társulni, s ezt a folyamatot a többnyelvűség épp oly kevéssé fogja za­varni, ahogyan a személyi sokféleség vagy a különböző csoportérdekek sem zárták ki, mondjuk a nemzeti közös­ségek létrejöttét.

Mivel minden ember saját anyanyelvén keresztül vá­lik valamely nép kollektív tapasztalatának és akaratnak részesévé, s nyelvi kultúrája szolgáltat alapot szellemi fejlődésének, a nyelvi kultúrák mindenképpen csak gaz­dagítanák a népeket egybefogó, szabad fejlődésüknek új távlatokat nyújtó, a mai politikai-nemzeti kereteket fel­váltani hivatott integratív közösségeket

* Régóta jelen van, s bizonyos jelek arra mutatnak, hogy terjedőben az a nézet, miszerint az oktatásban nem okvetlenül szükséges az anyanyelv használata, különösen a szaktárgyakat illetően, mert a többség nyelvének alaposabb, korai elsajátítása előnyökkel jár. Így alakult ki a „képzés nyelve” és az anyanyelv közötti nyelvi, de nem csupán nyelvi űr. Úgy is kérdezhetném: hogyan válik konyhanyelvvé valamely kisebbségi nyelv az egyenjogúság jogi pilléreinek bolygatása nélkül?

– Két vagy több nyelv ismerete és párhuzamos hasz­nálata mellett is az ember gondolkodási aktivitását álta­lában egy nyelven, az anyanyelvén fejti ki. Ezen a nyel­ven történik a valóság foga1mi leképződése, a világ sza­vakba, gondolatokba való átültetése, míg a többi ismert és használt nyelv a kommunikáció megkönnyítését segíti elő, a külső érintkezés eszközét jelenti. Persze a több­nyelvű érintkezés bővíti a tájékozódás és ismeretszerzés lehetőségét, ám a gondolati aktivitás, amely révén magunkban kipróbáljuk a cselekvésvázlatok és tervek sokaságát, csak valamely nyelv igazán otthonos közegében vá­lik lehetővé. Ahhoz, hogy a nyelv szimbolikus világában kiérlelhessük szándékunkat, hogy valamiféle rendet rak­junk magunkban, úrrá lehessünk a bennünk lezajló és körülöttünk történő események sokaságán, vagy hogy át­menetileg „visszavonulhassunk” a világból meghányni­-vetni magunkban a dolgokat, feldolgozni elszenvedett sé­relmeinket stb., feltétlenül szükségünk van arra az ott­honosságra, amit az anyanyelv természetes ismerete kínál számunkra.

Többnemzetiségű környezetben gyakori jelenség, hogy az anyanyelvi képzés hiányosságai miatt, vagy az anya­nyelven történő szakmai képzés lehetőségei híján, az elsajátítandó szakmához, annak fogalomvilágához a „kép­zés nyelve”, magyarán valamilyen más nyelv nyújt kere­tet. Ilyen esetben a világ egységes belső megélését, a szán­dékok kiérlelését, a cselekvési stratégiák belső gondolati kipróbálását illetően felemás helyzet jön létre. Ha szak­mai kérdésekről, tennivalókról van szó, a „kétnyelvű egyén” anyanyelve helyett a „képzés nyelvén” gondol végig mindent, a „képzés nyelvén” nyilatkozik meg szí­vesebben, míg az anyanyelvén való gondolkodás kimerül a mindennapi élet, a magánélet sztereotip eseményeiben. Nemcsak a világ belső reprezentációjának (leképeződésé­nek) egysége válik így kérdésessé, hanem a két nyelvnek az interferenciája fékezőleg hat vissza a személyiség ön­kifejezési lehetőségeire, az önművelés igényeire és esé­lyeire. Ez a fajta „kétnyelvűség” bonyolult személyiség-lélektani problémákat vet fel, amelyek következményeit leginkább az intellektuális színvonal hiányosságain érzé­kelhetjük. Úgy tűnik, e téren is érvényes, hogy „két lovat egy fenékkel nehéz megnyergelni”

* Hogyan serkentsük a nyelvtanulást?

– A nyelvtanulás  terén is, mint minden egyéb téren az a helyes és célravezető, ha az egyéni motiváltságot ér­tékeljük. A túlzott késztetés minden formáját karosnak kell tekintenünk. Sajnos, a gyakorlatban nem ez a hely­zet. A nyelvtanulást illetően is, ahogyan más téren is, követelményeket támasztunk, amelyek teljesítésére rep­resszív eszközökkel próbáljuk rávenni az embereket. Tesszük ezt annak ellenére is, hogy az eredmény a tanul­tak tartósságát és hasznosíthatóságát illetően a nullával egyenlő. Ahelyett, hogy a két vagy több nyelvben való jártasságot megfelelő anyagi és erkölcsi elismerésen részesítenénk, úgy véljük, elég, ha a környezetnyelv vagy az idegen nyelv ismeretét megköveteljük. Sajnos az élet azt bizonyítja, hogy represszív módszerekkel sem anya­giakat nem lehet megtakarítani, sem eredményt nem le­het elérni

* Ma már van némi távlatunk ahhoz, hogy megis­mételhessük, jogos volt-e az a korábban divatos optimizmus, hogy a társadalmi-gazdasági átalakulás automatikusan megoldja a nyelvi egyenjogúság kérdését is…

– A társadalmi-gazdasági átalakulás  nemcsak hogy nem oldotta meg „automatikusan” a nemzeti kérdést, hanem a nemzeti kisebbségek számára a vegetáló peremlét lehetőségét kínálta fel, az asszimilációt, a beleolvadást tette számukra kényszerűvé. Mint ahogyan konfliktusok és konfrontálódások sorához vezetett a nemzeti közösségek között is. S vajon hogyan is kínálhatott volna bármiféle megoldást, ha egyszer ez a társadalmi-gazdasági „átala­kulás” a gazdasági elszegényedés és kulturális élet hanyatlásának szinonimájává vált az eszmék gyakorlati próbája során.

* Nehezen megközelíthető, agyonhallgatott téma az anyanyelvi oktatásról való önkéntes lemondás. Mi ennek a magyarázata, hiszen tömeges jelenségről van szó, és éppenséggel azt sem mondhatjuk, hogy ártatlanról.

– A nemzetiségi kultúrák értékvesztése, alárendelt  helyzete következtében, nem bízva az anyanyelvi okta­tásban részesülők társadalmi felemelkedésének esélyei­ben, mind több kisebbségi szülő hajlik arra, hogy szép eufemizmussal szólva, a „többség nyelvén” taníttassa gyermekét. Ez a tendencia megfigyelhető mindenütt, ahol a társadalmi felemelkedésre, közéleti tevékenységre, a hatalom különböző szintjeinek gyakorlására, a tudomá­nyokkal való foglalkozásra stb. a nemzetiségeknek saját anyanyelvükön vajmi kevés az esélyük.

Az anyanyelvi képzés feladásának, majd ezt követően a nemzeti-kulturális identitásnak sokféle közvetlen oka lehet az egyéni ambíciók jellegétől kezdve, a családi-ro­konsági befolyáson át a tévesen értelmezett patriotizmu­sig. A közvetlen okok mögött a tényleges okokat azonban mindig a nyelvhasználat gyakorlati-jogi vonatkozásainak rendezetlenségeiben, a nyelvi kultúrák egyenlőtlenségei­ben, a nemzetiségi kultúrák aggasztó méretű elerőtlenedé­seiben kell keresnünk. És ezeket az okokat már csak azért sem mellőzhetjük, mert az anyanyelvi képzésről való le­mondás, az anyanyelvi kultúra iránti érdektelenség, a nemzetiségi kultúrák értékvesztése nem csak a nemzetiségiek ügye, hanem a nemzeti egyenjogúságra törekvő po­litika kudarcaként is értelmezhető.

(Apró István: Magyar Szó, 1989. július 15., szombat)