Aggasztó jelek a Délvidéken

„Magyarok, menjetek Magyarországra!”

Röszkénél átlépve a trianoni határt, néhány kilométeren belül legalább tízszer kell vasúti síneken áthajtani. A béketárgyalások jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy a szövetséges hatalmak úgy láttak hozzá a történelmi Magyarország feldarabolásához, hogy minél jobban működő gazdaság alakulhasson ki az elszakított országrészen. A vasúti pályák vezetése elsőbbséget élvezett az ott élők etnikai arányával szemben. Így fordulhatott elő, hogy pusztán ezen érdekekre hivatkozva, színmagyar tájakat löktek oda ebek harmincadjára. Ez történt a Bácskával is, ahol a legutóbbi népszámlálás adatai szerint az északi sávban a legtöbb helyen még ma is nyolcvanszázalékos többségben van a magyarság. Jól működő gazdaságról, forgalmas vasúti sínekről viszont jobb, ha nem beszélünk, mert azokat kivétel nélkül benőtte a gyom. Ez a gaz lényegileg azonos a trianoni gazsággal, amely a materialista értékrend szerint ember elé helyezett vasat, betont, erőszakot téve a világ természetes rendjén.

Munkatársunk Észak-Bácskában kereste fel Hódi Sándor politikus-pszichológust adai otthonában.

– Ahogy jöttem fel a lépcsőházban, láttam a postaládákon, hogy igen kevés a magyar név, főleg ahhoz képest, hogy a Vajdaság, pontosabban Bácska északi részén vagyunk.

– Ez egy tömbház, amelybe huszonöt éve tizenhat magyar családdal együtt költöztünk be. Azóta folyamatosan cserélődtek a lakók, ma már kétharmaduk szerb ajkú. Minden menekülthullámmal újabbak érkeztek, először a horvátországi Krajinából, később Szarajevóból, majd Bosznia más tájairól. Most koszovói csak azért nem érkezett, mert nincs üres lakás. Mint cseppben a tenger, ez a ház is jelzi azt az etnikai arányváltozást, amely az egész Vajdaságra jellemző.

– Mennyien lehetnek a vajdasági magyarok, ha a hivatalos statisztika háromszázötvenezerről szól?

– A mi megszámoltatásunk egy olyan rezsimben történt 1991-ben, amely erőteljes asszimilációs politikát folytatott. Ezeket az adatokat semmiképpen nem tekinthetjük hitelesnek, mivel a nemzetiségi hovatartozás bevallása akkor sem volt kockázatmentes. Aki magyarnak vallotta magát, az számos kellemetlenséget, hátrányt, veszélyt hozott a maga és családja fejére. Ahhoz bizony erős megátalkodás kell, hogy ilyen körülmények között valaki megvallja magyarságát. Ezek a megátalkodott magyarok vannak tehát háromszázötvenezren. Legalább ennyien vannak azok, akik egzisztencia, állás, társadalmi előrehaladás, környezet, rokonság, párttagság és egyéb okok miatt vagy jugoszlávnak nevezték magukat, vagy nem nyilatkoztak, esetleg éltek olyan felkínált menedékkategóriákkal, mint a „jugoszláv” vagy „vajdasági”. Olyanok is voltak szép számmal, akik szerbnek mondták magukat.

– Semleges vagy támogatott körülmények között mennyien vallanák magyarnak magukat?

– Becslésem szerint ma is legalább félmillió színmagyar él itt a Délvidéken, de lényegesen többen lennénk, ha ezáltal olyan, máshol természetesnek tartott előnyöket lehetne élvezni, mint a határátlépési és vámkedvezmény, kettős állampolgárság vagy útlevél. A nemzeti hovatartozás megvallásánál a leglényegesebb szempont az, hogy milyen körülmények között él az kisebbség, amely nyilatkozik, és mindaddig, amíg ez bármiféle hátrányt jelent, addig legalább kettővel be kell szorozni a hivatalos eredményt. Másik megoldás lehet a koszovói albánok példája, akik eleve nem bíztak a ?91-es népszámlálás szervezőiben, és nem is vettek részt benne. Előre kimondták, nem akarják, hogy feleannyira taksálják őket, mint ahányan vannak. Mi részt vettünk, és azóta minden demográfusunk, szociológusunk és politikusunk erre az adatra hivatkozik, ami alapvetően hibás hozzáállás. Ne fogadjuk el ezt a számot se megbízhatónak, se véglegesnek.

– Itt, a Bácskában létezik multikulturális együttélés olyan értelemben, ahogyan azt Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke kijelentette?

– A népszámlálás huszonegyféle kategóriát tüntetett fel, és mindegyikbe kerültek emberek. Mondhatjuk, hogy etnikailag nagyon tarka ez a vidék. Erre a számadatra alapozva viszont megtévesztő multikulturális vagy multikonfesszionális együttélésről beszélni. Ez a cifra, divatos kifejezés a régi jugoszlávság kategóriájának a modernebb változata, amelynek egyetlen valódi célja a saját etnikai identitás gyengítése, nevezetesen a magyarságtudat vékonyítása. Ilyen értelemben nincs multikulturális jelleg, mert egy nemzet kizárólag a saját nemzeti kultúrájában tud megmaradni. Ehhez viszont nemzeti intézmények kellenek, sajtó, iskola és a teljes társadalmi felépítmény. Jugoszláviában egyetlen nemzeti kisebbség sem rendelkezik önálló, saját tulajdonában levő sajtóval vagy iskolával, a többiről nem is beszélve. Ezek után nevezhetnénk szerb dominanciájú kulturális miliőnek a vajdaságit, de ez sem felel meg az igazságnak. Ugyanis civilizáció, kultúra csak egy van. És az vagy van, vagy nincs. Egy európai műveltségű szerb, román vagy magyar százszor közelebb áll egymáshoz, mint saját etnikumán belül egy faragatlan, iskolázatlan, civilizálatlan, politikailag manipulált, megtévesztett emberhez. A mi gondunk az, hogy a balkáni műveletlenség, iskolázatlanság s primitivizmus térhódításával nagyon gyorsan romlik az a civilizáció, amely Vajdaságra jellemző volt korábban.

– Útközben találtam néhány feliratot: Magyarok, menjetek Magyarországra! – és más hasonló szövegeket. Gyakori az ilyesmi?

– Hogyne, szinte minden ház falán lehet találni hasonlót. Az utcán, az üzletekben, a kocsmákban is gyakran elhangzik olyasmi, hogy a magyarokat elzavarjuk innen, a fiatalok pedig a falakon ezt írásban is megörökítik. Az ilyesmire sokkal nagyobb gondot kellene fordítani, másnap le kellene meszelni, és főleg utána nézni, hogy ki követ el ilyesmit. Az ehhez szükséges erő megvan, de akarat nincs. A nemzetiségellenes hangulatszítás, uszítás mindennapi jelenséggé vált, tovább rombolva a közhangulatot.

– Milyen jelek utaltak arra, hogy a NATO valójában gyakorlópályának használta Szerbiát, és nem a délszláv kérdés gyökeres megoldása volt a célja, hanem a megnövelt katonai költségvetés elköltése, továbbá az új fegyverek eladásához szükséges referencia beszerzése?

– Végigszenvedve a bombázás hetvenkilenc napját, volt alkalmunk azon gondolkodni, hogy miféle szempontok alapján választotta ki a NATO a célpontokat. Sokan rájöttünk, hogy nem a katonai hatékonyság vagy az eredetileg mondott cél – a szerb rezsim jobb belátásra bírása – volt az egyetlen és legfontosabb szempont, hanem inkább az új haditechnika kipróbálása. Ékes példája ennek a villanyerőművek grafitbombázása. Tudvalevő, hogy a hadsereg és a rendőrség aggregátorokkal, áramfejlesztőkkel rendelkezik, vagyis ez a csapás őket egyáltalán nem érintette. Annál inkább kellemetlen helyzetbe hozta a nehéz körülmények között élő Tisza menti magyarságot. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a nagy melegben egyik napról a másikra megromlott a teljes élelmiszerkészlet, és számos más súlyos gondot okozott a többszöri, csaknem egyhetes áramkiesés. Ezt a civil lakosság nagyon megszenvedte. Nem hiszem viszont, hogy akárcsak egy fél órával is megrövidítette volna a rezsim életét, nehezítette volna helyzetét, vagy jobb belátásra bírta volna a vezetést. Voltak itt olyan célpontok, amelyek bombázása egyáltalán nem késztette kompromisszumkeresésre a belgrádi rezsimet. Laikusok is észrevették és megállapították, hogy tizenkilenc ország együttes ármádiája a legkorszerűbb haditechnikával egyetlen hét alatt is megvalósíthatta volna feladatát, ha az lett volna a kitűzött cél, amit széltében hosszában hirdetett a világsajtó.

– Csurka István augusztus 20-án a délvidéki magyarságért hívja a Hősök terére a Kárpát-medence összmagyarságának a képviselőit. A MIÉP elnöke legutóbb már embermentésről beszélt, amikor ENSZ-felügyeletet sürgetett a Vajdaságban. Javaslata szerint később ezt népszavazás követné itt, a legsűrűbben magyarlakta határmenti sávban. Az elmúlt hét híre viszont William Cohen amerikai nemzetvédelmi miniszter budapesti látogatása, amely során egyetlen szót sem pazarolt erre az alapvető kérdésre. A hivatalos amerikai álláspont szerint a délszláv válság rendezése során különbséget kell tenni Koszovó és a Vajdaság között, nem lehet és nem is szükséges hasonló módszerekkel fellépni. Ennek legfőbb oka, hogy itt még nem történtek olyan súlyos vérengzések, atrocitások, nincs annyi áldozat, mint Koszovón.

– Félelmetes rövidlátás jellemzi a nyugati politikát, és az erről nyilatkozó NATO-szóvivőket. Jugoszlávia elmúlt tízéves agóniája, a négy pusztító háború, mind annak a következménye, hogy a Nyugat abban reménykedett: csupán lokális konfliktusról van szó. Amikor Szlovénia próbált kiugrani, akkor arról beszéltek, hogy ez csak szerb-szlovén viszály. Amikor Horvátországgal is háborúba keveredett Szerbia, akkor szerb-horvát konfliktusról szóltak. Közben ölbe tett kézzel várták, hogy a vész átterjedjen Boszniára. A szörnyű boszniai vérengzés sem változtatott szemléletmódjukon. A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződésben eszük ágában sem volt az akkor már robbanásig feszült koszovói konfliktust rendezni. Ugyanaz a helyzet ismétlődik most is. A térség alapkérdését, az etnikai konfliktust mintha Nyugatnak nem is állna szándékában rendezni. Mindig megvárják, amíg nagy feszítő erővel véres összecsapásokká fajul a helyzet, akkor aztán óriási nagy katonai és gazdasági erővel megpróbálják lokalizálni és elfojtani a tűzfészket. Ennél rövidlátóbb, költségesebb megoldást nem is lehetne választani. Az alapkérdés kezelésével az eddig elköltött pénz töredékéből mindent meg lehetett volna már 1992-ben oldani... A Rugova-féle koszovói békepolitika nagyon emlékeztet a Gandhi-féle türelmes kivárásra, de látni kell, hogy mindez kevésnek bizonyult, a daytoni békeszerződésben figyelembe sem vették őket. A róluk való megfeledkezés radikalizálta a koszovói albánokat. Kísértetiesen hasonló a helyzet Vajdasággal kapcsolatban. Nem kéne megvárni, amíg itt is vér folyik, mert nyilvánvaló, hogy a Milosevics-rezsim mindig egy új konfliktus gerjesztésével tudta meghosszabbítani és megszilárdítani uralmát. A Vajdaság olyan benzines hordóhoz hasonlít, amelybe bármelyik pillanatban gyufaszálat dobhatnak az éretlen politikusok. A decentralizálódás elmaradása miatt ugyanez előfordulhat Szerbia más részein, például Szandzsákon is. A központosító állameszménnyel a helyi érdekek végzetesen szembekerültek, ami itt etnikai konfliktust eredményez. A megoldást az jelentené, ha a koszovói megállapodás minderre figyelemmel lenne, s megelőző intézkedéseket tenne.

– Milyen fogadókészség van a vajdasági magyarokban arra, hogy az embermentés részeként velük külön foglalkozzanak?

– A délvidéki magyarok legalább olyan védelemről álmodnak, mint amilyet Koszovó kapott. Mivel ez nem történik meg, életstratégiát váltanak, a végletekig megalkusznak, amennyire lehet, összehúzzák magukat, esetenként kollaborálnak a hatalommal, megpróbálnak kivárni, túlélni, aki tudja, szedi sátorfáját. Ebben a helyzetben mindenféle védettség nélkül a vajdasági magyarság sem politikailag, sem társadalmilag nem vállalkozhat arra, hogy bátran megfogalmazza és kimondja a jövőjére vonatkozó elképzeléseit. Ez, lássuk be, öngyilkosság lenne. Legfeljebb virágnyelven lehet beszélni. Vagy mások mondhatják ki helyettünk, és arra némán rá lehet bólintani. Lehet tiltakozni is úgy, hogy a szíve mélyén az ember meg van győződve arról, hogy mégiscsak az lenne a megoldás, ami ellen szót emel, s amit talán magának sem mer bevallani. Jelen pillanatban a vajdasági magyarság nincs abban a helyzetben, hogy közvitán megvitassa és őszintén feltárja gondjait és a jövővel kapcsolatos elgondolásait. Egy dolog biztos: külső segítség nélkül ez most nem megy.

– A vajdasági magyar pártok nem szólították fel szolgálatmegtagadásra a behívót kapott fiataljaikat, sőt a koszovói albánokra hivatkozva, külső támadásról és hazafiúi kötelezettségről szónokoltak.

 – Így van, sajnos. A horvátországi háború idején, amikor még egységes magyar szervezet volt, az volt a politikai álláspontunk, hogy nekünk, magyaroknak nem szabad belekeveredni a délszláv népek konfliktusába, a behívóra nem kell bevonulni, a szolgálatot meg kell tagadni. Inkább meneküljön külföldre a magyar, csak ne vérezze be a kezét egy olyan cél miatt, amelyhez semmi köze. A szerb-koszovói háborúig felmorzsolódott ez a politikai egység, a különböző magyar pártok másként ítélik meg a helyzetet, holott az a mi szempontunkból semmit sem változott. Semmilyen szín alatt sem lett volna szabad belekeveredni a szerb-albán viszályba, mert így a következmények is sokkal szomorúbbak, mint az a veszély, amely az esetleges felelősségre vonás miatt járt volna. Sok magyar kiskatonát szállítottak haza lezárt koporsóban szüleikhez, ha egyáltalán hazakerültek. A legszomorúbb az, hogy a magyarokon kívül a szerbek oldalán más nem is vett részt a koszovói fegyveres konfliktusban. Pártjaink rosszul ítélték meg a helyzetet, egyáltalán nem volt hazafiúi kötelesség a frontra menni, ahogyan ezt hirdetek. A felelősség őket is terheli.

– A második világháború végén a délvidéki magyarság ellen elkövetett etnikai tisztogatás ellen a Nyugat nem emelte fel a szavát, pedig a negyven- és hatvanezer közötti áldozat pusztán csak a számokat nézve nagyobb, mint a koszovói. Mondjuk azt, hogy közben ennyit fejlődött a világ?

– Ezt kiegészíteném azzal, hogy nemcsak a Nyugat, de az anyaország is néma maradt sokáig. Ez a kérdés érdemben máig sincs tisztázva. Belgrádnak 1991-ben javasoltuk, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba, gyászoljuk és temessük el halottainkat, mondjuk ki, hogy jogtalanság áldozatai voltak. Mindaddig, amíg ez a seb el van takarva, addig jogos a félelem az emberekben, hogy itt ilyesmi bármikor előfordulhat, megismétlődhet. A vajdasági magyarság félénk magatartásának egyik legfontosabb előzménye ez a szörnyű trauma, amely se kibeszélve, se feldolgozva nincs, a nyilvánosság úgy tesz, mintha gyakorlatilag nem is tudna róla. Egy-két írónk foglalkozott a témával, sokat vállalva magukra, kellő támogatás és publicitás nélkül. Maga téma ma is frusztráló, nincs komoly szándék a megtárgyalására. A múlt lezárására egyelőre nem gondolhatunk addig, amíg a fenyegető jelen mindent eltakar.

– Az ellenzéki megmozdulások hulláma arra mutat, hogy nem áll már sokáig Milosevics rendszere.

– Naponta jönnek a hírek, de keserű szájízzel nézem a tévében, hogy ugyanaz a politikai garnitúra szervezi a tüntetést, amely egy hónappal ezelőtt óriási zenés tüntetést szervezett a jugoszláv hadsereg és a rezsim támogatása mellett. Olyan jelszavak hangzottak el, hogy a jobb érzésű ember még rágondolni is szégyell.

Új időkhöz új emberek, új gondolatok kellenek. Nem hiszem, hogy ezzel a hazug köpönyegforgatással célt lehetne elérni. Ezek az emberek manipulálják a tömeget saját hatalmi ambícióik érdekében. Szerbia viszont velük nem fog kilábalni a bajból, legfeljebb csöbörből vödörbe kerülne. Számunkra, magyarok számára sem járható út ez. Egyik hónapban hitet teszünk a rezsim mellett, utána köpködünk. Ez a politika nekünk nem nyit távlatot. Következetesen egyet kellett volna vallani és akarni 1992 óta. Ám, akik ehhez gyávák voltak, azok most ne szervezzenek se tüntetéseket, se ellentüntetéseket. A politikában is lehet ésszerűség, hatékonyság, talán még tisztesség is. Mi, magyarok, úgy mondjuk, hogy felteszi az i-re pontot, aki kimondja, mi a gazság és mi az igazság.

 Kubinyi Tamás: Magyar Fórum, 1999. július 22.