Hódi Sándor

Március 15. üzenete

Az 1848-as szabadságharc 160. évfordulóján

Hölgyeim és Uraim!

Tisztelt Ünnepelő Közönség!

Azért jöttünk ma össze, hogy közösen ünnepeljük meg Március 15-ét. Közösen ünnepeljük, közösen gondoljuk át a magyar szabadságharc üzenetét, a magyarság jelenlegi helyzetének és jövőbeni gyarapodásának, felemelkedésének kérdéseit. Mérlegre kell tennünk, hogy 2008. magyarsága mennyire méltó Kossuth és Petőfi örökségéhez. Engedjék meg, hogy dióhéjban összefoglaljam, hogyan látom én napjainkban a magyarság helyzetét.

Az egységesülő Európával új korszak kezdődött annak minden előnyével és hátrányával együtt. Látványosan szűkül az államok hatásköre és halványodik az állampolgárság jelentősége, ugyanakkor erősödnek a nemzeti önrendelkezési törekvések és felértékelődik a nemzeti közösségek összetartó ereje.

Magyarország élen jár az állam hatáskörének leépítésében, ugyanakkor negatívan viszonyul a nemzeti integrációs törekvésekhez, és gátolja a határon túli magyar nemzetrészek önrendelkezési törekvéseit. Ez a negatív folyamat a magyar politikai vezetőréteg szűklátókörűségének következménye, amelyre nehéz lenne megfelelő szavakat találni. Az egyik publicista (Stoffán György) indulatosan „politikai söpredéknek” nevezi őket, azon oknál fogva, hogy „semmi mással nem törődnek, mint azzal, miként lehet a magyar állam pénzét, a nemzeti vagyont saját és a baráti társaságuk zsebébe tömni.”

Borúlátó elemzők azt mondják, hogy történelmünk eddigi egyik legnagyobb krízisét éljük és szenvedjük. Én nem vagyok ennyire borúlátó, jóllehet tagadhatatlan, hogy a magyar társadalom mély társadalmi, politikai és erkölcsi válságban van; legfontosabb nemzeti kincsünk, az egészségünk romlik, csökken a lélekszám és a születéskor várható élettartam, romlott a népesség műveltségi szintje, és magyar-magyar vonatkozásban is súlyos értékzavar és bizalmi válság alakult ki.

Pillanatnyilag a legfőbb gondot az egészségügyből és oktatásból való folyamatos forráskivonás jelenti. Nincs kormányzati akarat arra, hogy a rövid életű, beteg és depressziós magyar nemzet további egészségromlását megállítsák, illetve tudásszínjét növeljék.

Ezek mellett a súlyos gondjaink mellett nem mehetünk el szótlanul 2008. március 15-én. És szólnunk kell más gondjainkról is, hiszen erre kötelez bennünket a szabadságharc szelleme.

További súlyos problémát jelent Magyarország aggasztó méretű eladósodása, amely hatalmas, folyamatos és egyre nagyobb összegű tőkekivonást idéz elő.

A magyar politikai vezetőréteg az adósság jelentéktelen hányadának törlesztésével már elkótyavetyélte a magyar nemzet vagyonát és a növekvő adósságállomány miatt a gödör aljába került az egész nemzetgazdaság.

Nem hunyhatunk szemet a spontán privatizációnak nevezett szabadrablás fölött sem, amelynek beláthatatlan morális következményei vannak a magyar társadalomra nézve. Az a társadalom, amelyben a közös gyarapodásra való törekvés helyett a közösség kifosztása válik követendő példává, a lehető legrosszabb útra tér.

Az ügyeskedők gyors meggazdagodása már eddig is nyomorba taszította a lakosság jelentős hányadát, a helyzet romlásával a társadalmi feszültségek halmozódása elérhet arra a pontra, amikor az emberekben az indulat, a félelem, a bosszú, a gyűlölet kerekedik felül, és nem a pártok, hanem ezek az érzelmek irányítják majd milliók cselekvését.

Én nem vagyok ennyire borúlátó, nem hiszem, hogy a dolgok eddig fajulnak. Meggyőződésem, hogy az események hamarosan jobb fordulatot vesznek, ehhez azonban szembe kell néznünk helyzetünkkel.

Mai életünk egyik rákfenéje a többpártrendszer. Húsz évvel ezelőtt mindannyian a többpártrendszerben láttuk a megváltást. Elegünk volt a diktatúrából. Akkor az egypártrendszerrel szemben a többpártrendszer a szabadság ígéretét hordozta magában.

Eljött az ideje, hogy kijózanodjunk. Mára a többpártrendszer a korrupció melegágya. A pártok éppen úgy rátelepedtek a társadalomra, ahogyan a kommunista párt az államszocializmus idején, ami a demokrácia halálát jelenti.

Nevezzük nevén a dolgokat. A pártok nem a nép érdekeit képviselik, hanem a bankárkaszt előretolt egységei. Miközben látszólag egymással csatároznak és váltogatják egymást a hatalomban, az embereket választásról választásra egymásnak uszítják, a társdalmát felforgatják, a nemzettől mindent elrabolnak.

Ebben az új, szabadnak hazudott világban minden a pénzről szól. Nem az a párt nyeri a választásokat, amelyiknek a programját a társadalom többsége magáénak vallja, hanem amelyik a leggátlástalanabbul hazudik, amelyik élvezi a bankárkaszt támogatását, amelyiknek a legtöbb lopott pénze van.

Az egykoron "emberarcúnak" hazudott szocializmus a szemünk láttára alakul át szabadrabláson alapuló kapitalizmussá. Nem is akármilyen kapitalizmussá, hanem mindent magánosító, gátlástalan, barbár vadkapitalizmussá.

Ebben a folyamatban az egykori elvtársak, az ún. vörös bárók leszármazottai az éllovasok. Kegyetlen fintora a sorsnak, hogy az idestova két évtizede zajló látványosan végrehajtott gigantikus köpönyegforgatás eredményeként az új burzsoázia és bankárkaszt ugyanazoknak a közvetlen leszármazottaiból vagy ideológiai örököseiből verbuválódott, akik valamikor a "minden a dolgozó népé" jelszóval államosítottak, fosztogattak, sajátították ki az emberek javait.

A rendszerváltásnak nevezett folyamatban – a hatalom tudatos átjátszása mellett – a politikai sarlatánizmus térnyerése, elharapódzása soha nem látott méreteket öltött. A pártok mezében rabló csőcselék szabadult rá a demokratikus hagyományokkal nem rendelkező volt szocialista társadalmakra, és megpróbál mindent a saját anyagi hasznára fordítani. A képviseleti demokrácia nevében gátlástalanul folyik a fosztogatás, az országok és népek kirablása.

Március 15-e van. A szabadságharc nem ért véget. 1848 szelleméből hitet kell merítenünk. A ránk váró feladatok csaknem olyan súlyúak, mint 48-ban voltak, ezekkel kell szembenéznünk.

Nem lehetnek illúzióink. Az új bankárkaszt nem iskolákban, nem szolidaritásban, nem családokban, nem kultúrában, nem életminőségben, nem közösségben, nem a nemzet felemelkedésében, hanem kizárólag pénzben, uzsorakamatban, páncélszekrényben gondolkodik. A politika ma csak arról szól, hogyan lehet az emberek millióinak egész életén át megspórolt, vagy az államkasszába befizetett temérdek pénzét elszedni, vagy némi csúszópénzért idegen kezekre játszani.

A régi-új politikusoktól nem várhatunk változást. Nem várhatunk változást, demokratikus, jogállami körülményeket az ország közéletének semmilyen fontos területén sem addig, amíg éppen a jogalkotó, törvényhozó parlament minden következmény nélkül lábbal tiporhatja a képviseleti demokrácia legfontosabb szabályait, amíg a hatalomra jutó pártok saját érdekeiket a nép érdekei fölé helyezhetik.

Tudom, súlyos szavak ezek. De megkerülhetetlenek. Szóvirágokkal nem sokra megyünk. Március 15-én fel kell tennünk a kérdést: hol van a nép, mi történt az emberekkel, hogy egy rabló csőcselék mindezt megteheti velük? És velünk, kisebbségben élőkkel?

Kedves Hölgyeim és Uraim! A választ tudjuk, ott lapul mindannyiunk lelkében. A nép nagy része vár, tanácstalan, nem érti, mi történik vele és körülötte. A nép csúful félre van vezetve, rút manipuláció áldozata, csalódott, megkeseredett, vak és közönyös. És ez a legnagyobb baj ez idő tájt. Ez a csalódott, megkeseredett, vak és tétlen várakozás.

De valami készül… Amilyen tragikusan rossz a helyzet, annyira biztató is. Az elégedetlenség ugyanis mindig a megoldás kelesztő kovásza. Törvényszerűen előkészíti a változást, amelynek szelei már fújdogálnak. A magyar nép a megmaradásért folytatott küzdelmét soha nem adta fel, nem adja fel a jövőben sem.

Március 15-e van. Azért jöttünk össze, hogy az 1848-as szabadságharc hőseire emlékezünk. De nem elkoptatott szólamokkal, nem a múltba révedve, hanem lelkiekben arra a feladatra készülve, amely ránk vár. A szabadságharc nem ért véget, itt van velünk, bennünk, lelkünkben, abban a reményünkben, hogy a közelgő tavasszal, a természet megújulásával együtt megújul nemzetünk is.

Ada, 2008. március 15.