Hogyan tovább?

A mai nap, 1994. március 27-e sorsformáló dátuma lesz a vajdasági magyarságnak. Sokszor voltunk már nehéz helyzetben, de ekkora felelősség talán még sohasem nyomta a vállunkat, mint ma. Eddig mindig valamilyen külső veszéllyel kellett szembenéznünk, ma azonban saját bajainkkal. És ez utóbbi sokkal nehezebb, sokkal fájdalmasabb.

A mai közgyűlés kimenetele, a megállapodás, ha megszületik egyáltalán, az új vezetőség összetétele meghatározza, hogy milyen irányt vesz a VMDK politikai arculata, és hogy a továbbiakban milyen távlatot kínál fel a vajdasági magyarság számára. Mindnyájan érezzük, tudjuk, hogy súlyos konfliktusba keveredtünk egymással. Erkölcsi és politikai konfliktusba. De vajon tisztán látjuk-e valamennyien, hogy mi ennek a konfliktushelyzetnek az oka? A tisztújító közgyűlést megelőző vihar, az elszabadult indulatok, a vádaskodás azt sejtetik, hogy nem tudjuk, a valósággal nem kívánunk szembe nézni. Ez pedig az előttünk tornyosuló probléma megoldását megnehezíti.

A magam szemszögéből én a legnagyobb bajt abban látom, hogy kimerült a VMDK közösségteremtő szelleme, hogy elvesztettük szervezőképességünket, és ezáltal csökkent a vajdasági magyarság önmegtartó ereje. Induláskor még mindnyájan az alulról jövő szerveződésre esküdtünk, mindannyian az így létrehozott politikai érdekvédelmi szervezet keretében kerestük és láttuk a jövőt. De ebből az elképzelésből, szándékból semmi sem lett. Felülről szerveztük meg politikai szervezetünket, és a közép- és kelet-európai történésekkel összhangban, a civil társadalom szerveződése helyett a pártosodás útjára sodródtunk mi is.

Lehet, hogy ennek így kellett történnie. Lehet, hogy a pártosodásra nekünk is szükségünk van. Az viszont már baj, hogy hagytuk eluralkodni a pártosodással járó vezérkedést és csordaszellemet, ami szemben áll a modern társadalmak szuverén egyéniségeivel, autonóm szervezeteivel és kisközösségeivel. Ennélfogva átgondolásra és megválaszolásra vár a kérdés: a szűk pártérdek vagy a vajdasági magyarság átfogó gondjait felvállaló közösségszervezés az, ami nagyobb esélyt nyújt a megmaradásra? Netán a kettő együtt valamilyen formában. A két koncepció csírái a VMDK-án belül már kezdettől fogva megvoltak. Voltak, akik kisebbségi esélyeinket illetően egy magyar párt létrehozásához fűztek nagyobb reményeket. Így látta ezt Ágoston András is, és mellette más egykori párttagok. Mások – köztük jómagam – inkább a magyarság megszervezését és talpra állítását tartottuk fontosabbnak. Végül is, mint tudjuk, kompromisszumos megoldás született: a VMDK névlegesen érdekszervezetnek nevezte magát, a valóságban azonban pártként funkcionált.

A pártjelleg erősödésével nem tudtak megoldódni, sőt tovább mélyültek a magyarság meglévő intézményei, szervezetei és a VMDK közötti feszültségek. De súlyos ellentétek merültek fel a VMDK és a vajdasági magyarság más szerveződési formái között is. A pártszellem nem ismeri el sem a másságot, sem a különböző társadalmi szerephelyzetet. A VMDK vezetőségében – legnagyobb csalódottságomra – uralkodóvá vált az a felfogás, hogy minden társadalmi szervezet, különösképpen azok, amelyek VMDK tagok támogatásával jöttek létre, a pártnak vannak alárendelve. Hogy a párt, a VMDK elnöksége önkényesen beleszólhat dolgaikba, leltárba veheti készleteiket, elszámoltathat velük, kisajátíthatja anyagi javaikat, menesztheti vezetőségüket, felfüggesztheti tevékenységüket stb.

Ez a szereptévesztés, mániákus hatalomvágy a Vox Humana bekebelezési kísérletében csúcsosodott ki január elején, amikor a VMDK baloldali szárnya meneszteni kívánta a papokat, az apácákat, az orvosokat, az értelmiségieket és más „VMDK-ellenes” elemeket a segélyszervezetből, hogy a „húsosfazék” a pártvezetés kezébe kerüljön.

A pártosodás sok minden mást is felszínre vetett. A VMDK-án belüli többféle eszmei-politikai irányzat között jelentős hangsúlyeltolódás következett be. Megszűnt a pártsemlegesség, amelynek következtében veszélybe került az a kompromisszum, amely az autonómiáért való küzdelem érdekében eddig összetartott bennünket. Talán ez sem véletlen. A rendszerváltás folyamatának lelassulása és elakadása Közép- és Kelet-Európában, a baloldali visszarendeződés illúziója Magyarországon, a kommunista hatalom megszilárdulása Szerbiában a régi sötét erők közül sokakat felbátorított. Azok, akik eddig a pártsemlegesség mögött meghúzták magukat, most kezdik ismét megmutatni igazi arcukat.

A VMDK vezetésén belüli kommunista frakció részéről leplezetlenül megjelent a hatalom kisajátítására és a másként gondolkodókkal való leszámolásra irányuló törekvés. Módszerekben nem válogatva, vádaskodással, rágalomhadjárattal próbálják félreállítani politikai ellenfeleiket. A szervezeti munka erősítése, javítása, demokratizálása helyett a frakció magához ragadta az információ közvetítés, a kapcsolattartás, a politikai döntéshozatal előkészítésének jogkörét. Kierőszakolt testületi döntésekkel próbálják szentesíteni csoportérdekeiket, amelyek nagy veszélyt jelentenek a Közösségre nézve. Ennél is nagyobb gondot jelent az, hogy Ágoston András, messze túllépve elnöki szerepkörét, önkényesen levelezget a VMDK nevében, anélkül, hogy a VMDK vezetésével egyeztetne. Úgynevezett elnöki leveleivel nagy károkat okozott már eddig is a szervezetnek, újabb rágalmazó és pereskedő levéláradatával azonban már súlyosan ártott az egyetemes magyarság érdekeinek is.

Sajnos, az a helyzet, hogy a VMDK már csak a nevében azonos önmagával. Se nem demokratikus, se nem közösség többé. Átalakult párttá, kommunista párttá, legalábbis, ami a vezetését illeti. Hiszem azt, hogy ezek a dolgok itt a közgyűlésen a helyükre kerülnek. Hogy a VMDK újra nyitott, demokratikus közösséggé fog válni, amely hozzájárul a vajdasági magyarság közösséggé szerveződéséhez, s amelyen belül mindenki megtalálja helyét a számára legmegfelelőbb szerepkörben. [3]

De hogyan történjen mindez? Szerintem a szervezeten belüli politikai ellentétek, az ellentétes ideológiai platformok jól megférhetnek egymás mellett egy demokratikus szervezetben. A baj az, ha egy szűk csoport kisajátítja a hatalmat és a vajdasági magyarság érdekeit, ahogyan ez történt. Bármelyik politikai opció felülkerekedése óhatatlanul feszültségekhez, konfrontálódáshoz és hosszú belháborúhoz vezet, egy bolsevista vonal pedig kifejezetten tragikus lenne a vajdasági magyarságra nézve. A megoldás lehetőségét a platformosodásban látom, a másság elismerésében és az érdekek egyeztetésében. Ennek érdekében, amíg a platformok felállnak és a szervezet új szabálya elkészül, ideiglenes ügyvezető elnökséget kellene kineveznünk.

Ez lenne a legésszerűbb megoldás. Tragikus lenne, ha nem adnánk magunknak időt a dolgok rendeződésére. Tragikus lenne, ha követnénk az elmúlt évtizedek kommunista gyakorlatát, hogy a problémákkal való szembenézés és azok tényleges megoldása helyett tisztogatások és leszámolások mennének végbe a szervezetben. Azt a mély politikai válságot, amibe kerültünk, tisztogatással amúgy sem lehet megoldani, az ellentétek azzal csak mélyülnek.

Körülöttünk fenyegető események, egymásra acsargó népek. A veszély eddig összehozott és összetartott bennünket. Egymásra leszünk utalva ezután is. A külső veszélyeztetettség ellenére azonban foglalkoznunk kell belső bajainkkal. Minden népnek és népcsoportnak át kell mennie azon a tisztulási folyamaton, amely nélkül nem képesek megbékélni sem egymással, sem önmagukkal. Szeretném remélni, hogy felnőttünk az előttünk álló problémák megoldásához, hogy a magyarság érdekeit nem rendeljük alá szűk pártpolitikai érdekeknek és meggondolásoknak.