Hódi Sándor

Az autonómia időszerűsége

Chmosky nemrégiben (2004 májusában) Budapesten kijelentette, hogy a legújabb kutatások szerint már a 2-3 napos csecsemő is különbséget tud tenni az anyanyelve és bármely más idegen nyelv között.  Ismétlem, két-három napos csecsemőről van szó, a nyelvi differenciálódás (az én-tudat, az önazonosság majdani alapja) azonban vélhetően már a méhen belüli időszakban beindul. Nemcsak Chomsky, Piaget is azt vallja, hogy a gondolkodási folyamatok szinte a fogantatás pillanatától beindulnak.

Mit akar nekünk ezzel ez a két zseniális tudós mondani? Azt, hogy személyiségfejlődésünk alapja gyakorlatilag a fogantatás pillanatában eldől, következésképp "erőszaknak" kell tekintenünk minden olyan későbbi beavatkozást, amely a dolgoknak ezen  természetes rendjén próbál változtatni.

Sokféle erőszakos beavatkozásnak lehetünk szenvedő alanyai:

- a nyelvi egyenjogúság hiányának,

- az anyanyelvű iskolarendszer hiányának,

- a társadalmi esélyegyenlőtlenségből fakadó gazdasági hátrányoknak,

- a politikai nyomásnak,

- a megfélemlítésnek,

- és az utóbbi időben egyre gyakrabban a magyarveréseknek.

*

Az elcsatolt területeken élő magyarság, bár Európa legnagyobb lélekszámú kisebbsége, Trianon óta a mai napig sem tudott szert tenni a kisebbségi jogoknak (a politikai szabadságnak) arra a minimumára, amely lehetővé tenné nemzeti identitásának megőrzését. És fennmaradását. Folyamatosan jogfosztott helyzetben él, és olyan súlyos nyomás nehezedik rá, hogy nem képes se gazdaságilag, se politikailag, a szellemileg talpra állni.

Európa nyugati felében a nemzeti kisebbségek számára többnyire biztosított az autonómia valamilyen formája. Itt viszont, Kelet- és Közép-Európában a helyi hatalmasságok rettegnek az autonómia gondolatától, területi integritásukat féltik tőle. Talán azt is, valójában mástól félnek. Erőszakot az alkalmaz, aki fél, akinek szellemi téren kisebbrendűségi érzése van az áldozatával szemben. A kisebbségek elnyomói a valós esélyegyenlőségtől félnek, attól tartva, hogy alulmaradnak a szabad versenyben.

  **

A Kárpát-medence természeti adottságait tekintve Európa egyik leggazdagabb területe. Vonatkozik ez az elcsatolt országrészekre is. Erre a helyre, ahol most vagyunk, a "zsíros Bácskára" kiváltképpen. Mégis, ha körülnézünk, azt látjuk, hogy az egész terület szegénységtől szenved.

Sorbán Angella szociológus felmérései szerint a 35 éven aluli határon túli magyar fiatalok 41 százaléka foglalkozik a kivándorlás gondolatával. Az értelmiség elvágyódása még fokozottabb. Kárpátalján 53, a Vajdaságban 51, Erdélyben 40, a viszonylag stabil életszínvonalat biztosító Szlovákiában pedig 38 százaléka költözne át Magyarországra, vagy vándorolna ki Nyugatra, ha erre lehetőség kínálkozna. Mi is végeztünk hasonló felmérést a Duna-Körös-Maros-Tisza eurorégióban.  Így nevezzük mostanában a magyarok ősi szálláshelyét, ahol az otthontalanságérzés sokkal nagyobb, mint amit Sorbán Angella felmérése mutat.

A politikai fordulat óta mintegy 130 ezer erdélyi magyar hagyta el szülőföldét – többnyire a fiatalság és az értelmiség. Vajdaságból több mint 50 ezren menekültek el a sorozások és a nélkülözés elöl. A kárpátaljai fiatalság zöme vendégmunkásként ingázik, vagy áttelepült Magyarországra.

  ***

Régóta tudjuk, érezzük, hogy valamit tennünk kellene. De mit? A Kárpát-medencében élő magyar kisebbség az elmúlt tizenöt év alatt végigjárta a szamárlétrát: önkormányzatoknál, parlamenti intézményeknél, államfőknél panaszkodott, eredmény nélkül. Egyedül talán nálunk, Vajdaságban történt valamilyen elmozdulás az autonómia  irányában. Az elmúlt tizenöt esztendő bebizonyította, hogy a bátortalan, szégyenlős kéréseink eredménytelenek maradnak. Bizonyára komolyabb diplomáciai eszközökhöz kellett volna folyamodnunk. Hiszen könnyen lehetséges, hogy a bátortalan, szégyenlős kéréseinkből még az sem derült ki igazán, hogy valójában mit is akarunk. Csakugyan, tudjuk-e, hogy mit akarunk?

Ahhoz, hogy – teszem azt – autonómiára szert tegyünk, előbb az autonómia határozott igényének kell megfogalmazódnia bennünk. Az autonómia ugyanis nem juss, nem járandóság, amivel mások tartoznak nekünk, hanem igény, szükséglet, amelynek a megvalósítása érdekében nekünk kell határozott lépéseket tennünk. Az autonómia intézményét nem a paragrafusok hozzák létre és működtetik, hanem az autonómiát követelő emberek szelleme. Hogy állunk mi ezzel a szellemmel?

133 évvel ezelőtt a kolozsvári magyar királyi tudományegyetem létrehozásakor hangzott el az alábbi mondat, amit meg kellene szívelnünk:  "Az egyetemet nem a néma fala, hanem tanárainak a szelleme alapítja meg." Így van ez az autonómiával is. Az akadályokat ismerjük, folyton ezekről beszélünk, de mi van a szellemmel?

  ****

Európában harmincnál is több állami finanszírozású felsőoktatási intézmény működik, melyek nemzeti kisebbségek nyelvén tanítanak. Nem kiváltságokat kérnénk, ha egyáltalán mernénk kérni, hanem jól működő európai gyakorlatot szeretnénk meghonosítani.

Szavakból persze nincs hiány. De szavakból a levegőbe nem lehet autonómiát építeni. A tettek mezején közben egyik mulasztás a másikat követi. Hadd ne soroljam fel őket. Sokáig a csapból is az folyt, hogy a Magyar Országgyűlés nem fogadja el Románia Európai Unióhoz történő csatlakozásáról szóló szerződést mindaddig, amíg annak területén élő magyar nemzeti közösség autonómiájáról szóló döntést Románia nem iktatja be a jogrendjébe. És mi történt? Az, ami december 5-én. Figyelembe sem vették a határon túli magyar kisebbségeket.

A sorozatos vereségért, meghátrálásért azonban ne csak Magyarországra mutogassunk. A meghátrálás okát elsősorban saját sorainkban kell keresnünk. Elsősorban azok a ludasok ebben, akik a kisebbségek nevében hajlandóak mindent eladni egy tál lencséért.

  *****

Valamikor, sok évvel ezelőtt ezt írtam: „Nemzeti romantikával, hagyományápolással, az áldozatvállalás mítoszával nem lehet a magyarságtudatot a határon túli magyarság körében fenntartani. A megmaradásért kemény harcot kell folytatni, s ez így lesz mindaddig, amíg a nemzet, mint közös vállalkozás, az életvitel szempontjából előnyös, kedvező befektetéssé nem válik.” Meggyőződésem, hogy a magyar nemzetrészek számára az autonómia kivívása a legjobb befektetés. A magyar nemzet egészének szempontjából is a kisebbségi autonómiák létrehozása jelenti a felemelkedés igazi lehetőségét. De tovább megyek: az autonómiák Szerbia, Románia, Ukrajna gazdasági teljesítményét is jelentősen tudná növelni. Orbán Viktor említette egyszer, hogy a létező autonómiák mindenütt gazdasági fellendülést váltottak ki. Ő Katalóniára, Baszkföldre, Dél-Tirolra hivatkozott, amelyek az adott országok egészének a gazdasági fejlődésére voltak pozitív hatással.

Nos, ha így áll a dolog, ha az autonómia mindenkinek a javát szolgálja, vajon miért nem jutunk mi egyről a kettőre vele? Ma azért jöttünk itt össze, hogy erre a kérdésre megpróbáljunk közösen választ keresni.

Németh Zsolt felkérte a külügyi államtitkárt, hogy a kormány vesse fel a hétfői szerbiai látogatásán az autonómia ügyét. Mint mondta, az autonómia létrehozása kedvezően befolyásolhatná az incidensek megakadályozását. Az autonómia révén magyarok kerülhetnének a hatóságok és a bíróságok élére, a rendőrség kötelékébe, s így el lehetne érni azt, hogy ne lehessen büntetlenül bántalmazni a vajdasági magyarokat. Kétlem, hogy erre a felvetésre sor kerül, de ne legyünk kishitűek. Vágjunk a dolgok közepébe.