| 
Hódi Sándor
Néma gyermeknek anyja sem érti a 
szavát  
Levegőt! – 
írta Dudás Károly az Autonómiát! c. cikkében hat évvel ezelőtt. Okkal és 
joggal írta, hiszen – tovább idézve szavait – „kiszolgáltatott helyzetünkben azt 
jelenti nekünk a magyar autonómia, mint a fuldoklónak a levegő. Legállhatatosabb 
hívei ezért küzdenek érte már több mint egy évtizede. Küzdenek érte minden 
rendelkezésükre álló eszközzel (kevés ilyen van) mert pontosan tudják, hogy 
semmi, de semmi meg nem állíthatja a kisebbségi létbe taszított nemzeti 
közösségek további pusztulását, morzsolódását, csak az autonómia.”   
Tudják ezt 
mindenütt az Európában élő kisebbségek, és jól tudták ezt annak idején a 
térségünkben élő szerbek is, akik betelepülésük első pillanatától kezdve 
foggal-körömmel küzdöttek érte, csökönyösen, állhatatosan, míg ki nem harcolták 
maguknak. Tudtuk ezt mi is, 16 évvel ezelőtt, csak éppen az eltökéltség és az 
állhatatosság hiányzik belőlünk, így aztán hiába hősködünk, minden téren az élet 
peremére szorulunk, „napszámosokká, megtűrt albérlőkké válunk” saját 
szülőföldünkön.   
Nos, mind ez 
a Vajdasági Magyar Szövetség választási programját olvasva jut eszembe, keresve 
benne az állhatatos kiállást az autonómia ügye mellett.   
Nagy ívű 
választási program, amely mindenkinek – időseknek, fiataloknak, 
munkanélkülieknek, vállalkozóknak, egyháznak és önkormányzatoknak, munkásoknak 
és gazdálkodóknak, szórványokban és tömbben élő magyaroknak ígér valamit. A 
délvidéki magyarság „valós és teljes egyenrangúságát” ígéri. A lehetőségek és az 
általánosság szintjén.    
„A Vajdasági 
Magyar Szövetség jövőképe egy lendületesen fejlődő, versenyképes Szerbia, s ezen 
belül Vajdaság.” Miközben a választási program teljes mellszélességgel kiáll 
„Vajdaság törvényhozási, végrehajtási és igazságszolgáltatási funkcióiért”, 
vagyis  a tartomány „teljes körű autonómiájának a megvalósításáért”, ami 
szükséges és helyénvaló, a magyar területi autonómiáról egy szó nem esik. 
Pontosabban valahol a szövegben – egy szégyenlősen odavetett mondat erejéig – 
említésre kerül, ám ott is csupán utalásszerűen, amennyiben a VMSZ síkraszáll „a 
magyar területi autonómiát jelentő Magyar Körzeti Önkormányzat létrehozásához 
vezető út első lépéseként az önkormányzati együttműködést – társulást ösztönző 
költségvetési támogatási rendszer kialakulásáért”. Azt, hogy „a társulást 
ösztönző költségvetési támogatási rendszer” valójában mit jelent, nem egészen 
értem, de hogy ebből a ködös megközelítésből területi autonómia sosem lesz, az 
biztosra vehető.   
Amilyen 
elhallgatott, szégyenlősen elkent a VMSZ választási programjában a magyar 
területi autonómia gondolata, olyan tolakodónak érzem a személyi elvű kisebbségi 
autonómia megvalósítása fontosságának a túldimenzionálását. Természetesen a 
Magyar Nemzeti Tanács létrehozása kisebbségi életünk fontos fejleménye, amelynek 
megvalósításában nem csekély a VMSZ szerepvállalása, ez azonban nem 
homályosíthatja el, nem ellensúlyozza azt a hiányérzetet, ami a programban a 
területi autonómiával kapcsolatos erőtlen kiállással kapcsolatban érzékelhető. 
Természetesen én is tisztában vagyok a körülményekkel, a realitással. Jól tudom, 
hogy Magyarországra nem számíthatunk, Szerbiának mindig sokkal fontosabb dolga 
van, az Európai Közösség ebben a vonatkozásában süket és vak, mindenki szemében 
csak akadékoskodók vagyunk; majd egyszer talán napirendre kerül ez is, a mi 
jogos autonómiatörekvésünk, addig maradjunk veszteg… 
Így van ez. 
Ha egyáltalán tudomásuk van rólunk, ha meghallják követelésünket. Mert 
lehetséges, és én ebben látom az igazi gondot, hogy meg sem hallják. Mert – 
megint Dudás Karcsit idézve – nyilván „túl halkan követelünk, türelmesen, 
udvariasan”, ahogyan a lojális állampolgárokhoz, a kisemmizettekhez, a 
lakájokhoz illik. Nos, én – Dudással együtt – „hangos szólásra szeretném 
biztatni kevéske, gyöngécske és öregecske önmagunkat. Csak azt szerettem volna 
mondani, hogy ébredjünk föl végre, mert üres hasunkra süt a nap”. 
Sok sikert 
kívánok a program megvalósításához, amelyhez a magam részéről úgy tudok 
hozzájárulni, ha az együttgondolkodás igényével szóvá teszem meglátásaimat, 
adott esetben az elvi alapokkal, a megvalósítás hogyanjával és mikéntjével 
kapcsolatos hiányérzeteimet. 
 (Készült a 
VMSZ felkérésére 2007. jan. 12-én)   |