Hódi Sándor

Média és közélet a Délvidéken 2007-ben

Nehéz a vajdasági magyarság közéleti helyzetéről, kultúrájáról izoláltan, önmagában véve beszélni, hiszen a médiában és a közbeszédben többnyire ugyanaz visszhangzik, ami Budapesten vagy Belgrádban történik/elhangzik. Továbbá, ami a lényeget illeti, ugyanazok a tulajdonságok jellemzőek a délvidéki magyar médiára is, mint ami mindenütt a világon.

Anélkül, hogy a médiahelyzet hosszas elemzésébe fognék, amiről már sok rosszat elmondtak és leírtak, az én „látleletem” abban különbözik a többitől, hogy amíg a médiaszakértők általában a túlpolitizáltságban, a média sokszínűségének és függetlenségének a hiányában látják a problémát, ami állítólag törvényekkel orvosolható, én a reményét sem látom annak, hogy ez a helyzet megváltozzon. Pontosabban a problémának van megoldása, és az idő hamarosan meg is oldja, magának a médiabirodalomnak a felszámolásával. A digitális műsorsugárzás kiszélesítésével, a világhálóval, a különböző portálok, honlapok, hálózatok megjelenésével a médiaguruk nem lesznek abban a kiváltságos helyzetben, hogy politikai alku tárgyává tegyék a tájékoztatást.

A politika ma kíméletlenül maga alá gyűri a médiát, s ezáltal meghatározza a közbeszédet és a nyilvánosságot. A tömegkommunikáció-kutatásnak ugyanakkor elég nagy irodalma van, szociológusok, politológusok, pszichológusok sora kutatja világszerte, hogy a televízió, a rádió és a sajtó miképpen járul hozzá a nyilvánosság és a kulturális környezet formálódásához. Sokan közülük – a tapasztaltak alapján – egyenesen a kulturális környezet védelmének szükségességéről beszélnek.

Mi tagadás, a demokrácia és a média-nyilvánosság állapotát illetően a helyzet csakugyan kétségbeejtő. A felnőtt lakosság Szerbia után Magyarországon nézi legtöbbet a tévét. Nem véletlen, hogy itt a legnagyobb a zűrzavar az emberek fejében, itt rágódnak az emberek legtöbbet olyan gumicsontokon, ami nem viszi őket előbbre. Persze az állandó hivatkozási alapul szolgáló nyugati demokrácia sem mentes minden problémától. A média ott is látszat- és illúzióvilágban tartja az embereket, akik igénytelen szellemiségű filmekkel töltik estéiket a televízió előtt. A kultúra nevében olyan szellemi termékekkel traktálják őket ott is, amelyek a lélek számára semmiféle maradandó értékkel nem rendelkeznek, nem készíti fel az embereket sem a siker, sem a bukás elviselésére, testi és lelki erőpróbákra, még kevésbé a nehézségek legyőzésére.

A mi helyzetünk annyival rosszabb, hogy nekünk sokkal nagyobb szükségünk lenne a hiányolt éltető szellemi közegre, a testi és lelki erőpróbákra való felkészítésre, hiszen itt a kihagyott lehetőségek és elmulasztott életesélyek sokkal nyilvánvalóbbak és fájóbbak mint Nyugaton. Ebből kifolyólag az emberek a becsapottnak érzik magukat. Okkal és joggal, hiszen az, amit  demokratikus átalakulás címén le akarnak nyomni a torkukon, nem egyéb mint a sajtó és a média képi csalásába burkolt sarlatánság.

A mindennapokba belevesző beteljesületlen élet réme egyaránt sújtja az embereket a világon csaknem mindenütt. Itt azonban, a posztkommunista országokban, késhegyre menő harc folyik azért, hogy az új milliárdosok, a rendszerváltoztatás előtti időből áthozott, s ma is működő gazdasági, politikai, kulturális, média és titkosszolgálati érdekszövetség becsapja és kifossza az embereket, elterelje figyelmüket vesztett pozíciójukról és romló kilátásaikról.

Olvasom például, hogy mind az öt magyarországi parlamenti párt a „konstruktív párbeszéd” évét várja 2007-től: „koalíciós együttműködésről”, „közös erőfeszítésről”, „érdemi egyeztetésről” beszélnek. És miközben így vizionálnak a szebb jövőről, a naponta több millió forinttal gazdagodó „nyertesek", és a lecsúszó, meglopott, becsapott széles néprétegek abszurd szappanoperája zajlik a médiában a szemünk előtt. Tizenhat évvel a rendszerváltás, két évvel az Európai Unióhoz való csatlakozás után az ígért általános jólét és valódi demokrácia helyett, kevesek mesebeli gazdagsága és a többség nyomora néznek egymással farkasszemet! Ez bizony a média aktív közreműködése nélkül nem lett volna lehetséges. A bérces Balkánon ennél nagyobb galádságok is történtek.  Gondoljunk csak arra, hogyan ugrasztotta egymásnak a média a korábban békésen együtt élő népeket. Ezeknek a történéseknek a tükrében a délvidéki magyar médiát „cikizni”, úgy érzem, szánalmas kisszerűség lenne.

Nem mintha nem lenne mit a saját portánkon söprögetni. A délvidéki magyar média sem tudott soha a politikai széljárásoknak ellenállni. Amikor nagy szükség lett volna rá, támogatás helyett az akkori hatalmasságok kegyeit kereste, a kisebbségi pártok felett, a magyarság önszerveződés ellenében kreálta a politikát. Ma, amikor önszerveződési esélyeink többnyire kútba estek, feleslegesen exponálja magát nem létező pártok életbetartásával, az „együttműködés” szorgalmazásával és az üresjáratú kisebbségpolitika favorizálásával.

Közéletünket, lelkületünket, szellemiségünket tekintve nem léteznek trianoni határok. Egyazon kultúra szellemi befolyása alatt élünk valamennyien, határon innen és túl. Lehet persze akadékoskodni, hogy mi a délvidéken így, ők meg odaát amúgy. Lehet szavakkal és díszletekkel manipulálni, ez azonban a lényegen semmit sem változtat – a magyar cselekvésképtelenség napnál világosabban jelzi, hogy valamennyien ugyanannak az életérzésnek a foglyai vagyunk, ugyanabban az alagútban járunk.

Közéletünk legárulkodóbb sajátossága a vajdasági magyarság hajléktalansága. Ez a hajléktalanság egyazon tőről fakad a magyar nép legfőbb gondjával-bajával, ami meglátásom szerint abban rejlik, hogy az Európai Unióban sem tudott még igazán otthont és hazát teremteni magának. A valóságot lehet jóságos álarcba bújtatni, lehet demokráciát, szólásszabadságot, dübörgő gazdaságot, szép új világot hazudni, ettől azonban az otthontalanság még otthontalanság marad határokon innen és túl, bár korántsem azonos fajsúlyú gondokat okozva. De jelentsen ez a jövő szempontjából inkább izgalmas kihívást számunkra, semmint csalódottságot.

Készült 2007. január 7-én a Civil Fórum (Magyar Fantom) felkérésére