Hódi Sándor
ÖNÁLTATÁS NÉLKÜL
Egyre figyeljük a magyarországi
választási cirkuszt, amelyben a Kárpát-medencei magyarság helyzetére, a
kisebbségek jövőjére, a nemzet távlataira vonatkozóan alig hallható egy-két
értelmes mondat, nemhogy felhívás, program. A 14. havi nyugdíjon kívül nem
hallunk semmit. Pontosabban, dúl a lélektani háború, amely arra megy ki, hogy az
esélyes pártok megmutassák: ki a gyenge, s ki az erős. Ettől a féloldalas
nekifeszüléstől a határon túli magyarság nem sokat remélhet.
A magyar valóság alapos ismerete nélkül is látni, hogy egyre többen vannak azok,
akik elégedetlenek a hátuk mögött álló 15 évvel. A rendszerváltás kárvallottjai
négyévente eldöntik a választások kimenetelét. Érthetően a változáshoz fűznek
mindig nagyobb reményt. Erre most is számítani lehet. Nem árt hangsúlyoznunk,
hogy az elégedetlenség elsősorban anyagi, és nem politikai vagy ideológiai
természetű. A nemzeti kérdés, a Kárpát-medencei magyarság helyzete, további
sorsa a magyar választópolgárok többségét nem nagyon érdekli. Ellentétben a
határon túli magyar közösségekkel, amelyek minden nyomorúságuk mellett és
ellenére a nemzet „talpra állását” vitális fontosságúnak érzik.
Az anyaország és az elcsatolt nemzetrészek tehát – sem érzelmi, sem tudati
szinten – „nem egy húron pendülnek”. Ez a magyarázata a kölcsönös
értetlenkedésnek és az utóbbi időben tapasztalható „elhidegülésnek”. Az előbbiek
nem méltányolják eléggé a kisebbségi sorban élő nemzettársaik
autonómiatörekvéseit, nemzeti önrendelkezési igényét, az utóbbiak viszont
gyakran önzést látnak ott is, ahol az emberekből az egzisztenciális
bizonytalanság és félelem beszél.
Ezt a tudati meghasonlást sokan a szerencsétlen kimenetelű decemberi
népszavazástól eredeztetik. Tévesen, mert már az első lépést elvétettük 15 évvel
ezelőtt. A rendszerváltás idején a magyarság egy rosszul értelmezett túlélési
stratégiát fogadott el, amelyben a tevőleges cselekvésnek, a közösségi érdekek
megjelenítésének nincs helye. Szinte bárgyúan hiszékenynek és önfeladónak
bizonyult nép, amikor hagyta magát azzal ámítani, hogy a gulyáskommunizmust
többpártrendszerrel automatikusan a jóléti demokrácia váltja fel.
A kollektív tudat szintjén lényegi elmozdulás nem történt, egyedül a
csalódottság növekedett. A gulyáskommunizmus talán még ma is megfelelne a
többségnek, ha a gazdaság nem ment volna csődbe. De csődbe ment, és azóta óriási
külföldi adósság halmozódott föl. (Zárójelben: Egyetlen hónap alatt Magyarország
államadóssága 377, 8 milliárd forinttal nőtt. Ez az ablakon kidobott pénz –
alapul véve, hogy a Szülőföld Alapnak a 2005. évben 1 milliárd forint állt
rendelkezésére – háromszázhetvenhét évig elegendő lenne a határon túli magyarság
hasonló nagyságrendű támogatásához!). Az államadósságból és az elavult
társadalmi struktúrából adódó gazdasági kényszerek – akár a jobboldal kerül
hatalomra, akár a bal –, olymértékben korlátozzák a mindenkori új hatalom
cselekvési lehetőségeit, hogy az négy év múlva menthetetlenül belebukik.
Nagy meglepetés tehát nem várható.
Abban a vonatkozásban sem, hogy a szűkös anyagi erőforrásokkal és
médiakapcsolatokkal rendelkező kis pártoknak vajmi kevés lehetőségük lesz arra,
hogy saját véleményüket eljuttassák a választókhoz, és képesek legyenek
befolyásolni azok döntését. Pedig nélkülünk aligha képzelhető el az érdemi
kormányváltás, hiszen amíg két párt fej-fej mellett versenyez a hatalomért, nagy
politikai mozgástér nincs. Ráadásul egyre nehezebb lesz a megizmosodó politikai
oligarchiától megszabadulni.
Akármelyik oldal kerüljön is hatalomra, bizonyos, hogy a bennünket,
kisebbségeket érintő sorskérdésekben nem úgy gondolkodnak, mint mi. Vonatkozik
ez a jobboldalra is, amely szóhasználatában ugyan nemzeti, és talán szándékát
sem lehet elvitatni, érdemben azonban nem sokat tett annak érdekében, hogy a
Trianonban széttagolt magyar nemzetrészek saját döntési jogkörre és hatáskörre
tegyenek szert. A jelen történelmi helyzetben ugyanis a magyar közösségek által
működtetett saját intézményrendszer; önkormányzatok, autonómiaformák jelentik az
alfáját és omegáját mindennek. Ennek a megteremtésére irányuló törekvésnek a
függvényében lehet nemzeti kormányról, vagy „nemzetellenességről” beszélni.
Lehet azon vitatkozni, hogy az autonómiatörekvésekből mit és mennyit lehetett
volna az elmúlt másfél évtized alatt megvalósítani. A probléma az, hogy az
autonómiák ügyét tevőlegesen egyetlen magyar kormány sem vállalta föl. Persze
nemcsak az autonómia ügyét söpörték szőnyeg alá. Otthon is lett volna tennivaló
bőven. Csendben elszabotálták a múlttal való szembenézést, az ügynöktörvényt,
minden próbálkozást, amely a nemzet magára találását, ne mondjam, „talpra
állását” szolgálta volna.
Eltekintve attól, hogy a pipogya külpolitika a határon túli magyar nemzeti
közösségek helyzetén érdemben nem tudott változtatni, a magyarországi
választások kimenetele nem marad ránk nézve politikai következmények nélkül. Az
idők tanúsága szerint a választások kimenetelétől függően átstrukturálódik a
kisebbségi pártklientúra, amely fokozza a torzsalkodást a kisebbségek soraiban.
Ez a beavatkozás néha olyan látványos és durva, hogy értelmetlenné teszi a
politikai küzdelmet és helyállást. Félő, hogy ez a gyakorlat mindaddig nem fog
megváltozni, amíg nem lesz nemzetstratégia, és a mindenkori magyar kormány nem
ennek megvalósításhoz keresi szövetségeseit.
Mindenek ellenére felmerül a
kérdés, hogy a majdan fölálló új parlament és kormány rövid és hosszabb távon
mit tehet, mit kellene tennie a határon túli magyarság érdekében?
Jó lenne véget vetni az autonómiák ügyében tapasztalható sunyításnak és
hezitálásnak. Állítsa a magyar diplomácia ezt a kérdést tevékenységének a
homlokterébe. Napnál világosabb, hogy a kisebbségek helyzetét rendezni kell
Európában, mert ez kardinális fontosságú a biztonság és stabilitás
szempontjából, ráadásul Magyarország közvetlenül érintett ennek a kérdésnek a
megoldásában. Néhány magyar képviselő kivételesen sokat fáradozik a kisebbségek
ügyében, ennél azonban többre – kormányprogramra van szükség.
Napnál világosabb, hogy a kisebbségek önálló döntési jogköre, a magyar
közösségek által működtetett intézményrendszerek – önkormányzatok,
autonómiaformák – nélkül azokat az uniós támogatásokat sem tudjuk megszerezni és
javunkra fordítani, amelyekre talán reális esély mutatkozik. Nagyon itt van már
az ideje egy igazi, felvilágosult rendszerváltásnak, amely egy helyben topogás
helyett tud és mer élni a történelmi lehetőségekkel.
Van persze bőven söpörni való a saját portánkon is. Sokan még mindig nem akarják
tudomásul venni, hogy önkormányzatok nélkül nincs egyelőség, az autonóm
adminisztrációs terület létrehozása nélkül nincs jövő. Minden egyéb önáltatás és
mellébeszélés. Ott is, itt is.
Magyar Szó, 2006. február 23.
|