Az értékek fontossága

Az európai gondolkodásmódban évszázadok óta legfőbb társadalmi értékek: a szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezeket az értékeket sokan a francia forradalomtól eredeztetik, valójában sokkal régebbi keletűek, a keresztény vallási tradíciókban gyökereznek.

Mit jelentenek ezek az értékek a régióban élő népek számára?  Vajon ezek számítanak-e  az elsőrendű, a legfontosabb értéknek, vagy más-más értékek állnak a különböző népek gondolkodásmódjának a középpontjában? Mennyire van jelen a szeretet értéke? A család fontosságának a felismerése? Az önmegvalósítás, az egyéni érdekek érvényesítése? Az anyagi jólét iránti igény? A munkának, a tudásnak és a szakértelemnek a társadalmi megbecsülése? Az egészség megőrzésére való törekvés?

Jó volna tudni, milyen értékek vezérlik az embereket akkor, amikor társadalmi helyzetükről, lakóhelyükről, nemzetükről, más etnikumokkal való kapcsolataikról, jövőjükről gondolkodnak. Mit tartanak fontosnak az életben? Mi határozza meg életstratégiájukat és döntéseiket? 

Fontos lehet ezekben a kérdésekben tisztán látnunk azért is, mert a különböző értékek megvalósítása bizonyos mértékben gátolja egymást. Sok esetben a nem megfelelő értékválasztás vagy az értékek zavara jelenti a gazdasági felemelkedés és a társadalmi megújulás legfőbb akadályát.

Értékek fontossága a régióban

Az értékek vizsgálatával kapcsolatos kérdésünk így hangzott: "Mennyire tekinti fontosnak az életben az alábbi értékeket? 1- családi élet, 2 - szeretet, 3 - egészség, 4 - anyagi jólét, 5 - önmegvalósítás, 6 - munka, 7 - tudás, szakértelem, 8 - szabadság, 9 - közbiztonság, 10 - egyenlőség. Osztályozza őket 1-től 10-ig úgy, hogy a legmagasabb osztályzat a 10-es!"

A kérdésre kapott válaszokból először is az állapítható meg, hogy mind a tíz felkínált értéket igen magasan pontozták a régió lakói. Az elérhető maximális pontszámot (906x10=9060) alapul véve az első helyen 98 százalékkal az egészség áll, a tizedik helyen 84 százalékkal az önmegvalósítás. A különbség az első és az utolsó helyen levő érték között mindössze 14 százalék.

Az elért pontszámok alapján a felsorolt értékekre vonatkozóan az alábbi sorrendet kaptuk:

1. egészség 

2. családi élet  

3. szeretet 

4. közbiztonság 

5. szabadság

6. egyenlőség

7. anyagi jólét 

8. önmegvalósítás

9. tudás

10. munka

A szabadság és egyenlőség nem szerepel a legfontosabb három érték között, mindkét érték a középmezőnyben helyezkedik el az 5. és a 6. helyen. Tekintettel arra, hogy az értékek rangsorában az anyagi jólét a 7., az önmegvalósítás pedig  10. helyre került, a családi élet és a szeretet viszont az 1. és a 2. helyen áll, arra kell gondolnunk, hogy a régióban az emberek gondolkodásmódjára a hagyományos konzervatív szemlélet jellemző, nem hatja még át a Nyugatról beáradó individualizmus eszméje. A tudásnak és a munkának viszont (nyilván a kommunizmus örökségeként) látnivalón nincs nagy becsülete a térségben, az értékek rangsorában a 8. és 9. helyen szerepelnek.

Örvendetes, hogy az emberek mindennél nagyobb fontosságot tulajdonítanak az egészségnek. Ennek a körülménynek az átlagéletkor meghosszabbítása és az életminőség javítása szempontjából kulcsfontosságú jelentősége van. Ismeretes, hogy az átlagéletkor 10 évvel alacsonyabb a vizsgált térségben, mint a nyugati országokban, itt terjedtek el legjobban a szenvedélybetegségek, és itt követnek el legtöbb öngyilkosságot a világon.

 67. táblázat

Az értékek rangsorában az igen előkelő 4. helyre került a közbiztonság iránti igény. Ez a felértékelődés arra enged következtetni, hogy a korábbiakhoz képest súlyosan romlottak a közállapotok, az emberek veszélyeztetve érzik magukat. Ha meggondoljuk, hogy a közbiztonság mint érték megelőzi a szabadság és egyenlőség eszméjét is, ennek a fenyegetettségnek a mértékéről némi fogalmat alkothatunk magunknak. 

68. táblázat

A magyarok esetében az értéksorrend a régió értéksorrendjétől nem nagyon tér el. A rangsorolás mellett nagyfokú megegyezés mutatkozik az egyes értékeknek tulajdonított fontosság tekintetében is, azzal az elhanyagolható különbséggel, hogy némely esetben (családi élet, közbiztonság, szabadság, anyagi jólét, munka) ezen értékek fontossága a régió átlagértékeihez képest 1 százalékkal csökken.  

A románok értékszemlélete jelentősen eltér a magyarok szemléletmódjától és a régiós átlagértékektől. Az értékek rangsorolásában az egészség helyett a szabadság áll az első helyen, amit a románok 6 százalékkal magasabbra értékelnek a régió népeinél. De 8 százalékkal többre tartják az egyenlőséget is, 6 százalékkal a munkát, 5 százalékkal az önmegvalósítást, 3 százalékkal a közbiztonságot, 3 százalékkal a tudást, és 1-1 százalékkal a családi életet és az anyagi jólétet.  Az egészséget viszont 10, a szeretetet pedig 2 százalékkal kevesebbre taksálják a régiós átlagértéknél.

A szerbek értéksorrendje nagyjából megegyezik a régiós sorrenddel, azzal a különbséggel, hogy az egyenlőség a hatodikról a kilencedik helyre kerül. Az értékek fontossága terén 99 százalékkal az egészség áll az első helyen, ami 1 százalékkal magasabb a régiós értéknél. Az egészség után a családi élet következik, amelynek az értékelése megfelel a régiós átlagértéknek, ugyanez vonatkozik a közbiztonság fontosságának a megítélésére is. A többi érték viszont néhány százalékkal magasabb, de többnyire inkább alatta marad a régiós értékeknek.

Az egészség (96), a családi élet (95), a szeretet (96) és a közbiztonság (92 százalék) a szlovákok csoportjában is az első négy helyen áll. A szabadság és egyenlőség a régiólistához viszonyítva hátrább kerül az értékek ranglistáján. Az utóbbi (79 százalékkal) az utolsó helyen osztozik az önmegvalósítással. A szlovákok a munkát és a tudást is kevésbé tekintik olyan fontosnak, mint ahogyan azt a régió többsége. 

A cigányok igen nagy fontosságot tulajdonítanak minden társadalmi értéknek. Legtöbbre a családi életet, az egészséget és a szabadságot tartják (mindhárom 97 százalék). Az értékranglista negyedik helyén a közbiztonság áll (94 százalékkal), az ötödiken az anyagi jólét (92 százalék), a hatodikon a szeretet (91 százalék), a hetediken az egyenlőség (90 százalék), a nyolcadikon az önmegvalósítás (89 százalék), a kilencediken a tudás (86 százalék), és a sort a (85 százalékkal) a munka zárja. 

Meglepő, hogy a régió más népeihez viszonyítva a cigányok milyen nagy fontosságot tulajdonítanak a szabadságnak. Figyelmet érdemlő körülmény az is, hogy a cigányok értékszemlélete lényeges vonásait tekintve nem különbözik a régió más népeinek az értékszemléletétől: az életben ugyanazoknak az értékeknek tulajdonítanak nagy fontosságot, aminek a többi népek. Sőt, némely népnél talán még nagyobb fontosságot is. 

Értékek fontossága Vajdaságban 

Fentebb láttuk, hogy a régió szintjén milyen fontosságot tulajdonítanak egyes népek a különböző értékeknek. Ezekből az adatokból azonban nem derül ki, hogy mi a helyzet konkrétan a vajdasági magyarokkal: Mit tekintenek fontosnak az életben? Milyen eszmények vezérlik őket? Korántsem biztos ugyanis, hogy a Magyarországon, Romániában és Szerbiában élő magyarok hasonlóképpen gondolkodnak mindenben. Vonatkozik ez természetesen az egy régióban élő, de egymástól országhatárokkal elválasztott más népekre is. 

69. táblázat

Az egészség, a családi élet és a szeretet a vajdasági magyarok értékválasztásában is az első három helyen áll. Ebben teljes a megegyezés az euró-régiós értékekkel. A 2000-es felmérésben részt vevő vajdasági magyarok esetében 1 százalékkal alacsonyabbak ugyan ezek az értékek az 1997-es vizsgálatban részt vett magyarok eredményeihez képest, de ez elhanyagolható különbség. Egyébként a vajdasági magyarok a régiós értékekhez viszonyítva mintha kevésbé tartanák fontosnak a többi társadalmi értéket. Így például a közbiztonság a korábbi - 1997-es - magyar felmérésben kapott 91 százalék helyett itt csak 83 százalékkal szerepel, a szabadság 90 helyett 87, az egyenlőség 87 helyett 83, az anyagi jólét 86 helyett 80, a tudás és szakértelem 86 helyett 81, a munka 84 helyett 78, az önmegvalósítás pedig - amely a vajdasági magyarok esetében is az utolsó helyen áll - 84 százalék helyett 77 százalékot kapott. Az átlagot tekintve a különbség az értékek fontosságának megítélésében mintegy 5 százalék, amit aligha lehet a véletlennel magyarázni. 

Talán többet megtudunk ennek a különbségnek a hátteréről, ha a vajdasági magyarok eredményeit összevetjük a vajdasági szerbek 2000. évi felmérési eredményeivel. 

Az egészség a szerbek számára is a legfontosabb érték (96), amit a családi élet (90) és a szabadság (90) követ. Ezek 3, 5, illetve 4 százalékkal alacsonyabb értékek, mint a szerbekre vonatkozó 1997-es felmérési eredmények. Még nagyobb eltérés figyelhető meg a többi társadalmi érték esetében. A szeretet 17, a munka 9, a tudás 8, a közbiztonság 6, az anyagi jólét 6, az önmegvalósítás 5, az egyenlőség 4 százalékkal csökkent. 

A helyzet tehát a szerbekkel ugyanaz, mint a vajdasági magyarok esetében: mintha a társadalmi értékek fontossága valamelyest csökkent volna mind a két népcsoport szemében. Ami a vajdasági magyarok és szerbek értékválasztását illeti nagyfokú hasonlóság figyelhető meg közöttük. Ez nemcsak az értékrangsorra vonatkozik, hanem az egyes értékek fontosságának megítélésére is. Az etnikai sajátosságok azonban megőrződnek. A szerbek a szabadságot fontosabbnak tekintik mint a magyarok, míg a szeretetet kevesebbre értékelik. A tudásról, munkáról és önmegvalósításról viszont egyformán vélekednek, a vajdasági szerbek is, magyarok is, ezeket az értékeket tartják legkevesebbre.

Eltöprenghetünk azon, hogy miért épp a munkának, a tudásnak és szakértelemnek van a legkevesebb értéke, de ismerve a volt szocialista társadalmak értékrendszerét, aligha van mit csodálkoznunk ezen.

A szolidaritás szintjei

Az emberek szolidaritás alatt általában jótékonykodást értenek, együttérzést, segítőkészséget. Pszichológiai értelemben a kifejezés sokkal többet jelent ennél. A szolidaritás a tudatos és érzelemmel átélt érdekazonosság, amely a társas élet alapját jelenti.

Az emberi élet társas jellegénél fogva a szolidaritás különböző köreit különböztethetjük meg a zárt kis köröktől kezdve, mint amilyen a család, a tágasabb  kapcsolatformákon át (rokonság, barátok, szomszédok, munkatársak, ismerősök) az egész országra kiterjedő szerveződési szintekig (humanitárius szervezetek, pártok) sőt azon is túl (egyház, nemzeti közösség) egészen a "nagyvilágig".

Az emberek, bár részesei ezeknek a kapcsolatoknak, nem mindig ismerik fel a másokkal való érdekazonosságukat. Nincsenek mindig tisztában azzal, hogy a közösségek, a helyzetek szülte vagy az önként vállalt életkeretek milyen előnyökkel és hátrányokkal járnak számukra. Figyelmük többnyire csak a saját családjukra terjed ki,  némelyek törődnek hozzátartozóikkal is, ápolják vérségi kapcsolataikat, igyekszenek jó viszonyba lenni  szomszédaikkal, munkatársakkal, tisztelik honfitársaikat, nemzettársaikat. Általában véve azonban inkább az a tendencia figyelhető meg, hogy az azonosulás körei mindinkább beszűkülnek, olyannyira, hogy egyre többen kizárólag már csak önmagukkal törődnek.

Az individualizmus térhódításával az önzés válik uralkodó magatartásformává,  ami magával vonja a társadalom atomizálódását és a szolidaritás megszűnését. Általános pszichológiai tapasztalat, hogy ez a folyamat a személyiség károsodásával és a társadalom súlyos funkciózavaraival (devianciák, elöregedés, népességcsökkenés) jár együtt.

A társadalom akkor néz ígéretes jövő elé, ha az emberi kapcsolatok sokszínűek, a szolidaritás különböző körei keresztbe-kasul átszövik a mindennapi életet a családtól az ismerősökig, a szomszédoktól az állami intézményekig, az egyháztól a nemzeti közösségig, a honfitársakkal való azonosulástól az egyetemes emberi szolidaritásig.

Vajon mi a helyzet a szolidaritás terén Délvidéken? Milyen mértékben azonosulnak az itt élő lakosok a szolidaritás különböző köreivel? Milyen mértékben van jelen a közös sorstudat az egyes tájegységekben és népekben? Van-e valamilyen különbség a szolidaritás mélységének és különböző szintjeinek a tekintetében az egyes népek között?

A szolidaritásra vonatkozó kérdésünk így hangzott: Véleménye szerint mennyire számíthat az ember mások segítségére, ha bajba kerül: 1 - a családjára, 2 - rokonaira, 3 - barátaira, 4 - ismerőseire, 5 - szomszédaira, 6 - az állami intézményekre, 7 - a humanitárius szervezetekre, 8 - az egyházra, 9 - valamely pártra, 10 - saját nemzettársaira, 11 - honfitársaira, 12 - vagy csak magában bízhat? Válaszlehetőségek: 1 - nem számíthat, 2 - olykor igen, 3 - igen, számíthat, x - egyéb válasz. 

70. táblázat

Az első jellemző, amely az adatokra rápillantva is szembetűnő: az emberek - nemzetiségükre való tekintet nélkül - elementáris erővel kötődnek a családhoz, a család jelenti számukra a legfontosabb szolidaritási keretet, gyakorlatilag az egyetlen "túlélési esélyt". A magyarok 86, a szerbek 75, a romák 88, az egyéb nemzetiségűek csoportjában 77 százalék azoknak az aránya, akik szerint nehéz helyzetében az ember számíthat családja megértésére és segítségére. 

A család központi szerepét önmagukban véve már ezek a magas arányszámok is jelzik. De azt, hogy milyen fontos a család az emberek számára, mennyire ez jelenti az egyetlen támaszt és biztonságforrást, csak akkor látjuk igazán, ha a családra vonatkozó válaszokat összevetjük a szolidaritás más mutatóival. A család fontossága a különféle szolidaritási szintekből olyan erővel emelkedik ki, hogy joggal feltételezhetjük: minden, ami a családot bármilyen módon fenyegeti, az az emberek alapvető biztonságérzetét veszélyezteti.

A szolidaritás következő szintje, amely fontos értékorientációkat sejtet, a rokonok és barátok köre.  Korántsem olyan jellegű és fontosságú viszonyokról van szó, mint a család esetében, egyik sem képes a családhoz fűzött reményeket akár csak megközelítő szinten is átvállalni, a megkérdezettek egyharmada számára azonban ezek mégis fontos támaszt jelentenek, az azonos érdekek átélésének és megjelenítésének a lehetőségét jelentik.

Régebben a rokonság vélhetően sokkal fontosabb szerepet játszott az emberek életében, mint manapság. Ez idő szerint Vajdaságban a népesség egyharmada tulajdonít neki fontosságot, s e téren az egyes nemzeti közösségek között nincs különbség. Arra a kérdésre, hogy az ember számíthat-e rokonai segítségére, ha bajban van, a magyarok 33, a szerbek 32, a romák 37, az egyéb nemzetiségűek 41 százaléka válaszolt igennel.

A barátokkal kapcsolatos szolidaritásérzés valamelyest erősebb a rokonságénál. A magyarok 45, a szerbek 34, a romák 47, az egyéb nemzetiségűek 27 százaléka számít a baráti segítségnyújtásra.

A többi kapcsolatformáról elmondhatjuk, hogy általában véve nem jelentenek hátteret, támaszt, érzelmi bázist az emberek számára. A szolidaritásra vonatkozó alacsony százalékos értékekből ítélve arra kell gondolnunk, hogy elvesztették személyre szóló jellegüket, ezért az emberek nem élik meg érdek- és érzelmi közösségként őket. Lássuk őket sorjában. 

Az ismerősökre és a szomszédokra nem nagyon lehet számítani. A magyarok 12, a szerbek 10, a romák 4, az egyéb nemzetiségűek 18 százaléka adott erre vonatkozóan pozitív választ. A szomszédokban mintha egy árnyalattal talán jobban bíznak a térség lakói: a magyarok 14, a szerbek 18, a romák 6, az egyéb nemzetiségűek 18 százaléka számít szomszédja segítségére, ha bajban van.

Elgondolkodtató, hogy az állami intézmények mennyire nem töltik be szerepüket: mennyire nem képviselik, illetve milyen áttételesen és elvont szinten képviselik a polgárok érdekeit. A felmérésben részt vevő szerbek 8, a magyarok és az egyéb nemzetiségűek 5 - 5 százaléka szerint számíthat a bajba került ember az állami intézmények megértésére. A cigányok között pedig éppenséggel nem akadt senki, aki az állami intézmények segítségében reménykedne. Úgy látszik, a cigányok tapasztalatai e téren még rosszabbak, mint más népeké. 

Gyakorlatilag az állami intézményekre sem számít már senki, de ennél is kiábrándítóbb a helyzet azokkal az intézményekkel és szervezetekkel kapcsolatosan, amelyek létének kifejezetten a szolidaritás ad értelmet, hiszen azért hozták létre ezeket, hogy a nehéz helyzetbe került emberek segítéségére legyenek. Arra a kérdésre például, hogy az ember mennyire számíthat a humanitárius szervezetekre, a magyarok 6, a szerbek 7, a romák 2, az egyéb nemzetiségűek 5 százaléka adott pozitív választ. Nem csalás, nem ámítás, a térség lakóinak a 95 százaléka szerint a humanitárius szervezetek nem érnek semmit. Felmerül a kérdés, ha a humanitárius szervezetek működésével kapcsolatban ilyen rossz vélemény él az emberekben, vajon miért is vannak? Milyen szerepet töltenek be a társadalom életében? Ennek a kérdésnek a tisztázása külön kutatást érdemelne. 

Az egyház segítőkészségéről sincsenek sokkal jobb véleménnyel az emberek. A megkérdezett magyarok 10, a szerbek 11, a romák 6, az egyéb nemzetiségűek 9 százaléka szerint számíthat az ember az egyház segítségére.

A negatív megítélést illetően a pálmát azonban kétségkívül a pártok viszik el. A megkérdezett magyarok 99 százaléka szerint nem lehet a pártokra számítani. Százból mindössze egy ember akad, aki erről másként vélekedik. Más népek véleménye sem jobb a pártokról: a szerbek 7, a romák 6, az egyéb nemzetiségűek 9 százaléka vélte úgy, hogy szorult helyzetben segítségére lehet valamely párt. Ehhez képest meglepő, hogy milyen szép számban voltak emberek, akiknek a kommunista időkben sikerült kamatoztatniuk párttagságukat, és e téren a helyzet mit sem változott. Igaz, a pártokból aligha a bajba jutott emberek húztak hasznot. 

Sokan azt gondolják, hogy a nemzeti szolidaritásérzés az egyik legmélyebb és legáltalánosabb jelenség. Nos, felmérési adataink szerint ez a feltevés nehezen állja meg a helyét, legalábbis, ami a vajdasági magyarokat illeti. A nemzeti közösség ez idő tájt nem jelent sem megélhetési, sem szolidaritási közösséget, holott a funkciója ez lenne. De nem jobb a nemzeti közösségnek a megítélése a szerbek szemében sem, ők sem fűznek hozzá nagy reményeket a bajba jutott, segítségre szoruló ember szemszögéből. 

Ahogyan a nemzet nem jelent megélhető közösséget az emberek számára, az ún. hazafias érzésekkel sem lehet menni semmire. Az egyazon hazában élő polgártársak, bár a kölcsönös függőség és kötődés állami szinten elvileg fennáll közöttük, a mindennapok valóságában nem számítanak egymásra. 

A nemzettársak és a honfitársak segítőkészségének a megítélésében az egyes nációk között nem mutatkozik semminemű különbség. A megkérdezett magyarok 7-7, a szerbek 9 -9 százaléka adott pozitív választ a kérdésre, míg a magyarok 93, illetve a szerbek 91 százaléka úgy véli, hogy ha bajba kerül, nem számíthat sem nemzettársainak, sem honfitársainak a segítségére.

Hasonlóképpen vélekednek nemzettársaik segítőkészségéről a romák is, a válaszolók 8 százaléka táplál vérmes reményeket más cigányokkal szemben, míg 92 százalékuk osztja a magyarok és szerbek kétségeit. ők még kevésbé bíznak a honfitársaik segítőkészségében, mindössze 2 százalék adott ilyen értelmű választ, ami alatta marad a statisztikai hibahatárnak. 

Felmérési eredményeink szerint Vajdaságban a társadalmi szolidaritás körei eléggé beszűkültek, leépültek, kiüresedtek. A vizsgálatban részt vevők abszolút többsége azon a véleményen van, hogy az ember, ha bajba kerül, csak magában bízhat: a magyarok 64, a szerbek 86, a cigányok 88, az egyéb nemzetiségűek 91 százaléka adott ilyen értelmű választ. 

Úgy tűnik, hogy az individualizálódás elérte térségünket. Az egyéni  küzdés és verseny, az egyéni érvényesülési vágy a közösségi összetartozás ellenében tud csak érvényesülni. Ebben a helyzetben a szolidaritás értelmetlenné válik, hiszen az a potenciális versenytárs pozícióját erősíti.  Az ún. modern társadalmak csak az individuális eredményeket értékelik, amelyhez (látszólag) szükségtelen a többi azonos sorsú és azonos törekvésű ember áldozatvállalása, szolidaritása. A sikerhez látszólag nincs szükség együtt küzdő szövetségesekre vagy együttérzésre, valójában az anyagi előnyök, a karrier, az individuális teljesítmények mögött mindig mások áldozatvállalása rejlik, csak ezt másként nevezik. Az áldozatvállalásra a veszteseket rendszerint külső nyomás készteti vagy kényszeríti, olyan törvényekkel, amelyek partikuláris érdekeket neveznek ki (hamisítanak) közös érdekké, esetleg egyetemes emberi érdekké.

A nemzet, vallás, család hármas hagyományos társadalomformáló és társadalom-fenntartó oszlopából kettő hiányzik, csak a család áll stabilan a helyén. Ki tudja, meddig még? 

Ahhoz, hogy az emberek egybehangzó közösséget vállaljanak valamivel, valamilyen külső nyomásra van szükség, amely az összetartozás érzését tudatossá teszi bennük. Úgy tűnik, hogy abban a vegyes lakosságú térségben, amelyben vizsgálatunkat végzetük, az életmódot és életvitelt illetően hasonló nyomás nehezedik az emberekre, ezért azonos módon reagálnak sok mindenre. Hasonló szolidaritási hiány tapasztalható a közösségi lét különböző szintjein minden etnikai csoport esetében.

Az emberek ismerik a társadalmi csoportszolidaritás elvét, ez az elv azonban gyakorlati megvalósulása során személytelenné válik, és oly mértékben absztrahálódik, hogy elveszti mozgósító, cselekvést igénylő szerepét. Magyarán: a társadalom konkrét emberek együttműködése, önszerveződése helyett absztrakt emberekre épít, így az elvont emberrel való szolidaritás kerül a konkrétan segítségre szoruló ember helyébe.

Absztrakt emberekkel nem lehet közösséget vállalni, ezért marad a család, mint zárt közösség, szinte az egyedüli háttér és bázis, amely értelmet és tartalmat ad az egymásért való élésnek, a munkának, a küzdésnek.

Bár az individualizmusnak és a vele karöltve előretörő farkastörvényeknek aligha lehet gátat szabni, nem árt ismételten leszögeznünk, hogy csak az érdekazonosság felismerése, a szolidaritás érzés elmélyítése az egyedüli erő, amellyel a közösségeket mozgásba lehet hozni, s amellyel a hátrányos helyzetű csoport, kisebbség, nemzet képes a helyzetén változtatni.

Személyiségjegyek

A problémák megoldásával kapcsolatos hasonlóságok
és különbségek a régió népei között

A személyiség változékonysága és nehezen megragadhatósága ellenére szerettünk volna valamit megtudni a felmérésben részt vevők tulajdonságairól, személyiségvonásairól. Jelen felmérésünk keretében néhány kérdés alapján azokat a személyiség-megnyilvánulásokat próbáltuk feltárni, bemérni, amelyekből a felmérésben résztvevők konfliktusmegoldó magatartására lehet következtetni. Voltaképpen az emberek problémamegoldó képessége érdekelt bennünket, ezért néhány tipikus szituációt fogalmaztunk meg, s arra kértük a vizsgálatban részt vevő személyeket, hogy értékeljék, mennyire tartják azt saját magukra nézve jellemzőnek. 

A probléma megoldásával kapcsolatos állításaink a következők voltak:

1. A nehéz élethelyzetekben általában magamat okolom és hibáztatom. 

2. Az embereket általában aljasnak és önzőnek tartom, akik ki akarják használni a másikat.

3. Szerintem minden rosszban van valami jó is, csak rá kell jönni, mi az. 

4. Ha megbántanak, szabadjára engedem érzéseimet.

5. Ha valami nem is a kedvem szerint történik, mégis próbálom derűsen felfogni a dolgot.

6. Nem akarom, hogy mások megtudják, sokszor milyen nehéz helyzetben vagyok.

7. Ha gondjaim támadnak evéssel-ivással, gyógyszerekkel nyugtatom magam.

71. táblázat

Nehéz élethelyzetekben általában magát okolja a románok 48, a szlovákok 31, a magyarok 29, a szerbek 23 és a cigányok 20 százaléka. A románok kiugróan magas értékkel szerepelnek a többi etnikai csoporthoz viszonyítva. Kizártnak tartja az efféle önvádat a szerbek 49, a cigányok 35, a szlovákok 32, a magyarok 29 és a románok 9 százaléka. Nem tartja jellemzőnek magára nézve a románok és a cigányok 43 - 43, a magyarok 39, a szlovákok 34 és a szerbek 28 százaléka. A problémákkal kapcsolatban jelentkező önvád leginkább a románokra, legkevésbé a szerbekre jellemző. A szlovákok és a magyarok csoportjában az igen és a nem válaszok egyensúlyban vannak, a cigányok csoportjában viszont a tagadó válaszok vannak túlsúlyban.   

72. táblázat

Az emberek sokszor úgy oldják meg belső bizonytalanságukat, hogy másokat hibáztatnak. Ezt a jelenséget a pszichológia kivetítésnek, projekciónak hívja. A projekció lényege abban rejlik, hogy a feszültség csökkentése és lelki egyensúlyunk megőrzése érdekében másokat ruházunk fel saját rossz tulajdonságainkkal. 

A románok ebben a vonatkozásban is élen járnak más etnikai csoportokhoz viszonyítva. A megkérdezett románok 64 százaléka egyetért ugyanis azzal az állítással, hogy az emberek általában önzőek és aljasak, akik ki akarnak használni másokat. A románokat a magyarok követik 34 százalékkal, majd sorrendben a szerbek következnek 20 százalékkal, és a sort a szlovákok és cigányok zárják 18 - 18 százalékkal. Nem ért egyet ezzel az állítással a megkérdezett szlovákok 53, a szerbek 47, a cigányok 39, a magyarok 36 és a románok 9 százaléka. Nem tartja jellemzőnek magára nézve ezt a vélekedést a cigányok 41, a szerbek 33, a románok 29, a magyarok 28 és a szlovákok 25 százaléka. A legkevésbé a szlovákok és a szerbek csoportjára jellemző a kivetítés, míg a románok többsége aggályok nélkül él ezzel az elhárító mechanizmussal. 

73. táblázat

Érdekes módon a konstruktív problémamegoldás iránti nyitottságban is a románok csoportja vezeti a listát: a megkérdezettek 74 százaléka egyetértett azzal az állítással, mely szerint minden rosszban  van valami jó, csak rá kell jönni, mi az. A románokat sorrendben a magyarok követik 53 százalékkal, a többség tehát a magyarok csoportjában is konstruktív irányultságú, majd a szlovákok és cigányok következnek 41 - 41 százalékkal, és a sort a szerbek zárják 35 százalékkal.

 Viszonylag alacsony a tagadó válaszok aránya minden etnikai csoportban. Nem ért egyet a fenti állítással a szerbek 31, a cigányok 20, a magyarok 13, a szlovákok 12 és a románok 1 százaléka. Ebben a vonatkozásban nem túl magas a bizonytalankodók száma sem. Nem teljesen idegen tőle, de nem is tartja jellemzőnek magára nézve a szlovákok 43, a cigányok 37, a szerbek 34, a magyarok 30 és a románok 25 százaléka.

73. táblázat

Az érzelmek, főként a harag szabad megnyilvánulását illetően nincs számottevő különbség az egyes etnikai csoportok tagjai között. A térség népei e téren egyformán visszafogottnak mondhatóak, hiszen az igen válaszok a csoporttagok egyharmadára korlátozódnak, sőt inkább alatta maradnak.

Az impulzivitásra vonatkozóan a következő sorrendet kapjuk: a románok 38, a szerbek 35, a magyarok 30, a cigányok 28, a szlovákok 19 százaléka enged szabad utat érzéseinek, ha megbántják. De legalább ennyien állítják ennek ellenkezőjét: a szlovákok 43, a magyarok 41, a szerbek 38, a cigányok 35, a románok 14 százaléka állítja, hogy ha sérelem éri, nagyfokú önuralmat tanúsít, és visszafogja haragját. Az állítást nem tartja jellemzőnek magára nézve a románok 48, a cigányok 35, a szlovákok 34, a magyarok 27 és a szerbek 26 százaléka. 

74. táblázat

Bár a derűs optimizmus nem tekinthető a térségben élő népek uralkodó vonásának, mégis többen vannak köztük azok, akik megpróbálják derűsen felfogni a dolgokat, mégha nem is kedvük szerint alakulnak azok. A válaszok megoszlása tekintetében nincs számottevő eltérés az egyes etnikai csoportok tagjai között. A pozitív válaszok a következőképpen oszlanak meg: a románok 49, a magyarok 41, a szlovákok 37, a szerbek 31, a cigányok 22 százaléka tanúsít pozitív viszonyulást az élethez akkor is, ha az események nem a legmegfelelőbben alakulnak.  Az élethelyzetekhez pozitívan viszonyulóknál kisebb azoknak a száma, akik nem tudják, vagy nem akarják derűsen felfogni a dolgot, ha valami nem kedvük szerint történik. Az erre vonatkozó válaszok a következőképpen oszlanak meg az egyes etnikai csoportok között: az élen a szerbek állnak 38 százalékkal, majd sorrendben a cigányok következnek 28, a magyarok 20, a szlovákok 11, és a sort a románok zárják 8 százalékkal. Nem tartja magára vonatkozóan jellemzőnek az állítást a cigányok 48, a szlovákok 46, a románok 43, a magyarok 36 és a szerbek 31 százaléka. 

75. táblázat

Talán valamennyi eddig szemügyre vett személyiségtulajdonság közül a térség lakóira a gondjaik palástolása a legjellemzőbb. A többség minden etnikai csoportban hasonlóképpen nyilatkozott, a szlovákokat kivéve, de ebben az etnikai csoportban is számszerűen a gondjaikat mások előtt palástolók vannak legtöbben. E személyiségtulajdonság gyakoriságát illetően alig van eltérés az egyes etnikai csoportok között: a szerbek 59, a cigányok 57, a románok 55, a magyarok 54, a szlovákok 41 százaléka nem szeretné, ha mások megtudnák, hogy sokszor milyen nehéz helyzetben vannak. Szembetűnő az is, hogy milyen csekély azoknak a száma, akik a kérdésre nem-mel válaszoltak, vagyis akik bizalommal vannak mások irányában, akkor is, ha nehéz helyzetben vannak. A számuk minden etnikai csoportban 20 százalék alatt van, és a következőképpen oszlik meg: a magyarok 18, szerbek 16, szlovákok 14, románok 5, cigányok 4 százaléka osztja meg gondjait másokkal. Nem tartja magára vonatkozóan jellemzőnek a kérdést, illetve bizonytalan a válaszban a románok és a szlovákok 40 - 40, a cigányok 37, a magyarok 27, a szerbek 24 százaléka. Ezekkel az adatokkal kapcsolatban hadd utaljunk vissza a szolidaritással kapcsolatban mondottakra. A nagyfokú bizalom hiánya, amely a nehéz élethelyzetekben megmutatkozik, vélhetően összefügg a térségben tapasztalható szolidaritás hiányával.

76. táblázat

Ismeretes, hogy az emberek szorongásuk oldására igen nagy mennyiségű gyógyszert fogyasztanak. Mások a gyógyszerek mellett vagy helyett evéssel-ivással igyekszenek javítani közérzetükön, emiatt aztán sok az alkoholista és a túlsúlyos ember. Felmérési adataink szerint ez a jelenség mintha nem lenne jellemző az általunk vizsgált térségre. A megkérdezettek közül igen kevesen vallották azt, hogy nehéz helyzetekben evéssel-ivással vagy gyógyszerekkel nyugtatnák magukat. Nincs okunk a válaszok őszinteségében kételkedni, hiszen mindhárom országban, minden etnikai csoportban hasonló eredményeket kaptunk.

Leginkább a románok csoportjában tapasztalható alkalmanként nyugtatók fogyasztása, a megkérdezettek 27 százaléka állította, hogy evéssel-ivással, gyógyszerekkel szokta nyugtatni magát. A románokat a szerbek csoportja követi 17 százalékkal, majd a magyarok következnek 14, a cigányok 11 százalékkal, a sereghajtók a szlovákok 9 százalékkal. Az adatokból nemcsak az derül ki, hogy a térség lakói közül kevesen próbálják evéssel-ivással és gyógyszerfogyasztással nyugtatni magukat, ha gondjaik támadnak, de az abszolút többség cáfolja, hogy vele efféle dolog előfordulna. A szerbek 74, a magyarok 72, a szlovákok 70, a cigányok 69, a románok 46 százaléka a kérdésre határozott nem-mel válaszolt. Viszonylag csekély a bizonytalankodók száma is: a megkérdezett románok 27, a cigányok 18, a szlovákok 16, a magyarok 12, a szerbek 8 százaléka adott kitérő választ, illetve nem tartotta magára nézve jellemzőnek a fenti állítást. 

Jövőkép

Mit várnak a Vajdaságban élő emberek a jövőtől? 

Hogyan ítélik meg nemzeti közösségük jövőbeni kilátásait? 

A jövővel kapcsolatos kérdések mindig foglalkoztatták az embereket. Vannak korok, helyzetek, amelyekre a bizakodás jellemző. Az emberek többsége úgy érzi, hogy munkájával fontos feladatot lát el, az általános boldogulást szolgálja, s helytállása, küzdelme révén hozzájárul a földi élet jobbításához.

Más korokban a jövő fenyegetőnek tűnik, amelyhez az elmúlás képzetei társulnak. Gazdasági krízisek, politikai válságok, a kultúra hanyatlásának következtében az emberek gyakran elvesztik a talajt a lábuk alól, meginog az igazságba, az értékekbe, legfőképpen saját fontosságukba vetett hitük. Ilyenkor depresszió, elmúlás-hangulat lesz úrrá egész térségeken, népeken vagy társadalmi rétegeken.

Vajon mi a helyzet nálunk? Mit várnak az emberek a jövőtől, itt és most, tíz évvel a politikai változások után, egy széthullott országban, négy elszenvedett háborúval, embargóval, bombázással, nyomorral és egy félresikerült (vagy félig sikerült) "forradalommal" a hátuk mögött?

A mai nyugati társadalmak az embereknek jólétet, biztonságot, szabadságot, egyenlőséget ígérnek. Azt, amit ma boldogságnak nevezünk. A harmadik évezredben a posztkommunista társadalmak sem ígérhetnek egyebet: egyetlen emberi közösségnek, településeknek, régiónak, országnak és nemzetnek sem lehet más célja, minthogy erre törekedjen: megteremtse az általános társadalmi boldogság feltételeit.

De vajon mennyire hisznek az emberek ebben az ígéretben? Mit várnak a jövőtől? Hogyan ítélik meg lakóhelyük, nemzeti közösségük és az ország jövőbeni kilátásait? Borúlátóan vagy bizakodóan tekintenek-e saját jövőjükre? Többek között ezekre az izgalmas kérdésekre kerestünk választ egy átfogó kutatási program keretében.

A jövőképre vonatkozó kérdésünk így hangzott: "Hogyan ítéli meg a jövőbeni kilátásokat a térség (régió), a nemzeti közösség, az ország fejlődése, valamint a saját sorsának alakulása szempontjából? 1 - borúlátóan, 2 - köztes érzésekkel (is-is) , 3 - bizakodóan, x egyéb válasz".

78. táblázat

A térség (régió) jövőjét illetően a megkérdezettek fele (48 százaléka) köztes álláspontra helyezkedett (se nem optimista, se nem pesszimista), 22 százaléka borúlátó, 27 százaléka bizakodó, 3 százalék nem válaszolt.

Saját nemzeti közösségük jövőjének a megítélésében egy árnyalattal mintha tanácstalanabbak lennének az emberek: 51 százalékuk köztes, "is-is" álláspontra helyezkedett, 20 százalékuk borúlátó, 26 százalékuk bizakodó, 3 százalék ezúttal sem válaszolt a kérdésre.

Ami az ország jövőbeni kilátásait illeti, a bizonytalankodók (köztes álláspontra helyezkedők) száma csökken (40%), a borúlátóak és bizakodóak száma pedig egyforma arányban oszlik meg, 29 - 29 százalék, míg a megkérdezettek 2 százaléka nem tudott válasszal szolgálni.

Felmérési eredmények szerint leginkább önmagukban bíznak az emberek. A megkérdezettek mintegy fele (47 százaléka) bizakodó a saját jövőjét illetően, 38 százaléka köztes érzésekkel gondol a jövőre, a borúlátóak száma 13 százalékra csökken, s 2 százalék tért ki a válaszadás elől.

A térség, a nemzet és az ország jövőjére vonatkozó válaszokkal ellentétben, amelyekre leginkább a tanácstalanság jellemző, a felmérésben részt vevő személyek saját jövőképe egyértelműen pozitív.

Ez volna az, ami az átlagokból kiolvasható. De lássuk, mit rejtenek ezek az átlagok: hogyan vélekednek jövőbeni kilátásaikról külön a szerbek és a magyarok, a férfiak és nők, a falun élők és városlakók?

79. táblázat

A magyarok a térség és saját nemzeti közösségük jövőbeni kilátásait hasonlóképpen ítélik meg: a jövőt illetően borúlátó 88, illetve 87 százalékuk, köztes álláspontra helyezkedett 40, illetve 43 százalékuk és kifejezetten bizakodó 31, illetve 28 százalékuk. A megkérdezettek közül szinte mindenki válaszolt.

Az ország jövőjének megítélésében más a helyzet. A válaszolók 40 százaléka borúlátó, 30 százaléka bizakodó, 30 százaléka pedig "is-is" állásponton van. A térség és a nemzeti közösség jövőbeni kilátásainak megítéléséhez viszonyítva tíz százalékkal többen vannak azok, akik az ország jövőjével kapcsolatban borúlátóak. Annál optimistábbak a magyarok, ha saját jövőjükről van szó. Pontosabban 50 százalékuk bizakodó, 28 százalékuk köztes választ adott, 21 százalékuk pedig borúlátó. 

80. táblázat

A szerbek válaszai a magyarokéhoz viszonyítva a közép felé, az "is-is" válaszok irányába tolódnak el. Több mint 50 százalékuk nem tudott a kérdésekre határozott választ adni, és ez a bizonytalanság minden vizsgált területre vonatkoztatható.

A jövő megítélésben tapasztalható nagyobb fokú bizonytalanság miatt a szerbek között kevesebb a bizakodó, de a borúlátó személyek száma is kisebb, mint a magyarok csoportjában. Az ország jövőjét illetően azonban kevésbé borúlátóak (12 százalék), mint a magyarok, de semmivel sem bizakodóbbak (29 százalék).  Saját jövőjükre vonatkozóan is "visszafogottabb" válaszokat adtak a magyaroknál, bár alig van köztük borúlátó (4 százalék), a magyaroknál kevésbé bizakodók, számuk nem éri el az 50 százalékot  (44 százalék).

A két etnikai csoportot összevetve talán azt lehetne mondanunk, hogy a magyarok is, szerbek is többségükben kizárólag saját jövőjüket illetően bizakodóak, más területeken a jövőbeni kilátásokat illetően bizonytalanok, legtöbben köztes válasszal szolgáltak. A szerbek részéről ugyanakkor mintha valamelyest nagyobb fokú bizonytalanság volna tapasztalható, amennyiben sokkal inkább tartózkodtak a konkrét állásfoglalástól, a pozitív és negatív véleménynyilvánítástól, mint a magyarok. 

81. táblázat

82. táblázat

A jövőbeni kilátások megítélésében a férfiak és a nők között nincs számottevő különbség. Az eltérés az egyes területeken a "borúlátó", "bizakodó" és köztes, "is-is" válaszok között alig 2-3 százalék. A különbség egyetlen területen éri el az 5 százalékot, mégpedig a saját jövő megítélésében: míg férfiak 50, a nőknek csupán 45 százaléka bizakodó saját jövőjét illetően. A borúlátóak aránya viszont 5 százalékkal magasabb a nőknél, mint a férfiaknál: az előbbieknél 15, az utóbbiaknál 10 százalék.

83. táblázat

A falun élő emberek viszonylag bizakodóan tekintenek a jövőre, különösen saját sorsuk alakulása tekintetében. A falvakban élők több mint fele, 53 százaléka, derűlátó a saját jövőjét illetően, 9 százalék nyilatkozott borúlátóan, 34 százalék bizonytalan, hol így, hol úgy látja a dolgot. A falvak lakói közül a térség és a nemzeti közösség jövőbeni kilátásaira vonatkozóan is többen nyilatkoztak bizakodóan (35-33 százalék), mint borúlátóan (13-13 százalék). A különbség nem elhanyagolható mértékű, hiszen több mint 20 százalék. Az ország jövőjét eléggé borúlátóan látják (21 százalék), a derűlátóak azonban ezen a téren is többen vannak (34 százalék). 

84. táblázat

Ha összevetjük a városi jellegű településen élők válaszait a falvakban élők válaszaival, azt tapasztaljuk, hogy a bizakodó személyek aránya csökken, a borúlátóké viszont növekszik, olyannyira, hogy csaknem megduplázódik. Így például a térség (régió) és a nemzeti közösség jövőjét a falun élők 13 százalékával szemben a városiak 27, illetve 24 százaléka látja borúlátóan. Növekszik a városiak körében az ország jövőjével kapcsolatos borúlátók száma is, 21-ről 33 százalékra emelkedik. De a falun élőkhöz viszonyítva a városlakók körében növekszik a saját jövőjüket borúlátóan megítélők száma is, 9-ről 16 százalékra emelkedik, a bizakodók száma viszont 53-ról 44 százalékra csökken. Ezek az eltérések ugyan nem túl jelentősek, mégis határozott tendenciát jeleznek.  

Ha megpróbálnánk összegezni a jövőképre vonatkozó felmérés eredményeit, azt kell mondanunk, hogy a délvidéki emberek alapvetően bizakodóak a jövőt illetően. És ha meggondoljuk, hogy az elmúlt években milyen mostoha sorsban volt osztályrészük, és hogy jelenleg is milyen áldatlan körülmények között élnek, ez a bizakodás nagy erőtartalékot, élni akarást jelez. A magyarok leginkább az ország, Kis-Jugoszlávia sorsát látják problematikusnak, a térség (régió) és a saját nemzeti közösségük jövőjére vonatkozó válaszok megfelelnek a várható (Gauss-görbe) eloszlásnak. 

Eredményeink szerint a jövő megítélésében a nemek között nincs különbség, ahogyan nincs jelentős eltérés az etnikai csoportok között sem. A tapasztalható csekély eltérés alapján legfeljebb azt az állítást lehetne megkockáztatni, hogy a szerbek jobban kétségbe vannak esve, mint a magyarok, ami az egykori Jugoszláviában történtek után talán érthető is.

Talán meglepő eredménynek számít, hogy a jövőbeni kilátások megítélésében a lakóhely (a település jellege), sokkal meghatározóbb szerepet játszik, mint a válaszadók neme vagy nemzeti hovatartozása. Úgy tűnik, hogy az életszínvonal romlása sokkal jobban megviselte a városban élőket, mint a falvak lakosságát. Mi több, a jövőre vonatkozó válaszokból ítélve a városban élők tartalékai is kisebbek, mint a falun élőké, ami mérsékeltebb optimizmusra ad okot részükről.

Felmérési eredményeinkkel kapcsolatban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a tömegtájékoztatási eszközök sokkal sötétebbre festik az eget, reménytelenebbnek láttatják a jövőt, mint a tájékoztatás címzettjei. Az emberek tisztában vannak azzal, hogy a térség, a nemzeti közösség, de különösen az ország szénája nincs egészen rendben, az ezzel kapcsolatos kétségek jelen vannak válaszaikban, (ezért is adtak legtöbben a borúlátás és bizakodás helyett köztes válaszokat), az egészséges bizakodásukat és élni akarásukat azonban nem lehet, elvitatni, és kár volna a közhangulat rontásával - egyes riporterek személyes életérzéseinek a kivetítésével és általánosításával - aláásni. Különösen a magyar nemzeti közösség sorsát illetően hangzanak el nap-mint nap borúlátó jóslatok, kilátástalanságot sugalló megnyilatkozások. Szerencsére a délvidéki magyarok bizakodását és élni akarását szorongatott helyzetük ellenére sem könnyű a pusztulás rémképeivel, és félelmek gerjesztésével aláásni. Éppen ezért ne félelmek gerjesztésén, hanem egy pozitív jövőkép kimunkálásán fáradozzunk.