Kisebbség és állam

"Idegenek és államalkotók" 

A nemzeti egyenjogúságért vívott harc térségünkben igen sok ellenállásba ütközik. Az egyik legsúlyosabb akadály a többségi nép felfogásában gyökerezik, amely Trianonig nyúlik vissza. E szerint az államalkotó népnek értelemszerűen a többi nép felett kell állnia, míg a többieknek alkalmazkodniuk kell hozzájuk. A többségi nép soraiban ma is sokan azt vallják, hogy az állam az ő államuk, más népek, de főként a kisebbségek idegen elemként vannak jelen, akiket ha akarnak, megtűrnek, ha nem, el is kergethetnek.

A Helsinki Bizottság 1996. novemberében (a régiókutatással nagyjából egyidőben) végzett közvélemény-kutatása szerint, amelynek során 500 Szerbiában élő szerb nemzetiségű polgárt kérdeztek meg a nemzeti egyenjogúság különféle aspektusairól, a megkérdezett szerbek 40 százaléka szerint "a szerb nemzetnek a többi nemzet fölött kell állnia"²⁰, vagyis a szerbeket több jog illeti meg, mint más népeket. Vajdaságban az így vélekedők aránya valamivel kevesebb volt, 29 százalék vélekedett úgy, hogy ebben a többnemzetiségű környezetben a szerbek több jogot vindikálhatnak maguknak másoknál.

A Helsinki Bizottság által végzett felmérésből kiderült az is, hogy a megkérdezettek 36 százaléka szerint csökkenteni kellene a kisebbségek meglévő jogait (!), 41 százalékuk szerint a nemzeti feszültségek csökkentése érdekében növelni kellene azokat, 12 százalék pedig azon az állásponton volt, hogy bizonyos területeken csökkenteni kellene, másokon meg növelni kellene azokat. 

A szerbek a kisebbségi jogok hierarchiájában a vallásszabadság és az anyanyelven történő tájékoztatás terén mutatkoztak leginkább toleránsnak. Kisebb mértékben helyeselték az anyanyelven történő oktatást. A helységnevek anyanyelvű használatát a megkérdezettek fele-fele arányban tolerálták és kifogásolták, viszont a többség határozott elutasítása volt tapasztalható a tekintetben, hogy a kisebbségek szabadon használhassák anyanyelvüket a hivatalos intézményekben, a helyi önkormányzatokban. Még ott sem tolerálják, ahol a kisebbségek élnek többségben. A szerbek többsége határozottan megtiltotta volna azt is, hogy a kisebbségek saját pártjaikban saját anyanyelvüket használják.

Sokan tisztában vannak vele, hogy ma felettébb korszerűtlen politikai álláspont azt hangsúlyozni, hogy az államalkotó népet több jog illeti meg, mint a többieket, ezért más "modernebb" frazeológiát használnak. Arra hivatkoznak, hogy az etnikai különbségeket természetesen fel kell számolni, e téren azonban nincs helye türelmetlenségnek. A kisebbségi jogokat majd akkor lehet biztosítani, ha az ország, a térség a modernizáció révén eljut oda, ahol most Nyugat van. Ha emelkedni fog az életszínvonal, és az embereknek nem lesznek anyagi gondjaik, mindannyian elégedettek leszünk nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül - halljuk gyakorta a politikusok szájából.

A Helsinki Bizottság jelentése szerint korántsem csak a politikusok vélekednek így, hiszen a felmérésben részt vevő szerbek 72,6 százaléka azt gondolta, hogy a szerbek és más népek közötti feszültséget az életszínvonal emelkedésével az idő fogja majd orvosolni. Bizakodásra adhat okot, hogy 37,1 százalékuk szerint a feszültséget azzal kell csökkenteni, hogy meg  kell adni a kisebbségeknek minden jogot az ENSZ alapokmányával és a nemzetközi joggal összhangban.

Némi árnyékot vet ezekre a biztató százalékarányokra az a körülmény, hogy ugyanazok vélekedtek így, akik más kérdésekben is nagyfokú érettségről tanúskodtak. A problémát az jelenti, hogy a többség tántoríthatatlan, s ha arra gondolunk, hogy a demokrácia a többség elvárásának az érvényesülése a kisebbség ellenében, akkor a helyzet Szerbiában a kisebbségek jövőjét illetően meglehetősen aggasztó. A többség egy napon, mondjuk, olyan döntést is hozhat, hogy a kisebbségeknek nincs semmi keresnivalójuk az ő államukban, távozzanak. A Helsinki Bizottság kutatási adatai szerint az afféle elgondolások cseppet sem idegenek a szerbek számára, hiszen a megkérdezetteknek csaknem az egyharmada (29,4 százaléka) azt vallotta, hogy "a kisebbségeket arra kell ösztökélni, hogy békésen költözzenek át anyaországukba". Sőt, vannak, akik ennél tovább mennének. A válaszolók 7,9 százaléka szerint "mindent meg kell tenni, ha kell, erőszakot is kell alkalmazni annak érdekében, hogy Szerbia megtisztuljon a többi nemzettől". 

A dörzsölt politikusok persze nem mennek bele ebbe a zsákutcába, egyszerűen tagadják, hogy az országban etnikai különbségek itt nemzetek közötti feszültségek lennének. Messzehangzó nyilatkozataik szerint a kisebbségek nagyobb jogokkal rendelkeznek, mint bármely etnikai csoport a világon. Az utódállamok nyolcvan éve sportot űznek abból, melyikük tud nagyobbat lódítani a kisebbségi kérdés példaértékű megoldásáról. Bármekkorát is lódítanak, elhiszi neki a világ, mert kijelentéseiket a hatalommal kollaboráló kisebbségi politikusok csak ritkán cáfolják, továbbá nincsenek villongások, feszültségek, robbantások a térségben, ami az állítás ellenkezőjére figyelmeztetne.

A politikusok megengedhetik maguknak ezt a cinizmust, azon egyszerű oknál fogva, hogy a határon túli magyar kisebbségek zokszó nélkül tűrnek mindent, ha kell, hűségesküt is tesznek azok mellett, akik a nyakukon ülnek. Ha tényleges egyenrangúság és egyensúlyi állapot állna fenn a térségben, akkor a többségi népek elfogadnák a magyar kisebbségek önkormányzati törekvéseit, és már régen autonómiát bitósítottak volna részükre, ahogyan ez Nyugaton természetes. Márpedig Szerbiában, Romániában, Szlovákiában semmi sem ütközik nagyobb ellenállásba, mint az autonómiák gondolata. Az említett Helsinki Bizottság jelentése szerint például Szerbiában a megkérdezetteknek mindössze a 6 százaléka tudna elfogadni területi autonómiát vagy kettős állampolgárságot. Az autonómia gondolatának a heves elutasítása azt jelenti, hogy a konfliktusmentesség érdekében a kisebbségeknek el kell fogadniuk alárendelt helyzetüket, miközben a politikusok ódákat zengnek a békés együttélésről.

Mellesleg a kisebbségpolitika részéről nem szerencsés előfeltevés arra az álláspontra helyezkedni, hogy mindenáron konfliktusmentes helyzetre kell törekedni. Ez a politikai irányelv ugyanis könnyen a kisebbségi közösség elsorvadását, megszűnését eredményezheti. Konfliktusok nélkül nincs haladás, nincs helyzetváltozás, sem a személyiség fejlődésében, sem a népek életében.

Lássuk először, hogy a többségi népek mennyiben tartják idegennek a kisebbségeket? Változott-e a 2000. októberi fordulatot követően e téren a vajdasági szerbek véleménye? 

Az ezzel kapcsolatos kérdésünk így hangzott: Van olyan vélemény, hogy ebben az országban túl sok az idegen. Ön szerint helytálló-e ez a vélemény? 1 - igen, teljes mértékben, 2 - inkább igen, 3 - inkább nem, 4 - egyáltalán nem, x - egyéb válasz.

66. táblázat

A felmérésben részt vevő románok 37 százaléka egyetért azzal a véleménnyel, hogy az országban túl sok az idegen, 40 százaléka hajlik ennek az elfogadására: inkább igen, mint nem ért egyet vele. A megkérdezettek több mint kétharmada, 77 százaléka tehát úgy véli, hogy Románia kizárólag a saját állama, amelyben más népek idegen elemként vannak jelen. További 8 százalék bizonytalan a kérdés eldöntésében, de inkább elutasító álláspontot képvisel, 3 százalék nem válaszolt, és mindössze 12 százalék azoknak az aránya, akik határozottan elvetették ezt az egyébként tarthatatlan feltevést. 

A szerbek hasonlóképpen vélekednek, mint a románok: 38 százalékuk szerint Jugoszláviában túl sok az idegen, további 32 százalékuk többé-kevésbé szintén így látja ezt, 20 százalékuk szerint a feltevés nem állja meg a helyét, 8 százalék bizonytalan a kérdés eldöntésében, de inkább tagadó álláspontra helyezkedik, 2 százalék pedig nem válaszolt a kérdésre. Hasonlóan a románokhoz, akik 77 százaléka sajátítaná ki az országot magának,  a szerbek 70 százaléka véli úgy, hogy rajtuk kívül az országban más népek idegen elemként vannak jelen.

A magyarok esetében más a helyzet: 18 százalékuk teljesen egyetért vele, hogy az országban túl sok az idegen, ugyanennyien, 17 százalékuk állítja azt, hogy egyáltalán nem ért vele egyet, 21 százalékuk inkább igen, 35 százalékuk viszont inkább nem ért egyet vele, 9 százalék nem tudott a kérdésre válaszolni. Bár a románokkal és szerbekkel összevetve a magyarok körében kisebb az idegenekkel szembeni ellenérzés, azoknak az aránya, akik az idegenek jelenlétét szóvá teszik, így is meglepően magas. 

Az a vélemény, hogy a térség országaiban túl sok az idegen, a felmérés tükrében, sajnos megalapozottnak látszik. Ez a vélekedés a nemzetállami eszmék erőteljes befolyásának a következménye, mely szerint az államalkotó népnek, legyen az román, szerb vagy magyar,  "a többi nemzet fölött kell állnia", több jog illeti meg, mint más népeket.

Kisebbség és állam

Ilyen szemléleti beállítódás mellett felettébb érdekelhet bennünket, hogy vajon mit remélhetnek a kisebbségek a többségtől? Mennyire megértők, segítőkészek a kisebbségekkel szemben? Egyáltalán: segítőkészek-e? Az államnak segítenie kell-e nemzeti kisebbségeket abban, hogy megőrizhessék kultúrájukat, vagy a kisebbségek elűzése, beolvasztása a cél?

Az ezzel kapcsolatos kérdésünk így hangzott: Egyetért-e Ön azzal az állítással, hogy az államnak segítenie kell a nemzeti kisebbségeket abban, hogy megőrizhessék kultúrájukat?  1- nem, 2 - csak részben, feltételekkel, 3 - igen, x - egyéb válasz.

67. táblázat

Ha a régió népeinek a válaszait összevetjük arra vonatkozóan, hogy vajon az államnak segítenie kell-e nemzeti kisebbségeket abban, hogy megőrizhessék kultúrájukat, igen meglepő eredményeket kapunk. Kategorikus elutasító válasszal a magyarok (2 százalék) és a románok esetében (3 százalék) alig találkozunk, ellentétben a szerbekkel, akik csoportjában 14 százalék az elutasító válaszok aránya. Csak részben, feltételekhez kötve kell az államnak segítenie a kisebbségeket a magyarok 17, a románok 20 és a szerbek 44 százaléka szerint. A különbség egyfelől a magyarok és a románok, másfelől a szerbek csoportja között megint csak szembetűnő. Ugyanezt tapasztaljuk, ha összevetjük az "igen" válaszok arányát: a magyarok 82, a románok 76 százaléka szerint az államnak segítenie kell a nemzeti kisebbségeket megmaradásukban, ezzel szemben a szerbeknek alig egyharmada, 39 százaléka gondolja ugyanezt. A szerbek többsége nemcsak szűkkeblű, hanem határozottan elutasító állásponton van a kisebbségekkel szemben. Ezzel kapcsolatosan hadd jegyezzük meg, hogy felmérésünk abban az időpontban készült, amikor a szerb-albán viszály elérte a mélypontját Kis-Jugoszláviában, és a konfliktus további elmérgesedése miatt két évre rá a NATO bombázni kezdte az országot. Az a mérhetetlen szűkkeblűség, ami 1997-ben jellemezte a szerbek magatartását, egyben magyarázattal szolgál a bombázások okára. 

De vajon mennyire befolyásolta Jugoszlávia bombázása a kisebbségi kérdéshez való hozzáállást? Megváltozott-e a szerbek felfogása a 2000. évi fordulat után? Demokratikusabban gondolkodnak-e ma, mint Slobodan Milošević idejében? 

2000 őszén és 2001 tavaszán 228 szerb nemzetiségű személy véleményét kértük ki ugyanezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Nos, ami az állam feladatát illeti a kisebbségek vonatkozásában, a szerbek véleménye nem sokat változott. A korábbi 14 százalék helyett ezúttal 8 százalék állította azt, hogy az államnak nem kell segítenie a kisebbségeket kultúrájuk megőrzésében. 1997-ben 44 százalékuk kötötte volna az állam segítségét feltételekhez, 2001-ben 42 százalék. És míg az előző felmérés során 39 százalékuk állította azt, hogy az államnak segítenie kell a kisebbségeket, ezeknek az aránya mostanra 44 százalékra emelkedett. Hozzá kell tennünk azt is, hogy míg 1977-ben a megkérdezett szerbek 2 százaléka nem válaszolt a kérdésre, utóbb a nem válaszolók aránya 6 százalékra növekedett. A 2000. októberi politikai fordulatot követően bizonyos fokú elmozdulás tapasztalható, a tényleges szemléletváltozásról azonban a kisebbségek vonatkozásában nem beszélhetünk. 

Kisebbségi jogok 

Láttuk, hogy a megkérdezettek jelentős része - a románok és magyarok között többen, a szerbek közül kevesebben - azon az állásponton vannak, hogy az államnak segítenie kell a kisebbségeket. De vajon az "államalkotó népek" a kegyeket illetően különbséget tesznek-e a kisebbségi jogok között? Egyformán engedékenyek vagy elutasítóak minden téren, vagy létezik a kisebbségi jogoknak egyfajta hierarchiája?

A továbbiakban ennek a kérdésnek próbáltunk utánajárni. Ezzel kapcsolatos kérdésünk így hangzott: Egyetért-e azzal, hogy a kisebbségek az alábbi jogokkal rendelkezzenek?

1. Saját anyanyelvükön tanuljanak az általános és középiskolában

2. Saját anyanyelvükön tanuljanak az egyetemen

3. Külön iskoláik és egyetemük legyen

4. Szabadon használhassák anyanyelvüket a közintézményekben

5. Tévé és rádióadásokat kell biztosítani részükre saját anyanyelvükön 

6. Anyanyelven írott sajtóval rendelkezhetnek

A kisebbségek anyanyelven történő tanulási lehetőségeit illetően a régió népei rendkívül szűkkeblűek: a magyarok 15, a románok 13, a szerbek 6 százaléka ért egyet az általános és középiskolában való anyanyelv-használatot illetően, a többiek ellene vannak. 

Érdekes módon az anyanyelven történő egyetemi képzés lehetőségeit illetően mindhárom etnikai csoport megengedőbb: a románok 18, a magyarok 21, a szerbek 47 százaléka egyetértene azzal, hogy a kisebbségek anyanyelvükön tanulhassanak az egyetemen. 

Még meglepőbb eredményeket kapunk a külön iskolákra vonatkozóan. A magyarok 31, a románok 54, a szerbeknek pedig 63 százaléka egyetértene azzal, hogy a kisebbségek külön iskolákba járjanak, beleértve az egyetemet is. 

A közintézményekben való kisebbségi nyelvhasználatot illetően meglehetősen szűkkeblűek a térség népei: a magyarok 23, a románok 39, a szerbek 42 százaléka értene egyet azzal, hogy a kisebbségek ilyen joggal rendelkezzenek, a többi az államnyelv használatára kötelezné őket. 

Nagy elutasítás tapasztalható a tévé és rádióadások használata kapcsán: a magyarok 3, a románok 6, a szerbek 14 százaléka ért csupán egyet azzal, hogy a kisebbségeknek anyanyelvükön működtetett tévéjük és rádiójuk legyen.  

A lehető legnagyobb elutasítás, érthetetlen módon, az írott sajtóval szemben nyilvánul meg. A megkérdezett magyarok 3, a románok 4, a szerbek 11 százaléka ért csak egyet azzal, hogy a kisebbségek saját anyanyelvükön megjelenő sajtóval rendelkezzenek. 

Összegezésként elmondhatjuk, hogy a különböző jogokat illetően jelentős eltérések tapasztalhatóak a kisebbségi jogok hierarchiájában. Meglepő módon a többségi népek az önálló iskolák terén mutatkoztak leginkább toleránsnak. Kisebb mértékben helyeselték az anyanyelv használatát a közintézményekben és az egyetemi oktatásban, bár a megkérdezettek több mint fele kifogásolta ezeket. A többség határozott elutasítása volt tapasztalható a tekintetben, hogy a kisebbségek anyanyelvi tévé és rádióadásokkal rendelkezzenek, az írott sajtót pedig végképp megtiltanák a kisebbségeknek. 

Amint látjuk, a nemzeti egyenjogúságért vívott harc előtt hatalmas akadályok tornyosulnak, amelyek mélyen a népek felfogásában gyökereznek. Abban a tévedésben, hogy a számbeli többség jogán hitbizományként tekintenek az országra, amelyet birtokolnak más népekkel, mindenekelőtt a kisebbségekkel szemben. A "birtokon belüliség" gondolata és érzése szemben áll az emberek és népek egyenjogúságának az elvével. A többségben levők ma is meg vannak győződve arról, hogy az állam az ő érdekeiket hivatott védeni más népekkel, főként a kisebbségekkel szemben, akik afféle idegen elemek, akiktől legjobb lenne valamilyen úton-módon megszabadulni.

Tekintélyelvűség

A konformizmus és befolyásolhatóság
a vajdasági szerbeknél és a magyaroknál

 A társadalomlélektan egyik izgalmas kérdése, hogy a személyi adottságaikban egymástól különböző egyének miként tudnak sikeresen együtt élni csoportokban, közösségekben. Mi készteti az embereket arra, hogy egyéni vágyaik, érdekeik, ambícióik egy részét feladják csak azért, hogy nagyobb társas egységek, közösségek részei lehessenek? Hogyan történik ez az alkalmazkodás társadalmi méretekben, különböző népek esetében?

A válasz nem túlságosan bonyolult ezekre a kérdésekre. Minden emberi csoport, család, lakóhelyi közösség, munkacsoport, nemzeti közösség vagy egy egész társadalom, csak azért létezhet, azért maradhat fenn, mert a tagjai bizonyos normákhoz alkalmazkodnak. Minden csoport elvárja, hogy az általa kifejlesztett  írott és íratlan viselkedési szabályokat a csoport tagjai betartsák. És azok konformizmusuknak köszönhetően többé-kevésbé be is tartják. 

A konformizmusra való hajlandóság különböző mértékű az emberekben. A konformizmus teljes hiánya lehetetlenné teszi a társadalmi beilleszkedést és a másokkal való együttélést. A túlzott mértékű konformizmus viszont egyet jelent a teljes önállótlansággal és önfeladással. A siker titka az arányokon múlik: meg kell tanulni együtt menni a többiekkel, de azt is, hogy mikor és hogyan kell ellenszegülni a csoportnak.

A konformizmus mértéke sok mindentől függ, legfőképpen attól a kultúrától, amelyhez a személy tartozik. Vannak népek, amelyek a közösségi szellemet, az összetartást, az egyformaságot  nagyra értékelik, más népek fiai viszont kevésbé alkalmazkodnak a csoportelvárásokhoz és csoportértékekhez.  Az előbbire a norvégeket, az utóbbira a franciákat szokták példaként említeni.

A csoportbefolyásoknak való automatikus engedelmesség extrém példája volt megfigyelhető a szerbek részéről az elmúlt években Jugoszlávia szétesése idején. Ez esetben nem csak arról volt szó, hogy a szerbek többsége engedelmeskedett a hatalom manipulációjának és  információs  nyomásának, hanem szinte automatikusan és vakon engedelmeskedett a vezetésnek. 

Az ilyen mértékű befolyásoltság azért veszélyes, mert ilyenkor ún. társas fertőzés lép fel,  amely járványos betegség módjára terjed, s mivel a tömeggé gyúrt társadalom túlfűtött érzelmekkel, agresszióval  telített, az gyakran vezet katasztrofális következményekhez.

A konformizmuson nem csak a csoporthoz való alkalmazkodást kell értenünk.  A konformizmus gyakorta az utasításoknak vagy a közvetlen parancsoknak való engedelmességet jelenti. Az, aki a parancsnak engedelmeskedik, feladja egyéni cselekvési szabadságát és viselkedésének ellenőrzését. Ilyen helyzetben az emberek mindenre képesek, hiszen úgy érzik, hogy semmiért sem terheli őket felelősség.

Mekkora szerepet játszik életünkben az engedelmesség? Milyen különbségek figyelhetők meg e téren különböző népek között? A nyugati kultúrák nagyra értékelik az egyén cselekvési szabadságát és felelősségét, a kommunista diktatúrák viszont az elmúlt fél évszázadban minden téren vak engedelmességet követeltek. Milyen nyomot hagyott az emberek mentalitásán ez az örökség? Mennyiben van jelen a közgondolkodásban  az engedelmességre való nevelés?

Mennyiben öröklődött át a régi rendszer tekintélystruktúrája? Elfogadják, magától értetődőnek tekintik-e az emberek azt, hogy a felsőbb hatalmasságok, tekintélyek különféle feladatok elvégzésére utasítják őket, vak engedelmességet követelnek tőlük? Vizsgálataink során, többek között, ezekre a kérdésekre is választ kerestünk.

Az engedelmesség és tekintélytisztelet

A tekintélyelvűséggel kapcsolatos első kérdésünk így hangzott: "Mennyire ért ön egyet az alábbi állítással: A gyerekek által megtanulandó legfontosabb erény az engedelmesség és a tekintélytisztelet! 1- nem értek egyet, 2 - se igen, se nem, 3 - egyetértek, x - egyéb válasz".

A kérdésre kapott válaszok nagyjából egyharmad-egyharmad arányban oszlanak meg: az engedelmességre és tekintélytiszteletre való nevelési elvvel nem ért egyet a megkérdezett magyarok 31 százaléka,  bizonytalan 32 százalék, a megkérdezettek 35 százaléka egyetért vele, 2 százalék pedig nem válaszolt a kérdésre.

Az eredmények alapján azt kell mondanunk, hogy a vajdasági magyarok körében az engedelmességre és tekintélytiszteletre való nevelésnek erős hagyománya van. 

A vajdasági szerbek válaszai hasonló megoszlást mutatnak, mint a magyaroké: a nem-mel válaszolók száma 32, a bizonytalankodóké 24, az igennel válaszolók száma 38 százalék, 4 százalék pedig nem válaszolt a kérdésre. Amint látjuk, az engedelmességre való nevelésnek a szerbek körében még nagyobb hagyománya van, mint a magyaroknál. 

Az engedelmességre való neveléssel kapcsolatban talán célszerű itt megemlítetnünk az ide vonatkozó pszichológiai kísérleteket. Egyes kutatók arra a felismerésre jutottak, hogy az engedelmesség határait nehéz megvonni, ennélfogva az erre való kondicionálás nagy veszélyeket rejthet magában.

A leggyakrabban citált példában arra utasítják a kísérleti személyeket, hogy viselkedjenek agresszíven ártatlan emberekkel szemben, okozzanak nekik fájdalmat és szenvedést, esetleg még az életüket is veszélyeztethetik, amennyiben úgy ítélik meg, hogy azok "rászolgálnak" erre a büntetésre.

A kísérletben részt vevő személyeket felkérték, hogy egy másik személyt (aki valójában a kísérletvezető beavatottja volt) meg kell tanítaniuk valamire. A tanulóra, aki egy másik helyiségben tartózkodott, elektródákat szereltek föl. A kísérletben részt vevő személyeknek azt mondták, hogy valahányszor a tanuló hibát követ el, növekvő - 15 volttól 450 voltig - terjedő elektrosokkal lehet büntetni. Az idő múlásával egyre fájdalmasabb és veszélyesebb sokkokat lehetett adni, mire a (beavatott) tanuló a másik teremben egyre hangosabban jajveszékelt.

Milgram eredményei szerint, aki ezeket a kísérleteket végezte, a kísérleti személyeknek mindössze 12,5 százaléka nem élt azzal a lehetőséggel, hogy olyan elektrosokkot adjon, ami halálos is lehet, 65 százalékuk pedig a büntetésben elment egészen a 450 voltig. A kísérletet mások is, többször megismételték, amelyek során egyértelművé vált a felismerés, hogy normális, jól alkalmazkodó személyek bizonyos körülmények között képesek olyan feladatoknak is engedelmeskedni, amelyekkel fájdalmat, károsodást okozhatnak egy másik embernek, parancsra akár másnak az életét is kioltani.

A másoknak engedelmeskedő, a feletteseik parancsát teljesítő személyek nem éreznek ugyanis semmiféle felelősséget személyes cselekedeteikért. A kísérlet feltárta azt is, hogy ugyanezek a személyek utasítás híján merőben másként cselekszenek. Abban az esetben, ha a felelősség vállalása mellett nekik maguknak kellett eldönteni, hogy milyen erősségű áramütést adjanak a tévedésekért, a kísérleti személyeknek kevesebb mint 5 százaléka adott veszélyes ütést.

A "bátor vezetők" iránti igény

A konformizmus és az engedelmesség a valóságban azt jelenti, hogy átengedjük a döntést másoknak, elfogadjuk valakinek az irányítását, vezetését. Az irányítás és vezetés a társadalom nagyon fontos tényezője, amely mind a vezetők, mind az őt követők számára súlyos problémákat jelenthetnek. 

A vezetők többnyire nem alkalmassági vizsgák révén kerülnek hatalomra, mondjuk különleges képességeiknek és személyi tulajdonságaiknak köszönhetően, hanem más úton-módon szerzik meg azt. Ennélfogva a hatalom gyakran olyanoknak a kezébe kerül, akik könyörtelenül maguk alá próbálnak gyűrni mindenkit, s ettől kezdődően a társas befolyásolási folyamatok már egyirányúak. A vezető nem azt a célt szolgálja, hogy megoldást találjon a csoport előtt álló problémákra, hanem saját szolgálatába állítja a csoportot. Nem a csoport választja meg, befolyásolja, formálja és alakítja vezetőjét, hanem a vezető próbálja meg saját képére formálni a csoportot.

A társadalom szervezettségi szintjétől függően a vezetés problémája különbözőképpen merül fel. Egyes pszichológiai meglátások szerint meghatározott helyzetek meghatározott típusú vezetőket igényelnek. A demokratikus társadalmi viszonyok egyik jellemzője, hogy a hatalom erőszakos megszerzése vagy kinevezés helyett maga az érintett csoport, nép választ magának vezetőket, akiket addig fogad el és tisztel, amíg a csoport előtt álló feladatokat tudása és tehetsége szerint a lehető leghatékonyabban végzi. A volt szocialista országok területén, ahol az embereknek hozzá kellett szokniuk a kényszerítő hatalomhoz, amely jutalmazhat és büntethet másokat, a vezető személyiségéhez más képzetek támadnak. Az emberek és népek hatékony, feladatorientált vezető helyett nagy tekintélyű, erőskezű, a közösséget összekovácsoló, határozott és bátor vezetőkben gondolkodnak.

Vajon nálunk az emberek milyen vezetőkre áhítoznak? A múlt örökségeként kimutatható-e az autokrata vezetők iránti nosztalgia?

A következő kérdésünk így hangzott: "Ennek az országnak nem annyira jogszabályokra és politikai programokra van szüksége, hanem inkább határozott és bátor vezetőkre, akik rendet tudnak tartani! Mennyire ért egyet ezzel az állítással? 1 - nem értek egyet, 2 - se igen, se nem, 3 - egyetértek, x - egyéb válasz."

A vajdasági szerbek a következőképpen válaszoltak a kérdésre: a megkérdezettek 39 százaléka nem ért egyet az állítással, 27 százaléka nem tud állást foglalni a kérdésben, 29 százaléka egyetért a határozott és bátor vezetőkre vonatkozó igénnyel, 5 százaléka pedig nem válaszolt. Az a körülmény, hogy mindössze tíz százalékkal vannak kevesebben azok, akik szükségét látnák az erőskezű vezetőnek, mint akik meglennének nélkülük, arra enged következtetni, hogy az engedelmességre való nevelés együtt jár az autokrata vezetők iránti igénnyel.

A magyar válaszok megoszlása az erőskezű vezetőkre vonatkozóan a következő. A megkérdezettek 40 százaléka úgy véli, hogy szükség lenne határozott és bátor vezetőkre, 27 százaléka nem tudott állást foglalni a kérdésben, 30 százaléka szerint nincs szükség ilyen vezetőkre, 3 százalék pedig nem válaszolt a kérdésre. A magyarok válaszaiban tehát masszívan jelen van az erőskezű vezető iránti igény.

Első hallásra furcsa paradoxonnak tűnik a helyzet, hogy a vajdasági magyarok sokkal inkább szükségét érzik a határozott és bátor vezetőknek, mint a velük élő szerbek. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a felmérésünk 2000. októberi eseményeket követően készült, abban az időpontban, amikor a szerb nép sok-sok évi szenvedés után megszabadult Milošević elnöktől, az országra mérhetetlen szenvedést zúdító keménykezű vezetőtől. Ez a körülmény bizonyára óvatosabbá tette a szerbeket a határozott és bátor vezetőket illetően. A magyarok nosztalgiáját a határozott és bátor vezetők iránt nehéz értelmeznünk, hacsak nem tételezzük fel, hogy a válaszokban a felettébb óvatos, bátortalan, megalkuvó kisebbségi vezetőkkel szembeni ellenérzés fogalmazódott meg. Ezt sem lehet kizárni. De más magyarázat is lehetséges. Ismeretes, hogy a vajdasági magyarság egy része mindmáig nosztalgiát érez a titói korszak és Tito személye iránt. Identitászavarukban sokan például Titót tartják a legjelentősebb magyar (!) történelmi személyiségnek.

Bármi legyen is a dolgok magyarázata, az engedelmességre és tekintélytiszteletre való nevelési elvek széles körű elfogadottsága óvatossá kell, hogy tegyen bennünket, mert ez sebezhetővé és kiszolgáltatottá teszi a kisebbségi érdekérvényesítést. 

Testi fenyítés a gyermeknevelésben 

A legtöbb pszichológiai népszerűsítő könyv arra inti olvasóit, hogy nem szabad verni a gyereket. A verés káros voltáról hosszú oldalakon át olvashatunk okos vagy kevésbé okos, de mindenképpen jóindulatú fejtegetéseket. Az emberek elolvassák, meghallgatják az efféle fejtegetéseket, aztán odahaza megverik a rossz gyerekeket. Nem azért verik meg, mert a pszichológiai fejtegetésből nem értettek meg semmit, hanem mert a mindennapi életben az emberi kapcsolatok, érintkezések, befolyásolások, konfliktusok más törvényszerűségeknek engedelmeskednek.

A gyermeknevelésre vonatkozó pszichológiai ismereteiket az emberek akkor tudják hasznosítani, ha az megegyezik az adott kultúra szokásrendjével, ellenkező esetben többnyire falra hányt borsó az egész. Még ha tudják is, hogy nem helyes, haragjukban kiszámíthatatlanul és önmaguk számára is érthetetlenül - gyakorta megverik a gyereket. Feltéve, ha az agresszió nyílt kiélése, a különféle összecsapások és harci jelenetek az adott kultúrában megengedettek és természetesek.

Tény azonban, hogy a szélsőséges agresszív magatartás mögött általában kimutathatóak a gyermekkorban elszenvedett verések. Az életben jól alkalmazkodó emberek leginkább otthon élik ki a munkahelyükön elszenvedett vereségekből származó feszültséget. Az autokrata társadalmakra jellemzően mindig azokon csattan az ostor, akik kiszolgáltatott helyzetben vannak, gyengébbek. Ezekért az otthoni feszültségekért és elszenvedett vereségekért aztán a kárvallott gyerekek felnőtt korukban busásan visszafizetnek. A mindennapi konfliktusok jelentős része, az egymásnak feszülő indulatok többsége valahol innen eredeztethető. Összetűzéseikben az emberek is, népek is azt a haragot engedik szabadjára, amelyet valamikor valakitől méltatlanul elszenvedtek.

Nos, ezért felettébb érdekes kérdés, hogy az emberek hogyan tekintenek nálunk a testi fenyítésre. Elfogadható, célravezető módszernek tekintik-e a verést a gyermeknevelésben, vagy nem? Íme, a válaszok. 

A megkérdezett magyarok abszolút többsége, 73 százaléka nem ért egyet a testi fenyítésnek, mint nevelési módszernek az alkalmazásával, 19 százaléka nem tudott állást foglalni a kérdésben, 5 százalék egyetért vele, 3 százalék pedig nem válaszolt a kérdésre.

A szerbek csaknem hajszálpontosan ugyanúgy vélekednek erről a kérdésről, mint a magyarok. A megkérdezettek abszolút többsége (69 százaléka) ellenzi a verést, 19 százaléka nem foglalt egyértelmű állást a kérdésben, és - akárcsak a magyarok - csupán 5 százalékuk vélekedik úgy, hogy a testi fenyítés célravezető módszer a gyermeknevelésben.  Eltérést jelent viszont a két etnikai csoport között, hogy a míg a magyarok 3, a szerbek 7 százaléka nem válaszolt a kérdésre. Még ha feltételeznénk is, hogy a kérdésre nem válaszolók azért tartották célszerűbbnek a hallgatást, mert tudják, hogy nem helyes, de gyakorolják a testi fenyítést, ez sem változtat a lényegen. Nevezetesen azon, hogy a vajdasági magyarok és a velük együtt élő szerbek szakítottak a testi fenyítés módszerével.

Erősek és gyengék

A tekintélyelvűséget vizsgáló kérdéseink közül az utolsó kérdés így hangzott: Egyetért-e azzal az állítással, hogy az emberek két csoportra oszthatók: erősekre és gyengékre? 1 - nem értek egyet, 2 - se igen, se nem, 3 - egyetértek, x - egyéb válasz. 

  Az emberek két csoportra, erősekre és gyengékre való felosztását illetően a megkérdezett magyarok 38 százaléka elutasító álláspontra helyezkedett, 24 százaléka egyetért vele, 35 százaléka nem tudja eldönteni, 3 százalék nem válaszolt a kérdésre.

A szerbeknél hasonló eredményeket kapunk: A vizsgálatban részt vett szerbek 42 százaléka nem ért egyet a fenti állítással, 25 százaléka egyetért vele, 26 százaléka se igen, se nem álláspontra helyezkedett, 7 százaléka pedig nem válaszolt a kérdésre.

A többség tehát, mind a magyarok, mind a szerbek esetében az emberek ilyetén felosztását illetően elutasító álláspontra helyezkedett. A magyarok az elutasítást illetően valamelyest bizonytalanabbnak tűnnek, mint a szerbek, ami azonban az egyetértő állásfoglalásokat illeti, e téren a két csoport között nincs különbség, illetve mindössze 1 százalék.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a tekintélyelvűségnek van némi hagyománya Vajdaságban.  Az engedékenységet a népesség (mind a magyarok, mind a szerbek) több mint egyharmada elsajátítandó nevelési követelménynek tartja, s csaknem ugyanilyen arányban mutatkozik igény a határozott, bátor vezetők iránt. Ha szem előtt tartjuk, hogy ugyanakkor igen magas a bizonytalankodók aránya, azt kell mondanunk, hogy a népesség többsége konformista magatartású és eléggé befolyásolható. Ugyanakkor bizakodásra ad okot, hogy a testi fenyítést és a társadalom farkastörvényeit (az erősek eltaposhatják a gyengéket) illetően az emberek abszolút többsége igen haladó felfogást vall. Elenyésző azoknak a száma, akik a társas kapcsolatokban a teljes konformizmus és a behódolás hívei, s akik úgy vélik, hogy az erősebbeknek joguk van bármely eszköz révén rákényszeríteni akaratukat másokra.

²⁰ Lásd. A magyarok nem veszélyesek. Magyar Szó, 1997. február 18. A kutatócsoport vezetője  dr. Bíró Miklós volt.