A személyes tulajdonságok és az egyéni veselkedés természetére vonatkozóan a tudomány még nem tudott egyértelmű választ adni. A laikusok számára, akik a tudósoknál sokkal kevésbé módszeresen figyelik meg az emberi viselkedés szabályozóit és mozgatórugóit, még megfoghatatlanabb ez a kérdés. Ennélfogva az emberek különbözőségére vonatkozóan sokféle elképzeléssel, véleménnyel, magyarázattal találkozhatunk, gyakran olyanokkal is, amelyek inkább megnehezítik, semmint megkönnyítik a dolgok megértését.
Vannak iskolák, amelyek mindent az örökletes tulajdonságokra vezetnek vissza. Más iskolák a tanulásra esküsznek. Ismét mások úgy vélik, hogy az egyéni életstílust nem lehet sem az örökletes adottságokra, sem a betanított reflexekre visszavezetni, szerintük az ösztön, a hajlam, a temperamentum, az érzékelési képesség, a tehetség, és mindaz, ami meghatározza az ember viselkedését, az élet olyan mozgástörvényeihez igazodik, amelyet ma egyszerűen még nem ismerünk eléggé.
Nem kívánjuk ezt a kérdést eldönteni. Egyébként is bennünket itt a különböző népek karakterjegyei érdekelnek, amennyiben egyáltalán vannak ilyen ismérvek. A mindennapi észjárás szerint nem kétséges, hogy vannak, hiszen ha nem lennének, nem tudnánk megkülönböztetni egymástól a népeket. Márpedig a megkülönböztetés általában nem okoz különösebb nehézséget, sőt, azt mondhatnánk, hogy egyes nációkról a köztudatban igen sommás vélemények élnek.
Tudományos szempontból bonyolultabb ez a kérdés. Ha közelebbről megvizsgáljuk az önmagunkról és másokról alkotott képet, hamar ki fog róla derülni, hogy azok a tulajdonságok, amelyekből összerakjuk egy-egy nép karakterjegyeit, jobbára csak felszínes benyomások, előítéletek, hiedelmek, különböző forrásból származó szubjektív ismeretek.
A más népekre vonatkozó ismereteink általában két forrásból származnak. Az egyik forrás a közvetlen személyes tapasztalat, a másik a tanult, közvetve szerzett ismeret. A közvetlen tapasztalat révén szerzett ismeretnek is vannak fokozatai. Más benyomásunk van valamely nációról, ha annak életünk során egy-két tagjával volt alkalmunk találkozni, és más, ha egy emberöltőn át köztük élünk. A tapasztalati úton szerzett ismereteink nyilvánvalóan annál megbízhatóbbak, minél heterogénebb etnikai környezetben van a lakóhelyünk, illetve minél többször kerülünk közvetlen kapcsolatba más népekkel.
Az etnikailag magas fokon heterogén környezetben szerzett ismereteink is szubjektívek, de sokkal pontosabbak, megbízhatóbbak azoknál a "tanult" ismereteknél, amelyeket az újságokból, a média révén szerzünk más népekről. Ez utóbbi esetben nemcsak arról van szó, hogy az egyes társadalmi csoportok, népek pszichológiai jegyeit, viselkedési szokásait, gondolkodás módját a média is különféle hiedelmekre alapozva közvetíti, hanem ezek az információk általában tendenciózusak is. Az, hogy média milyen sztereotípiákat közvetít más népekről, a mindenkori politikai széljárásnak, illetve az újságíró szándékának, beállítódásának a függvénye. A dicshimnuszoknak általában épp oly kevés közük van a valósághoz, mint az elmarasztaló címkéknek. Egy évtizeddel ezelőtt még a Szovjetuniót dicsőítették azok, akik ma Nyugatot magasztalják az egekig. A kis népek a politikai, katonai és gazdasági hatalmasságok kegyeit keresik. És mint ahogy a nagy tülekedésben az emberek gyakran egymás tyúkszemére lépnek, éppúgy a politika és a sajtó is igyekszik riválisait hátérbe szorítani, elmarasztalni. A címkék felettébb könnyen röppennek, a pillanat heve dönti el, hogy mikor, melyik náció lesz fasisztának, antiszemitának, nacionalistának, terroristának nevezve. A címkézés addig ismétlődik, míg meg nem tapad az emberek fejében, hosszú időre megmételyezve lelküket.
Napjainkban a média kulcsszerepet játszik az emberek életében, és attól függően, hogy milyen kulturális modellt, életérzést, gondolatokat, sztereotípiákat közvetít, tetszés szerint befolyásolható vele a közvélemény. Ebben a helyzetben, amikor a média befolyása miatt tanácsos a végsőkig óvatosnak lenni más népek, társadalmi csoportok, kulturális modellek és értékek megítélésében, különösen megnő a közvetlen ismeretek, személyes tapasztalatok, a konkrét interetnikus kapcsolatok jelentősége.
Nemzeti önképünkkel és más nép megítélésével kapcsolatban mindig célszerű feltenni magunkban a kérdést: amikor így vagy amúgy vélekedünk magunkról és másokról, vajon milyen politikai játszmák szereplői vagyunk?
Attól, hogy az előző fejezetben óvatosságra és körültekintésre intettünk mindenkit a nemzeti önkép és más népek megítélésének a tekintetében, továbbra is nyitva marad a kérdés. Van-e nemzeti karakter? Ha van, mit nevezünk annak? Ha nincs, hogyan lehetséges, hogy a népek mégis különböznek egymástól?
A szakemberek általában zavarban vannak, ha fajokra, népekre, emberi csoportkülönbségekre terelődik a szó. Egyesek kifejezetten süketek és vakok az antropológiai, civilizációs és pszichológiai csoportkülönbségek tekintetében. Az ide vonatkozó kérdéseket meg sem hallják, de a választ mindenképpen igyekszenek megkerülni, nehogy a fajelmélet és rasszizmus gyanújába keveredjenek.
A nyugati gondolkodók egy része a liberális, felvilágosult világkép jegyében hitetlenné és szkeptikussá vált a nemzeti sajátosságok tekintetében. Az emberiség egyneműségét hirdető eszmék civilizációs eredetére és politikai indíttatására könnyű ráismerni. Az emberi csoportkülönbségekkel kapcsolatos zavar és feszélyezettség gyökerei Nyugat gyarmatosító hagyományaiba nyúlnak vissza. A gyarmatosítás hőskorában ugyanis, a mai liberális és felvilágosult eszmékkel ellentétben, éppenséggel a fehér emberfaji felsőbbrendűségének a hangsúlyozása volt divatos. Ez az elmélet szolgált hosszú időn át az ún. "primitív" és "civilizálatlan" népek elnyomásának és kizsákmányolásának az alapjául.
Ma már természetesen senkinek sem jut eszébe faji felsőbbrendűségével előállni, a faji különbségek és a faji felsőbbrendűség gondolata azonban olyan szorosan egybefonódott az egykori gyarmatosítók leszármazottainak a gondolatvilágában, hogy a nemzeti, kulturális különbségeket sem ildomos szóba hozni.
A zavarnak és feszélyezettségnek más okai is vannak. Új idők járnak, a globalizálódás azonban ugyanazokon az elveken - a mohó nyerészkedésen - alapszik, mint a gyarmatosítás. A gazdasági mamutvállalatok terjeszkedésének a nemzetek és kultúrák útjában állnak, ezért úgy kell tenni, mintha már nem is lennének.
A tömegfogyasztásra szánt populista elméletek ma nem a népek sokszínűségéről, hanem az emberiség egyneműségéről szólnak, és ez a pálfordulás, az "aki fizet, az parancsol" vezérelv alapján meghátrálásra kényszerítette a tudósokat is.
Attól azonban, hogy az értelmiség egy része komplexusossá vált ebben a kérdésben, és a kozmopolitizmus jegyében megtagadta saját szellemi eredetét, nemzetek még léteznek, és az antropológiai, civilizációs, nyelvi és kulturális csoportkülönbségek problémája nyitott tudományos kérdés marad.
Szerencsére az angolszász gyarmatosítás terhes öröksége, illetve a liberális eszmék térhódítása nem rettent el minden szakembert a nemzeti sajátosságok vizsgálatától. Számukra napnál világosabb, hogy miként az egyes emberek, úgy a különböző népek is sajátos arculattal, pszichológiai ismérvekkel rendelkeznek. Ezen sajátosságok és ismérvek alapján akár nemzeti karakterekről is beszélhetünk.
A nemzeti karakter a valósághoz való sajátos viszonyulás, amely egyaránt magában foglalja a gondolkodás és a világra való rácsodálkozás módját, valamint a viselkedésben és cselekvésben megnyilvánuló válaszadást.
Mit értünk nemzeti karakteren? A nemzeti karakter egy nép vagy népcsoport tagjainak nagy többségében visszatérő alkati jelleg, amely állandó jelleget ölthet, többnyire azonban meghatározott történelmi időpontra és társadalmi helyzetekre érvényes.
Ahogyan a tárgyi világ színei egyazon színskálának a sokféle változatai, az emberi fajok, civilizációk, népek is egyazon nem sokféle variánsai, amelyek a népek örökletes jegyeiből, társadalmi-gazdasági fejlettségi színjéből, lelki habitusából, szokásrendjéből, magatartásbeli különbségiből stb. származnak.
A nemzeti karaktert, lelkületet nem "esszencialista" módon fogjuk fel. Nem állítjuk, hogy létezne valamiféle jungi értelemben vett "archetipikus" magyar, szerb, román, német, orosz, zsidó stb. azonosság, kollektív magyar, szerb, román, német, orosz, zsidó alanyiság, amely minden egyes magyarnak, szerbnek, románnak, németnek, orosznak, zsidónak többé-kevésbé sajátossága volna, s amely ekként az egyedfejlődés során megismételné a kollektíva fejlődését. Nem, a nemzeti identitás is, mint minden egyéb kollektív identitás, a közösség intézményei és tudatos erőfeszítései, által jön létre és tartható fenn. De mint ilyen, nem a képzelet terméke, hanem történelmi és társadalmi realitás, amely fontos szerepet játszik az emberek életében.
A fiziológiai-anatómiai örökségből, a civilizációs múlt, a történelmi hagyományokból valamint a konkrét társadalmi helyzetek hasonlóságaiból és különbségeiből adódóan ismétlődő színekből és eltérő tónusokból áll össze minden nép arculata. Mentalitásuk, érzelmi életük, magatartásuk titka abban rejlik, hogy a nagy festő, az Élet, a körülményeiktől függően mikor, melyik színből, mennyit vitt fel a vászonra.
Korántsem állítható például, hogy a sajátosan magyar, a tipikusan szerb, a karakterisztikusan német jellemvonások egymás és más népek színképpalettáján nem volnának megtalálhatók. Nemzeti jegyeik alapján nem lehet a népeket egymástól éles határvonallal elválasztani. Különösképpen nem a történelem során egymás mellé került népeket, akik között a keveredés elkerülhetetlen. Fontos ezt tisztán látnunk, de azt is, hogy soha, semmi sem gyúrhatja teljesen egynemű masszává őket, mert amíg két ember lesz a földön, addig különbözni fognak az emberek egymástól.
Az élethelyzetek változatossága, a történelmi, földrajzi, gazdasági különbségek az emberi típusok sokféleségében öltenek formát: személyi különbségekben, a népek eltérő életérzésében, gondolkodásmódjában, kultúrájában, szokásaiban. Ezeket a különbségeket a globalizáció valamelyest összemossa, az élet mindennapjai azonban ugyanakkor ezzel ellentétes irányba is hatnak. Az ép, egészséges lélek sajátja, hogy szüntelenül változik, alakul, más formát ölt, más rendet visz a világba, más célt tűz ki maga elé, mást lát fontosnak, más értelmet tulajdonít az életnek és halálnak, s ugyanúgy változik a népek arculata is, olykor gyorsabban is, mint gondolnánk.
Vannak emberek, akikben "töményen" van jelen nemzeti közösségük jellege, más emberek az átmenetek, az árnyalatok hordozói, és akadnak olyanok is, akik más népek karakterjegyeit szembetűnőbben jelenítik meg a sajátjuknál. Az emberek ugyanis szabadon választják meg nemzeti hovatartozásukat, és attól, hogy ide vagy oda sorolják magukat, lelki alkatukat, kultúrájukat tekintve esetleg más népekhez jobban hasonlítanak.
A nemzeti önazonosság kialakulása - és azon belül a jellemző karakterjegyek elsajátítása - felettébb összetett folyamat, amelynek tudatosítása és vállalása nem kis szellemi munkát kíván. Az alacsonyabban kvalifikált és a szellemi kultúra iránt felszínesebben érdeklődő, könyvek helyett a médiára hagyatkozó rétegek identitástudata túlságosan ki van szolgáltatva a mindenkori politikai széljárásnak: hol hárított, hol hézagos, hol negatív, hol közömbös, hol indulatokkal telített, attól függően, hogy milyen idők járnak. Ezzel kapcsolatban hadd ismételjem meg a korábban mondottakat. A kollektív identitás valamely csoport intézményei és tudatos erőfeszítései által kialakított, fenntartott és áthagyományozott társadalmi realitás". A hangsúlyt itt a tudatos erőfeszítésre helyezném, önnön arculatunk kialakítása, nemzeti karakterjegyeink elsajátítása és megőrzése ugyanis sokkal nehezebb feladat, mint hinnénk. Ha nem így lenne, akkor a magyar nép sok-sok Széchenyi Istvánnal és Kossuth Lajossal rendelkezne.
Arra, hogy a nemzeti sajátosságokat nem lehet figyelmen kívül hagyni, maga az élet figyelmeztet bennünket. Amilyen elhanyagolt terület a nemzeti sajátosságok vizsgálata a pszichológusok körében, olyan érdeklődés nyilvánul meg iránta a gazdasági stratégák részéről.
Különböző népek gazdasági helyzetét összevetve ugyanis a gazdasági stratégák rájöttek, hogy a gazdasági sikert nem lehet csupán a természeti kincsekkel, a pénzügyi tőkével, a technikai fejlettségi szinttel, a tudás mennyiségével és minőségével vagy egy ország nagyságával és lélekszámával magyarázni. Mindezek külön-külön és együtt vitathatatlanul fontos szerepet játszanak a népek társadalmi felemelkedésében, az életszínvonal és az életminőség javulásához azonban szükség van valami másra is, amit a közgazdászok "társadalmi tőkének" neveznek.
Különféle vizsgálatok alapján bizonyítottnak látszik, hogy a nemzetek általános sikerét, beleértve gazdasági teljesítményüket is, jelentős mértékben befolyásolja az a körülmény, hogy az emberek mennyire képesek együttműködni, mennyire bíznak meg egymásban, hogyan viszonyulnak saját vezetőikhez és intézményrendszerükhöz. Tulajdonképpen ezek a pszichológiai sajátosságok jelentik azt a "társadalmi tőkét", ami korunk stratégiái szerint a gazdasági és társadalmi sikertényezők sorába tartozik.6 Sokáig az volt az általános vélemény, hogy azok a nemzetek sikeresek, amelyek gazdag természeti erőforrásokkal (termőföld, olaj, ásványkincsek) rendelkeznek. Továbbá fontosnak bizonyult az is, hogy korszerű technikával (gépekkel, berendezésekkel) és jó infrastruktúrával (épületek, utak, hidak) rendelkezzenek. Mindezek mellett természetesen ismeretes az is, hogy olcsó munkaerőre és jelentős pénztőkére van szükség ahhoz, hogy a nemzetgazdaság mozgásba jöjjön.
A marketinggel és stratégiával foglalkozó közgazdászok azonban rájöttek, hogy ezek az erőforrások önmagukban véve nem magyarázzák meg teljes egészében egyes nemzetek teljesítményét. A sikerfeltételek közé két újabb tényező került: a "humán" és a "társadalmi tőke". Az előbbi a lakosság számát, összetételét, képzettségi szintjét, termelékenységét jelenti, az utóbbi az érzelmi kötődéseket, emberi kapcsolatokat, lelki sajátosságokat, amelyek összefogják a társadalmat és működtetik.7
A humán és társadalmi tőkéhez kapcsolódóan a sikeres nemzetgazdaság feltétele továbbá az egészségi és életminőségi mutatók javulása (a várható élettartam, a születések, házasságkötések és válások számának alakulása stb.), az életszínvonal folyamatos emelkedése, az egyenlőtlenségek csökkenése és a társadalom demokratizálódása.
A különböző tőketípusok nem egymástól függetlenül léteznek, hanem egészséges kombinációjuk és hatékony együttműködésük szavatolja a sikert. Bennünket itt elsősorban a "társadalmi tőke" érdekel, amennyiben ez szorosan összefügg kutatási témánkkal: nevezetesen a nemzettudat állapotával és más nemzeti sajátosságokkal.
A globalizációval, a nemzetállamok súlyának csökkenésével, az individualizmus térhódításával, a népek nagyarányú fizikai keveredésével, a tömeges betelepülésekkel a "társadalmi tőke" gyengülése világszerte megfigyelhető. Talán ezzel is hívta fel magára a közgazdászok figyelmét. Egy 47 országra kiterjedő felmérés szerint8 legerősebb társadalmi tőkéjű országok listáján az 1990-es évek közepén az első három helyet Norvégia, Svédország és Finnország foglalta el. Magyarország a 25. helyen volt Nigéria, Oroszország, Uruguay és Lettország szomszédságában.
A társadalmi tőke erejét az emberek egymás iránti bizalmának a vizsgálatával, illetve a civil szervezetekben részt vevők arányával mérték. Magyarországon a vizsgált mintából csak 22% vélte úgy, hogy "az emberek többségében meg lehet bízni", míg pl. Norvégiában 65% volt ez az érték.
A társadalmi tőke jelentős csökkenése volt megfigyelhető Kelet-Közép-Európa országaiban, ahol a rendszerváltást kísérő visszásságok folytán az egymás iránti bizalom alaposan megrendült. A társadalmi kohézióval bajok voltak már a rendszerváltást megelőzően is, hiszen elsősorban a bizalomvesztés vezetett az egykori Szovjetunió széthullásához, Csehország és Szlovákia szakításához, Jugoszláviában pedig a délszláv népek véres konfliktusához.
A társadalmi kohézió gyengülése nagy veszélyeket rejt magában a jövő szempontjából is. A bizalom hiánya jelentős mértékben gátolja a rendszerváltó országokat abban, hogy összegezzék tudásukat és mozgósítsák energiájukat, holott az európai folyamatokhoz való felzárkózáshoz mindenekelőtt erre volna legnagyobb szükségük. Az elmélyülő bizalmi válság ezzel éppen ellentétes folyamatokhoz vezet: összefogás és közös fellépés helyett egymásnak feszítik energiájukat az emberek, ami így javarészt értelmetlenül elfecsérlődik.
Egy svájci gazdaságelemző és vezetőképző központban9 különböző szempontok szerint évente értékelik 47 nemzet versenyképességét és annak összetevőit. Az egyik ilyen összetevő a "társadalmi kohézió", vagyis a bizalom, amelyről beszélünk. Ezen a listán Magyarország 2001-ben a 47. helyen állt. (1999-ben még a 40., 2000-ben a 42. helyen volt).
Érdemes szemügyre vennünk, hogy mely országok állnak a lista elején. A "társadalmi kohézió" sorrendben, a legerősebb Luxemburgban, Szingapúrban, Dániában, Kínában, Svájcban és Finnországban. Érdekes módon jobbára ugyanezek az országok állnak a versenyképességi lista elején, azzal a különbséggel, hogy a gazdasági (katonai?) erejénél fogva a lista élén az Egyesült Államok áll.
Egy világbanki tanulmány szerint "minél erősebb egy nemzetben a társadalmi kohézió mértéke, annál sikeresebb lesz az élet több területén, beleértve a gazdaságot is".10 Ennek tükrében a nemzeti kultúrák, amelyek a társadalmi kapcsolatok alakulásáért és az emberek viselkedési sajátosságaiért felelősek, a gazdaság szempontjából felértékelődnek. A kérdéssel kapcsolatos bizonytalanságok és az erre vonatkozó kutatások hiányában is feltételezhető, hogy a nemzeti sajátosságok, és azon belül a nemzeti karaktervonások jelentős szerepet játszanak az egyes népek életében. A nemzet általános sikere, gazdasági teljesítménye nemcsak nyersanyag, technika, infrastruktúra, munkaerő, tudás és pénztőke kérdése, hanem lelkületé is, amely ha sérül, nemhogy sikereket nem lehet elérni, de a korábbi eredmények is veszélybe kerülnek.
A "társadalmi tőke" tudatos felerősítése, a népesség mentális és lelki-egészségügyi állapotának figyelemmel kísérése az ún. rendszerváltó országokban fontos nemzeti cél és kormányzati feladat kellene, hogy legyen. Ennek hiányában naivitás a versenyképesség növeléséről, az Európai Közösséghez való sikeres "felzárkózásról" beszélni.
Sajnos ez a felismerés egyelőre hiányzik a magyar politikai vezetésből, pedig a szemléletváltásra nagy szükség lenne, mert a felülről vezényelt és félresikerült rendszerváltás - az egykori kapcsolatrendszer továbbélése, a maffiacsoportok kialakulása, a politikai bizalom eljátszása, a tisztázatlan körülmények között lezajlott privatizációs ügyek stb. - a bizalom és a társadalmi kohézió riasztó mértékű meggyengüléséhez vezettek.
Ismereteim szerint az elmúlt évtizedben, néhány próbálkozástól eltekintve, nem készültek módszeres kutatások a magyar nép pszichológiai állapotára vonatkozóan, jóllehet ezt a rendszerváltás mellett más körülmények (az utódállamok széthullása, a határon túli magyar kisebbségek helyzetének alakulása) is indokolttá tették volna. Az egyik kivételes példaként Kopp Mária és Skrabski Árpád 90-es évek elején végzett kutatásait lehetne megemlíteni, amelyben kísérletet tettek a magyar lakosság lelkiállapotának sokrétű vizsgálatára.11 Nemzeti önvizsgálattal azonban - súlyának megfelelően - Trianon után foglalkoztak utoljára Magyarországon, amikor a kor legjobbjai firtatták a tragédia következményeit, és próbáltak számot adni a magyarság szellemi-lelki állapotáról.
Jómagam négy könyvet12 szenteltem egy átfogó mentalitásvizsgálat előmunkálatainak. Sajnos az ezredfordulóra tervezett - a Kárpát-medence egészét átfogó mentalitásvizsgálat egyelőre még várat magára. A jelen munka, ebből a szempontból, az átfogó mentalitásvizsgálat előmunkálatainak a sorába tartozik.
A tervezett vizsgálat a nemzet felemelkedését szolgáló stratégia alapjainak a kimunkálásához szolgált volna. Nehéz bármiféle társadalmi kibontakozásról, felemelkedésről beszélni, anélkül hogy tisztában lennénk a közösség mentális állapotával, a bizalmi válság okaival, a nemzet karakterében bekövetkezett változásokkal stb. Tisztában vagyunk-e az okokkal, amelyek a "társadalmi tőke" csökkenéséhez, az életszínvonal és életminőség katasztrofális romlásához vezettek?
Teljeséggel érthetetlen számomra, hogy a rendszerváltás után miért nem hoztak létre egy mentalitáskutató és az életminőséget vizsgáló intézetet, hiszen senki számára nem volt titok sem a magyarság soraiban folyó iszonyatos méretű önpusztítás, sem az életminőség katasztrofális romlása, amely több mint tíz évvel rövidítette meg a Lajtán inneni emberek életét a Lajtán túlikhoz képest. Ismeretes volt mindenki számára a születések, házasságkötések és válások számának alakulására vonatkozó kedvezőtlen mutatók, a társadalom elöregedésének és patalógiás állapotának ezernyi apró-nagyobb ténye, mégsem történt semmi. És azóta sem. Ebben a vonatkozásban a rendszerváltás óta súlyos mulasztás terheli az érintetteket az elmélyülő bizalmi válságért, az emberi életek vétkes elherdálásért.
A nemzeti karakter fölrajzolásában, a nemzeti tulajdonságok pszichológiai elemzésében különös körültekintésre van szükség. Karakterológiai szempontból egyetlen nép sem tekinthető homogén közösségnek. Szociológiai összetételét és lélektani sajátosságait illetően a magyarság is megoszlik, többféle színárnyalat, törésvonal mutatkozik a portrén.
Egyszer ilyenek, másszor olyanok vagyunk. Vagy egyszerre ilyenek is, meg olyanok is. Több arcunk van, amelyeket a körülményektől függően váltogatunk. Olykor megtévesztési szándékból, máskor meg azért, mert csakugyan megváltozunk. Többnyire magunk sem vagyunk tisztában vele, hogy milyenek vagyunk, melyik az igazi arcunk. Az efféle dilemmák akkor szoktak előállni, ha körülményeink, élethelyzetünk, egészségi állapotunk, emberi kapcsolatrendszerünk megváltozik. Amíg mindennapi életünk csendes egyhangúságban zajlik, változatlannak hisszük magunkat. Olyannyira, hogy saját entitásunknak tartjuk azt, amit az adott sors és élethelyzet jelenít meg általunk. Ami fordítva is igaz, nem mindig vagyunk tudatában annak, hogy az emberi sorsokban, az életmódban, társadalmi kapcsolatainkban a lélek ölt formát. Azok a különbségek, amelyeket mi nemzeti sajátosságként tartunk számon, voltaképpen társadalmi, államjogi, kulturális különbségek. Ezek az eltérő élethelyzetek azok, amelyek mentalitásbeli különbségekként jelentkeznek. A mentalitásbeli különbségek pedig rányomják bélyegüket politikai magatartásunkra, gazdasági döntéseinkre, a hatalmi viszonyokra, társadalmi kapcsolatrendszerünkre.
A lét különböző megnyilvánulási formáiról beszélünk, egyszer a szubjektum, másszor a tárgyi világ szempontjából. Mindegy, honnan indulunk ki, az életmódból, gazdasági helyzetből, kulturális különbségekből, politikai viszonyokból vagy a nemzeti karakterből és lelki sajátosságokból, ugyanoda lyukadunk ki.
Amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen a magyar ember, megkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk azokról a sajátos történelmi és társadalmi körülményekről, amelyek miatt különbözik más népektől. Amikor pedig ezekről a körülményekről beszélünk, lehetetlen, hogy azok kapcsán ne beszéljünk a bennük testet öltő lélekről.
Történelmi múltja, kulturális élete, gazdasági helyzete, társadalmi körülményei folytán minden népnek van egyénisége, van önálló arculata, a magyarnak is.
A magyarság portréjára a XX. században Trianon rajzolta fel a legmarkánsabb vonásokat. Annak következtében, hogy az ország területét feldarabolták, javait kifosztották, a társadalmi kapcsolatrendszerét az új határok megvonásával nyolcfelé szakították, a magyarság lelkileg épp olyan csonkává vált, mint az utódállamokba került nemzetrészek és a maradék ország.
Azóta a több mint nyolcvan éves különélés, és a sokféle idegen hatás nem maradt nyom nélkül. A több országban szétszórt, különféle politikai és gazdasági viszonyok között élő nemzetrészek minden téren hatalmas eróziónak voltak és vannak kitéve, de a legsúlyosabb károkat abban a vonatkozásban szenvedte el a nemzet, amit korábbi fejtegetésünk során "társadalmi tőkének" neveztünk.
A magyarság egyharmada több mint háromnegyed évszázada kisebbségben él, híján a természeti javaknak, pénztőkének, szabadságjogoknak, a tudást és szellemiséget meghatározó alapvető fontosságú intézményeknek. A magyar intézményeknek (iskolahálózatnak, rádiónak, tévének, sajtónak, színháznak, könyvkiadásnak) a hiánya nemcsak megfosztja a kisebbségben élőket nemzeti kultúrájuk ápolásának és nemzettudatuk megőrzésének a lehetőségétől, hanem az egész nemzeti közösséget visszaveti műveltségi szintjében, és megakadályozza társadalmi felemelkedésében. A kisebbségek hátrányos helyzetéből fakadó társadalmi strukturális aránytalanságok megmutatkoznak a közösség mentalitásában is, különböző torzulásokhoz vezetnek, kisebbségi komplexusokat eredményeznek. A kisebbrendűségi érzés azok körében is megfigyelhető, akik hátrányos helyzetük ellenére ragaszkodnak nemzeti közösségükhöz, még inkább jellemző azokra, akik társadalmi érvényesülésük érdekében hajlandóak feladni nyelvi kultúrájukat és nemzeti önazonosságukat.
A megszállt területek magyarsága (politikailag talán célszerű a "környező országokban élő magyar kisebbségekről" beszélni, pszichológiai szempontból azonban a helyzetet megszépítő jelzők használata félrevezető lenne, hiszen éppen az elcsatolás és megszállás ténye, a megszállók beállítódása, ellenséges viszonyulása határozta meg a nemzetrészek szellemi és materiális boldogulásának a feltételeit) kisebbségi komplexusoktól szenved.
Ezzel a jelenséggel más munkámban részletesen foglalkozom, itt csak annyit tartok szükségesnek megjegyezni, hogy a kisebbségi komplexus a kisebbségi léttel szorosan összefüggő értékzavar: a nemzeti hovatartozás és nyelvi-kulturális habitus szégyenlése, kínos megélése a többségi nyelvi kultúra nyomasztó fölényének a súlya miatt.13
Ahogy a nemzet egésze, úgy a nemzetrészek sem képeznek homogén közösséget. A kisebbségi komplexusok vonatkozásában sem. A magyar nemzetrészek társadalmi struktúrájukat, felfogásukat, viselkedésüket, lelki habitusukat tekintve ugyanúgy tagoltak, ahogyan más népek. Bennünket ez a tagolódás itt nem általában véve, hanem elsősorban a más népekhez való viszonyulás vonatkozásában érdekel. Ebből a szempontból az egyik törésvonal a tömbben élő és a szórványmagyarság között húzódik meg. Ez abból adódik, hogy a kisebbségekre, etnikai csoportokra nehezedő nyomás, a nyelvi és kulturális diszkrimináció sokkal erőteljesebben fejti ki hatását a szórványmagyarság esetében, mint a tömbben élőknél.
Az alárendelt helyzetből származó értékzavart a legfájóbban az ún. peremszemélyek élik meg, akik nemcsak a politikai diszkrimináció következményeitől szenvednek, hanem saját etnikai közösségükön belüli gyökértelenségüktől is. Az etnikai közösségek atomizálódásával mind többen válnak peremszemélyekké, akik a sehova sem tartozás érzésétől szenvednek, illetve két kultúra, két érték- és elvárásrendszer malomkövei közé kerülnek. Ebből a frusztrált helyzetből sokan egy "én-tágító" manőverrel, a többségi néphez való "átpártolással" igyekszenek menekülni, ami megnyilatkozhat párválasztásban, a gyermekek többségi nyelven történő iskoláztatásban, politikai szerepvállalásban stb.
Ez az "én-tágító" manőver, amellyel a nemzeti identitásukban frusztrált vagy bizonytalan személyek értéküket, lehetőségeiket vélik megnövelni, sajnos az anyaországban sem ismeretlen jelenség. Kevés kiábrándítóbb vonása van a magyar embernek, mint a törleszkedésig menő megfelelni akarás, amit a politikusok - hol Kelet, hol Nyugat kegyeit keresve - extrém formában jelenítenek meg.
Az együtt élő népek egy idő után jelentős mértékben hatnak egymásra, vannak azonban olyan területek, amelyekben rezisztensek maradnak. Az egységet erősítő tényezőknek kedvez, ha semmi sem zavarja meg a társadalmi fejlődést, ha az erőszakos politikai események nem okoznak megrendítő változásokat a politikai struktúrában, vagyis, ha a változások békés úton, kompromisszumok révén valósulnak meg. Ez a fajta evolúciós fejlődés - ellentétben például Angliával, amely több száz éven keresztül mentes volt minden idegen befolyástól és katonai megszállástól - a mi térségünkre nem jellemző. Itt fordított a helyzet. Ebben a térségben a kompromisszum csaknem teljesen ismeretlen fogalom, amely egyaránt hiányzik a politikából és az üzleti morálból. Nincs hagyománya az érdekegyeztetésnek. Itt az erősebb, a győztes mindent besöpör. Nincs rá példa, hogy az itt élő népek saját érdekeik károsodása nélkül jutottak volna közös nevezőre másokkal, vagy hogy valamilyen közös cél - a fejlődés érdekében - egymásnak engedményeket tettek volna. Magyarán, nincs hagyománya az autonómiának sem a személyiség, sem a régiók, sem a nemzetek vonatkozásában.
Vegyünk más példát. Az angolok nem szívesen közölnek kellemetlen tényeket másokkal. Nem szívesen beszélnek betegségükről, rossz közérzetükről. A panaszkodást, önsajnáltatást összeférhetetlennek tartják önérzetükkel, méltóságukkal. Ezzel szemben mi magyarok széltében hosszában szüntelenül panaszkodunk egymásnak, kifogyhatatlanok vagyunk a szóból, ha saját nyavalyáink felsorolásába fogunk, s eközben kitálaljuk magánügyeinket akár felületes ismerősöknek is.
Az angolok szívesen élcelődnek magukon, saját gyengeségeiken, megengedhetik maguknak. A magyarok frusztráltak, sebzett lelkületűek, ezért többnyire önteltek, pöffeszkedők, kioktatóak másokkal szemben.
Angliában a bizalom szelleme hatja át a közéletet, mindenki mindaddig maradéktalanul megbízik másokban, amíg jó oka nincs arra, hogy valakivel szemben óvatos legyen (amíg személyesen nem tapasztalja, hogy valaki szándékosan becsapja, átveri, megtéveszti). Nálunk viszont a bizalmatlanság, irigység, féltékenység, gáncsoskodás áthatja a közéletet, mindenki fel van készülve rá, hogy mások kijátsszák, meglopják, becsapják. De nemcsak a bizalom hiányzik. A szónak sincs hitele. Amíg Angliában az adott szó kötelez, ebben a térségben a szó az átverés legfontosabb eszköze. Nálunk nem lehet sem a bizalomra, sem a szavakra alapozni, ami természetesen visszahat mindenre: közéletre, politikára, gazdaságra, az emberi kapcsolatokra.
Mindennek az a magyarázata, mondják a pszichológusok, hogy mindannyian az előítéletes gondolkodás foglyai vagyunk. De vajon csakugyan így van ez? Akit megmart a kígyó, az utána a gyíktól is fél, tartja a közmondás. Ott, ahol mindennapos a tej vizezése, a bor hamisítása, ahol a piacon a nadrágnak csak az egyik szárát sózzák rád, ahol félbevágott esőkabátokat árulnak, ahol a taxisok becsapják az utasokat, a pincér annyit számol, amennyit akar, a pénztáros csal, ahol a sajtó hazudik, a bankok a polgárok pénzét ellopják stb., az olyan fokú bizalom, mint az angoloknál, magával az őrültséggel lenne határos. Itt mindenki a kígyómarás áldozata.
Az általános bizalmi válság nem az előítéletes gondolkodásnak, hanem annak a jele, hogy a kollektív tudat sérült, a nemzeti közösség értékrendszere nem működik. Egy homogén, fejlődésében törést nem szenvedett kulturális közösségen belül mindenki tudja, hol a helye, nem vita tárgya, hanem egyértelmű feltételekhez van kötve. Velünk más a helyzet. Itt a dolgok kiszámíthatatlanok, inkább normaszegő viselkedéssel lehet előre jutni, mint az értékekhez való következetes ragaszkodással.
Az erőszakolt önérvényesítési igény és a rátartiság válaszreakció a nemzeti értékrendszer hiányára, amely tájegységenként többféle változatot mutat. Persze, mi magyarok nem ilyennek látjuk magukat. Mint minden nép, csak a szépet és a jót szeretjük hallani magunkról.
A magyarok egy felettébb büszke nép fiainak tartják magukat, akiknek nagy történelmi múltjuk van, a balsors azonban mindig a vesztesek oldalára állította őket. Büszkék arra, hogy annyi művészt, tudóst, szentet adtak a világnak. Minden magyar meg van győződve róla, hogy a semmiből is képes vizet fakasztani. Mindenképpen sokkal többre hivatott, mint ami számára a mostoha sors részéről megadatott. A magyarok büszkék egyedülálló nyelvükre és kultúrájukra. Büszkék az ezeréves államalapításra, a honnal azonban nem sokat törődnek, boldogulásuk érdekében, ha lehet, odébbállnak.
De lássunk példát más népekre is. A franciák számára nemcsak evidens, hogy különböznek más népektől, de meg vannak győződve arról is, hogy mindenki másnál különbek a Földön. Sokan csodálják is őket fejlett civilizációjukért. Hasonlóképpen büszkék önmagukra az angolok magas fokú politikai, társadalmi, ipari és technológiai vívmányaik miatt, többnyire más népek is csodálattal adóznak nekik. A németek eszessége és alapossága kritikán felül áll más népek szemében is, és a lelkük mélyén ők is meg vannak győződve felsőbbrendűségükről. A rend, a pontosság, a szorgalom és az alaposság terén azonban mindenképpen a svájciak vezetnek, amit éreztetnek másokkal is. Az oroszok tisztában vannak vele, hogy a fentebb említett tulajdonságok tekintetében nem versenyképesek a germán népekkel, ettől függetlenül szilárd meggyőződésük, hogy ők hivatottak megmenteni más népeket, amire (sajnos) többször (sikertelen) kísérletet tettek. ők is, mint általában a szláv népek, őszinte, nyitott, közlékeny és bőkezű népnek tartják magukat, más népek azonban inkább lustának, agresszívnek, hencegőnek tartják őket. Az amerikaiakat más népek egyszerre irigylik és lenézik. Irigylik vállalkozó szellemüket, pragmatizmusukat, energikusságukat, individualizmusukat, ugyanakkor ostobának és otrombának tartják őket, akik képtelenek a civilizált népek közé beilleszkedni, és kulturáltan viselkedni.
A listát hosszan folytathatnánk, a felvillantott példákkal azonban csak azt kívántam illusztrálni, hogy a nemzeti tulajdonságokkal kapcsolatos - önszépítő és egymást ostorozó - sztereotípiáknak se szeri, se száma.
Visszatérve kiinduló kérdésünkre, hogy "milyen a magyar?", a választ illetően vagy be kell érnünk sztereotípiákkal, vagy tudomásul kell vennünk, hogy sohasem fogunk a dolog végére járni. Egyetlen magyar arcnak, "a" magyar arcnak a felvázolására értelmetlen dolog lenne vállalkozni, hiszen a magyarság is, mint minden más nép a világon, sokféle eredetet, indíttatást, hatást ötvöz magában, amely egyedről egyedre, faluról falura, egyik percről a másikra szüntelenül változik. Azt tartják, hogy minden nép "a történem emlékezte", de mindegyik mást őrzött meg belőle. Tudományosan nehéz kimutatni, hogy melyik nép, milyen elemekből tevődik össze, ezek az elemek ugyanis nem mérhetőek, egzakt módon nem lehet őket pontosan meghatározni. Talán nincs is értelme ilyesmivel vesződni, hiszen - mint mondottuk - miként az ép és egészséges lélek sajátja, hogy szüntelenül változik, alakul, mindig más formát ölt, más rendet visz a világba, más értelmet tulajdonít az életnek, más célt tűz ki maga elé, mást lát fontosnak és értékesnek, úgy az egyes népek arculata, karaktere, törekvése is folyamatosan alakul, változik. Fényképszerűen egy-egy pillanatot megörökíthetünk, néhány hevenyészett ecsetvonással egy-két jellegzetességet kiemelhetünk, ezzel azonban a teljességet nem tudjuk megragadni. Ha emiatt nehéz is a nemzeti karaktert pontosan definiálni, s még nehezebb mérni, tudományos precizitással körülhatárolni, figyelmen kívül hagyni bizonyosan nem lehet.
6 Ezzel kapcsolatban érdekes tanulmány olvasható a Valóság 2002. 5. számában. Lásd: Csath Magdolna: Erős társadalmi tőke, sikeres nemzet. 82 - 92. o. )
7 Kotler, P., Jatusripitak, S., Maesincee, S.: The marketing of the nations. The Free Press, 1997.
8 Csáth Magdolna uo.
9 Institute for Management Development - IDM
10 Grootaert, C.: Social capital. The missing link. Világbank, 1998.
11 Kopp Mária - Skrabski Árpád: Magyar lelkiállapot. Végeken kiadó, 1995.
12 A meghívott halál. Tanulmány az öngyilkosságról. Forum Könyvkiadó, Újvidék 1979. Táj és lélek. FORUM Könyvkiadó, Újvidék 1989. Magatartásformák és társadalmi viszonyok. FORUM Könyvkiadó, Újvidék 1983. A nemzeti identitás zavarai. FORUM Könyvkiadó, Újvidék 1992.
13 Hódi Sándor: A nemzeti identitás zavarai, 120. old.
| Tovább |