A nemzeti karakter egy nép vagy népcsoport tagjainak nagy többségében visszatérő alkati sajátosság, amely tartós, állandó jelleget ölthet, többnyire azonban csak meghatározott történelmi időpontra és társadalmi helyzetekre érvényes. Minden nép arculata a fiziológiai és anatómiai örökség, a civilizációs múlt, a történelmi hagyományok, valamint a konkrét társadalmi helyzetek hasonlóságaiból és különbségeiből adódóan ismétlődő színekből és eltérő tónusokból áll össze.
Vajon milyen pszichológiai sajátosságok jellemzik a térségben élő népek gondolkodásmódját és viselkedését? Hogyan vélekednek a különböző nemzetiségű emberek egymásról és önmagukról?
Az Európa Tanács támogatásával a temesvári Szórvány Alapítvány, a szegedi József Attila Tudományegyetem szociológiai tanszéke, valamint az adai Stresszkutató Intézet 1996-1997-ben, a romániai Bánságban, a magyarországi Csongrád megyében és a Vajdaságban felmérést végzett. A felmérés során 907 személy véleményét kértük ki a ma három országhoz tartózó régió helyzetéről, az etnikai viszonyokról, a nemzeti tulajdonságokról, a kisebbségi jogokról, a szülőhelyhez való kötődésről, az elvándorlás szándékáról, a társas kapcsolatok különféle aspektusairól és más általános problémákról1.
A régiókutatás tetszőlegesen kiválasztott, a vizsgált települések szintjén reprezentativitással bíró minta alapján készült, kérdezőbiztosok révén, az alanyok lakásán rögzített interjúk segítségével. A regionális minta a három országot illetően a következőképpen oszlott meg: Románia 300, Magyarország 3001, Jugoszlávia 306 fő. E mintában a magyar lakosság 475 (52,37%) személlyel volt képviselve. A románok száma 134 (14,77%), a szlovákoké 133 (14,66%), a szerbeké 104 (11,46%), a horvátoké 19 (2,09%), a romáké 6 (0,66%), az egyéb nemzetiségűeké 36 (3,96%) fő volt.
A minta néhány további globális jellemzője: a megkérdezett személyek életkora 16-18 év között volt, az átlagéletkor 42,2 év. Nemek szerinti megoszlás szerint 446 férfi, és 458 nő vett részt a felmérésben, három személy nemére vonatkozóan nem volt regisztrált adat. Családi állapot szerint a megkérdezettek 63 százaléka nőtlen, illetve hajadon, 7,5 százaléka özvegy volt, míg 5 személy (0,5%) esetében hiányzott a családi állapotra vonatkozó válasz. Vallási hovatartozás szerint
A régiókutatás alapjául szolgáló mintát 2001-ben - a kutatás tárgya szempontjából releváns statisztikai adatok nagyobb biztosítása érdekében - kiegészítettem egy 323 főből álló vajdasági mintával. Ezáltal a regionális minta 1230-ra bővült, azon belül a vajdasági minta 624 alanyra terjedt ki. A kérdőív - az eredmények összehasonlítása végett - megőrizte az előző szerkezetét és szövegét.
A regionális felmérés eredményeit - szükség szerint - összevetettem a 624 alanyból álló vajdasági minta eredményeivel. Más esetekben csak a vajdasági felmérés eredményeit ismertetem. Ezek az eredmények nem a Vajdaság egészére értendőek, hanem a vizsgálat célterületére: Bánát és Bácska vegyes lakosságú térségére2.
Ebben a térségben, ahol élünk, a nemzeti identitás - politikai vonatkozásai miatt - nem természetes állapot. Ha valakitől megkérdezzük, hogy mi vagy te, minek érzed magad: magyarnak, szerbnek, románnak, bosnyáknak, albánnak vagy cigánynak, feszélyezetté válik az illető, kérdésünk szemmel láthatóan kellemetlenül érinti. Nem tudja, mit akarunk tőle, hova akarunk a kérdésünkkel kilyukadni.
Különösen a kisebbségiek válnak feszélyezetté, hiszen elsősorban nekik van okuk félelemre, rejtőzködésre. Csakhogy a nemzeti hovatartozással kapcsolatos színvallás olykor a többségi nép fiai és lányai számára is kellemetlen. Főként, ha más ajkúak körében hangzik el a kérdés, hiszen hiába az otthoni környezetben való melldöngetés, ha kiszámíthatatlan, hogy idegenek között milyen az adott nép értéke, megbecsültsége.
Gondoljunk csak a szerbek esetére. Egy évtizeddel ezelőtt még szerbnek lenni világszerte nagy elismerést jelentett, különösképpen az ún. "csatlós népekhez" képest, akiket a többi nép második világháborús szerepvállalásukért fél évszázadon keresztül megbélyegzett és lekezelt. A kelet-európai fordulat után megváltozott a helyzet, mások lettek bűnös népek. Miután a szerbek nem ismerték fel a történelmi pillanat lehetőségét, rosszul vették a lépést, és szembekerültek más népek érdekeivel. Az egykoron büszke, harcias, szabadságszerető nép fiai megcsillogtatták régi erényeiket, ugyanúgy mészárolták az akaratukkal szembeszegülő, náluk gyengébb népeket, mint régen, csakhogy ezt a viselkedést a világ ma másként ítéli meg. Ezt a viselkedést ma összeférhetetlenségnek, intoleranciának, agresszivitásnak nevezik, ennél fogva az egykoron ünnepelt nép fiait a világon sok helyütt ma afféle martalócoknak tekintik.
Ez az "árfolyamváltozás" a nemzeti hovatartozásukat illetően elbizonytalanította a szerbek egy részét, akik másnak mondják magukat, mint eddig. Az identitás színeváltozásaira hozhatnánk más példát is.
A titói Jugoszláviában nagy divat volt jugoszlávnak lenni. Az ambiciózus, ravasz, előretekintő emberek, valamint az ostoba, mindig másokat majmoló emberek hamar meg is szabadultak nemzeti identitásuktól. Magyarok, szerbek, horvátok, muzulmánok, albánok tízezrei egy köhintéssel jugoszlávokká lettek, akik Jugoszlávia szétesése után mind visszavedlettek magyarrá, szerbbé, horváttá, muzulmánná, albánná. És nem csak átvedlettek, de sokan közülük meg is nyergeltékk az új politikai széljárást, újfent hasznot kovácsoltak maguknak nemzeti hovatartozásukból. Az egykori rezsim magyar kiszolgálói hirtelenében üldözött magyarokká és a nemzeti érdekek szószólóivá váltak, a hasonszőrű szerb, horvát, muzulmán stb. elvtársaik pedig különböző pártok élén saját népüknek magyarázzák a demokráciát.
Sok ember számára ennyit jelent csupán a nemzeti identitás. Ha előnyős, magukra öltik ezt a gúnyát, ha kényelmetlenné válik, gond nélkül levetkőzik. Az, hogy ebben a térségben ki, mikor, minek vallja magát, miként nyilatkozik meg, sokszor az életstratégia része. Okkal-joggal mondhatnánk, hiszen a múltban tíz- és tízezer ember fejébe került, hogy a lépést elvétették. Az önazonosságukhoz ragaszkodó emberek ma is mindenképpen hátrányt szenvednek azokkal szemben, akik ebben a vonatkozásban kaméleonként viselkednek.
Fogalmazzunk egy kicsit árnyaltabban! Mondjuk azt, hogy a nemzeti önazonosság nem feltétlenül tartós és szilárd jellemzője az embereknek. Nem belülről, a személyiség mélyéről fakadó szilárd meggyőződés, nem átgondolt és tudatos társadalmi szerepvállalás, hanem olyan önbesorolási kategória, ami a külső körülmények változásának megfelelően gyengülhet, erősödhet, közömbössé válhat és ki is cserélődhet.
A mondottakat illetően természetesen nem szabad általánosítani. Vannak emberek, akiknél a nemzeti önazonosság következetes vállalása és tudatos ápolása a személyiség meghatározó része. De most nem róluk beszélünk, a kevesekről, hanem arról a sokaságról, amely együtt sodródik a politikai széljárással.
Attól függően, hogy egyes népek sorsa hogyan alakul más népek sorsához viszonyítva, úgy válnak vonzóvá vagy taszítóvá más népek számára. A sikeres, prosperáló nemzetek mindig jelentős tömegeket vonzanak magukhoz más népek soraiból. Mindenekelőtt a perem-emberek köréből, akik egzisztenciálisan, érzelmileg és emberi kapcsolataikban gyengén integrálódtak be saját nemzeti közösségükbe. Így van ez a térségben is. Az a nép, amelynek a gazdasági és politikai pozíciója erősödik, óhatatlanul szívó hatást gyakorol a többi népre. Aztán, ha változik a helyzet, fordított folyamatok indulhatnak el.
A népek küzdelme, versengése, "harca", ha úgy tetszik: a népek sorsának alakulása perdöntő a nemzeti hovatartozás vállalásában. Mindenképpen sokkal meghatározóbb szerepet játszik, mint a kultúra, a hagyomány, a meggyőződés. A kivándorlók százezres tömegei tanúsítják, hogy az egzisztenciális előnyök, a társadalmi érvényesülés érdekében milyen gyorsan képesek hitet és identitást váltani az emberek. Egy-két generáció után pedig már senki sem emlékszik az ősökre.
Társadalmi helyzetüknél, gazdasági körülményeiknél, társas kapcsolataiknál, személyi adottságaiknál, neveltetésüknél fogva az emberek ugyanazt a valóságot sokféleképpen élik meg. Mindig vannak, akik szerencséjüknek, alkalmazkodásuknak - ritkábban tehetségüknek és ügyességüknek - köszönhetően viszonylagos jólétben élnek. Ezek a - többnyire pozicionált - személyek nem nagyon tudják elfogadni azoknak az életérzését és világlátását, akik történetesen sok mindenben hiányt szenvednek. Másképp merül fel bennük a nemzeti hovatartozás kérdése is, ezért többnyire tagadják, hogy az általuk képviselt (inkább cserbenhagyott) etnikai közösség tagjai a többségi nép részéről bármiféle hátrányos megkülönböztetésben részesülnek.
Az identitás végső soron nem annyira az embereknek, mint inkább a nemzeti közösségeknek, főként a többnemzetiségű államoknak okoz gondot. A nemzeti identitás gyengülése a nemzeti közösségek felmorzsolódásához, asszimilálódásához vezet. A gyengébbek kénytelenek alávetni magukat a többségi nép akaratának, de mivel az idők változnak, és forgandó a népek szerencséje is, mindig fennáll annak a veszélye, hogy egyszer felerősödnek az elszakadási törekvések. Ez lett az egykori Jugoszlávia veszte is.
Kevés izgalmasabb kutatási téma kínálkozik ma egy pszichológus számára az identitáskutatásnál, különösképpen a nemzeti identitás vizsgálatánál. A modern kor embere ugyanis nemzettudatában erősen frusztrált: talán sehol sincs annyi kétség, zavar, elhallgatás, csúsztatás, mellébeszélés, mint az életnek ebben a vonatkozásában.
A nemzeti identitás alakulásával és fejlődésével, valamint a csoportközi viszonyok természetével kapcsolatos szociálpszichológiai kutatások közül kiemelkedőnek tartom Erős Ferenc munkáit3.
Erős a pszichoanalízis eszmetörténeti vizsgálódásai után jut el a "zsidó identitással" kapcsolatos kutatásokhoz. Az indíttatást azok a pszichoanalitikus munkák jelentették számára, amelyek a zsidóságot ért súlyos pszichés traumák következményeit és többgenerációs hatását vizsgálták. Ezeknek a vizsgálódásoknak a megállapításait próbálta meg összevetni a magyarországi zsidóság történetével kapcsolatos szociológiai elemzésekkel, illetve annak az empirikus kutatásnak az eredményeivel, amelyet ő maga szervezett a magyarországi "második generációs" zsidó identitás feltárására. Meglátásainak, eredményeinek, tapasztalatainak összegezéseként született meg akadémiai doktori értekezése, amelynek találóan Az identitás labirintusai címet adta.
A szerző a zsidó identitást, "mint fenyegetett identitást" vizsgálja. Megkísérli feltárni ennek a fenyegetettségnek a nemzeti identitástudatra gyakorolt hatását, továbbá - ahogyan ő írja - "a fenyegetettséggel való megküzdés intrapszichikus, interperszonális és csoportközi stratégiáit." Önmagában véve már ez a célkitűzés is nagyszabásúvá teszi vállalkozását, a téma azonban túlmutat a szerző szándékán. A zsidóság mellett ugyanis számos nép, száz és százmillió ember van fenyegetve identitásában, akiket a "fenyegetettséggel való megküzdés" épp úgy rákényszerít különféle túlélési stratégiák kidolgozására, mint a zsidóságot.
Erős doktori értekezését annak a tényállásnak a leszögezésével vezeti be, hogy a kelet-európai rendszerváltással megváltozott az "identitáspolitikai" közeg: a korábban illegitimnek nyilvánított vagy marginalizált identitások ismét előtérbe kerültek. Ez a változás azonban, tegyük mindjárt hozzá, nemcsak a kelet- és közép-európai térségre jellemző, hanem a globalizáció köve keztében gyakorlatilag az egész világot érinti. Meglátásom szerint az "identitáspolitikai közeg" nemcsak az egykori kommunista államokban változott meg, hanem az integrációs törekvésekkel Európaszerte más lett, mint volt mondjuk egy-két évtizeddel ezelőtt. Ez a körülmény döntő hatással van az egyén személyes és társadalmi azonosságtudatára, a "posztmodern" ember önazonosságával kapcsolatos általános bizonytalanságra.
Különböző népek együttélésének, az etnikai közösségek közötti kapcsolatoknak - és ezzel összefüggésben az identitás megőrzésének - a témája sok helyen a kisebbségi kérdés kiéleződésével került a közvélemény figyelmébe. A kisebbségi kérdés térségünkben például a legnyugtalanítóbb kérdések egyikévé lett, amelynek fontosságához képest a szociológiai és társadalomlélektani kutatások lemaradtak, lépést vesztettek. Az a benyomásom, hogy ez a lépésvesztés - paradox módon - azokban az országokban a legkifejezettebb, amelyekben az etnikai konfliktusok éppen a legélesebb formában merülnek fel. Jó példa erre az egykori Jugoszlávia esete, ahol az elmúlt évtizedben négy háború robbant ki etnikai konfliktusok következtében. Ennek ellenére a tudósok részéről ma sincs különösebb érdeklődés a nemzeti identitás és az interetnikai kapcsolatok kérdésköre iránt. Az őszinte érdeklődés és felderítési szándék nemcsak a szerbek, hanem más népek részéről is hiányzik. Vonatkozik ez ránk, magyarokra is. Jóllehet a magyar nemzet egyharmada kisebbségi sorban él, az elmúlt években süket fülekre talált minden próbálkozásom, amellyel az elcsatolt nemzetrészek önismeretét és a többségi népekkel való kapcsolatainak alakulását vizsgáló projektumokhoz próbáltam magyarországi támogatást találni. Az érdektelenség arra utal, hogy ma is, mint régebben, a hatalom régi-új képviselői tájékozódás, tények, ismeretek helyett politikai direktívákkal kívánják a nemzetiségi kérdést rendezni.
Nincs ebben semmi szokatlan egyébként. A nemzeti identitás kérdése a francia forradalom óta a politika hatáskörébe tartozik, azon egyszerű oknál fogva, hogy mind a fenyegetettség, mind pedig a megküzdési stratégiák a mindenkori politikai erőviszonyok függvényében alakulnak. A tudomány csak óvatosan lopakodhat be a politika felségterületére, ennek ellenére gyakran válik a politika eszközévé, amennyiben azt várják tőle, hogy az identitással kapcsolatos hatalmi elvárásokat igyekezzen meggyőző elméleti és empirikus kutatásokkal alátámasztani.
Az identitásproblémák pszichológiai szempontból patológiai szimptómaként jelennek meg és az útvesztőben való tévelygéshez hasonlóak. Az ember nem találja helyét: nem tudja, hol van, kihez tartozik, hanyadán áll magával és másokkal. Hiányoznak azok a fórumok, csatornák, amelyek egyértelmű eligazításul szolgálnának, és szilárd önazonosságot biztosítanának számára. A tévelygés, a konfliktusok abból adódnak, hogy a különböző identitáskategóriák - nemi, családi, etnikai, vallási, ideológiai, regionális, kulturális - nem egyformán fontosak és kívánatosak az adott társadalmi rendszer és politikai hatalom szempontjából. Olyannyira nem, hogy különféle manipulációval, nyomással megpróbálják irányítani, manipulálni, "megfelelő" belátásra bírni az embereket. A kommunista rendszerben például óriási nyomást fejtettek ki minden államideológiával szembeni identitáskeretre. A pártideológiával való osztatlan azonosulás érdekében tűzzel-vassal igyekeztek szétverni mindenféle más kollektív - vallási, etnikai, kulturális - közösséget, beleértve a családot is. Ezeket az identitásokat kockázatos volt a társadalmi nyilvánosság előtt vállalni, s ezért azok előbb csak a magánéletbe szorultak vissza, majd általános és gyors eróziónak indultak.
A kommunista rendszer ennek ellenére is összeomlott, sem a hatalom központosítása, sem a szerves közösségek szétverése, sem a terror nem segített rajta. Összeomlásával csaknem maga alá temette azokat a népeket, amelyek korábban alaposan megsínylették a több évtizedes elnyomást és üldöztetést. Arra vonatkozóan, hogy az ilyen összeomlás milyen kataklizmát idézhet elő, elég utalnunk a balkáni véres eseményekre.
A nemzeti identitás eróziójának a legsúlyosabb eset, az, amikor a nemkívánatos, illegitimmé nyilvánított vagy kifejezetten üldözött identitás teljes egészében elfojtásra kerül, kiszorul a tudatból, legfeljebb álmokban és fantáziákban jelenik meg. Enyhébb esetben az üldözött identitáskeretek nem szűnnek meg, csupán marginalizálódnak, a tudat peremére kerülnek. Európában számos népcsoport van ebben a helyzetben. Az identitás leépülésének ezek a lépcsőfokai jól ismertek a határon túli magyar kisebbségek életében is, akik állandó üldöztetésnek, nyomásnak és "agymosásnak" voltak és vannak kitéve.
Erős kollégám szerint a rendszerváltással gyökeresen megváltozott az a kontextus, amely az identitásproblémák alapjául szolgált. "Arról van szó - írja -, hogy míg korábban, az államszocializmus évtizedei alatt, az identitás problémája főként egy labirintusban való eligazodásként vagy eltévedésként vetődött fel, addig ma ugyanez a probléma inkább a határoknak, a határok átjárhatóságának a problémájaként jelentkezik." Megállapítása Magyarországra vonatkozóan talán helyálló, a közép- és kelet-európai térségre azonban aligha általánosítható. A térség egészére ma is az "útvesztőben való tévelygés" jellemző. A kisebbségekre nehezedő politikai nyomás ugyan jelentősen csökkent, de korántsem szűnt meg. Jelentős teher nehezedik továbbra is kisebbségekre, ráadásul a különféle hatalmi, politikai manipulációk következtében ma sokkal nehezebb eldönteni, hogy mi a "jó", és mi a "rossz", mint régen. Nincs megbízható szabály, biztos iránytű, amelyhez igazodni lehetne. Ennek következtében az önazonossági bizonytalanság a térségben nem csökkent, hanem inkább növekedett a korábbiakhoz képest.
Meglátásom szerint az identitás útvesztőiben való tévelygés sokkal általánosabb jelenség, mint hinnénk. A globalizáció, bár ellentmondásos módon, de egyaránt hat a nyugati ún. "posztmodern" társadalmakra és az államszocializmus örökségét levetkőzni igyekvő országokra. Az identitásfolyamatokat tekintve a két térség között nincs lényeges különbség. A kollektív identitás keretei átalakulóban vannak ott is, itt is, és senki sem tudja megmondani, hogy ez a folyamat hova vezet. Egy új, nemzetek feletti kategória irányában tágítja-e önazonosságunk kollektív kereteit, vagy éppen ellenkezőleg: a nemzeti, etnikai, vallási, kulturális, regionális identitáskeretek reneszánszát eredményezi? A két különböző tendenciának a felerősödése, amely már ma is érzeteti hatását, a jövőben minden bizonnyal még jobban próbára fogja tenni az emberek önazonosság-tudatát.
Egyes vélemények szerint, amelyekkel Erős is egyetért, a globalizációval az eddigi kollektív identitáskategóriák a nemzeti, etnikai, vallási, kulturális, politikai és történelmi identitás "nagy, mitologikus fundamentumai megkérdőjeleződnek, széttöredeznek, kiürülnek", melynek következtében új adaptációs formákra, új identitáskategóriákra lesz szükség. Az egyén, akit az a veszély fenyeget, hogy feloldódik a "nagy egészben", arra kényszerül, hogy túlnyomórészt "személyes, privát történeteire támaszkodva" próbálja megkonstruálni saját személyes identitását.
A globalizálódásnak ezt a hatását aligha lehet kétségbe vonni. Csakhogy meglátásom szerint a globalizáció kapcsán két ellentétes tendenciáról beszélhetünk. A nagy egészben való feloldódás veszélye felerősíti a védekező reflexeket, melynek folyományaként a már eróziónak indult etnikai közösségekben is újult erővel jelentkezik a nemzeti identitáskeresés. A "nemzetek halálára" vonatkozó próféciák nem új keletűek. A kommunisták is ezzel érveltek fél évszázadon keresztül, mígnem csődöt mondtak vele. Vajon miért lenne ez a globalizáció esetében másként?
A kollektív identitáskeretek jövőjének a megítélése korántsem csupán elméleti kérdés, amely tudományos műhelyekben dől el. Az egyes vélemények közötti eltérések nem annyira elméleti jellegűek, mint amennyire politikai természetűek. Az, hogy a kollektív identitással kapcsolatban mit tartunk jónak vagy rossznak, korszerűnek vagy maradinak, történelmileg meghaladottnak vagy kívánatosnak, a különböző népek, társadalmi csoportok eltérő gazdasági és politikai helyzetéből, történelmi tapasztalataiból, érdek- és felfogásbeli különbségeiből adódik. Más az államhoz, a politikához, a nemzeti, etnikai, vallási identitáshoz való viszonyulás Európa nyugati, és más Európa keleti felében. Az eltérő viszonyulás az egyes identitásdimenziók fontosságának a jelentős hangsúlyeltolódásában mutatkozik meg. Mást tartanak fontosnak önazonosságuk megőrzése szempontjából az angolok, franciák, spanyolok, akik hitük szerint eredményesen maguk alá gyűrtek más népeket, és mást tartanak fontosnak azok a kelet-európai népek, akik a kommunizmus karmaiból szabadulva végre azok szeretnének lenni, akik: horvátok, szlovének, csehek, lengyelek, magyarok stb.
Jelentős különbség tapasztalható a kisebbségi kérdés megítélésében is. Nyugat számára ez nem annyira égető kérdés. A posztkommunista államokban azonban a nemzeti kisebbségek nemcsak számbeli kisebbséget jelentenek, hanem többnyire elnyomott helyzetben levő, jogfosztott helyzetű közösségeket is, amelyek aligha békülnek meg ezzel a helyzettel. Az ebből származó feszültség változatlanul fennmarad mindaddig, amíg a kisebbségek számára nem nyílik meg az út az önrendelkezés, ha úgy tetszik: a szabad identitásválasztás felé. Napjainkban, sajnos, a többségi nép belátására van bízva, elmérgesedő konfliktus esetén pedig a nagyhatalmak döntik el, hogy valamely népcsoportnak, etnikumnak hol, kivel, milyen államkeretek között kell élnie, míg maguknak, az érintetteknek nem sok beleszólásuk van a kérdésbe.
A nemzetközi közösség értetlenül áll a kelet-európai nemzetállami törekvésekkel szemben, de ugyanilyen gyanakvással tekint a kisebbségek önszerveződésére is. Sajnos, amint valahol a nemzettudat és nemzeti érzület szóba kerül, a mérvadó fórumok részéről sokan azonnal megkülönböztetést, kizárólagosságot, nacionalizmust emlegetnek, s többnyire a történelem kárvallottjainak a hátán csattan újra az ostor. Érthetetlen módon néha a szakemberek is lovat adnak alájuk. Egyes teoretikusok az újult erővel jelentkező nemzeti önazonosság-keresést a nemzeti fundamentalizmus előfutárának tekintik, a rasszizmussal és az idegengyűlölettel hozzák összefüggésbe.
Mit mondhatunk erre? Azt, hogy a demokráciának sajátos értelmezése az a felfogás, amely a szabad identitásválasztás jogára nincs minden esetben tekintettel. Nyugati politikusok nem rejtik véka alá nemtetszésüket amiatt, hogy Kelet- és Közép-Európában az emberek nem követik vakon az általuk felkínált modellt. Nem akarják például tudomásul venni, hogy ebben a térségben, különböző okoknál fogva, az emberek - egyéb közösségi keretek mellett - nemzeti közösségekben óhajtanak élni.
A nyugati modellt nem lehet minden további nélkül számon kérni Európa más részein, ahol másfajta életstílushoz, felfogáshoz szoktak az emberek, s ahol más identitáskeretekben éltek eddig. Nevezhetjük ezt a felfogást nacionalizmusnak, elmaradottságnak, vagy aminek akarjuk, a stigmával azonban nem sokra megyünk, maguknak az érintett népeknek az akaratával szemben nem lehet tartós békét teremteni. Viszont fennáll a veszély, hogy ennek a Nyugatról importált sajátos értelmezésű demokráciának a következményeként a balkáni térségek után újabbnál újabb régiókat kell majd protektorátus alá helyezni, és azokról gondot viselni.
A nemzeti önazonosság ápolása nemcsak Európa keleti felében fontos, ahol a "posztmodern" felfogás szerint még tartja magát a "vérgőzös etnikai nacionalizmus", hanem fontos a felvilágosult Nyugaton is, főként az ún. állam nélküli nemzetek - skótok, walesiek, baszkok, katalánok stb. - körében, és több millió más kisebbség esetében, akik az európai integráció kontextusában megpróbálják újrafogalmazni és megszilárdítani nemzeti önazonosságukat. Az a körülmény, hogy 290 év után Angliában újjáalakulhatott a skót parlament és kormány, azt jelenti, hogy talán mégis inkább a politikai decentralizáció jelenti a társadalom demokratizálódásának az útját, és nem pedig a nemzeti önrendelkezési törekvések minden áron való elnyomása. Mellesleg, a nemzeti közösségek elleni aknamunka épp úgy az etnikai feszültségek gerjesztője lehet, mint a nemzeti érzülettel való manipulálás. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a kommunizmus béklyóitól nehezen szabaduló közép- és kelet-európai országokban, sok esetben éppen a kisebbségek és az elnyomatásból szabaduló népek a demokratikus nemzeti mozgalmak, a társadalmi átalakulás igazi hordozói.
Más kérdés, hogy a posztkommunista garnitúra hatalma megőrzése érdekében igyekszik kifogni a szelet a vitorlából: a nemzeti érzülettel manipulálva, etnikai konfliktusokat gerjesztve próbálja akadályozni a társadalmi átalakulást. Rövidlátás ezt összetéveszteni a nemzeti önrendelkezési törekvésekkel, s a kollektív jogoktól megfosztani az alárendelt helyzetben élő népeket. Annál is inkább, mivel a szabad identitásválasztáson alapuló önrendelkezési programok szervesen illeszkednek a régiók Európájának a gondolatába.
E rövid kitérő után, amellyel arra próbáltam rámutatni, hogy a nemzeti identitással szembeni fenntartások éppen olyan előítéletes gondolkodást jelentenek, mint a nemzeti identitással kapcsolatos elfogultságok, lássuk, hogy voltaképpen mi is az identitás, mitől és miért olyan szerteágazó és ingoványos ez a kérdéskör?
Erős igen szemléletes választ ad erre a kérdésre. Az identitás nem valamilyen "dolog", írja, amellyel rendelkezünk, vagy nem rendelkezünk. Nem valamilyen "tárgy", amelyet birtokolhatunk, elveszíthetünk, másoknak adhatunk, vagy örökségül hagyhatunk magunk után. Az identitás folyamat, viszonyulás, amellyel az egyén meghatározza önmagát. Ebben a folyamatban kitüntetett szerepet játszik saját testünk, mint a személyes élet folyamatosságának hordozója, egyszersmind a hasonlóságok és különbözőségek jelölője, s mindenféle viszonyítás kiindulópontja. Az emberi test közös adottságai miatt, s mivel mindannyian egyazon emberi fajhoz tartozunk, önazonosságunk legtágabb formája a humán identitás.
A humán identitás fogalma - a történelmi, társadalmi, politikai és ideológiai kontextusoktól függően - szűkíthető és tágítható, attól függően, hogyan tekintünk az emberre: az élet szerves fejlődésének csúcsát avagy Isten teremtményét látjuk benne. De bármiképpen vélekedjünk is az emberről vagy annak teremtőjéről, humán identitásunk kizárja, hogy az emberiséget "fajokra": alacsonyabb és magasabb rendű csoportokra osszuk fel. Sem a Teremtő, sem az emberi faj fenntartása és fejlődése szempontjából nincs biológiai alapja a különbségtevésnek. Azokat, akik más embercsoportok jogainak korlátozását, azok hátrányos megkülönböztetését, megbélyegzését mégis faji különbségekkel próbálják magyarázni, rasszistáknak nevezzük. Az ilyen hozzáállás manapság már a morális anomáliák sorába tartozik.
A humán identitás mellett minden ember személyi identitással is rendelkezik. A személyes identitás elválaszthatatlan az egyéni élettörténettől, azoktól a körülményektől, amelyekbe beleszületünk, azoktól a viszonyoktól, amelyek révén részesévé válunk, mintegy "beleszövődünk" mások életébe. Ez a folyamat a tanulás és nevelés, különféle szerepek és normák elsajátítása útján megy végbe, melynek eredményeként kialakulnak egyéni sajátosságaink, arcot öltünk, karakterrel rendelkező személyekké formálódunk.
A modernizációs folyamat eredményeként a személyes identitás kialakítása, fenntartása és stabilizálása nem kis problémát jelent az ember számára. Az individualizációval megszűnnek vagy fellazulnak azok a kapcsolatok, amelyek különböző rítusok, eljárások, hagyományok révén közösségi keretek között lehetővé teszik a társadalmi szerepek és pozíciók gond nélküli elsajátítását és társadalmi reprodukcióját.
A modern társadalmakban a személyes identitás általában nem valamiféle "készen kapott" adomány, nem természetes módon "beprogramozott", könnyen elsajátítható lehetőség az emberek számára, hanem szabad választás eredménye, amely folyamatossá teszi az önmeghatározás, az "önteremtés" szükségességét. Személyi önazonosságunk ennél fogva nem valamiféle stabil, személyiségünk mélyén lakozó szilárd mag, amelyre mindenkor támaszkodhatunk, hanem folyamatos reflexió: állandó kétség, viszonyítás, értelmezés. Életkörülményeink, kapcsolataink, helyzetünk alakulásának függvényében folyamatosan "újra kell alkotni magunkat".
Ennek az új helyzetnek a személyi és társadalmi következményei még nem eléggé ismeretesek. Az identitásában elbizonytalanodott (elbizonytalanított?) ember szilárdnak látszó talajt keres a maga számára, amelyen biztonsággal felépíthetné személyiségét. Időtálló társadalmi normák és szilárd kapcsolatok nélkül ez igen nehezen megy, ezért a "posztmodern" ember arra kényszerül, hogy jobban odafigyeljen a külső jelzésekre. Ez az odafigyelés szinte függőségi viszonnyá válik. Az "eligazító" szerepét a média tölti be, amely megmondja, hogy adott helyzetben, az adott kérdéssel kapcsolatosan "mi az ábra". A média ekként naponta, vagy akár óráról-órára folyamatosan felügyeli, korrigálja, "felülírja" identitásunkat. Ennek eredményeként a modern ember egy idő után sem a világon, sem önmagán, sem másokon nem képes többé önállóan eligazodni.
A médiában - ugyanúgy, mint a gazdasági életben, kultúrában, intézményekben - a hatalmi erőviszonyok képeződnek le. Ezek az erőviszonyok közvetlenül befolyással vannak az ember önazonosság-tudatának alakulására. Következésképp a szociális ellenőrzés és befolyásolás a nemzeti közösségek térvesztésével korántsem szűnik meg, csak más formát ölt, más keretekbe ágyazódik. Félő, hogy amíg hatalom lesz a világon, addig külső befolyásolástól mentes, szabad identitásválasztásról sem beszélhetünk. A minden külső kényszertől mentes, csakis önmagával azonos ember eszménye így megvalósíthatatlan ábránd marad mindörökké.
A vita, hogy a civilizációs fejlődés az emberek mind korszerűbb eszközökkel történő kondicionálása, avagy a szabad identitásválasztás irányába mutat, még nem dőlt el. És amíg ez nem dől el, addig ostobaság volna a nemzeti identitás "korszerűtlenségéről", "meghaladásáról" beszélni.
A pszichológusok között "késhegyre menő" vita van a "szubjektum autonómiáját" hirdetők, és a "kollektivisztikus" eszmék képviselői között. Erre a vitára iskolák, tudományágak épültek. A pszichoanalízis és annak története például nem egyéb, mint folyamatos törekvés arra, hogy a tudomány megszabaduljon az emberrel kapcsolatos kollektivisztikus előfeltevésektől. Más irányzatok éppen ilyen vehemensen tagadják a szubjektum autonómiáját. Ezen elképzelések szerint például az egyéni szubjektum középpontba állítása maga is annak a történelmi folyamatnak a része, amely a hatalom átalakulásához és kiterjesztéséhez kötődik. A közösségek dezintegrációja nem a személyiség valamiféle kiteljesedése, önmegvalósítása érdekében történik, mondják, hanem éppen ellenkezőleg, a kollektív identitásokra azért nincs szükség, mert útjában állnak az új hatalom terjeszkedésének. A freudi pszichoanalízisben pedig azért szorul a kollektivisztikus felfogás háttérbe, az egyéni szubjektum pedig előtérbe, mivel történetileg, kulturális és szellemi gyökereit tekintve maga a pszichoanalízis is része az új hatalom átalakulásának és kiterjesztésének.
Nem tévednénk nagyot, ha azt állítanánk, hogy az egyén és közösség, az "én" és "nem-én" viszonyát meghatározó bonyolult társadalmi történések, illetve a mögöttük rejlő hatalmi törekvések miatt nemcsak a helyét kereső "posztmodern" ember szenved identitásválságban, hanem az identitással foglalkozó tudományok is. Nem is lehetne nagyon másként, hiszen az identitás mégoly körültekintő elméleti megközelítése is az identitás gyakorlati-politikai beágyazottsága miatt szükségképpen ellentmondásos és problematikus.
Erős plasztikus megfogalmazása szerint a pszichoanalízis "egy monumentális identitás-projekt, amely a modern szubjektum önértékelésének a kulcsát jelenti". Az egyik lehetséges kulcsát - tenném hozzá, hiszen ez a "zár" többféle kulcsra nyílik. Nagyjából annyiféle kulcsra, ahány kultúra, vallás, filozófia próbál magyarázatot találni az emberre és a világra. Érzésem szerint mindenképpen korai lenne azt állítani, hogy a pszichoanalízisben vagy bármely más magyarázatban megleltük a titkok kulcsát, és ezzel az "identitás-diskurzus lezárult".
Az etnikai konfliktusok egyik gyakori forrása az identifikációt, a másokkal való azonosulási folyamatot megzavaró traumák. A különféle agresszív viselkedéseknek, összeférhetetlenségnek, nagyzási hóbortnak, paranoiás fantáziáknak stb. gyakran az önazonossággal kapcsolatos bizonytalanság a forrása. Az identitás bizonytalanságnál nem kisebb gondot jelent az identitás hiánya, permanens válsága, amely súlyos morális deficittel járhat együtt. A pszichológia ezt a viselkedést az azonosulási folyamat zavarával, a normatív követelmények elsajátításának a hiányával magyarázza.
Ezeket az identifikációs traumákat Freud összefüggésbe hozza bizonyos tömeglélektani jelenségekkel, rámutatva a tömegben létrejövő azonosulási folyamatok rejtett mozgatórugóira. A vezérrel való azonosulás például állítólag "kárpótlást és vigaszt nyújt" az elfojtásokért és szenvedésekért, amelyben az egyén gyermekkorában részesült. A vezér mögött felsorakozó tömeg tagjainak kölcsönös azonosulása révén a sebzett lelkű, bizonytalan identitású egyének erősnek és hatalmasnak érzik magukat. Ez az erő és hatalom azonban illuzórikus jellegű. A vezérrel való azonosulás révén csupán egy színjáték részévé válunk, amely semmiképpen sem jelent megoldást se egyéni problémáinkra, se közösségünk gondjaira.
Adler szerint az ember önmagáról alkotott véleménye az első 4-5 évben alakul ki. Olyan korban tehát, amelyben a családi környezet még döntő befolyással rendelkezik, mellette azonban már megjelenik a társadalom (bölcsőde és óvoda) befolyása is. A későbbi felnőtt énkép erre a gyermekkorban kialakult énképre épül. Ha ebben a korban a gyerek önértékelése sérül, bízvást lehet számítani rá, hogy felnőtt korában komplexusos lesz. Ha a gyermek szülei kisebbségi érzéstől szenvednek, félő, hogy az általuk nevelt gyermek (mintegy kompenzációként) felnőtt korában "rasszistává" válik.
Nos, ez az érvelés valamelyest sántít. Sérelmek általában a kisebbségben levőket szokták érni, emiatt később gyakran kisebbségi komplexusoktól szenvedhetnek, a "rasszistákat" azonban inkább a többség soraiban kell keresnünk, akik "birtokon belülinek" érzik magukat.
Az identitásra irányuló fenyegetettség leggyakoribb formája az a szándék vagy cselekvés, amelynek célja valamely etnikai csoport hátrányos helyzetbe hozása, a hátrányos helyzet fenntartása és legitimálása. Ma ezt a fajta társadalmi diszkriminációt nevezzük "rasszizmusnak", amelyhez csak a többségnek van hatalma. A rasszizmus veszélye ott van mindenütt, ahol az emberek közti természetadta különbségeket - nyelveket, kultúrákat, szokásokat, bőrszínt stb. - mások megbélyegzésére vagy hátrányos megkülönböztetésére használják fel.
Közép- és Kelet-Európában az emberek milliószám szenvednek hátrányos megkülönböztetést nemzeti hovatartozásuk miatt, és a többségi népek pedig szinte mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ezt a hátrányos helyzetet fenntartsák és legitimálják. A hátrányos helyzet fenntartásának manifeszt vagy látens célja az, hogy a kisebbségek nyelvét, kultúráját megsemmisítsék. Ez így van akkor is, ha a hátrányos megkülönböztetés néha kifinomultabb formákat ölt, rejtett, közvetett formában jelentkezik, például az etnikai identitás feladására, kivándorlásra vagy asszimilációra ösztönözi a kisebbségeket.
A "rasszizmus" permanens célcsoportjai a kisebbségek, akikkel szemben a diszkriminatív megnyilvánulások ma sok esetben könnyebben és kendőzetlenebbül jutnak felszínre, mint a rendszerváltást megelőzően. Ezt a térségben végzett empirikus szociológiai vizsgálatok egyértelműen igazolják.
A rendszerváltást követően átalakult a térség "identitástérképe". A nemzetállami törekvések felerősödésével hangsúlyozottabbá váltak az identitás "etnikai" elemei, amelyek a kisebbségekre nehezedő nyomás mellett egyes országokban kifejeződésre jutottak a "zsidókérdés" vonatkozásában is. Ám sem a kisebbségeknek, sem a zsidóságnak, mint "idegen csoportnak" az észlelése nem jelent feltétlenül negatív attitűdöt a többségi népek részéről. Ezeket az etnikumokat, amint azt saját vizsgálataink is igazolják, sokan semleges vagy éppenséggel pozitív tulajdonságokkal ruházzák fel.
A nemzeti identitás fenyegetettségével kapcsolatosan Erős Ferenc4 a holocaust utáni "elnémulás csendjét" hozza fel példának. "A holocaust-túlélők - és általában minden trauma túlélője - számára az elsődleges fájdalom leírhatatlan, nem önthető szavakba, még akkor sem, ha az illető teljes tudatában van mindannak, ami vele és hozzátartozóival történt", mondja Erős. Ez a nem szándékos hallgatás a körülmények folytán átváltozhat szándékos hallgatássá, különösen akkor, ha a bűnrészesek nem hajlandóak tudomásul venni a történteket.
Nos, számunkra jól ismert jelenségről van itt szó. Az 1944-es vajdasági partizánvérengzéseket a délvidéki magyarság életében az "elnémulás csendje" követte. A fájdalom sokáig - fél évszázadon át! - nem volt szavakba önthető. Ma talán már lehetne a súlyos atrocitásokról beszélni, az "elnémulás" azonban időközben átment az események szándékos elhallgatásába. Nemcsak a szerbek, hanem a magyarok részéről is. Nem véletlenül, hiszen a tetteseknek, akik a bűncselekményeket elkövették, a tényeket letagadták, és az eseményeket ma is elhazudják, a hajuk szála sem görbült azóta sem, továbbra is változatlanul élvezik a hatalom védőszárnyait. Ennélfogva a vajdasági magyarság mindmáig nem tudta feldolgozni ezt a traumát, ami súlyosan károsítja kollektív nemzettudatát.
A kollektív tudat károsodása abban nyilvánul meg, hogy a magyarsághoz való tartozás fenyegetettséget, kirekesztettséget, üldözöttséget, pótolhatatlan veszteséget, be nem gyógyult érzelmi traumát jelent az érintettek számára. A traumatikus emlékek és élmények javarészt kibeszéletlenek, feldolgozatlanok maradtak, ami nehezíti az aktuális lelkiállapotok megfogalmazását, artikulálását. Az átélt félelmek, szenvedések attól, hogy nem veszünk róluk tudomást, kiszorítjuk őket a tudatunkból, még megmaradnak bennünk, csak más formát öltenek. A súlyos testi és lelki funkciózavarok egy része ide vezethető vissza. Erős a második generációs zsidóság soraiban megfigyelhető gyakori depressziót, párkapcsolati problémákat, a szexuális, kommunikációs- és teljesítményzavarokat hozza fel példának. Én viszont ezzel kapcsolatosan a délvidéki magyarság körében megfigyelhető személyiségzavarok és önkárosító magatartásformák magas számára szeretnék utalni. Arra például, hogy a népesség számarányához viszonyítva itt követnek el legtöbb öngyilkosságot a világon. Itt a legmagasabb a válások, legalacsonyabb a születések száma, és hosszasan lehetne sorolni még a súlyos testi- és lelki funkciózavarokat.
Ez a kollektív tudatzavar és lelki egyensúlyvesztés azonban korántsem csak a "poszt-traumatikus stressz-állapot" következménye, kialakulásához és fennmaradásához nagyban hozzájárul az a körülmény is, hogy a kisebbségeknek ma sincs lehetőségük arra, hogy saját belátásuk szerint rendezzék sorsukat.
A kínálkozó párhuzammal nem a zsidóság szenvedéseit akarom kisebbíteni. Éppen ellenkezőleg, arra kívánok rámutatni, hogy az üldöztetés, a fizikai és lelki bántalmazás, az erőszak, az etnikai és politikai tisztogatás milliók osztályrésze ma is.
Az identitásproblémák kapcsán szólnunk kell az ún. "második generációs tünetcsoportról" is. Ez alatt azt értjük, hogy a súlyos traumákat túlélő szülők gyermekei sokszor olyan tüneteket mutatnak, mintha ők maguk is átélték volna az üldöztetést. Az ilyen személyek "kapcsolatai gyakran szegényesek, személyiségük beszűkült, érzelmi életük sivár, önazonossági problémákkal küzdenek, lelkileg rendkívül könnyen sebezhetők, bizonytalanok"5. Erős a második generációs zsidókról állítja ezt, ám ha engem kérdeznek, hogy több évtizedes kutatásaim alapján összegezzem a határon túli magyar kisebbség lelki állapotát, nem tudtam volna ennél találóbban, tömörebben és pontosabban megfogalmazni. Az, amit Erős a második generációs zsidókról mond, úgyszólván teljes egészében vonatkoztatható a Trianonban elcsatolt területeken élő magyarok másod és harmad generációjára.
Erős a jelzett tüneteket illetően, főként észak-amerikai és izraeli vizsgálatokra alapozva, bizakodásának ad hangot. Ezek a vizsgálatok arról adnak számot, hogy a holocaust-túlélő gyermekek, bár lelkileg sérülékenyek, ugyanakkor általában magas teljesítmény-motivációval és empatikus képességekkel rendelkeznek, s gyakran választanak olyan foglalkozást (orvos, pedagógus, pszichológus, szociális munkás), ahol nagy szükség van ezekre a tulajdonságokra. Vagyis a traumák leküzdhetők kreatív módon is, mondja, amennyiben a pszichopatológiai tünetek helyett az egészséges lelki erők győzedelmeskednek.
Nos, szerintem ez a vizsgálat legfeljebb azt bizonyítja, hogy a holocaust Egyesült Államokban és Izraelben élő áldozatainak a gyermekei nem szenvednek hátrányt semmiben, nincs sem anyagi, sem politikai akadálya társadalmi érvényesülésüknek. Ellentétben például azzal a több millió magyar kisebbségivel, akik az anyanyelvi iskolahálózat hiánya miatt már az elemi iskolánál elakadnak, de akik túl is jutnak rajta, későbbi tanulmányaik és pályafutásuk során mindvégig hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Politikai és anyagi akadályok miatt kevés közöttük az egyetemi végzettségűek száma, ami a nemzetiségi közösség szellemi-kulturális életének a beszűküléséhez és társadalmi deklasszálódásához vezet.
Az identitásra irányuló fenyegetettségekkel való megküzdésnek többféle módja és szintje van, amelyek az életszervezést illetően cselekvési programokká, stratégiákká válnak. Egyike ezeknek az elhárító stratégia. A lényege abban rejlik, hogy az identitásválságban szenvedő egyén képzeletében átfesti a valóságot: a körülmények megszépítéséhez, a fenyegetettség tagadásához folyamodik. Megpróbál nem gondolni a helyzet várható következményeire és implikációira. Mindazt, ami nyugtalanító, zavaró számára, kiszorítja a tudatából, és igyekszik távol tartani magától. Ha pedig valamilyen módon mégis szembe kell néznie a tényekkel, akkor is csak részlegesen vesz róluk tudomást, megpróbálja azokat bagatellizálni. Az ilyen személyek szeretnek a "haladó", "korszerű", "modern" ember szerepében tetszelegni, holott csak szerencsétlenek, akik saját árnyékuktól is rettegnek. A körülmények és iskoláztatásuk folytán a kisebbségi értelmiségiek jórészt ilyen emberek, akik pszichés habitusuknál fogva képtelenek nemzeti közösségük érdekeinek a felismerésére és eredményes képviseletére.
A másik igen gyakori stratégia, az "észrevétlenné válás". Erről akkor beszélünk, ha a fenyegetettség az identitás eltitkoláshoz, a származás teljes elleplezéséhez vezet. Ez a fajta viselkedés jól ismert a kisebbségiek körében. Amíg az "elhárító stratégia" inkább az értelmiségre jellemző, amely lojalitása bizonyságaként olykor képes a csillagokat is letagadni az égről, az "észrevétlenné válás" inkább a kisemberek sajátja. Megszámlálhatatlan eset van rá, hogy a kisebbségiek nyilvános helyen nem mernek megszólalni saját anyanyelvükön, még egymás között sem beszélnek magyarul, nehogy "lelepleződjenek" a többségi nép előtt. A rejtőzködési szándék nyilvánul meg abban is, hogy idegen nyelven írják ki nevüket lakásuk ajtajára, s általában az írás, a nyelvhasználat, az iskoláztatás területén nem élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyek a törvény szerint megilletnék őket.
Általános jelenség az a skizofrén kettősség is, hogy míg pl. egyesek a családon belül büszkék nemzeti hovatartozásukra, melldöngető módon "magyarkodnak", a külvilág felé lojális hazafinak, megbízható elvtársnak, nagy internacionalistának, vagy a változások élén járó demokratának mutatják magukat, akiktől teljeséggel mindenféle "nemzeti beszűkültség".
Ezeknek és más hasonló elhárító stratégiáknak a következtében a csoportidentitás háttérbe szorul, a nemzettudat marginalizálódik. A nemzettudat marginalizálódása arra utal, hogy - az adott etnikai csoport társadalmilag hátrányos helyzete, fenyegetettsége miatt - a kollektív identitás pozitív tartalma sok ember számára megszűnik, helyébe a negatív szociális identitás kerül. Az üldözöttség, a hátrány, a sérülés, a fenyegetettség miatt sokan lépnek az asszimiláció rögös útjára. Legtöbben azonban ahelyett, hogy identitáscserével megtalálnák számításukat a "senki földjén" landolnak.
A helyzet a külső feltételek alakulásával megváltozhat, megszűnhet a kollektív identitás marginális pozíciója. Előfordul az is, hogy miután kedvezőbb szelek kezdenek fújdogálni, "kifizetődőbbnek" látszik visszatérni ahhoz az identitáshoz, amelynek az illető egyszer már (vagy többször) hátat fordított. Mint mindennek, ennek a viselkedésnek (személycserének) is megvan a lelki mechanizmusa. Ilyenkor az történik, hogy a korábban negatív identitás-elemek felértékelődnek, rangot kapnak, perspektívát jelentenek. Gondoljunk például azokra a "gyászmagyarokra", akik a titói időszakban nagy "jugoszlávok" voltak, gyerekeiket szerb iskolákba járatták, nemzettársaikat lesajnálták, beárulták, aztán miután Jugoszlávia széthullott és nagy nyomor szakadt az országra, az egykori "jugoszlávok" hirtelen ráeszméltek, hogy ők voltaképpen magyarok volnának, akik ennélfogva jogot formálhatnak Magyarország támogatására.
Nincs ebben a viselkedésben semmi szokatlan vagy különös. Az emberek egy része meglehetősen "racionálisan" viszonyul mindenhez, az identitás sem képez ez alól kivételt. Ezek az emberek a "költség-haszon" számítások alapján mindig pontosan meg tudják ítélni, hogy "minek érdemes lenniük", s tévedhetetlenül a "jobb" megoldást választják, anélkül, hogy ez a váltás különösebb traumát jelentene számukra.
Persze korántsem jellemző ez a magatartás mindenkire. Sokan vannak, akiknek az életében az értékek, az emberi kapcsolatok, az identitáskeretek nem képezik alku tárgyát. Sőt, olyanok is vannak, akik akkor is ragaszkodnak önazonosságukhoz, ha ebből bajuk származik. Aztán vannak olyan emberek is minden populációban, akik nincsenek tisztában vele, kicsodák-micsodák, de nem is tulajdonítanak neki fontosságot. Így van ez egyébként az élet minden más vonatkozásában: amíg egyes szellemek az Olimposz szférájában mozognak, mások aprópénzre váltják magukat a mindennapi élet taposómalmában.
Egyes emberek megengedhetik maguknak, hogy ennek vagy annak ne tulajdonítsanak fontosságot. A homogén környezetben élő emberek számára általában nem jelent nagy kihívást a nemzeti identitás problémája. Az olyan környezetben azonban, ahol két vagy több nép él együtt, ez a probléma kardinális fontosságú. Mi sem példázza jobban a kérdés fontosságát a különböző nyelvű svájci kantonoknál vagy a különböző kisebbségi autonómiáknál. A dél-tiroli autonómia modell értékű lehet ebből a szempontból, ahol a kötelező identitásválasztáson nyugvó kvóták jelentik a békés együttélés és fejlődés alapját az olaszok és németek között. És lássunk csodát: a kötelező identitásválasztáson nyugvó kvóták révén sikerült megállítani a német kisebbség fogyását és társadalmi hanyatlását.
A fentebb mondottak alapján nyilvánvaló, hogy az identitás kérdése, a "ki vagyok én" problémája korántsem pusztán teoretikus kérdés. Az, hogy ki, mikor, minek tartja magát, a társadalmi körülmények függvénye, amely az "élet ismeretlen forgatókönyve" szerint változik, alakul.
Vannak például népek (kínaiak, japánok, koreaiak, stb.) amelyeknél a kollektív és személyes identitás egyforma súlyú és jelentőségű, sőt az előbbi a hangsúlyozottabb. Velük ellentétben Nyugaton, ahol egyre jobban növekszik az emberek közti távolságtartás, egyre inkább visszafejlődik a szolidaritásérzés, egyre jobban kiterjed az egoizmus az élet minden területére, a személyi identitás került előtérbe. Egyes szerzők ezt az emberi nem fejlődési csúcsának tekintik, mások inkább a nyugati civilizáció hanyatlásának a jelét látják benne. Az idő majd eldönti, kinek van igaza, a történelem tanúsága szerint azonban az a nép, amelynek tagjai közt hiányzik az összetartozás és szolidaritásérzés, amely nem ápolja közösségi tudatát, előbb-utóbb eltűnik a Föld színéről.
1 A vizsgálatot dr. Bodó Barna koordinálta. A felmérés szervezésében részt vettek még: dr. Albert Ferenc, dr. Bakk Miklós, dr. Bálintfy Ottó, dr. Feleky Gábor, dr. Balogh Tibor, Jeszenszky Erzsébet, Dajović Vera és a szerző, dr. Hódi Sándor.
2 2001-ben az alábbi településeken került sor adatfelvételre: Ada, Bánát-Topolya, Csóka, Horgos, Kanizsa, Kikinda, Kisorosz, Magyarcsernye, Mohol, Óbecse, Oroszlámos, Padé, Péterréve, Szabadka, Szaján, Tiszaszentmiklós, Törökbecse, Bácstopolya, Törökkanizsa, Újvidék, Zenta, Egyházaskér.
3 Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus, Gondolat, Budapest. A válság szociálpszichológiája. T-Twins Könyvkiadó, Budapest. Az identitás labirintusai. Narratív konstrukciók és identitáskategóriák. Janus/Osiris, Budapest. Analitikus szociálpszichológia. Történet, elmélet, kritika. Új Mandátum, Budapest.
4 Az identitás labirintusai. Narratív konstrukciók és identitáskategóriák. Janus/Osiris, Budapest
5 Erős uo
| Tovább |