Magyarok a forrongó Szerbiában

Születésünk helye és ideje meglehetősen szűk keretek közé szorítja földi életünket. Szinte végzetszerűen kötöz bennünket az adott néphez, tájhoz, kortársakhoz, politikai és gazdasági körülményekhez. Néha szívesen szabadulnánk ezektől a kötöttségektől, de ha megpróbáljuk a szűknek érzett hajlékot elhagyni, a nemzeti hovatartozásunkat feladni, kortársaink kisszerűnek tartott gondjaitól megszabadulni, ezt nem mindig sikerül fájdalommentesen megvalósítanunk. Sőt, amellett hogy megszenvedjük, többnyire inkább kárát, mint hasznát látjuk a cserének. Csalóka illúzió, hogy más népek teljes értékű fiaivá, lányaivá válhatunk, erre legfeljebb az unokáinknak van esélyük. Olyasféle próbálkozás ez, mintha saját természetünktől akarnánk megszabadulni, vagy plasztikai műtéttel akarnánk küllemünket megváltoztatni. Megtehetjük, életünk hangsúlyai, súlypontjai megváltozhatnak, a születésünknél fogva ránk ruházott örökségtől azonban sohasem tudunk teljesen megszabadulni.

Úgy tűnik, Isten nem csak földi életünk idejét szabja ki, de feladatainkat is. Elrendelésként adja múltunkat, nyelvünket, sorstársainkat és mindazt, ami ezzel együtt jár. Persze, felrúghatjuk a „teremtés rendjét”, ezzel azonban életünk értelmét és célját veszélyeztethetjük.

Arra a kérdésre, hogy mi dolgunk van a világon, a válasz egyszerű. Az a dolgunk, hogy új életet hozzunk a világra, és megőrizzük s továbbfejlesszük mindazt, amit elődeink ránk hagytak örökségül. Minden egyéb képletesen szólva a világmindenség rendjét és egyensúlyát fenyegeti. Aki magyarnak született, annak a magyarság fennmaradásán és gyarapodásán kell fáradoznia. A csecsen, a kurd, az örmény, az albán anyáknak csecsen, kurd, örmény, albán gyereket kell nevelniük, és nem orosz, török vagy szerb gyerekeket, mert mindegyikük így tud hozzájárulni az egyetemes emberi lét sokszínűségéhez és kiteljesedéséhez. Az emberiség fennmaradása szempontjából minden nép, minden nyelv, minden kultúra sajátos teremtő erőt, tapasztalatot, tudást, látásmódot, sajátos lelkületet, sajátos arculatot, sajátos képességeket és lehetőséget jelent, és nincs olyan földi érték, amely alapján egyiket a másik fölé emelhetnénk.

Mindez annak kapcsán merült fel bennem, hogy megpróbáltam összegezni az elmúlt évek tapasztalatait: Mit jelent magyarnak lenni egy mind nagyobb káoszba süppedő országban? Mit érlel a jövő a kisebbségek számára Szerbiában? Mibe kapaszkodunk a politikai átalakulással járó szennyes árban? A félelmen, a tespedésen, az erőtlen segélykérésen kívül telik-e tőlünk másra?

Ez a könyv nemcsak számvetés kíván lenni sorsunkkal, helyzetünkkel, önmagunkkal, hanem valamiféle szembeszegülés is a megroppanni látszó magyar életakarattal, a lelkünkön elhatalmasodó vereségérzéssel és veszteségtudattal.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy egy kultúra akkor szűnik meg, ha annak a benső formája (lelkülete) megszűnik létezni. Vagyis e szerint nem a rossz történelmi determinációkon, nem a kedvezőtlen társadalmi körülményeken múlik, hogy valamely nép hajótörést szenved-e, vagy felülemelkedik a nehézségeken, hanem a lelkületén.

Mi a helyzet a mi „benső formánkkal”? Összefog-e bennünket valamilyen lelkület? Ha igen, mi jellemzi ezt a lelkületet?

Ha igaz a meglátás, mely szerint minden gondolat, minden vallás, minden tudomány, minden kultúra megszűnik, mihelyt kihunynak azok a szellemek, akik hittek benne, s akik számára ez a hit magát az életet jelentette, felmerül a kérdés: vajon miféle látásmód és szellemiség jellemez bennünket? Miben hiszünk mi? Milyen szellem formálja a mi életünket? Van-e benne hely nemzeti megmaradásunk számára?

Az alábbi naplószerű írások a mindennapi élet eseményvilágához kötődnek. De csak egyetlen szálon követik nyomon azt: a délvidéki magyarság ezredvégi életérzéseiről, vergődéseiről, kínlódásairól próbálnak számot adni.

Hétfő, 2000. október 2.

A szerb kormány azzal fenyegetőzik, hogy a folyamatban levő polgári engedetlenséggel és tömeges tiltakozásokkal kapcsolatban megakadályoz és megbüntet minden megmozdulást.

Budapest nem ajánlja a magyar állampolgároknak, hogy Jugoszláviába utazzanak.

Gyér határforgalom

A kora délutáni órákban érkeztünk a határra. Előtte a Mol-kútnál megtankolunk. Szerbiában bizonytalan az üzemanyag-ellátás, ólommentes benzint csak nagy ritkán kapni.

Ezen a határátkelőn általában gyér a forgalom, alig kell várakozni, meg aztán nincs is nagy kirámolás. Jó okunk van ezt szem előtt tartani, mert elég sok könyv lapul a csomagtartóban. Ajándékkönyvek iskolások nyelvi vetélkedőjére. A könyveket gondosan szétpakoltam különböző színű nylon szatyrokba, táskákba, a ruhanemű közé dugdosva a bőrönd aljába. Gyermeteg okoskodás, mert ha valakire rászállnak, megtalálják a gombostűt is a kabát hajtókájában.

A szellemi termékek behozatalára Szerbiában a vámon nagyon allergikusak. Talán a drog és fegyver sem borzolja fel annyira a vámszervek idegeit, mint ha valakinél magyar könyveket találnak. A nyomtatványokról, gépelt jegyzetekről meg jobb nem beszélni. Az ilyesmi több órás vizsgálatot jelent, és a paksaméta minden egyes oldaláról gondosan fénymásolatot készítenek.

Egy alkalommal az adai polgármester harminc könyvet vitt az autó csomagtartójában. A szegedi önkormányzat ajándékozta a Szarvas Gábor Napokra. Mind egy szálig elkobozták. Kellemetlen lenne, ha ezekre a könyvekre is ez a sors várna, hiszen hónapokba tellett, mire összekilincseltük a szerény ajándékot.

A határátkelő felé vezető úton, amelyet magas nyárfasor övez, hamarosan feltűnik, hogy rajtunk kívül senki sem jár. Sehol egy lélek. Talán csak nem zárták le a határt? Az ég szürke és borongós fölöttünk, Jugoszlávia felől komor felhőket kerget a szél. Van valami vészjósló a levegőben.

Ezen morfondírozom magamban én is. Valami baj lehet odaát. Rendes körülmények között a határőrök és a vámosok kint álldogálnak a bódé előtt, és kedélyesen fogadják az érkezőket. Most csendes, kihalt minden, csak a varjak kárognak a villanypóznák tetején.

A sorompó azonban nyitva van, ezért óvatosan, centiről-centire odagurulok a kaliba elé. Elzárom a motort, szótlanul várakozunk. Kisvártatva megjelenik a vámos, aki gyorsan végez velünk. A határőr azonban gyanakodva méreget bennünket.

– Még azok is, akik odaát vannak, errefelé jönnek – morogja alig hallhatóan.

Szemmel láthatóan rosszallja valamiért, hogy át akarunk menni Szerbiába. Forduljunk mégis vissza? – tűnődöm magamban. Látva habozásomat, megjegyzi:

– Sokfelé barikádok vannak az utakon, úgy hallottam, hogy a zentai híd is le van zárva.

– Köszönjük a tájékoztatást. Majd Törökkanizsa felé vesszük az irányt.

A jugoszláv oldalon gyanúsan kémlel bennünket a „közeg” a sötét kalitkából. Tisztes távolságban megállok. Elzárom a motort, kiszállok, és komótosan odaballagok a tolóablakhoz.

Vajon miért fogja el az embert mindig heves szívdobogás, ha átkel a határon?

A kék egyenruhás komoran maga elé helyezi az útleveleket, és gondosan másolni kezd valamit egy kockás füzetbe. Nem tetszik ez a dolog nekem. Diákkorom óta utálom, ha kockás füzetbe vagy noteszbe írnak rólam valamit. Ez az ellenérzés a nagybecskereki gimnáziumban alakult ki bennem, ahol néhány tanárunk a napló helyett a noteszába írta a jegyeket, anélkül, hogy megmondta volna hányas osztályzatot adott. Így aztán sohasem tudtuk, hányadán állunk. Utólag belátom, ez volt talán a legfontosabb útravaló, amit a gimnázium adott. Azóta egyfolytában tapasztalom: folyamatosan különféle feljegyzéseket készítenek rólunk, és sohasem lehetünk biztosak afelől, hogy áll a szénánk a felsőbb hatalmasságoknál.

A rendőr végzett a jegyzeteléssel, és unottan tolta ki a keskeny ablakrésen az útleveleket. Nem is annyira unott volt, inkább keserűnek és gondterheltnek láttam. Nagy zűr lehet az országban.

Húsz lépéssel odébb ismét megállok vámvizsgálás céljából. Az üvegablak mögött két alakot látok, akik sokáig ügyet sem vetnek ránk. Kiszállok a kocsiból, és felnyitom a csomagtartót, hadd lássák, nincs semmi rejtegetni valónk. Egy marcona alak jön elő, akit tisztelettudóan köszöntök. Nem köszön vissza, helyette alig észrevehetően biccent a fejével, aztán bebújik a csomagtartóba. Na, ez képes lesz kirámolni bennünket.

Már éppen a bőrönd alján matatott, ahol a könyvek lapultak, kérdésemre kimászott a csomagtartóból, és kedvetlenül így szólt:

Megkönnyebbülten csaptam le a csomagtartót: immár békésen odébbállhatunk. Az országhatárt elhagyva mégsem kerültünk eufóriás hangulatba. Ellenkezőleg, hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, hogy talán jobb lett volna, ha a könyvekkel együtt visszaküld bennünket Magyarországra. Ki tudja, hogy itt mi vár ránk?

Hazafelé

Csendben lapuló, elárvult falvakon haladtunk keresztül. Szegényes vidék, málladozó vakolatú házak, összelapult kazlak, üres ólak. A műút mellett futó vasutat benőtte a gaz, a telefonpóznák magányosan árválkodnak, lelopták róluk a huzalokat. Jobbra a ködös távolban kéklő erdősáv jelzi a Tisza kanyargását. Atilla korában is ilyen lehetett a táj őszidőben, az sem lepne meg, ha néhány lovas előbukkanna.

Vészjósló a csend, sehol egy lélek, elhagyatottnak, gazdátlannak tűnik minden. Az ördögbe is, csak nem lesz polgárháború?

– Tudod, azért ilyen néptelenek a falvak, mert hétfő van – törtem meg a csendet.

Aztán az egyik településen végre feltűnt egy ember. A magára terített subából, meg a gubbasztó testtartásából, amolyan juhász félének tűnt, birkát azonban egyet sem láttunk körülötte. Inkább lelki beteg lehet ez a szegény ördög, a jó Isten sem tudja, mit álldogál egy szál magában ebben a rossz időben. Ahogy elhaladtunk mellette, ügyet sem vetett ránk, elrévedve nézett maga elé.

A falu közepén rosszkedvű, elnyűtt ruházatú munkások cihelődtek le egy traktorról.

Ezek munkából jönnek haza, nagy baj tehát nem lehet. De micsoda szomorú világ ez itt. Kik ezek a szegény ördögök? Hogy tudnak itt megmaradni?

Amióta ezt az egykoron virágzó rónaságot Trianonban háromfelé vágták, és három országhoz csatolták, Észak-Bánát halódik. Mint mindenütt, ahol hatalmi önkény húzta meg a határokat, a gazdasági élet pangásnak indult, a határ menti községek létfenntartási gondokkal küszködnek és elnéptelenednek. Pár évvel ezelőtt egy felmérést végeztem az elvándorlásról. A térségben élők több mint nyolcvan százaléka úgy nyilatkozott, hogy elköltözne, ha erre módja kínálkozna. Mindegy hová, csak innét minél messzebbre. A legtöbben a tengeren túlra vágyódnak: Amerikába, Ausztráliába. Talán ennél is döbbenetesebb, hogy az új szerb telepeseket sem fogja a hely. Hiába építettek számukra új házakat, német támogatással (hova tették azok is az eszüket?), a krajinai szerb menekültek nem érzik jól magukat. A táj halódó lelke az ő torkukat is szorongatja.

Törökkanizsára érve némi kerülővel térünk rá a Tisza-hídra. Legutóbb, amikor Szabadkára iparkodtam a civil szervezetek tanácskozására, a híd lábánál rendőrök posztoltak. Le is állítottak, a papírokat kérték, bekukkantottak a csomagtartóba. Most nem látni rendőrt. Mást se nagyon. Váratlanul feltűnik egy teherautó a hídon. Ezek szerint nincs lezárva. Felkaptatunk mi is az autóval, alattunk a szemerkélő esőben haragvóan hömpölygött a Tisza.

Amilyen kihalt volt a Tisza bal partja, olyan nagy volt az élénkség a bácskai oldalon. Az úton csoportokba verődött fiatalok jöttek velünk szembe, akik transzparenseket lóbáltak a kezükben. Alighanem szétverte az eső a tüntetőket. Minden táblán ugyanaz a szöveg állt: „Gotov je”.

Az eső megeredt, az út egyre síkosabbá vált, úttorlaszoktól már nem kellett tartani. Az autó azonban, amit odaát gondosan megmosattunk, csupa mocsok lett, mire hazaértünk.

– Hol vagytok? Már hívtalak benneteket! A tévé és a rádió mindenféle ijesztő dolgokról beszél.

Amikor délelőtt elindultunk Budapestről, a kórházban ügyelt, nem volt alkalmunk tőle elköszönni. Éva visszahívta és megnyugtatta:

– Nincs ok, kislányom, aggodalomra, szerencsésen hazaértünk, itthon minden rendben van.

Idegen nyomok

Amíg zsebeim mélyéről előhalásztam a kulcscsomót, Éva gyanús jelekre figyelt fel az ajtón. A zár körül maszatos olajfoltok és karcolások éktelenkedtek, amelyek erőszakos behatolásra utaltak.

– Lehetséges, hogy ezek a korábbi behatolás nyomai – próbáltam megnyugtatni.

– Akkor viszont jó lenne, ha átfestenéd az ajtót, hogy látni lehessen, ha valaki betör hozzánk.

A lakásban mindent a helyén találtunk, semmi felfordulás, nem hiányzik semmi. Ennek ellenére, valóban, mindenképpen ráfér egy festés az ajtóra.

– Te úgyis mindig javítasz valamit, ha Szerbiában felfordulás van – fordította tréfára a dolgot a tavalyi bombázásra utalva.

Másnap késedelem nélkül hozzá is fogtam a munkához. Egyébként csakugyan úgy áll a dolog, hogy valahányszor törnek-zúznak az országban (ami elég gyakori), azonnal ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy felújítási munkálatokba fogjak.

A házra is ráférne már egy alaposabb felújítás. Rövid távollétünk alatt mintha még jobban leromlott volna. Leginkább az elnyűtt, kopott, színét vesztett szürke „angolblúzomra” emlékeztet, amit gyerekkoromban hordtam. Vöröskeresztes csomagban kaptuk, abban jártam éjjel-nappal, amíg le nem szakadt rólam. Anci húgom egy barna szőrmebundát kapott, szörnyen utálta, mert olyan volt benne, mint egy medvebocs.

A ház külső festése már többször szóba került. Lakásonként potom kétszáz márkát kellett volna összedobni, de a tizenhat lakásból csak négy-öt fizetőképes család van, a többi szociális eset. Amúgy masszív épület lenne, ebből még nem lopták ki a cementet, a pince bombabiztos, óvóhelyként szolgált a bombázások alatt, de senki sem tartott igényt rá. Kicsit szégyellem, ha más égtájakról vendég érkezik hozzánk, a pestiek előtt nem annyira, ők hovatovább otthon érezhetik nálunk magukat, hiszen többnyire ennél leromlottabb állapotú bérházakban laknak.

A világos, üvegablakos lépcsőház szép ékessége lenne a háznak, ha H. szomszédom, aki azóta önszántából búcsút mondott ennek az árnyékvilágnak, egy alkalommal be nem rúgta volna az egyik üvegtáblát, ami azóta úgy áll. A dolognak története van. H. urat az egyik (azóta szintén elhunyt) szomszédasszonyunk macskája hozta ki sodrából, mert odafeledkezett a szerencsétlen jószág a lépcsőházba. H. úr, aki asztmás lévén amúgy sem kedvelte a macskákat, két emeletet űzte a bűnös jószágot, mire sikerült az egyik ablakmélyedésbe beszorítania. Aztán, hogy pontosan mi történt, senki sem tudja, M. néni szerint (szegény, már ő is meghalt), a macska az üveggel együtt kirepült az udvarra.

A történetben az a legszomorúbb, hogy egyik szereplője sincs az élők sorában, és félő, ha netán beüvegeztetjük az ablakot, senki sem fog emlékezni rájuk. H. úr egyébként egy vigasztalannak tűnő napon felkötötte magát a fürdőszobában. A macska tulajdonosnője, akit kiraktak a lakásból, mert nem fizette a lakbért, ivásnak adta a fejét, és fiatalon meghalt. Bútorai és az ágyneműi hónapokig porosodtak a lépcsőházban. M. néni meg, akinek a lánya Németországban dolgozik, miután leesett a lábáról, bekerült az aggok házába, ahol hamarosan meghalt.

Ha már ennél a szomorú leltárnál tartunk, ahogy újabban mondani szokták, „elment” néhány további nyugdíjas is a házból. Különösen Piroska távozásával szürkült el a ház, akinek az volt a bogara, hogy minden piros színű volt a lakásában. Pirosra festette a falakat, piros volt a szőnyeg, piros abroszt terített az asztalra, piros ágytakarót használt, és piros csipkék díszítettek minden tenyérnyi helyet a szekrényen, polcokon. A függöny is piros volt, a lábasok is, ő maga is egy piros melegítőben járt, valahogy nem tudott más színekkel megbarátkozni.

– Gyönyörű szép, Piroska – mondtam. Erre felragyogott a szeme, és nagyon boldognak látszott.

Amilyenek a lakók, olyan a ház. Amilyenek a polgárai, olyan az ország. A lélek ölt formát a bennünket körülvevő tárgyi világban, így aztán, ha meg akarunk ismerni valakit, nem szükséges a lelkét analizálnunk, elég, ha megfordulunk nála.

Arra, hogy az országban változik a közhangulat, az emberek viselkedéséből lehetett következtetni. Egy napon összefogtunk, és a sáros udvart rendbe raktuk. Mellesleg, ha Piroska élne, repesne a boldogságtól, mert piros cseréptörmelékkel szórtuk tele az udvart. Kivéve a garázsok mögötti tenyérnyi helyet, ahol eddig szeméthegy állott. Ott most fű van és homokozó a gyerekek számára.

Az elmúlt huszonöt év alatt, amióta itt lakunk, ez volt az első eset, hogy a lakók összefogtak. Ráadásul, hogy úgy mondjam, nem nemzeti, hanem szomszédsági alapon. A dicséret B. szomszédot illeti, mert kezdeményezők, szervezők nélkül semmi sem megy előre. Ahhoz azonban, hogy az embereket ki lehessen a lakásukból mozdítani, hogy szerbek és magyarok együtt tegyenek rendbe valamit, ehhez azért az ország bombázására is szükség volt. Két lakó tartotta magát távol az akciótól, egy szerb és egy magyar, mindkettő rezsimhű ember hírében áll. Olyan nagy barátkozás azért nem volt, kétségtelen azonban, hogy az udvarban új irányt vett a történelem, ami a világpolitika szempontjából ugyan jelentéktelen apróságnak tűnik, annak azonban, aki itt él, üzenet értékű.

Röplapok

A postaláda tele volt gyömöszölve különféle röplapokkal. A Jugoszláv Baloldal választási programjától Nenad Čanak Szociáldemokrata Ligájáig, a Vajdasági Magyar Szövetség és a Szerbiai Demokratikus Ellenzék közös jelöltjeinek felhívásától a tartományi képviselőjelölteknek a bemutatkozásáig itt van minden politikai szándék és törekvés egy kupacban. A színes nyomású szórólapokat forgatva azon tűnődöm, vajon honnan került pénz a temérdek papírra ebben a nagy nincstelenségben.

A postaláda tartalmát illetően megvalósult a többpárti demokrácia: békésen megférnek egymással a szembenálló pártok, a szerb és magyar nyelvű röplapok, meg a felemásak, amelyek egyik oldalán szerb szöveg van, a másikon magyar. De van olyan lap is, amelyiken az egyik sor szerbül van, a másik meg magyarul. Kis-Jugoszláviában nagy lendületet vett a testvériség-egység egy-két hét alatt, amíg távol voltunk.

Először a Szerbiai Demokratikus Ellenzék és a Vajdasági Magyar Szövetség közös elnökjelöltjének, Vojislav Koštunicának a szórólapját veszem kézbe. A röplapon a szöveg fölött nemes egyszerűséggel ez áll: „Szavamat adom!”

Kíváncsian forgatom, hadd lám, hogy győzelme esetén mit várhatunk a nagy szerb demokratától, mit ígér a közös elnökjelölt nekünk, magyaroknak?

Szavamat adom

„Ha Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnökévé választanak, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megállítsam nemzetünk és országunk tönkremenését”.

A „ha” után hiányzik egy a betű, de ne akadjunk fel ezen, a szövegre figyeljünk. Van miért. Koštunica úr a szerb nemzet fiaként véget kíván vetni a szerb nemzet romlásának. Az ország több mint negyven százalékát kitevő kisebbségekről ebben a vonatkozásban nem esik szó.

De lássuk tovább a szöveget szó szerint: „Arra fogok törekedni hogy minél előbb megoldjuk, a két köztársaság népeinek akaratával összhangban, Szerbia és Montenegró közötti viszonyok rendezését; nincs az az ajtó amelyen nem fogok bekopogni hogy kiharcoljam, hogy a Biztonsági Tanács követelje a Kfor-tól (sic!) és az Unmik-tól (sic!) az 1244 Határozat következetes betartását; követelni fogom a biztonságot minden koszovói lakos számára és tegyék lehetővé a szerb, a montenegrói és minden más nem albán menekült biztonságos visszatérését”.

Ebből a zagyvaságból, amelynek megértését a pongyola fordítás és a tengernyi helyesírási hiba alaposan megnehezíti, annyi azért kivehető: az elnökjelölt azon fog fáradozni, hogy a szerbek visszatérhessenek Koszovóba. Az esztelen háborúkkal és az erőszakos mozgósításokkal elűzött több tízezer vajdasági magyar fiatal visszatéréséről nem történik említés. Rájuk egyelőre a hadbíróság vár. De azért ne adjuk fel a reményt, amennyiben ugyanis Koštunica úr győz, minden erejével arra fog törekedni, hogy: „az országunk valódi anyaországa legyen minden nemzettársunknak szerte a világban és haza azoknak, akik a volt közös államunkból elmenekülni voltak kénytelenek”.

A balladai homály miatt nem derül ki pontosan, hogy mit kell értenünk a „minden nemzettársunk” megfogalmazás alatt, akiknek „valódi anyaországa” lesz Szerbia. Azt jelenti, hogy a nemzeti összefogás jegyében bűnbocsánatot nyernek a háborús bűnösök és a véres kezű martalócok? Semmi kétség, Koštunica úr ezt pontosan így gondolja. „Ha engem választanak elnökké, nem lesz visszavágás, megtorlás és ujjongás azok iránt, akik másképp szavaztak; nem lesz sem győztes sem legyőzött; nem lesz oka félni egyetlen becsületes embernek sem; megbékélésre fogok törekedni, hogy fennmaradhassunk”.

A háborús bűnösök védelme és takargatása miatt akár abba is hagyhatnám a „szövegelemzést”, hiszen a továbbiakra vonatkozóan hitelét veszti minden szó és nemesnek látszó szándék. Csak azért nem adom fel, mert abban reménykedem, hátha valahol történik utalás ránk is.

És íme, végre rábukkanok. „Mindent el fogok követni annak érdekében, hogy országunk valódi egyenjogú népek közössége legyen, a szerbek, a montenegróiak, a magyarok, a muzulmánok, a romák, a románok, a szlovákok, a ruszinok, a bolgárok, a goránacok, a horvátok és a többiek számára”.

Amennyiben Koštunica urat választjuk meg, az „egyenjogú népek közösségében” fogunk élni. Ennyi. Több egy árva betű sem rólunk.

Forgatom a papírt, nem akarok hinni a szememnek. Ha jól sejtem, eddig is az „egyenjogú népek közösségében” éltünk, legalábbis ezt mondták nekünk. Ha Koštunica győz, ezután is az „egyenjogú népek közösségében” fogunk élni. Nem változik semmi. Nem is tudom, hogy a fogalmazás pongyolasága, a szöveg magyartalansága vagy az elcsépelt közhelyek pufogtatása sért-e jobban. Ebben is, abban is semmibevevésünk jut kifejezésre.

Valami azért nem megy a fejembe. Nem akadt senki a VMSZ-ben, akinek a nyelvérzékét bántotta volna ez a magyartalan szöveg? Megengedheti magának egy magyar párt, hogy az általa támogatott szerb elnökjelölt ilyen igénytelen felhívással forduljon a magyarsághoz? Úgy látszik, megengedheti. Sőt, ennél többet is megengedhet magának.

A nyelvi megmunkálás mellett nem ártott volna foglalkozni a röplap tartalmával sem. Nem kellett volna a szövetséges magyar pártnak odahatnia, hogy Koštunica úr bővebben fejtse ki az „egyenjogú népek közösségéről” vallott elképzeléseit? Mindazok után, ami történt. Nevezetesen, hogy a szerbeknek éppen az „egyenjogú népek közösségéről” alkotott sajátos elképzelése miatt hullott szét az egykori Jugoszlávia. Ez volt minden eddigi etnikai konfliktus forrása. Emiatt viselt és vesztett el Szerbia négy háborút. Ezért közösítette ki a világ. Ezért sújtották gazdasági és pénzügyi szankciókkal. Ezért helyezték zárlat alá az országot, s ezért bombázták tizenegy héten át.

Az „egyenjogú népek közösségéről” szóló demagógia jelzi, hogy a nemzeti kérdés vonatkozásában egy lépést sem mozdult el a szerb politika. A vajdasági magyar pártok, a VMSZ-szel az élen, a Szerbiai Demokratikus Ellenzékkel szövetségre lépve mégis arra szólítják fel a magyar lakosságot, hogy Koštunicára szavazzanak.

Rendben van, változást akarnak. De vajon ennek a politikai támogatásnak a viszonzásaként nem kellett volna valamit ígérni a magyaroknak? Legalább egy fél mondatban, ha mást nem, valami köszönésfélét.

Mondjuk, hogy Koštunica nem érezte ennek szükségét. De mi van a magyar pártokkal? Mért nem kívántak semmit a magyar pártok a támogatás ellenében?

Költői kérdések. Ahol nincsenek magyar kérések, magyar elvárások, magyar feltételek, ott magyar pártok sincsenek. Csak szolgai hűség van. Gerinctelen behódolás. A közös érdek elárulása az egyéni haszon reményében.

Magamban mérgelődöm. Nemtetszésemet nincs kivel megosztanom. A honi magyar sajtó olyan erővel népszerűsíti Szerbia elnökjelöltjét, mint egykoron Titót. Az egyszerű emberek már-már félistenként tekintenek rá. Az utca népe szentül meg van győződve, hogy ő a mi emberünk. És aki egy rossz szót mer szólni az új Megváltóról, annak befellegzett. Az nemcsak a demokratikus átalakulás, nemcsak az új Jugoszlávia, hanem a szerb-magyar barátság és együttélés ellensége.

Itt-ott megpróbáltam hangot adni a röplappal kapcsolatos hiányérzeteimnek. Derék magyar barátaim felháborodásukban majdnem lenyeltek. Mit képzelek én? Végre van a népnek egy új vezérlő csillaga, amelyhez igazodhat. Ne beszéljek én nekik a magyar gondokról. Nem számít, hogy valaki szerb vagy magyar, hogy Koštunica ígér vagy nem ígér nekünk valamit. Együtt győzni fogunk.

Szegény magyarok, nem akarják észrevenni, hogy ez az új csillag nem az ő egükön ragyog.

Milošević igazsága

Annak idején ugyanilyen ájult lelkesedéssel fogadta mindenki Miloševićet is, akinek a hívei között még ma is aránytalanul sok a magyar nemzetiségű. Ha valakinek kétségei lennének efelől, számoljon utána, hányan indultak a választáson képviselőjelöltként Milošević pártjának a színeiben. És hányan hallgatták áhítattal a néphez intézett szózatát ma este.

Milošević és Koštunica hozzáállása között nincs különbség, mindkettő a szerb néphez fordul, a szerb nép érdekeit kívánja szolgálni a maga módján. Nálunk, magyaroknál ez fordítva van. A magyar vezetők nem a saját népükhöz, hanem másokhoz szólnak, akkor is, ha látszólag a magyarokhoz intézik szavaikat. A magyar vezetőket egyáltalán nem érdekli az, hogy a magyarok mit gondolnak, ők idegen hatalmakhoz dörgölődznek, másoknak akarnak imponálni. A magyar politikusok többsége nem a magyarság lelkéből beszél, nem különféle magyar akaratot és gondolatot szólaltat meg, hanem idegen akaratnak és gondolatnak próbálja a magyarokat megnyerni.

Egy-két szélsőséges jobboldalinak mondott magyar politikuson kívül ez az egész magyar politikai garnitúrára érvényes, nemcsak a kisebbségi magyar politikusokra. A magyar égöv alatt ezt nem is lehet nagyon érzékelni, mert az idegen érdekek képviselete szinte természetes, magától értetődő. Más országokban, más népek körében ez másképpen van. A szerb vezetőktől például, dicséretükre legyen mondva, ez az alakoskodás, az idegen érdekek szolgálata (egyelőre?) idegen. Minden szerb politikusban a szerbség szólal meg. A szerb nép valamely érdekeltsége, érzülete, akarata ölt testet bennük. A baj ott kezdődik velük, hogy több jogot vindikálnak a szerbeknek, mint más népeknek. Ez aránytévesztés kérdése. Annak a mítosznak a következménye, amely önnön szemükben többnek, nagyobbnak, jelentősebbnek mutatja őket, mint amilyenek. A magyar politikusok esetében fordított a helyzet: ők mindenki mást nagyobbnak, jelentősebbnek tartanak, mint saját népüket.

Milošević szózata sértettségről árulkodik. Tudatában van annak, hogy a szerbek jelentős része kezd elfordulni tőle. Ennek a folyamatnak az ellensúlyozására az idegen veszélyre és annak következményeire próbálja felhívni a figyelmet. Vesztésre áll, mert nem fenyegetést, hanem kenyeret várnak tőle.

Akiket idegen hatalmak irányítanak – mondja Milošević – azok viszonylag gyorsan elfelejtik saját történelmüket, múltjukat, hagyományaikat, nemzeti szimbólumaikat, szokásaikat, sőt gyakran irodalmi szinten az anyanyelvüket is. A nemzeti sajátosságok halványulása először lassú és észrevétlen, de később felerősödik, és könyörtelenül maga alá gyűr mindent, egészen odáig, hogy az identitás leszűkül néhány nemzeti eledelre, táncra, egy-két nemzeti hős nevére, amelyeket élelmiszeripari vagy kozmetikai termékek őriznek. A nép szinte fel sem tudja fogni, hogy milyen gyorsan veszi át az idegen nyelvet és fogadja el sajátjának, melynek következtében jobban ismeri leigázója irodalmát, mint a sajátját. Rá sem döbben, hogy nemzettudata milyen gyorsan azonosul az idegen hatalom nemzeti hőseivel, s miközben azokat dicsőíti, csúfot űz saját nemzeti hőseiből, vagy teljesen kihullnak emlékezetéből. Ez a folyamat azzal végződik, hogy a leigázott népek azon igyekszenek, hogy jobban hasonlítsanak az idegen hatalom gyakorlóira, mint saját nemzettársaikra.

Igen, Milošević jól látja, hogy egy nemzet számára a nemzettudat elvesztése jelenti a legnagyobb csapást. Jól látja, hogy a szellemi gyarmatosítás kizárja az önálló gondolkodást, a saját akaratnyilvánítást, a nemzet jövője érdekében történő minden fáradozást. Legfőképpen a szabad véleménynyilvánításnak szab határt, nehogy valaki szóvá tegye és ellenezze a rabságot. A szabad gondolkodás elfojtása törvényszerű minden leigázott országban. A szabad akarat gyakorlásának pedig még kevesebb az esélye. Ha mégis vannak ilyen próbálkozások, legtöbbször nem egyebek hitvány bohózatnál, amelyek a leigázó hatalmak szolgálatában állnak.

Gubás Jenő a fenti állításokat azzal kommentálja az újságban, hogy a szerb, illetve a mindenkori jugoszláv hatalom a trianoni békediktátum óta ezzel a Milošević által is elítélt piszkos politikai módszerrel nyomorította meg a kisebbségi sorba kényszerített délvidéki magyarságot. „Ha ennyire tudja, hogy egy nép beolvasztását milyen módszerekkel lehetséges megvalósítani, akkor ez azt jelenti, hogy ő és elődei tudatosan végeztették az itt élő magyarság jogfosztását, akadályozták kultúrájának, anyanyelvének, szokásainak, hagyományainak gyakorlását, szimbólumainak használatát, nemzeti hőseinek tiszteletét, nemzeti történelmének elsajátítását, miközben megkövetelték a szerb hősök istenítését, a szerb irodalom és nyelv ismeretét, gyakran sokkal kimerítőbben, mint a sajátunkat – írja, majd így folytatja: „Lerombolták és meggyalázták kegyhelyeinket, ledöntötték hőseink és nagyjaink szobrait, basáskodó, dölyfös, kulturálatlan idegeneket ültettek a nyakunkba, akik cenzúrázták és a maguk érdekei szerint alakították egész kultúránkat és iskolarendszerünket, megfosztottak hitünktől, évszázadokon át kialakított erkölcseinktől és olyan lelki nyomorba kényszerítettek, melyben az egykézés és az önpusztítás nemzeti sajátosság, a beolvadás vagy a kivándorlás pedig a boldogulás leggyakoribb módozata. És akkor még nem szóltam a tömeges kivégzésekről, megfélemlítésekről, a húszas évek áttelepítéseiről, az állásvesztésekről, a vagyonelkobzásokról, a földreform szelektív alkalmazásáról és mindazokról a jogfosztottságokról, amelyek a születésünktől a sírig másodrendű polgárokká degradálnak bennünket”.

Ilyen kemény szavak csak ritkán látnak napvilágot a honi magyar sajtóban, különösen nem a magyar pártvezérek szájából. Márpedig ebben az álszent világban csak az ő szavuknak van súlya, más hangok nem nagyon érdeklik a magas fórumokat, sem Budapesten, sem Belgrádban. Mérget lehet venni rá, hogy ez a cikk például a politikai életben visszhang nélkül marad.

Gubás a cikkében nem tér ki arra, amit Milošević a leigázott népek szabad akaratnyilvánításával kapcsolatosan mond, nevezetesen, hogy az csak bohózat formájában lehetséges, és az is a leigázó szolgálatában áll, azáltal, hogy igazolja a látszat demokráciát. Pedig ezek nagyon fontos meglátások. Vajon a mi kisebbségpolitikánk nem efféle bohózat? Nem kellene kimondanunk végre az igazságot, hogy nincs lehetőségünk őszinte politikai akaratnyilvánításra? Hogy a nemzeti érdekképviselet pusztán bohózat, amely mások érdekeit szolgálja?

Az, amit Gubás a szerbek számlájára ír, mind igaz, de vajon nem kellene körülnéznünk a magunk portáján is? A dolgokat korántsem csak a szerb fejekben kell rendbe rakni, hanem a magyarokéban is. Nemcsak nekik kell a felsőbbrendűségi tudattól megszabadulni, hanem nekünk is a szolgalelkűségtől, amely legalább annyira akadálya a szabad vélemény- és akaratnyilvánításnak, mint a szerbek jogcsorbító magatartása.

A civil fórum

A választásokat megelőző időszakban különböző csatornákon sok pénz érkezett az országba a rezsim megbuktatására. Szeptember elején részt vettem egy hasonló forrásból és meggondolásból szervezett tanácskozáson. A rendezvényt hangzatos elnevezéssel – I. Jugoszláv Kisebbségi Civil Fórum – szervezték meg, amelyen állítólag 34 kisebbségi, és más jelegű civil szervezet képviselői jelentek meg. A helyszínen, a szabadkai Pátria szállóban, nem tudtam fogalmat alkotni róla, hány kisebbségi szervezet lehet jelen, feltűnt viszont, hogy kevesen lézengenek a teremben, és azok mind szerbül beszélnek.

Amint azt a főszervezőtől, K-tól megtudtam, a rendezvénnyel az volt a céljuk, hogy választásokon való aktív részvételre buzdítsák a kisebbségieket. A demokratikus ellenzék hatalomra jutását követően ugyanis azonnal megkezdődik a kisebbségek helyzetének rendezése. Erre a rendezésre vonatkozóan tesz majd javaslatokat a zárónyilatkozat, amely az etnikumok egyenrangúságáért, Szerbia decentralizálásáért, a kollektív jogokért és a különböző autonómiaformák létrehozásáért száll majd síkra.

A plenáris ülésen a díszvendégek a szokványos szöveget fújták az együttélésről, a toleranciáról, a másságról, a multikultúráról. A kollektív jogokról és az autonómiáról emlékezetem szerint rajtam kívül nem ejtett szót senki. Magyarul is egyedül én beszéltem, mert hiába biztosították a szervezők a szinkron fordítást szerb és angol nyelvre, ezzel a lehetőséggel az állítólagos kisebbségi szervezetek képviselői nem kívántak élni. Ez általában így van mindig: a szerbek jelenlétében a kisebbségi vezetők szégyellnek megszólalni azoknak a nyelvén, akiknek a nyelvi kultúráját képviselik. Így aztán a nyelvi egyenjogúság elvét éppen azok szegik meg, akik ezt a szerbeken számon kérik.

A tanácskozás más vonatkozásban is a megszokott kerékvágásban folyt. Mindenki óvakodott attól, hogy elmondja azt, amit a körülményekről gondol. Unalmas közhelyek hangzottak el a kisebbségek jogairól, a nemzetközi normákról, a demokráciáról, úgy általánosságban, konkrétumok nélkül. A mellébeszélés egy idő után általában kihoz a sodromból. Így aztán a jelenlevők nemcsak a fülhallgatók után nyúltak a magyar szóra, hanem a fejüket is felkapták arra, amit hallottak.

– A Magyarok Világszövetsége aggódva figyeli a vajdasági magyarság helyzetének alakulását, amely az utóbbi időben drámaian romlott. A magyar kisebbség fenyegetve érzi magát. Jugoszlávia az etnikai konfliktusok miatt hullott szét, Kis-Jugoszláviának is ez a legégetőbb problémája. Addig nem lesz béke, nem lesz demokrácia, amíg a kisebbségek nem dönthetnek szabadon a saját sorsukról, amíg a többségi nép nem akar önrendelkezési igényükről, önkormányzati törekvéseikről, autonómia elképzeléseikről hallani. A kisebbségi kérdés rendezése nem kulloghat a demokratizálódási folyamat után, mert a demokrácia lényege éppen ennek a neuralgikus kérdésnek a rendezése. Meg kell jegyeznem, ehhez nemcsak Szerbiában nem fűlik a foga senkinek, de a nemzetközi közösséget is súlyos vétség terheli, mivel hagyta a konfliktust eszkalálódni, ahelyett, hogy a térség egésze számára, amelyben nagyszámú kisebbség él, kötelezővé tett volna valamilyen nemzetközi normákat.

Nem tudtam, hogy a teremben felhangzó morajlást a helyeslés jeleként értelmezhetem-e, vagy ellenkezőleg, nyugtalanságot váltottam ki az emberekben, ezért rövidre fogtam mondandómat. Tény, hogy a konferencia nem ebben a szellemben folytatódott. Már bántam is, hogy felszólaltam. Ismét előkerültek a közhelyek, amitől eluntam magam és hazautaztam.

– Ezek még mindig rettenetesen félnek – súgtam oda Z. barátomnak, akinek a meghívást köszönhettem. Állítólag személyemre vonatkozóan ő tett javaslatot a szervezőnek, akivel – az elmúlt évek politikai csatározásainak eredményeként – meglehetősen hűvössé vált a viszonyunk.

Az újságból olvastam el a zárónyilatkozatot, amelyben a kisebbségi civil szervezetek hitet tettek a változások mellett, ugyanakkor együttműködési készségükről biztosították a „politikai élet azon szereplőit”, akik „garantálják” az ország demokratikus átalakulására, a jogállam megteremtésére és minden polgár egyenjogúságának a megvalósítására irányuló változásokat.

Nem nagy valami, de jól van. A gond inkább az, hogy választások előtt legkevésbé a kisebbségek mozgósítására van szükség, minthogy ők a rezsim elsőszámú szenvedő alanyai. A szerbek szemléletváltásra volna szükség. Ehhez viszont nem elég a Szegedről átcsorgatott pénz, Nyugatnak a zsebébe kell nyúlnia, elvégre semmi sem lehet drága, ha Milošević elmozdításáról van szó

Z. szerint a szervezők Szegedről szép pénzeket kaptak. Kíváncsi vagyok, eljön-e az idő, amikor a magyar kisebbség megújulását (talpra állítását) is támogatni fogják odaátról? Ebből a szempontból már az is jelentős előrelépés lenne, ha a régi elvtársak pénzelésével, parádéztatásával, nyeregben tartásával nem támogatnák a nemzeti öneszmélés elfojtását, ahogyan ez mind a mai napig történik.

Kedd, október 3.

Forrong az ország, mindenütt tüntetnek, sztrájkolnak, úttorlaszok akadályozzák a forgalmat. Elhalasztják a tanévkezdést. Áramkorlátozás lépett életbe. Vojislav Koštunica úgy nyilatkozott, hogy az ellenzék számára a választások befejeződtek.

Egy mondat a zsarnokságról

A délelőtti órákban, miközben az ajtót festettem, éktelen zajra lettem figyelmes. A lárma az utca felől jött, és egyre erősödött. A tüntetők! – hasított az elmémbe. Lecsaptam az ecsetet, és úgy, ahogy voltam, hármasával véve a lépcsőfokokat, rohantam lefelé. És csakugyan, egy csapat gyerek vonult az úttesten. Középiskolásoknak néztem őket. Egyesek fütyültek, mások doboltak, sípot fújtak, volt, aki kereplőt forgatott a feje fölött.

– Ezeket talán kicsapták az iskolából? – szólítottam meg az udvarban álldogáló szerb ismerősöket, akik tisztes távolról nézték a fejleményeket.

– Nem kell ezeket kicsapni, alig várják, hogy ne kelljen az iskolába menniük – mondta egyikük eléggé rosszallóan.

– Az a néhány tanár a hibás, aki felbújtatta őket – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy asszony is, akinek a férje közismerten nagy SZSZP-s.

– Szemtelenség, hogy ilyesmire használják fel a diákokat – teszi hozzá egyetértően a férfi is.

Nem értek egyet velük, nekem tetszik a buli, végre történik valami. De okosabbnak látom, ha megtartom a véleményemet magamnak, így szótlanul odébbálltam.

Az utcán szembetűnően sokan álldogáltak, mindenféle szájtáti népség, akik nevetgélve integettek az úttesten masírozóknak a járda széléről. A felvonulók között néhány ismerős arcot vettem észre, integettek, jöjjek, csatlakozzam közéjük. Piktor ruhában – „forradalomban” nincs idő átöltözni – követtem a csöppnyi sereget a főtérig.

Mi tagadás, eléggé szervezetlennek tűnt a zendülés, ami a főtérre érve jutott igazán kifejezésre. A „majomplaccon” ugyanis, ez a főtér nem hivatalos neve, megállt a menet, a zaj elcsendesedett, az előbb még harciasnak látszó fiatalok szétoszlottak, és csoportokba verődve nevetgélni, beszélgetni kezdtek. Az őket kísérő felnőttek meg, mint jómagam is, ide-oda ténferegtek, nem tudtak magukkal mit kezdeni. Volt valami várakozásféle a levegőben, hátha történik még valami, így csak lassan oszlott szét a tömeg.

– Most mit várunk? – kérdeztem Á-t, aki a egyre szakállát dörzsölgette.

– Addig hát. Megvan neked Illyés Gyulától Az egy mondat a zsarnokságról című vers? – kérdezte.

– Az remek lenne. Beugrok érte a könyvtárba – mondom neki, addig talán a hangszóró is megérkezik.

Éva tétovázás nélkül leemelte a kötetet a polcról, mintha elő lett volna készítve. A könyvtárban egyébként nagy élet zajlott, az emberek széltében-hosszában tárgyalták az eseményeket, nem tudtam mindjárt szabadulni.

– Mondd már, mi újság a Világszövetségben? – kapta volna el a grabancomat egyik ismerősöm.

– Hosszú történet – legyintettem –, és siettem a versről fénymásolatokat készíteni. A városházán levő irodát zárva találtam. Mint megtudtam, a fénymásolón dolgozó fiú „csatlakozott a sztrájkolókhoz”. Hazarohantam, két példányt sikerült lehúznom, akkor elment az áram. Mire visszaértem a térre, Á-t már nem találtam, hangszóróról senki sem tudott semmit.

Megpillantottam L. urat, aki néhány férfi társaságában álldogált. Odaléptem hozzá és megkértem, lenne szíves átadni a verset Á-nak, ha visszaér.

– Attól függ, milyen vers – szólt közbe egy fiatalember, aki szemmel láthatóan bennfentesnek érezte magát. Nem volt nehéz a gondolataiba látnom, fél füllel ugyanis hallottam, hogy miről beszéltek, mielőtt odaléptem.

– Az ott, látod, egy szerb fiú – magyarázta egyikük –, vannak többen is, ami ugye most nagyon fontos.

Azon ették magukat, nehogy a magyarok vigyék el a balhét. Azt is láttam rajtuk, hogy nem örültek megjelenésemnek, még kevésbé kezdeményezésemnek. Attól tartottak, hogy „magyarkodás” lesz a dologból, márpedig attól jobban fél mindenki, mint a tűztől.

Kis város ez, ismerik egymás szándékát és gondolatait az emberek. Ahogyan ők „bemértek” engem, én is tudtam egy szempillantás alatt, hány óra van, miféle társaságba csöppentem.

Az egyikük a helyi reformkommunisták vezéralakja, megbízható régi káder a titói Jugoszláviából, aki aktívan részt vállalt az utolsó adai munkahelyemről való kirúgásomban. Ő volt a jogi szakértő, saját kezűleg írta meg a felmondólevelet. A vád az volt ellenem, hogy politizálok, és magyar érdekeket képviselek (!), ami összeférhetetlen egy helyi közösségi titkár magasztos állásával. A tanácstagok, csupa vaskalapos régi kommunista, sűrűn bólogattak: nincs rendjén, hogy szervezkedek, magyar ügyekkel foglalkozom. A derék nemzettársak megpróbálták a szerb ajkú tanácstagokat ellenem hangolni, ők azonban átláttak a szitán, mellettem voksoltak. Sőt, azt is mondták, hogy a község polgárai büszkék lehetnének rá, hogy magas iskolai végzettségem ellenére hajlandó vagyok ügyeikkel foglalkozni. A fatuskók számára, akik megszokták, hogy a nemzettársaik elleni áskálódás korábban mindig bevált, ez csak olaj volt a tűzre. Ők voltak többen, a szerbeket leszavazták, engem pedig kirúgtak. Így működik a demokrácia. Kellett a munkahely az egyik léhűtő elvtársuknak, aki a többpártrendszer óta megbízható hazafiként kizárólag szerb pártok színeiben politizál.

– Rendben van, tudomásul veszem a többség akaratát, kérem azonban a név szerinti szavazást. Az idők ugyanis még változni fognak – mondtam.

Felzúgtak, mint a darazsak. Mit képzelek én? Fenyegetni, zsarolni akarom őket?

– Dehogyis, csak a történteket illetően nem szeretnék az önök emlékezetére hagyatkozni, jegyeztem meg, amitől még ellenségesebbé váltak, és – mint a régi jó időkben – az öklükkel verték az asztalt, ordítoztak, kiabáltak.

Megszoktam, hogy a hatalomhoz törleszkedő magyarok szemében régóta én vagyok a legnagyobb szálka. Nemcsak ebben a kommunista fészekben, ahonnan Rákosi Mátyás származott, hanem széles e hazában mindenütt, ahol gyászmagyarok vannak. Márpedig bőven vannak, és amióta az eszem tudom, mindig az én kapum felé rúgták a labdát.

Az egykori főkolompos, felmondásom történetének főszereplője, most itt áll előttem a téren, lecsapott fejjel, cigarettával a szájában, mély hallgatásba burkolózva. Nem tudni, hogy a dolgok mivé fajulnak, így egyelőre várakozó állásponton van, megjelenésem azonban nincs ínyére.

A fiatalembert, aki megszólított, nem ismerem, feltételezem, hogy egy gyékényen árulnak, de őt rokonszenvesnek találom, ő is tisztelettudó irányomban.

– Az Egy mondat a zsarnokságról című versről lenne szó. Ennél alkalomhoz illőbb verset keresve sem lehetne találni – magyarázom.

– Az más – mondta engedékenyebb hangon, a többiek azonban továbbra is rosszallóan hallgattak. Soha életükben nem hallottak a versről, ahogyan Illyés Gyuláról sem. De mivel én ajánlom, célszerű résen lenni, mert a végén „magyar ügy” lesz a dologból.

A Délvidék, sajnos, tele van képzetlen, tudatlan emberekkel, akik magyarságuk elárulása révén próbálnak boldogulni. Az ilyesmire mindig volt és van kereslet Szerbiában, nemzetárulással a legostobább is megcsinálhatja a maga szerencséjét. Persze, keserves kenyér ez, mert a hatalom hálájára nem mindig lehet számítani. Most meg különösen rázós a helyzet, hiszen ki tudja, mit hoz a holnap, mi lesz Milošević sorsa. A szemfülesebbek máris megpróbálnak átsomfordálni az új szerb hatalom oldalára. Magamban elképzeltem, milyen rémült arcot vágnak majd ezek az emberek, ha felhangzanak az alábbi sorok:

De nem hangzottak el. Elszoruló szívvel néztem a diákokat, akik kezdtek haza szállingózni. Itt ma aligha lesz felolvasás, de hátha holnap, morfondíroztam magamban, miközben a könyvtár felé ballagtam. Az események alakulása néha ilyen apróságokon múlik. Mennyivel fürgébbé és villogóbbá vált volna a „forradalmárok” észjárása, mennyivel többet mertek és akartak volna, ha történetesen egész nap Illyés Gyula versét harsogják a hangszórók, és tele van a város szórólapokkal. Valójában senkit sem érdekelt a dolog, így sem másnap, sem harmadnap nem került sor az alkalomhoz illő költemény felolvasására. A rezsimellenes tüntetés, amit az ellenzéki pártok meglovagoltak, kimerült Koštunica éltetésében és Milošević gyalázásában.

A tömeg lelkesen skandált, éltette Koštunicát, engem azonban már nem ragadott magával. Milyen jó lenne, ha ilyen egyszerűen, egyetlen ember elkergetésével véget lehetne vetni a zsarnokságnak! A zsarnokság azonban mindenütt jelen van; ott van ebben a rossz szerepjátékban: a hatalmat megtestesítő régi vezér gyalázásában és az új vezér kritikátlan felmagasztalásában, akit egy napon majd ugyanígy gyaláznak, miközben megint új Messiásra várnak.

Nehéz felfogni, még nehezebb elfogadni, hogy mindannyian részesei vagyunk annak, ami velünk történik. A költő pontosan erre hívja fel a figyelmünket: „Ahol zsarnokság van, mindenki szem a láncban.” Igaz, a láncszemek között, politikailag, morálisan, a felelősség tekintetében nagy különbségek vannak, mindaddig azonban, amíg a zsarnokság átitatja az egész társadalmat, csalódás vár azokra, akik csodát remélnek Milošević lemondásától.

Lám, itt vannak ezek a szerencsétlen helyi ellenzéki pártvezérek, akik jobban félnek Illyés Gyula versétől, mint Miloševićtől. Mint ahogyan egymástól és önmaguktól is jobban félnek, mint a rettegett elnöktől, akit tegnap még éljeneztek. A félelem többnyire identitászavarból, az önmagunkban való bizonyosság hiányából ered, s akik folyton félnek, előbb-utóbb a zsarnokság szolgálatába szegődnek.

A verset mindenki ismeri, de talán itt megengedhető, hogy idézzek belőle még néhány strófát.

A változáshoz nem elegendőek a szólamok, amelyekből sosem szűkölködött Szerbia. Az új szólamok épp olyan butítóak, mint a régiek, épp olyan sűrű ködtakaróként ereszkednek rá a társadalomra, mint amikor Milošević a trónra jutott. A szólamokat pufogtatóknak csak a hatalom számít, a trónfosztás, hogy azután új szereposztásban maradjon a régi felállás. Bennünket, magyarokat illetően mindenképpen ez a helyzet.

Később találkoztam Z-vel, aki azzal próbált vigasztalódni, hogy a versből sikerült néhányszáz példányt szétosztania. Én meg azzal nyugtatgattam magam, hogy a forradalom szele mindig sok szemetet söpör magával.

A tűz csiholói

Nem kétséges, hogy ott, ahol normális körülmények között nincs mód politikai változásokra, márpedig Szerbiában nincs, előbb-utóbb az utcán fognak eldőlni a dolgok. Vajon mennyire járult hozzá a helyzet elmérgesedéséhez az értelmiség hiánya, amelynek feladata lett volna a szerb szellemiség formálása és egy korszerű nemzettudat kimunkálása, amely elejét vehette volna a tíz éves (50 éves?) diktatúrának és a zsákutcás helyzet kialakulásának.

Ez a gondolat korántsem csak a szerbekkel kapcsolatban foglalkoztat, hanem a közép-európai térség vonatkozásában. Meggyőződésem, hogy az autentikus szellemi vezető réteg hiánya jelentős mértékben befolyásolta a kelet-európai változásokat. Megfelelő szellemi vezetők nélkül az átalakulásért nagy árat kénytelenek fizetni az egyébként is szegény és gazdaságilag lecsúszó országok, mégpedig e réteg hiányának az arányában. A tömegek korában nem valami kapós gondolat ilyesmivel előállni, csakhogy a pszichológia sosem állította azt, hogy minden embernek ugyanannyi esze van. Még súlyra sem, hát még a használat vonatkozásában!

Az autentikus szellemi vezető réteget illetően nekünk, magyaroknak sem áll valami jól a szénánk. Erről írtam az alábbiakat a Szabad Hét Napban megjelent, V. G-nek címzett írásomban.

„Nagy érdeklődéssel olvastam fejtegetésedet, amelynek főbb gondolataival mélységesen egyetértek. Különösen zárógondolatod tetszett, nevezetesen, hogy a magyarság melankóliáján való szüntelen elmélkedés helyett ,,életmegtartó programok kidolgozására és megvalósítására lenne szükség''.

A Magyarok V. Világkongresszusára készített beszámolóm, amely bírálatod tárgyát képezi, a helyzetelemzés szándékával íródott, vagyis nem a programadás, hanem a diagnózis körvonalazása volt a célom. Soha nem fog elindulni és célba érni velünk a szekér, amíg nem lesz olyan értelmiségünk, olyan kultúrateremtő szellemi rétegünk, amely a nemzet javát kívánja szolgálni. Erre a sokak által vallott gondolatra próbáltam felhívni a kongresszus figyelmét, bevallom, nem sok sikerrel. A jelenlévők többsége ugyanis már a küszöbön álló tisztújítás lázában égett, nem volt képes ráhangolódni „mélyenszántó” gondolatokra.

Mivel a tisztújítás előtt elmaradt a belső indítékok és a nagy lendületű tervek összehangolása, amely természetes módon hoz mozgásba minden közösséget, nem lett semmi az új nemzeti együttműködés kimunkálásából. Kötélhúzássá fajult a dolog, amely szakadással végződött. A Magyarok Világszövetsége ugyanarra a sorsra jutott, amire nemzeti pártjaink: széthullott.

Leveledben számos kritikai észrevételt teszel a Világszövetség munkájára. Okkal és joggal, hiszen nem volt képes betölteni hivatását, bár tegyük hozzá, e téren nem különbözött más társadalmi szervezetektől és pártoktól. Azt, hogy a jövő mit hoz, még nem tudjuk.

A közösségépítés helyetti atomizálódás nem magyar sajátosság, jelen van mindenütt a világon, ahol a társadalmi szerveződésben az emberek belső igényét kívülről gerjesztett indulatok helyettesítik. A modern társadalmakban a szellemi kötőanyagot a tömegkultúra jelenti, a népek lelkületéből fakadó célokat és eszményeket pedig a propaganda helyettesíti. Úgy tűnik, hogy hiú ábránd a ,,szellem napvilága” felé való törekvés: a mérkőzésekből rendre az kerül ki győztesen, aki a manipulációhoz jobban ért, aki a gerjedelmeket – néha alantas indulatokat – jobban tudja kezelni.

Azt, hogy a ,,szellem napvilágát” nélkülöző, kívülről vezérelt tömeg milyen gyámoltalanná tehető, milyen bambán és értetlenül tud viszonyulni saját életéhez, milyen tehetetlenül képes tűrni mindenféle mellőztetést és megaláztatást, mi sem bizonyítja jobban, mint a mögöttünk álló tíz esztendő. Nemcsak a gazdaság ment tönkre, nemcsak fontos intézmények épültek le, de az erkölcsi értékek is elvesztek. Ez mind nagy veszteség, de semmi ahhoz a romláshoz képest, ami az emberek lelkében ment végbe, ami akaratnélküli emberhalmazzá gyúrt bennünket.

Elszomorító, hogy mennyire a pillanatnyi érdekek hatása alatt élünk, mennyire hiányoznak életszervezésünkből, döntéseinkből a hosszú távú létérdekek. Mennyire hiányzik a nyájként viselkedő tömegből az akaratnyilvánítás és a kezdeményezés készsége.

Ahhoz persze, hogy egy társadalom ilyen szolgalelkűvé váljék, el kell némítani a szellem embereit, a ,,tűz csiholóit”. Ez történt nálunk is. A gondolkodó szerb értelmiség sorsa ebből a szempontból nagyjából ugyanaz, mint a magyaroké, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy elsőként a ,,tüzet őrző” kisebbségieket hajítják le a Taigetoszról.

Hogyan lehet a magánéletbe fordult, közömbössé vált embereket ebből az önkéntes fogságból kirángatni? A válasz a fentebb mondottak folyományaként azt hiszem, magától értetődő. Gyógyító forrásvíz után kell nézni, amelytől új erőre kapnánk valamennyien. Ezt a forrást pedig mindig az a szellemi kisugárzás jelenti, amit a magukat szabadnak tudó emberek árasztanak magukból környezetükre. Nagyobb teret kell biztosítani azoknak az embereknek, akiket az adott kor és történelmi helyzet nem gyúrt konformistává, akik rendületlenül hisznek a világ átalakításának a lehetőségében. A szellem embereinek, akik nem csapják be magukat azzal, hogy az előrejutás, a boldogulás útja a folyamatos lemondás és meghátrálás.

Leveled azzal zárod, hogy beszámolóm végének az optimizmusa nem fejtegetésemből következik. Elfogadom észrevételedet, hiszen terjedelmi korlátok miatt elmaradt a szükséges felvezetés. Optimizmusomat arra alapozom, hogy a kezdeményező lelkületű magyarság ki fog lábalni a mély apátiából, amire számtalan példával szolgál történelme.

Köszönöm, hogy leveleddel alkalmat adtál a fentiek elmondására, és bízom abban, hogy szellemi életünk serkentése érdekében alkalmas pódiumot találunk közös dolgaink megvitatására és továbbgondolására. Rendkívül nagyra értékelve a szívós munkabírásodat és kitartásodat, jó egészséget és sok sikert kívánok a kétlelkűvé és szolgává tett világunkban a tűz csiholásához.”

Mi van a Világszövetségben?

A Világszövetségben történő dolgok nemcsak V. G-t érdeklik. Úton-útfélen megállítanak az emberek, és azt kérdezik tőlem: mi van a Világszövetséggel? Mivel kínos dolgokról kellene beszélnem, igyekszem elhárítani a kérdést, de nem hagyják annyiban a dolgot: láttak a tévében, a hét végén ott voltam az elnökségi ülésen, mondjak nekik valamit.

A Világszövetség nevét hallva sok ember fejében olyasféle képzetek támadnak, hogy ez az a szervezet, amelyben a nemzet kiválóságai éjt nappá téve fáradoznak Nagy Lajos királyunk birodalmának a visszaállításán. Talán el sem hinnék, ha azt mondanám nekik, hogy különböző szekértáborokra szakadt kisszerű emberek marakszanak a kormány által odavetett koncon. Mi több, az a szervezet, amire ők gondolnak, amely összefogná a világ magyarságát, a képzelet terméke, amely a valóságban nem létezik. Ami pedig a nemes célokat illeti, azok kimerülnek a hatalmi viszálykodásban és a költségvetési vitákban.

Meglehetősen nyomott hangulatban indultam az újonnan megválasztott elnökség alakuló ülésére, amelyet nemcsak a „tizenkettek” kiválását követő botrány árnyékolt be, hanem a szüntelen belső gyötrődés is. Érdemes-e folytatni, vagy fordítsak hátat az egésznek? A Világszövetség Jugoszláviai Országos Tanácsa úgy döntött, hogy a történtek – a szakadás – ellenére továbbra is vegyünk részt a „munkában”. Nekem ugyan más a véleményem, belátható időn belül érdemleges munkára aligha fog sor kerülni a szövetségben, de a többség akarata szent, kénytelen-kelletlen fejet hajtok előtte.

A Benczúr utcai székház elé érve egy csoportosulásra lettem figyelmes. A „tizenkettek” közül álldogáltak ott néhányan, szemmel láthatóan nem tudták eldönteni, hogy mitévők legyenek.

– Téged persze lehet, hogy beengednek, mivel vállaltad a velük való együttműködést – hangzott el Sz. szájából a kaján megjegyzés. A többiek is gyanakvóan méregettek, mintha csakugyan vétkes lennék valamiben. A vétkem az, hogy nem tartom jó megoldásnak a bojkottot, jóllehet a választások kimenetelével én sem vagyok megelégedve.

Az utcán ácsorgók szívesen vennék, ha köztük maradnék, amíg a televízió kijön, és lefilmez bennünket. Ehhez a cirkuszhoz azonban semmi kedvem, inkább bemegyek, ahol ugyanolyan cirkusz folyik, mint kint.

A kedves, bájos ismerős hölgyek helyett kigyúrt kopasz fiatalemberbe ütközöm, aki a nevemet kérdezi. Tíz éve járok ide, de ilyesmi még nem fordult elő. Csak nem vétettem el az ajtót? Megmondom a nevem. Az ismeretlen fiatalember böngészni kezd egy listát, aztán int, hogy mehetek.

Régen tárva-nyitva állt a kapu, bárki erre tévedt a nagyvilágból, szívesen látott vendég volt a Magyarok Házában. Az idők és a szellem változását a zárt ajtók előtt posztoló kopasz fickók szimbolizálják. „Ez itt egy nagyúr portája, tessék odábbállni!”

Néhány lépés után újabb ellenőrzés. Aztán még két további helyen ellenőrzik kilétemet. Semmi kétség, a taszári NATO-támaszpontra tévedtem! Közben az orrom alá dugnak egy cetlit, hogy írjam alá. Rápillantok, nincs kedvem elolvasni, hányinger környékez. Látom, afféle hűségnyilatkozat, eskütétel: „vállalom”, „ígérem”, „kötelezem magam”. Fordulnék vissza, de pszichológusként azonnal megérzem, hogy van valami eszelősség a levegőben, ami kíváncsivá tesz.

Honnan veszi az újonnan megválasztott elnök a jogot ahhoz, hogy hűségnyilatkozatot írasson alá a közgyűlés által megválasztott elnökségi tagokkal? Kezdem megérteni azokat, akik az utcán maradtak.

Miközben ezen rágódom magamban, újabb meglepetés ér. A tanácsterem ajtaját, amelyen tíz éve ki-be járunk, zárva találom. Az elnöki irodán keresztül lehet a tanácsterembe jutni, amelynek az ajtaja előtt újabb őr áll. Érdekes, ennek is, mint a többinek, van valami idegenszerűség a szeme állásában. Fogadni mernék rá, hogy ezek nem idevalósiak.

Kint az asztalnál, ahol „regisztráltatatni” kellett magamat, egy kézzel írott cetlit nyomtak a markomba. Rajta a nevem. A testes fiú ezt a cetlit hiányolja a kabátom hajtókájáról. E nélkül nem mehetek be. Érzem, ahogy elfutja a vér a fejem. Mégis csak az utcán kellett volna maradnom!

– Mi még nem találkoztunk, engedje meg, hogy bemutatkozzam – fordultam a kidobó legényhez.

A tanácsteremben vagy tízen ülnek az asztal körül. Régi ismerős arcok, akik életük sok-sok óráját pazarolták el egymásra ennél az asztalnál. Idegent nem látok, ezért meglep, hogy mindegyikük mellén ott fityeg a cetli. Ettől fontosabbnak érzi magát az ember, akárha az ENSZ konferenciáján volna.

K. professzorom annak idején gyakran mondta: sok több zavaros fejű ember található az elmegyógyintézet falain kívül, mint azon belül. Ide csak a balszerencsések kerülnek. Szavai sokszor eszembe jutnak, különösen amióta a politikába belekeveredtem.

Nem lepne meg, ha az újonnan megválasztott elnökség javasolná, hogy minden magyar írja fel a nevét a homlokára, de legalább a családtagok tegyék ezt meg, mielőtt az asztal mellé ülnek. Lelki szemeimmel már látom is a kitűzőkkel a Bálint családot: Apu, Anyu, Anti, Erika, Kriszti, Nagypapa. Nincs helye a gyötrő bizonytalanságnak és a találgatásoknak. Hát nem csodálatos?

A teremben levők kitörő lelkesedéssel fogadnak: „Eggyel többen vagyunk”, kiáltják. A „határozatképességhez” (milyen fontosak vagyunk) még egy elnökségi tag hiányzik. Megpróbálnak az utcáról becsalogatni valakit, de nem áll kötélnek senki.

Mindegy. Nem lehet az időt hiábavalóan vesztegetni, rátérünk a napirendi pontokra. Van huszonkettő. A jelenlevő elnökségi tagok (szegény magyarság!) fontosságuk teljes tudatában temetkeznek az előttük levő paksamétába. Olyasformán, mint amikor ellenőrzőt írtak az iskolában. Vajon ki lehetett az a pihent agyú, aki kieszelte, hogy felnőtt embereknek így kell a fontos dolgokat megbeszélniük egymás között?

A közélet rengeteg pszichopatológiai témát kínál, a világ megváltása helyett egy ideig talán ilyesmivel kellene foglalkoznom.

Megfigyelhetjük, hogy az ülés előtt még mindenki teljesen normális. Az emberek csoportokba verődbe beszélgetnek, sziporkáznak, tréfálkoznak, jókedvű nevetés hallatszik, majd komolyra fordítják a szót, pillanatok alatt tervek születnek, egyezségek jönnek létre, barátságok köttetnek. Aztán betódul mindenki a terembe, és hirtelen mély regressziós állapotba esik. Ennél mélyebb regressziós állapotot hipnózisban sem lehet elérni. Többnyire mindennek nyoma vész, ami a normális emberi viselkedésre emlékeztet. Kezdetét veszi egy színjáték, amelyben mindenki a lehető legrosszabb formáját adja. A felszólalók Moliere szánalmas figuráira emlékeztetnek, amint szónoki pózba merevedve unalmas monológokba kezdenek, és ostobaságokat mondanak. Senki se figyel a másikra (ez már Csehov), mindenki mondja a magáét. Megy a szócséplés kifulladásig.

Ez a dedós játék akkor is idegesítő, ha az embereknek nincs különösebb mondanivalójuk egymás számára. Olyan esetben viszont, amikor szükség lenne szót érteni, és valamiben megállapodni, egyenesen elviselhetetlen.

Ennél drámaibb helyzet aligha állt elő a Világszövetség történetében, hiszen szétesett, a vétkesek jelenlévő fele mégis úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendjén lenne. K. professzor úr tanítása szerint az eszelősség egyik ismérve, hogy hiányzik a realitásérzék, a sérült lélek nem képes számot vetni helyzetével.

– Te még nem gondoltál arra, hogy ennek az ostoba színjátéknak véget kellene vetni? – fordultam a mellettem ülőhöz.

Hirtelen felszaladt a szemöldöke, néhány másodpercig meghökkenve bámult rám, aztán értetlenül rázta a fejét.

– Évek óta hiábavalóan pazaroljuk itt egymásra az időnket, azzal az ürüggyel, hogy a magyarság kérdéseivel foglalkozunk. Mi lenne, ha az elnökségi üléseken elhangzó szócséplés helyett megpróbálnánk egymással normálisan beszélgetni?

– Igazad van. Ezen változtatunk kell, de néhány ülést még a hagyományok szellemében kell megtartanunk.

A hosszú üldögélés, az unalom, az értelmetlen időpocséklás miatt általában pattanásig feszülnek az idegeim. Ilyenkor aztán, miután „szót kapok”, a kelleténél indulatosabban és nyersebben fogalmazok. Ezúttal sem történt másként.

– Ülésezünk, fontoskodunk, pipázgatjuk ki a napirendi pontokat, közben tíz év elszállt fölöttünk, anélkül, hogy egy szalmaszálat arrébb tettünk volna. A hiábavalóan elvesztegetett idő és a szövetség szétesése után ideje lenne másként folytatnunk. Először is tisztázzuk: miért vagyunk itt, mit akarunk egymástól, vannak-e közös céljaink, ha igen, mik azok, és hogyan képzeljük el megvalósításukat.

A múlt elnökségi ülésen a státusztörvényről beszéltünk. Most a külhoni állampolgárság van napirenden. Két évvel ezelőtt a kettős állampolgárságról beszélt ebben a teremben mindenki. Azt megelőzően az önkormányzatiság volt a sláger. Még korábban az autonómiákra esküdtünk. Az indulásnál pedig a nemzeti egység megteremtése, az elcsatolt nemzetrészek önrendelkezése volt a cél. Visszafelé haladunk, mint a rák. Minden nap mást gondolunk, mást akarunk, másról beszélünk, anélkül hogy tisztáznánk: miért ez a sok pálfordulás, miért fordítunk hátat tegnapi önmagunknak. Miért akarunk ma mást, mint tegnap? Miért jobb ez, mint amaz volt? Szánalmas és nevetséges a fontoskodásunk. Soha még szó nem esett arról, hogy céljaink megvalósítása során ilyen vagy olyan akadályokba ütköztünk. Amennyiben egyáltalán beszélhetünk erőfeszítésről és akadályokról, hiszen az igazság az, hogy soha, egyetlen lépést sem tettünk még semminek a megvalósítására!

A felszólalást megtapsolták. A lelke mélyén mindenki igazat adott. Okos, jóravaló ember mind. És mégis, a közös építkezés valamiért nem működik. A múló pillanat erejéig sem vagyunk képesek csatarendbe állni. A taps után néhány perccel már senki sem emlékszik rá, hogy mit mondtam. Jönnek az újabb napirendi pontok és az újabb felszólalások. És ennyiben marad minden. Fontoskodunk, szövegelünk, az idő pedig csendben elszáll fölöttünk.

Beszámoló a délvidéki helyzetről

Az idő bizony jócskán elszállt fölöttünk azóta, amióta – a bombázások hosszú hónapjait kiböjtölve (a hadköteles férfiak nem utazhattak külföldre) – 1999. júniusa végén betoppantam az Elnöki Kollégium ülésére. A Világszövetséggel már akkor is bajok voltak, de ne vágjunk a dolgok elébe.

Az útra nem sokat kellett készülődnünk. A bőröndök március óta ott álltak becsomagolva a belső szobában. A bombázások előtti napokban a feleségem gondosan összecsomagolta a legszükségesebb holmikat, de aztán itt rekedtünk. Több hónapon át kerülgettük a bőröndöket, várva azt a napot, amikor felnyitják az országhatárt, és mint a szabad madár, kirepülhetünk a kalitkából.

Aztán eljött ez a nap is. Feleségemmel kisétáltunk az autóbusz-állomásra, a félhetes „Severtransra”, ahogyan a régi békeidőkben. Mindössze néhány csencselő asszony és diák várakozott a buszra, az előbbiek bevásárló szatyrokkal, az utóbbiak hatalmas hátizsákokkal. Felnőtt korú férfit, hogy úgy mondjam, hadköteleset, egyet sem láttam, ami nyugtalansággal töltött el. Lehetséges, hogy csak szóbeszéd a hadiállapot megszüntetése, és vissza fognak zsuppolni a határról.

Még gyanúsabbá vált a dolog, amikor Becséről megérkezett a csaknem üres autóbusz. Férfiember egy szál sem volt rajta. Mindegy, nekivágunk. Zentán két idősebb paraszt szállt föl, túl voltak már a hetvenen, egész úton nagy hangon vitatkoztak. Nem úgy én, az egyetlen hadköteles férfi a buszon, aki behúzott nyakkal, magamba roskadva vártam a fejleményeket.

Hosszas várakoztatás után, de lehet, hogy csak nekem tűnt az idő hosszabbnak, megjelent a határőr. Felkapaszkodott a buszra, megállt, és zord tekintetével végigpásztázta az utasokat. Azonnal észrevettem, hogy a tekintete egy pillanatra sem akadt meg rajtam. Jó előjel, csakhogy ezek ám agyafúrt fickók. Érdektelenséget mutatnak, aztán lecsapnak az áldozatra. Kínos percek következtek. Végül odaért, a halotti csendben átnyújtottam neki az útlevelet. Végigmért, megpörgette az ujjaival a lapokat, aztán beleütött egy stemplit.

Mázsás kő esett le a szívemről. Az autóbusz melletti tujafáról hirtelen felrebbentek a verebek.

De valami nem stimmel. Hol vannak a férfiak? Az ember azt várná, hogy több hónapos bezártság és fenyegetettség után százával fognak tolongani a határon. Egy állatlélektani kísérlet jutott az eszembe. Ha egy tó vizébe helyezünk egy üvegedényt, és abban halakat nevelünk, bizonyos idő után a halak ugyanabban a szűk térben tartózkodnak akkor is, ha összetörjük az üveget, és az utat szabaddá tesszük előttük. A láthatatlan falak emléke egy ideig még fogságban tartja őket. Lehetséges, hogy hasonlóképpen viselkedünk mi, emberek is? Láthatatlan falak vesznek körül bennünket? A kisebbségek körében gyakran megfigyelhető, hogy gondolkodásuk, viselkedésük nem az új körülményekhez, hanem a korábbi idők emlékeihez igazodik.

– Jaj, már azt hittem, hogy soha sem foglak látni – mondta könnyes szemmel. A Világszövetségben korántsem voltak ennyire megilletődve tőlem.

Az ülésen beszámoltam a bombázást követő helyzetről. Beszámolómban elmondtam, hogy az egykori Jugoszlávia népei közül mára csaknem valamennyi az önállósulás útjára lépett, egyedül a vajdasági magyarság maradt továbbra is a belgrádi politika foglya. A sorsuk irányítását saját kezükbe venni akaró népek minden esetben véres megtorlásban részesültek. E vérengzések közepette a vajdasági magyarok mindvégig békés politikai eszközökkel próbáltak küzdeni jogaikért, igaz, vajmi kevés sikerrel, hiszen az elmúlt tíz esztendő alatt semmilyen kézzelfogható eredményt nem sikerült elérnünk.

Ennek az eredménytelenségnek az egyik lehetséges oka az, hogy a vajdasági magyarság társadalmi és politikai szervezettsége gyenge. A határozott fellépéshez és cselekvéshez erőtlen és gyenge volt eddig is, most azonban, a bombázásokat követően szinte minden akarat megtört benne. A magyarság közérzetére a félelem és a kilátástalanság jellemző, amely meggyorsította az egyébként is gyorsan fogyó népesség szétszóródását a nagyvilágba. A távlattalanság érzés mellett a kitelepüléshez nagy mértékékben hozzájárul az is, hogy a Koszovóból Vajdaságba vezényelt katonai alakulatok, valamint az újabb szerb menekültáradat miatt a délvidéki magyarság helyzete jelentősen rosszabbodott.

Egyes vélemények szerint a szerb háborús hatalom a végóráit éli. Ha ezt a kis időt még kibírjuk, utána egycsapásra jobbra fordul minden. Sajnos, erről szó sincs. A forrongás és az ellenzéki megmozdulások ellenére a rendszer, egyelőre, szilárdan tartja magát. Koszovó jövőjét illetően a nemzetközi erők bevonulásával kibontakoztak a megoldás lehetőségei, a vajdasági magyarság helyzete és jövőbeni kilátásai azonban a rendszer esetleges politikai összeomlását követően is kilátástalannak látszanak. Sem a bombázások alatt, sem azt követően Szerbia jószerével egy lépést sem tett a demokratizálódás felé. Ellenkezőleg, átmenetileg megerősödtek azoknak a politikai erőknek a pozíciói, amelyek a hatalom átmentése és fenntartása érdekében hajlamosak akár újabb fegyveres konfliktus kirobbantására akár Montenegróban, akár Vajdaságban.

Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Teendőinket két csoportba tudnám sorolni. Egyfelől növelni kellene a vajdasági magyarság biztonságérzetét, másfelől erősíteni kellene a délvidéki magyarság állóképességét és társadalmi-politikai szervezettségét.

Ami a biztonságérzet erősítését illeti, több alkalommal is javasoltam, hogy jó lenne, ha Vajdaság magyarlakta része ENSZ felügyelet alá kerülne. A nemzetközi felügyelet elejét venné az esetleges újabb népirtásnak, ugyanakkor megteremtené annak a feltételeit, hogy később a magyarság saját maga dönthessen sorsa felől. Nemzetközi felügyelet vagy szilárd kisebbségvédelmi garanciák nélkül aligha lehet a vajdasági magyarság felmorzsolódását – a nagyarányú kivándorlást és asszimilálódást – megfékezni. Sajnos, ebben a vonatkozásban kevés a segítőkészség mind Magyarország, mind pedig Nyugat részéről. Nem látszik reálisnak az az igény, hogy akár a magyar kormány közbenjárására, akár a nyugati magyarok lobbizására Vajdaság magyarlakta része ENSZ-felügyelet alá kerüljön. Ez idő tájt Magyarországon mindössze egyetlen olyan parlamenti párt van, amely támogatja ezt a követelést, a MIÉP.

Marad tehát minden a régiben. Aki csak teheti, menekülni fog a süllyedő hajóról.

Nem jobb a helyzet a délvidéki magyarság állóképességének erősítése és politikai egységének megteremtése vonatkozásában sem. Sőt, ez talán még az ENSZ erők telepítésénél is összetettebb feladatnak látszik. A bombázásokat követően eleinte még úgy tűnt, hogy sikerül a vajdasági magyar pártokat az 1992-es hármas-autonómia mögé felsorakoztatni, és ezzel a politikai egységet megteremteni. Az események azonban – nem kis mértékben magyarországi politikai körök beavatkozásának köszönhetően – más irányt vettek. Azoknak a kisebbségi pártoknak, amelyek a bombázások ideje alatt semmiféle életjelt sem adtak magukról, úgy is mondhatnánk, hogy megszűntek, Magyarországról sietve a hónuk alá nyúltak, és segítségükre voltak abban, hogy folytathassák közösségromboló munkájukat.

De téves nyomon járnánk, ha mindent mások nyakába akarnánk varrni. A befolyásolhatóságnak, a széthúzásnak, a társadalmi szervezetlenségnek, a politikai küzdelem eredménytelenségének az okát keresve látnunk kell, hogy a vajdasági magyar társadalomban az ún. rendszerváltás még nem ment végbe, sem gazdasági, sem politikai, sem jogi, sem szellemi értelemben. Az intézmények vezetői, a vállalatok igazgatói, a politikai élet főszereplői ma is ugyanazok a személyek, akik korábban a pártállamban is ezeket a tisztségeket töltötték be. Mindössze annyi változás történt, hogy azok, akik eddig a vörös csillagra esküdtek, most piros-fehér-zöld trikolórt öltöttek magukra. A lényeg azonban nem változott: míg korábban a vörös csillag, ma a trikolór nevében igyekszenek a vajdasági magyarságot kiárusítani. Valljuk be, ez jó üzleti lehetőségnek kínálkozik, s ehhez jó hátszél érkezik Magyarországról is. Azáltal, hogy a magyar kormány politikailag és anyagilag támogatja a határon túli régi politikai garnitúrát, minden megújulási szándék és törekvés eleve halálra van ítélve. E pillanatban számomra úgy tűnik, hogy a magunk erejéből, külső segítség nélkül nem tudunk a sorsunkon változtatni, a külső segítség viszont, amit kapunk, inkább ront, mint javít a helyzetünkön.

Az Elnöki Kollégium úgy döntött, hogy jó lenne, ha az elhangzott beszámolót írásban is elkészíteném, és a javaslatokkal együtt benyújtanám. Ebben maradtunk.

Hűvös fogadtatás

A beszámolót később az elnökségi ülésen néhány gondolattal kiegészítettem. Nagy foganatja nem lett a dolognak, sőt nemzetközi színtéren sem jártunk több sikerrel.

A Magyar Szó beszámolt a Pozsonyban tartott, Jugoszlávia jövőjével és az ország újjáépítésével foglalkozó nemzetközi konferenciáról (1999. július elején járunk), amelyen mintegy hetven politikus, diplomata és civil szervezet képviselője vett részt. Köztük volt Kasza József, a VMSZ elnöke, Szabadka polgármestere is, aki felszólalásában a vajdasági magyarok autonómia elképzeléseit ismertette. Felszólalása gyakorlatilag visszhang nélkül maradt. Mi több, a Kasza felszólalását megelőző sajtótájékoztatón a jugoszláviai ügyekkel foglalkozó két ENSZ-illetékes is hűvös, illetve kifejezetten elutasító kijelentésekkel illette a vajdasági autonómia tervet. Ennyi az újsághír, ami több mint kijózanító.

Meglátásom szerint nagy hiba volt a VMSZ által előterjesztett dokumentumokban Vajdaság státusának kérdését összemosni a vajdasági magyarság helyzetének (autonómiájának) a kérdésével. Ez az összemosás zavart okozott a nyugati politikusok fejében, akik azt gondolják, hogy a délvidéki magyarok Vajdaság autonómiája révén szeretnének ugyanolyan státust kivívni maguknak, mint amilyent az albánok Koszovóban. De mivel Vajdaságban teljesen mások a nemzetiségi arányok, mint Koszovóban, ezért aztán esze ágában sincs senkinek egy 17 százalékos kisebbség miatt nagy felhajtást csapni.

Nem tudom, kinek az esze adta ki, hogy a magyarság helyzetének rendezése helyett Vajdaság státusának a kérdésével kell előállni, és a két dolgot lehetőleg úgy összemosni, hogy maga a jó Isten se tudjon rajta kiigazodni? Egyáltalán, ki volt az, aki „átírta” az eredeti autonómia-tervezetet? Ki cserélte fel a magyar területi autonómiára vonatkozó igényt Vajdaság autonómiájára irányuló törekvéssel? Ki terelte vakvágányra a délvidéki magyarság amúgy is lassan döcögő szerelvényét?

Egy alkalommal a kanizsai temetőben mellém szegődött a VMSZ egyik kulcsembere. Megkérdeztem tőle, hogy miért kellett két különböző dolgot összemosni? Halkan annyit mondott, hogy a változtatás Budapest kérésére történt, ott végezték el a korábbi autonómia-tervezeten a szükséges műveleteket. Erre mondják azt, hogy az ellenséggel még csak elboldogulnánk, csak a barátainktól mentsen meg az Isten bennünket.

Hamis feltevések

Szóltam arról a hamis feltevésről is, amit széltében-hosszában terjesztenek, nevezetesen, hogy a koszovói probléma nem azonos a vajdasági helyzettel, mivel ez utóbbi helyen békésen és harmonikusan él együtt huszonhat nemzetiség. Csapó Endre a Magyar jövőkép egy háborús napló nyomán című írásában jól látja, hogy ez a hamis helyzetértékelés félrevezeti a közvéleményt és a nyugati országokat.

A Vajdaságról terjesztett idillikus kép azért hamis, mert természetes állapotnak tekinti a kisebbségek kisemmizettségét, megfélemlítését, meghunyászkodását, amelynek ez a „békés és harmonikus” együttélés köszönhető. A békesség ára az, hogy a kisebbségek szótlanul elfogadják alávetett helyzetüket, meghúzzák magukat. És ez így marad mindaddig, amíg tartaniuk kell a szerbek haragjától. Bezzeg, ha a koszovói albánokéhoz hasonló erős pártfogóra találnának, lenne mit mondaniuk a világnak ezekről az idillikusnak mondott viszonyokról. Ettől azonban egyelőre senkinek sem kell tartania, mert a magyarok esetében a nagyhatalmi érdekek a hazugság fenntartásában érdekeltek. Így aztán rendületlenül folyik az ámítás és önámítás, mert végtére, a sok agymosás után, maguk a szenvedő alanyok sem látják mindig tisztán, hogy mi az idillikus és mi a tragikus számukra.

Mi vár ránk?

Beszéltem az elnökségi ülésen a menekültek kérdéséről is. Elmondtam, hogy a szövetségi menekültügyi miniszter nyilatkozata szerint az egykori jugoszláv köztársaságokból 700 ezren menekültek Jugoszláviába. Továbbá százezer menekült érkezett Koszovóból. A miniszter szerint mintegy ötmillió ember szorul humanitárius segélyre, vagyis minden második ember.

Ezek hivatalos adatok. A menekültek száma ennél bizonyára jóval nagyobb, és többségük Vajdaságba került. Mondani sem kell, hogy ez a többszázezer ember milyen drasztikusan megváltoztatta az etnikai arányokat. A szerb lakosság teljes eltűnése Koszovóból idő kérdése, a többségük minden bizonnyal Vajdaságban telepszik le. Az albán népirtás után Koszovóban aligha vár rájuk rózsás élet, itt viszont újra nyeregben érezhetik magukat. Nehogy a végén rajtunk töltsék ki bosszúszomjukat!

A nyakunkra települők nélkül is válságos időszak elé nézünk. A hatalmas államadósság miatt a rendszer széthullása egyre bizonyosabb, annak pontos időpontját és lezajlását azonban nehéz megjósolni. A politikai és gazdasági nyomás ellenére Milošević rezsimje látszólag szilárdan tartja magát. A továbbiakat illetően, meglátásom szerint, két irányt vehet a dolgok alakulása.

Montenegró megpróbál elszakadni Szerbiától, ami újabb háborús konfliktust robbanthat ki az országban. Az összecsapás magával vonhatja Jugoszlávia ismételt bombázását és teljes katonai megszállását. Ez a verzió nem valószínű, mert a montenegróiak nem egységesek és roppant óvatosak. Feltehetően az időtényezőre játszanak, ami nekik dolgozik.

Marad a másik lehetőség. A növekvő szociális elégedetlenséget kihasználva az ellenzéki pártoknak a mindennapos tiltakozó akciókkal előbb vagy utóbb sikerül a kritikus tömeget mozgósítaniuk, és az utca népe megdönti a rezsimet. A növekvő nyomor ellenére a szemléletváltás lassan megy végbe a nép körében. A tehetős és szemfüles réteg már érzi a veszélyt: feltűnően sok szerb vásárolt magának lakást Budapesten.

A szerbiai változásokra még másfél évet kellett várni. Ki gondolta volna akkor, hogy a Magyarok Világszövetsége, amelynek a segítségére számítottunk, nem éri meg Milošević rezsimjének a bukását?

Bukás vagy esély?

2000. május óta súlyos teherként hurcoljuk magunkkal a történteket: a tisztújító közgyűlés zajos eseményeit, az egymásnak feszülő indulatokat, s azoknak a személyeknek a haragját, akik a másik oldalra szakadtak. Jó lenne megszabadulni ettől a súlyos tehertől, jó lenne, ha egy varázsszóra nyugalom és béke költözne belénk, és ahelyett, hogy egymás torkát szorongatnánk, olyasmivel foglalkoznánk, ami előbbre vinné dolgainkat.

Ahhoz azonban, hogy jelentéktelen csatározásainkon felül tudjunk emelkedni, hogy a problémák és hibák szövevényén ki tudjunk igazodni, valóságos megvilágosodáson kellene keresztül mennünk. Új világlátásra és életkonstellációra lenne szükségünk, amelyben mások hibáztatása és vesszőzése helyett saját gyengéinket és hiányosságainkat keresnénk és ismernénk fel a konfliktusok hátterében. Azt az alapvető igazságot kellene felismernünk, mely szerint bármiként alakuljon is sorsunk, mindenkor csak azt aratjuk le, amit egykor elvetettünk, és amit ma elvetünk, azt le is kell majd aratnunk egyszer. Ennek a belátása az, ami hiányzik belőlünk. Fixa ideáink foglyai vagyunk valamennyien, s mindaddig, amíg ez így lesz, szó sem lehet magyar megbékélésről.

Számtalanszor tapasztaltuk, hogy abban a térségben, amelyben élünk, minden tisztújítás próbára teszi társadalmi önszerveződésünket. Olyannyira, hogy pártjaink, szervezeteink a tisztújítást követően – durva és látványos formában – többnyire szét is esnek. A vesztesek vagy azonnal új pártot hoznak létre, vagy megvárják, hogy kisöprűzzék őket a győztesek a szervezetből.

Minden szervezeti viszály, pártszakadás egyetlen közös tőről fakad: ez pedig a hataloméhség. A nyugati demokrácia abban különbözik a miénktől, hogy a hatalmi harcot megpróbálják mindenféle rafinériával elkendőzni. A küzdelem felismerhetetlenül kifinomult játékszabályok szerint folyik, amelyben a hatalomvágy nagy mértékben szublimálódott. Mi viszont – megittasulva a sokáig nélkülözött szabad választás és véleménynyilvánítás lehetőségétől – még az ősproblémánál tartunk: a hatalom kendőzetlen akarásánál és brutális kiélésénél. Szabadságunk jegyében semminek és senkinek sem vagyunk hajlandóak többé alárendelni magunkat, ugyanakkor minden eszközt felhasználunk, hogy saját akaratunkat rákényszerítsük másokra. Ősi tudattalan vágyaink kiélésének az igénye olyan erővel sodor bennünket a hatalomgyakorlás felé, hogy a hatalom akkor is beteggé, sérült lelkületűvé tesz bennünket, ha azt megszerezzük, de akkor is, ha azt elveszítjük. A lelki sérülések miatt a választást – megmérettetést – követően sem a győztesek, sem a legyőzöttek nem képesek többé megférni egymással: a győztesek gőgösségükön, a vesztesek gyöngeségükön nem képesek úrrá lenni.

Maga az a tény, hogy a hatalom birtoklása kibékíthetetlen ellentéteket támaszt még az azonos ügyért fáradozók között is, s hogy az eltérő vélemények hordozói örökösen farkasszemet néznek egymással, azt bizonyítja, hogy valamennyien rossz szerepet vállalunk magunkra: Don Quijote-ként szembeszállunk a valósággal. Nem vesszük észre, hogy a különböző vélemények, érdekek, törekvések hordozói elválaszthatatlan egységet alkotnak, ugyanannak a népességnek más-más megnyilvánulási formái, ezért a hatalmon levőknek úgy kell cserélődniük, ahogyan a nappalok és az éjszakák követik egymást. Ezt az egységet nem téphetjük szét semmiféle igazsággal, a küzdelmet semmiféle cél és szándék nem teheti egysíkúvá, mert hiszen maga a változás, a ritmus jelenti az élet alapját. Ha nem fogadjuk el a velünk szemben kikényszerített változást, ha bebetonozzuk állásainkat, ezzel megszüntetjük a ritmust, a kibontakozás lehetőségét, az életet. De el kell fogadnunk bukásunkat azért is, mert ez az ára tanulásunknak. Hibák, vereségek nélkül nincs személyiségfejlődés, nincs társadalmi előrelépés, ezért ettől a tapasztalattól másokat sem kell és szabad megfosztani.

Egyébként is, azt hiszem, rosszul ítéljük meg a konfliktusok szerepét. A bukások, konfrontációk nem azt a cél szolgálják, hogy felesleges teherként cipeljük a hátunkon őket, ahogyan azt megéljük. Ellenkezőleg, az a funkciójuk, hogy rávezessenek bennünket tévedéseinkre, hibáinkra; szembesítsenek bennünket mulasztásainkkal, mert csak így válhatunk teljesebb és szabadabb emberré. A fa koronája addig nőhet, addig terebélyesedhet, ameddig a gyökerei elbírják, különben kidönti az első vihar. Ahhoz, hogy személyiségünkben érettebbé, teljesebbé válhassunk, számos jogtalanságot, sérelmet, szenvedést kell megélnünk és elviselnünk, sokszor a poklok kínját kell megszenvednünk.

A bukás és a felemelkedés mély összefüggéseinek a felismerése helyett nálunk a vereség engesztelhetetlen gyűlölködésbe megy át. „Ma a Világszövetség a jóhiszemű naivak, az őrültek, valamint a gazemberek Világszövetsége” jelentette ki a tévé nyilvánossága előtt az egyik neves kisebbségi politikus, akinek az alakja legalább negyedszázada szinte eggyé vált a felvidéki magyarság politikai küzdelmével. Csak azért, mert vereséget szenvedett a választásokon, szinte megfeledkezve arról, hogy mindössze hét szavazaton múlott, hogy nem ő lett ennek a „jóhiszemű naivakból, őrültekből és gazemberekből” álló szervezetnek az egyik vezetője.

A vágy és gyűlölet, a vonzódás és ellenszenv éppen ilyen féktelen formában van jelen a másik oldalon, a magát győztesnek tartó szekértáboron belül is. Az MVSZ 2000. december 2-án Balatonszéplakon megtartott rendkívüli küldöttgyűlésén olyan útszéli megjegyzések hangzottak el azok számlájára, akik az új elnökkel nem kívánnak együttműködni, hogy azoktól minden jóérzésű ember föld alá bújna szégyenében.

– Mars ki! Tűnjetek el! – kiabálták a teremben többen, olyan emberekre értve ezt, akiknek ezek a nyelvöltögetők akkor sem érnének az árnyékukba, ha száz életük lenne. Vajon miféle igazság, rend nevében lehet a nemzet kiválóságait letaposni? Nem becstelenség-e ott „magyar-ügyről” beszélni?

Jó lenne azzal áltatni magunkat, hogy csak felszínes agyakban, felszított indulatok hatására hangzottak el efféle kijelentések, s hogy akik így beszélnek, nem tudják, mit cselekszenek. Ennél azonban többről van szó. Azok ragadtatják el magukat, akik csalódásainkért, kudarcainkért mindig másokat tesznek felelőssé, feltételezve akár a kollektív tévedést is saját igazunkkal szemben.

A lélektan ismerői tudják, hogy ez nem a boldogulás útja. A boldogulás kulcsa mindenkinek a saját kezében van, legfeljebb nem tudja használni. Aki a világot szeretné megváltoztatni, annak önmagát kell először megváltoztatnia, s vele majd a világ is meg fog változni. Valahogy így van ez a nemzet szolgálatával is. Ha majd felnő egy új affinitású nemzedék, az egészen más világot lát majd maga körül, mint mi, s minden bizonnyal képes lesz nálunk sokkal bátrabb programok megvalósítására is.

Persze, nekünk sem szükséges rögeszmésen ragaszkodnunk téveszméinkhez, nem kell másokkal perben és haragban tölteni egész életünket. Ha valami kellemetlenség történik velünk, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk, ezt fogjuk fel úgy, mint a valóság figyelmeztetését, felhívását felénk: ahelyett, hogy a külvilágban keresnénk a vétkeseket, forduljunk magunkba, s próbáljuk rendbe tenni saját lelkünket. Ilyen szempontból, mint minden konfliktus, a Világszövetség meghasonlása is, szimptomatikus értékű. Mint ahogyan azt Thorwald Dethlefsen mondja: „Ahogyan a tél a nyárról álmodik, s a nappal előkészíti az éjszakát, úgy hordozza magában az igazságot minden tévedés is”. A kérdés csupán az, hogy képesek vagyunk-e ezt a fénycsírát kiszabadítani a sötétből.

Szerda, október 4.

A nyílt szerbiai összetűzések veszélyére figyelmeztetve a választási vereség beismerésére hívta fel Vojislav Koštunica, a szerb ellenzék elnökjelöltje Slobodan Milošević figyelmét. Belgrádban egész Szerbiából gyülekeznek a polgárok, hogy tiltakozzanak az elnökválasztási eredményekkel való manipuláció ellen.

Kikapcsolások

Szerbiában tegnap reggel nyolc órától megkezdték az áramkorlátozást. Napközben nem volt áram, este is sötétben üldögéltünk.

– Meglátod, ebbe fog Milošević belebukni – mondtam a feleségemnek. – Az emberek sok mindent hajlandóak elviselni, de az árammal való játszadozást nem.

A Szerbiai Villanygazdaság magyarázkodása szerint a kikapcsolásokat az tette szükségessé, hogy a kolubarai szénbányában sztrájkolnak a bányászok, és leállt a szénkitermelés. A helyzet komolyságára való tekintettel az illetékesek kivezényelték a hadsereget, elvégre mégsem lehet, hogy néhány felelőtlen bányász nyomorgassa Szerbia dolgozó népét.

A kényszerű kikapcsolásokról szóló mesét csak az hiszi el, akit a fejére ejtettek. A lóláb kilátszik. A Szerbiai Villanygazdaságnak van annyi széntartaléka, hogy néhány napig biztosítani tudná a folyamatos áramellátást, vagy behozhat annyi áramot, amennyire szükség van. Nyilvánvaló, hogy szorul a hurok Milošević nyakán, és a népharag felkorbácsolásával próbál nyomást gyakorolni a szerencsétlen bányászokra, akik csatlakoztak az ellenzékhez, és Koštunica választási győzelmének az elismerésétől teszik függővé a munka felvételét. De a népet sem árt egy kicsit észhez téríteni, mert kezd zúgolódni, hálátlan lenni. Hát csak üljön a sötét, hideg szobákban, amíg meg nem jön a jobbik esze. Már Pavlov, a híres orosz tudós rájött, hogy miben áll a sikeres kondicionálás titka: rossz mozdulat – áramütés. Jó mozdulat – egy kis jutalom.

A kikapcsolásokat kísérő tanmesék arról szólnak, hogy az áramhiány a szerb ellenzék „szubverzív cselekményének” és különböző külföldi ügynökségek felforgató tevékenységének a következménye, akik speciális háborút folytatnak Szerbia ellen, azzal a céllal, hogy káoszt váltsanak ki az országban, és megakadályozzák a rendszer normális működését. Világos beszéd. Így jár, aki lepaktál az ellenzékkel és a külföldi ügynökségekkel. Ha jók lesztek, lesz áram, ha nem lesztek jók, nem lesz áram, és meglátjuk, ki bírja tovább. Csakhogy az ellenség „szubverzív” cselekményeiről szóló mesét a kommunizmus évtizedeiben annyira elcsépelték, hogy a könyökén jön ki mindenkinek. Ez nem próbálja jobb belátásra bírni az utca népét. Nem elírás, a nép ugyanis az utcán van, amihez – paradox módon – hozzásegít az áramhiány is.

Először csak négyóránként kapcsoltak le bennünket, aztán nyolc órán át nem volt áram, végül csaknem egész nap nélkülözni kényszerültünk a civilizáció áldásait. Nem lehet főzni, mosni, nem lehet kukoricát morzsolni a jószágnak, nem lehet a vécét lehúzni, nem lehet mosakodni, leállnak a gépek, gyárak, az emberek nem tudnak mit kezdeni magukkal, a brazil sorozatfilmek helyett a plafont bámulják. A feleségem, aki ősztől tavaszig a villanykályha tetején tanyázik, haragvóan gubódzik össze, én a szövegszerkesztőt hiányolom legjobban.

– Szerinted van a világnak még egy olyan pontja, ahol hasonló helyzetben nem húznák karóba az ilyen gazembereket? – vetem fel a kérdést a feleségemnek a meghitt esti gyertyafénynél. Nem találom beszédes kedvében.

– Ebbe most bele fog törni a bicskájuk, meglátod. Emlékezz csak vissza a bombázásokra. Mennyire megváltozott a NATO megítélése, amikor lebombázták a villanyhálózatot. A nagy NATO-stratégák úgy okoskodtak, hogy a népharag majd Milošević ellen fordul. Nem ez történt, hanem mindenki a NATO-t átkozta. A nép leckéztetése visszafelé fog elsülni, és rá fog menni Milošević feje.

Egyébként a kikapcsolások csakugyan növelték a népharagot, de nem a kolubarai bányászokkal vagy a szerb ellenzékkel szemben, ahogyan azt Móricka elképzelte, hanem az ország fő „diszpécserének” menesztését kezdték mind hangosabban követelni. Ahogyan nőtt a népharag, úgy nőtt az utcán a tömeg is. Mivel áram nem volt, mindenki ráért, egyre többen csatlakoztak a tüntetőkhöz. A kényszerű tétlenség vitt rá engem is, hogy minden időmet az utcán töltsem.

– Ez a kis áramszünet most már meg sem kottyan nekünk, kibírjuk – mondta L. –, hiszen tíz éve élünk sötétben.

Lehet, hogy neki van igaza. Az ötszáz éves török hódoltság nélkül a harmadik évezred küszöbén aligha lehetne így zsarnokoskodni.

A kötélhúzásnak azonban előzménye van. Ahhoz, hogy megértsük a hatalom és az utca népe közti kötélhúzást, egy kicsit vissza kell lapoznunk a naptárban.

Választások Szerbiában

Szeptember 24-én általános választások voltak Jugoszláviában: elnököt, szövetségi parlamenti képviselőket, tartományi és helyhatósági képviselőket választott az ország sokat szenvedett, de a tapasztalatokból nehezen okuló népe. Valójában csak Szerbia választott, hiszen Montenegró megtagadta a választásokon való részvételt, és nem szavaztak a koszovói albánok sem. A vajdasági magyarok szavaztak, kutya kötelességüknek érezték, még a gondolata sem fordult meg a fejükben, hogy ne azt tegyék, amit a szerbek.

A szerb ellenzék vérmes reményeket fűzött a választásokhoz, biztosak voltak abban, hogy az összefogás ezúttal meghozza a gyümölcsét, s Vojislav Koštunica személyében sikerült megtalálni azt az embert, aki az eddig rendre 104 százalékban befutó Miloševićet legyőzheti. Nyugat sem találgatta az esélyeket, biztosra vette az ellenzék győzelmét. Amennyiben mégsem így történne, azt kizárólag választási csalással lehetne magyarázni, mondták, amit ugye sem a szerb nép, sem a demokratikus világ nem fog most már annyiban hagyni. De biztos volt a dolgában Milošević is, akinek az elnöki mandátuma csak jövőre járna le, de ha a nép választásokat akar, ám legyen.

Az ellenzéki sajtó arról cikkezett, hogy a szocialisták több helyen előre kiosztották a kitöltött szavazócédulákat, a rezsimlapok meg közölték, hogy több mint másfél millióan támogatják Milošević jelölését, ami önmagában véve is biztos tábor a győzelemhez. Számos közvéleménykutatás látott napvilágot, a külföldi támogatók sem fukarkodtak, csengő pénzzel próbálták meggyőzni a polgárokat, hogy Milošević uralmának vége. Lett is foganatja. Nem tétlenkedett Milošević propagandagépezete sem, szórták a pénzt két kézzel ők is, csak mások részesültek belőle. Mindkét fél tudta, hogy az emberek többsége nem politikai meggyőződésből karikázza be a szavazócédulán az egyik vagy a másik párt előtti számot, hanem azt nézi, melyiknek nagyobb az esélye a győzelemre, ki ígér neki többet.

Nemcsak az egyszerű polgároknak, a politikában járatos személyeknek sem volt könnyű eligazodni ebben a nagy színjátékban. Az ún. „demokratikus ellenzék”, amelytől ország-világ a fordulatot várta, a lényegi kérdéseket tekintve ugyanazon a politikai platformon állt, mint Milošević. Közös álmuk egy nagyszerb ország létrehozása, de – a sok éve tartó gazdasági és pénzügyi embargó, valamint négy elvesztett háború után – jól tudták, hogy ezzel a programmal a telet már nem lehet kihúzni. Segítséget csak Nyugattól, az „ellenségtől” lehetett remélni, ezért másról sem lehetett hallani, mint a „demokratikus beállítottságról” és „európai irányultságról”. Nevettek rajta az emberek, akárcsak a hatalom vesszőparipáján, hogy „hazaáruló” és „nyugatbérenc” mindenki, aki kívülről vár segítséget a Szerbián belüli problémák megoldásához.

És láss csodát, az első forduló után mind a két fél: az ellenzék is, meg a kormány is egyformán a győzelmét ünnepli. Erről a kettős győzelemről számol be a világsajtó is, amely azonban, a szerbiai politikai fejleményeknek megfelelően, néhány nap múlva Koštunica győzelmét tartja „valószínűbbnek”.

A hivatalos adatok szerint a Milošević-Koštunica mérkőzés 38,62:48,96 százalékos vereséggel végződött. Az ellenzék szerint ez az eredmény egyértelműen azt bizonyítja, hogy a szocialisták és a szerb baloldal meghamisították a választási eredményeket: Koštunica szavazatainak arányát szándékosan nyomták 50 százalék alá.

A szocialisták dörzsölték a tenyerüket, a második fordulóra készültek, hiszen az első fordulóban nem sikerült elnököt választani.

Aki itt él ebben a térségben, az tudja, hogy mindig az győz, aki a szavazatokat számlálja. Tudja ezt a szerb ellenzék is, ezért nem sok értelmét látja az új választásoknak, sem az eredmények találgatásának, taktikát változtatott.

– Remélem, Milošević megérti, hogy többé nincs mód arra, hogy a helyén maradjon, mert a nép nem akarja – nyilatkozza Đinđić, az ellenzék egyik vezére, és ezzel elejét vette a további számháborúnak. Ezzel a határozott megnyilatkozással egyidőben látványosan módosult a nyugati álláspont is. A sajtó kezdeti habozása után Milošević bukását hirtelen kész tényként kezdte kezelni.

Mivel a szavazatokat a rezsim csalárdsága miatt nem lehet tisztességesen megszámolni, döntse el az utca, ki, mennyi voksot kapott az első fordulóban. Ez az elképzelés beleillett Nyugat és Oroszország egyeztetett álláspontjába is, Milošević már túl sok borsot tőrt az orruk alá, ideje törleszteni. Egyre nagyobb diplomáciai nyomást kezdtek gyakorolni Belgrádra az ellenzék győzelmének elismerése érdekében. Néhány nyugati államférfi – „áthidaló megoldásként” –felvetette annak a lehetőségét, hogy a második fordulóban a szavazatokat a nemzetközi közösség számolja össze, így az igazság győzedelmeskedhetne, a javaslat azonban elkésett.

Az országos méretű tömegmegmozdulások nyomására az alkotmánybíróság elismerte a választási csalásokat, s azzal a javaslattal állt elő, hogy az elnökválasztást egy későbbi időpontban kell majd megismételni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az újabb taktikázás a türelmetlen emberekből olyan felháborodást váltott ki, hogy az utcára vonult többszázezres tömeg késlekedés nélkül, mintegy közfelkiáltással Koštunicát kiáltotta ki Jugoszlávia új elnökének.

Miután a balkáni kocsmában – a szó szoros értelmében –leoltották a lámpákat, a nagy „hamiskártyásra”, aki eddig keverte a paklit és osztotta a lapokat, ráborították az asztalt.

Behódolás

De vajon mit jelentettek a választások vajdasági magyarok számára? Mit hoztak, mit érlelnek számunkra a Szerbiában zajló változások?

Abból a tényállásból kiindulva, hogy a szerb ellenzék a velük való szövetségért nem ígért a magyaroknak cserébe semmit, nem ringathatjuk magunkat illúziókban. A tárgyalások során nemcsak a magyar autonómia lehetősége nem került szóba, de a magyarság helyzetének javítására vonatkozóan sem hangzott el komolyabb ígéret. De miért is ajánlottak volna fel a szerbek önmaguktól bármit, ha a magyar pártvezetők nem kértek a magyar szavazatok ellenében semmit?

A szárnyaszegett magyarság teljes egészében behódolt a szláv önkénynek, nem akar a saját jogaiért harcolni, sőt, szót sem emel érte. Úgy tűnik, hogy a ránk nehezedő despotizmus minden nemzeti önérzetet kioltott belőlünk. Hol van itt a nemzeti összetartozás eszméje és a sokat hangoztatott nemzeti „megmaradás” igénye? A hódoltság alatt élő népek gyakran tanúsítanak hasonló magatartást, amennyiben készségesen állnak más népek szolgálatába és áldozzák életüket idegen programok támogatására.

Ez a fejlemény egyébként várható volt, hiszen a teljes politikai kapituláció nem előzmények nélküli. Már 1997-ben látni lehetett, hogy rosszul áll a magyarság szénája. Több tanulmányban foglalkoztam a nemzeti érdekvédelem összeomlásával, a magyar kisebbségpolitika bukásának okaival. Pusztába kiáltott szó maradt, egyetlen politikai fórum sem tartotta érdemesnek, hogy foglalkozzon a témával. Vélhetően azért nem, mert ekkorra már a magyarság politikai integrációjának a gondolata annyira háttérbe szorult, annyira kiüresedett szólammá vált, hogy a kisebbségek jövőjének kérdése a hatalmon levő magyar politikai garnitúrában már senkit sem érdekelt igazán.

A magyar kormány nem sokat foglalkozik a kisebbségben élők lelkületével, meg a szellemi vezetőkkel, azt nézi, ki tartja a gyeplőt a kezében. Az eszme, a tudat, az érzület nem számít semmit, a „legitimitás” hazug jelszavával takaróznak, mintha ez lenne az üdvözülés útja az elcsatolt nemzetrészek esetében. Hasonlóképpen a szerb ellenzék sem bizonytalankodik: mivel az együttműködést illetően semmiféle igénybejelentés nem hangzott el a magyar pártok részéről, a délvidéki magyarsággal, mint politikai realitással nem kell számolni. Tiszta sor.

Az ún. „magyar önkormányzatok”

Sokan úgy vélekednek, hogy mindezek ellenére az önkormányzati választások fontosak voltak a vajdasági magyarság szempontjából. Én ezt másként látom. Az észak-bácskai és Tisza-menti községeknek a felügyelete, amelyre 1992-ben még egy magyar területi autonómia vízióját alapoztuk, négy évvel ezelőtt elúszott. Azóta egyre távolabb kerültünk mind az önkormányzatok felügyeletétől, mind az autonómia megvalósításának lehetőségétől.

Azok, akik magyar önkormányzatokról beszélnek, szeretik azzal áltatni magukat, hogy a magyarok pozíciói a legutóbbi önkormányzati választásokon tovább erősödtek. Sikerült megőrizni az eddigi „hídfőállásokat”, mondják, sőt újabbakat is szerezni. Ez azonban csak látszat és veszélyes önámítás. A magyar etnikum érdekeit megjelenítő önkormányzatiságról ugyanis Jugoszláviában nem beszélhetünk.

A VMDK idejében csakugyan voltak magyar önkormányzatok. A pártszakadást követően a VMSZ szerepelt jobban a választásokon, de tisztán VMSZ-es önkormányzat csak Zentán alakult, a választási ciklus végére azonban ott is felborult, amikor a párton belüli viszály miatt a VMSZ-ből kivált egy csoport, és átlépett egy másik pártba. Kanizsát a VMSZ csak a reformistákkal közösen tudta irányítani, Szabadkán és Topolyán pedig a szocialisták bevonásával sikerült megőrizni az önkormányzatot. Becsén a VMSZ és a szerb ellenzéki pártok koalíciója gyakorolta a hatalmat, Kishegyes teljesen átkerült a szocialisták kezébe, Adán és Csókán pedig a független színekbe bújtatott Jugoszláv Baloldal képviselői kerültek a község élére.

Ezek tények. Hol vannak itt a magyar „hídfőállások”? Mitől erősödtek volna a vajdasági magyarok pozíciói, amikor a magyar pártok a szerb ellenzéki pártokkal együtt indultak a választásokon, és a képviselők többsége közös ellenzéki listán jutott mandátumhoz? A közös listán induló jelöltek – szerbek, magyarok egyaránt – kétségkívül jól szerepeltek, ami azonban nem a magyar pozíciók erősödését, hanem az ellenzék előretörését jelenti. Ha úgy tetszik, a magyar érdekek éppen hogy háttérbe szorultak a szerb ellenzék győzelmének az érdekében. Lehetséges, hogy ez hosszabb távon gyümölcsöztethető lesz, egyelőre azonban üres fecsegés magyar önkormányzatokról, a magyarok előretöréséről beszélni.

Más kérdés, hogy vannak községek, amelyekben a népesség számarányának megfelelően a képviselő testületekben számszerűen a magyar képviselők vannak többségben. Ez azonban a nemzeti érdekek politikai megjelenítése szempontjából semmit sem jelent. Akkor sem, ha ezek a képviselők többségükben a VMSZ tagjai. A képviselő testületbe közös választási listán jutottak be, következésképp nem a VMSZ, hanem az ellenzék politikai platformját képviselik. Sajnálatos és szomorú, ha ez két politikai platform teljesen egybeesik, mert ez azt jelenti, hogy a VMSZ a magyar nemzeti közösség érdekében nem kíván semmit se tenni. Itt kizárólag egyéni érdekekről van szó, magyar köntösbe öltöztetve.

Új fejlemények a kisebbségpolitikában

Svédországban élő barátom érdeklődött, mi a véleményem a Tisza-menti községekben létrejött új „keresztény-nemzeti” tömörülésről? Úgy hallotta, hogy én is „benne vagyok”, s mivel a világhálón máris keményen támadják a VMSZ-ből kivált csoportot, segítségemet kéri, mondanék neki valami közelebbit a vajdasági kisebbségpolitika új fejleményeiről. Válaszlevelemben felvilágosítottam, hogy minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem vagyok tagja az új politikai platformnak, nem vettem részt elméleti megalapozásában, sem gyakorlati létrehozásában.

A Kasza politikájával elégedetlenkedők tábora először platformban gondolkodott, miután azonban kizárták őket a VMSZ-ből, ami várható volt, átigazoltak Papp Ferenc pártjába. Ezzel a helycserével, megítélésem szerint, rossz vásárt csináltak. A két párt közti fajsúlykülönbséget nem lehet a kereszténydemokrata jelzővel ellensúlyozni. A helyzeten az sem változtat sokat, hogy Papp lemondott, és a platformosok szerezték meg a vezető pozíciókat.

Többen szóvá tették, hogy mitől lenne ez a politikai szekértábor „keresztényibb”, „nemzetibb”, „európaibb” a VMSZ-nél? Ha a „keresztény-nemzeti” platform csakugyan fontosnak tartotta volna ideológiai arculatának megjelenítését a politikában, ki kellett volna mondania, hogy nem akar régi kommunistákat látni soraiban. Ilyen elhatárolódás azonban nem történt, így a címkének nincs sok értelme. Van hat pártunk, és mind a hat pártban egyaránt vannak egykori kommunisták és nemzeti-keresztények.

Kisebbségi körülmények között nem is lenne sok értelme ideológiai alapon pártot létrehozni. Egy ilyen lépésnek talán 1989-ben lett volna ésszerűsége, amennyiben sikerült volna szétválasztanunk az ocsút a búzától. Ma már késő. A kisebbségi politikai színteret teljes egészében kisajátították az egykori kommunista káderek, akik – attól függően, hogy milyen a széljárás – hol nemzetinek, hol liberálisnak, hol kereszténynek, hol polgárinak vallják magukat.

Ideológiai pártok helyett programokra lenne inkább szükség. A nemzeti érdek felvállalásában, a jövőre vonatkozó kívánalmakban, de főként a harcos kiállásban kellene, hogy pártjaink különbözzenek egymástól. Sajnos, ebből a szempontból mind egyforma, bár bizonyos vonatkozásban van némi különbség közöttük, ami abból a versenyből adódik, hogy ki tud a másiknál kevesebbet kérni. Melyik párt tudja semmitmondó programjával Belgrád és Budapest pártfogását, támogatását elnyerni? Ennek a nemtelen versenynek az eredményeként ma már a nullánál tartunk. A versenyből „győztesként” kikerült párt ugyanis, amelyik egyaránt élvezi mind a magyar kormány bizalmát, mind pedig az új szerb hatalom támogatását, éppenséggel semmit sem kér egy-két bársonyszéken kívül.

A kulturális autonómia gondolatát odaát is, itt is örömmel támogatják. Budapest tisztában van vele, hogy ez kihúzná a szerb-magyar viszály méregfogát, a szerbek meg úgy tekintenek a perszonális autonómiára, mint ami már régen megvalósult Szerbiában. Van magyar sajtó, vannak magyar iskolák, színházak. Aki akar, élhet jogaival, aki nem, az olvashat szerb újságot, járhat szerb iskolába, színházba stb. Jó lenne, persze, ha több pénz jutna a kisebbségi kultúrára, dehát mindenki tudja, hogy üres az államkassza.

Visszatérve az új párthoz: a magam részéről azt vártam volna, hogy tíz év után végre összeáll egy csapat, amelyik azt mondja: elég volt a sumákolásból, a magyar érdekek kiárusításából! Területi autonómiát akarunk, nagyfokú gazdasági és politikai önállósággal. Amennyiben ezt megtagadják tőlünk, felvetjük a határrevízió gondolatát.

Erre a pártra azonban még sokáig kell várnunk. Csupa hajlongó gerinc, leszegett tekintetű pártvezér, akik hol itt, hol ott kilincselnek. Nem annyira a kisebbségek jogaiért Belgrádban, mint amennyire pénzért Budapesten.

A sokféle egymásnak ellentmondó nyilatkozat (amelyben gyakorlatilag ki is merül a kisebbségpolitika), az ígéretek és a visszatáncolások, a mellébeszélés és köpönyegforgatás miatt nemcsak a szerbek számára maradt örök rejtély, hogy a vajdasági magyarok mit akarnak, de maguk a vajdasági magyarok között sincs olyan emberfia, aki meg tudná mondani, hogy pártvezéreik mit akarnak, és milyen célt szolgálnak?

Mások bizonyára másként látják a dolgokat, meglátásom szerint azonban nincs előremutató fejlemény a magyar kisebbségpolitikában. Ellenkezőleg, tovább tart az 1994-ben megindult bomlási folyamat: megállíthatatlannak tűnik a nemzeti érdekek feladása, és a többségi nép politikai életébe való feltétel nélküli beintegrálódás. Ennek a folyamatnak az eredményeként lassan visszaáll a régi állapot, azzal a különbséggel, hogy akkor kulcs szerint kerültek a lojális magyarok vezető posztokra, most meg a kisebbségi pártok révén szereznek mandátumot. A dolgok lényegét tekintve semmi sem változott.

Vége van!?

– Új napra ébred Szerbia megnyomorgatott, végsőkig megalázott, elrontott életű népe – írja Dudás Károly a Szabad Hét Nap szeptember 27-i számában. „Egész más napra, mint az elmúlt lidércnyomásos tíz esztendő bármely napja volt. Hiába hímez-hámoz a választási bizottság, hiába hazudozik össze-vissza az állami média, mindenki tudja, hogy a nép a változásokra szavazott, s elzavarta azokat, akik ráhozták a tengernyi nyomorúságot. Hiába próbál csalni, hamisítani a hatalom, hiába fenyegetőzik rendőrséggel és katonasággal, a nép nem retteg már tőle, elege van belőle. Szemünk előtt teljesedik be a jóslat, amit a fiatal otporosok (ellenállók) hetek óta skandálnak: Gotov je! Vége van! Tűnjön el Milošević pereputtyostól a történelem süllyesztőjében! De ne csak ő, tűnjenek el lelkes és gátlástalan követői is itt a környezetünkben – köztük a vajdasági „magyar” janicsárok, akik a nyomorúságon túl mérhetetlen szégyent is hoztak a fajtájukra. Tűnjenek el minél előbb a szolgalelkűségükkel, és még véletlenül sem a rátermettségükkel kiérdemelt igazgatói fotelokból, állami hivatalokból, szerkesztőségek éléről...”

Tetszik a szenvedélyes hang, Karesz jó formában van. Különösen a magyar janicsárokra vonatkozó kitételei tetszenek, hiszen a mi életünket közvetlenül nem a szerbek, hanem ezek keserítették meg. Ezek cenzúráztak, ezek utasítgattak, zsarnokoskodtak fölöttünk. Ezek küldték el postán a felmondást, ezek hallgatták le a telefonokat, ezek vállalkoztak besúgásra. Ezek sározták be és jelentették fel azokat, akik szót emeltek a kisebbségek jogaiért. Ezek hurrogták le a békétlenkedőket, akik nehéznek találták láncaikat, vagy kételkedni mertek abban, hogy a tenyerén hordja őket a szerb állam.

De vajon nem korai még ez az öröm? – próbálom kissé lehűteni magamat. A kétség ott motoszkál Karesz soraiban is. Tudja, hogy itt minden megtörténhet, az is, amit álmunkban sem hittünk, hogy megtörténik. „Itt győzelmet kreáltak a csúfos vereségből, itt haladásnak kiáltották ki a rémséges visszafejlődést, egyenrangúságnak a teljes jogfosztottságot. Itt szobrot emeltek a véres kezű martalócoknak, itt nemzeti hősként tisztelték a tömeggyilkost...” Ráadásul, sunyin meglapulva, itt vannak a mi janicsárjaink, akik alig várják a beindult változások elakadását, majd azt követően a parancsot, hogy rávessék magukat a „határmódosító”, „szeparatista”, „csurkista”, „NATO-bérenc” magyarokra. Dudás azonban optimistább nálam, s ezzel zárja sorait:

Hosszasan tűnődöm magamban az olvasottakon. Győztünk? Ha ez ilyen egyszerű volna. Aztán rábukkanok K. T. kommentárjára az interneten, aki a tőle megszokott egyenességgel foglal állást a kérdésben.

– Vége van? Nem! Két ember mehet Nándorfehérvárról, meg ötven is, de a többi tízezer marad. És maradnak a rendőrök, akik hónapokig verték az otporosakat! A gyárigazgatók, az intézményvezetők is mind maradnak.

Aztán mélyebbre megy egy ásónyommal. „Győztünk? Mi? Nem! A VMSZ hatalmas vereséget szenvedett, és szenved napról napra a szemünk előtt. Ahelyett, hogy a felhívná a világ figyelmét a magyarság sorsára, megfogalmazná jogos kívánalmát az önrendelkezésre, beleértve az anyaországgal való egyesítésre való demokratikus jogát is, a VMSZ inkább belesodorja a magyarságot a veszélyesen közelgő szerb polgárháborúba....”

Fergeteges győzelem

Aztán kezembe veszem a Körképet, a VMSZ sajtótermékét. Az első oldalon keretes cikkre figyelek fel, a cím hatalmas fekete betűkkel van kiszedve: Fergeteges győzelem.

Biztosan a sydney-i olimpia összefoglalója – villant át a fejemen. A cikk szerzőjének a nevét megpillantva azonban egy szempillantás alatt rájöttem, hogy melléfogtam. F. I. nem a magyar olimpikonok szerepléséről kívánja tudósítani a pártlap olvasóit, hanem a választási győzelemről.

Neves publicistánk szerint a VMSZ „minden korábbinál teljesebb győzelmet aratott”. „Kitartó, következetes és önfeláldozó munkánk meghozta az eredményét – a délvidéki magyarság teljes bizalmat szavazott a VMSZ képviselőinek” – írja.

Túl szép a menyasszony. Ugyan milyen jogon könyveli el magáénak a sikert a VMSZ, hiszen a szerb ellenzékkel közös listán indult a választásokon? A siker tagadhatatlan, az sem vitatható, hogy abban a VMSZ-nek is szerepe van, a kérdés csupán az, hogy a győzelem kinek a javát szolgálja.

F. I. szerint a siker, a szerb ellenzékkel való összefogás eredményeként „meghozza a magyarság érdekeinek lehető legteljesebb védelmét és képviseletét”, ezért balga politizálás lett volna holmi különutas politikát folytatva, egyedül, saját erőre támaszkodva indulni a választásokon.

Nos, én a magam részéről a „magyarság érdekeinek a lehető legteljesebb védelmét és képviseletét” egy széleskörű autonómiában látnám, amit a nemzetközi közösség szavatolna számunkra. F. I. másként látja a dolgokat. Abban persze egyetértek vele, hogy a vajdasági magyar választópolgárok a szerb ellenzékkel való összefogást támogatták a választásokon, az ő szavait idézve: az „egységteremtő munkálkodásra” voksoltak. Ilyen vonatkozásban a VMSZ elképzelése bevált: az „egységteremtő munkálkodás” meghozta eredményét, a szerb ellenzék győzelmét, csakhogy ezzel együtt a magyarság, mint politikai entitás gyakorlatilag megszűnt.

A VMSZ és a VMDK feltétel nélküli (!) csatlakozása a szerb ellenzéki koalícióhoz – megítélésem szerint – a délvidéki magyarság közösségi érdekeinek a teljes feladását jelentette, hiszen a választási koalícióba való belépéssel megszűnt az önálló nemzeti érdekvédelem. Pontosabban fogalmazva formálisan is megszűnt, hiszen a kisebbségpolitikában eddig sem jutott kifejeződésre. A kisebbségi pártok nem magyar pártként, hanem ellenzéki pártként szerepeltek a választásokon, ahogyan a vajdasági magyar választópolgárok sem nemzeti közösségük tagjaként, hanem Jugoszlávia polgáraiként adták le voksaikat. A választási szempont nem az volt, hogy a szerb ellenzék győzelme után milyen jogok illessék meg kisebbségi kollektivitásukat, hanem az, hogy reményeik szerint meginduljon az ország társadalmi átalakulása.

Nem lehet elvitatni ennek a politikának az ésszerűségét. Ám ettől függetlenül látnunk kell, hogy ebben a pillanatban a vajdasági magyarságnak mint kollektivitásnak a nyeresége egyenlő nullával. Mindössze abban reménykedhetünk, hogy ha az ország sorsa jobbra fordul, talán nekünk is jobb lesz valamivel. Nem úgy mint magyaroknak, hanem mint az ország lakóinak. Magának a nemzeti közösségünknek a helyzete azonban semmit sem fog változni. Továbbra sem lesznek magyar iskoláink, nem lesznek önálló intézményeink, nem lesz saját televíziónk, nem lesz rádiónk, tévénk, nem lesz saját napilapunk, nem lesznek kollektív jogaink, és nem lesznek saját anyagi forrásaink. Kollektív jogok és anyagi források hiányában viszont, önmagában véve, az életszínvonal javulása, ha egyáltalán sor kerül rá, nem lesz képes megakadályozni a magyarság erózióját, beolvadását.

Ez az, amivel a politikusaink nincsenek tisztában. Ezért aztán a VMSZ újságírója elégedetten és büszkén dörzsölheti a kezét, hogy részt vettünk az „ország-romboló és népnyomorító rezsim megbuktatásában”. Ebben az örömben valamennyien osztozunk, ettől azonban még ez a győzelem, tetszik nekünk vagy sem, a nemzeti önfeladás irányába lökte a magyarságot.

Milošević mellett

Ennek az önfeladásnak számos megdöbbentő példája van, lássuk azonban előbb az előzményeket, amelyek ide vezettek.

Az elcsatolt területeken élő kisebbség a kilencvenes évek elején hitt a változásokban, a demokratikus átalakulás motorjává vált. Előremutató programok születtek, amelyek a nemzet megújulása, a magyar-magyar integráció irányába mutattak. Ez a lendület a kilencvenes évek derekán megtört, nagyjából a magyarországi visszarendeződéssel egyidőben. A Horn-kormány hűvös-elutasító magatartása rádöbbentette a kisebbségieket, hogy elszámították magukat az anyaországgal, ott kell boldogulniuk továbbra is, ahova a történelem vihara sodorta őket. Ennek megfelelően megindult a „politikai visszarendeződés”. A magyar-magyar integráció képviselői letűntek a színről, helyettük a szerb-magyar, román-magyar, szlovák-magyar integrációs törekvések képviselői kerültek előtérbe. Ennek a folyamatnak az eredményeként kerültek be magyarok a kormányba Erdélyben és a Felvidéken, s az erre vezető útra lépett rá most a VMSZ is.

Az új politikai széljárás következményeit legjobban a helyhatósági választások érzékeltetik. Vegyünk egy konkrét példát. Adán 156-an álltak rajthoz a 29 tanácsnoki helyért. Soha ennyi ember nem érzett még magában késztetést arra, hogy bekapcsolódjon a politikai életbe, és kivegye részét a község irányításából. A képviselőjelöltek közül száz magyar, ötvenhat szerb volt. A 64:36 százalékos arány nagyjából megfelel a lakosság nemzeti összetételének. Az 1991-es népszámlálási adatokhoz viszonyítva a szerbek részaránya valamelyest magasabb, csakhogy azóta jelentősen csökkent a magyarok száma.

A jelöltek listájára pillantva elsősorban az szúr szemet, hogy ebben a magyar többségű községben sok magyar nemzetiségű személy indult a Slobodan Milošević vezette SPS-JUL színeiben. Nem kevesebbet, mint tizennégyet számoltam meg. Akárhogyan is nézzük, ez azt jelenti, hogy a választási egységek felében magyarok sorakoztak fel a zsarnokság védelmében, szemben a szerb demokratikus erőkkel, amelyek körében további nyolc magyar nemzetiségű személy neve szerepel. A fociból kölcsönzött hasonlattal élve, az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy magyar városban magyarok játszottak egymás ellen szerb csapatok színeiben. Nem is lenne ez akkora gond, ha történetesen nem a „rossz fiúk” csapatába álltak volna be többen, ráadásul többnyire az iskolázott emberek: orvosok, tanárok, mérnökök, míg a szerb ellenzék színeiben jobbára képzettség nélküli, egyszerű emberek indultak. A háborús bűnösökből álló, népnyúzó, kisebbségellenes rezsim jelentős számú magyar hívet tud maga mögött. Nem panaszkodhat a szerb ellenzék sem, éppen csak a magyar érdekek szekerét tolják kevesen. A szerb politikai életbe való beintegrálódás olyan méreteket öltött, hogy a huszonkilenc tanácsnoki helyért huszonkét magyar atyánkfia szerb pártok színeiben állt a rajthoz, saját nemzettársaival szemben. De a VMSZ is annak köszönhette viszonylagos népszerűségét, hogy a szerb pártokkal együtt lépett színre, így nem kellett tartani attól, hogy a szerbek ferde szemmel néznek a magyar képviselőjelöltjeire.

Ennyit a nemzettudatról és a helyi magyar értelmiségről! Ennyit a magyar iskolákról és azok szellemiségéről!

Itt tartunk. Nemcsak nemzeti szellemű értelmiséggel nem rendelkezünk, de vidéki értelmiségünk, ha egyáltalán szabad ezt a kifejezést rájuk használnunk, még azzal a politikai tisztánlátással sem rendelkezik, amit az idők szelleme megkövetelne. Nem rajtuk múlott, hogy a rezsim hűséges lakájaiként nem kerültek be ismét a községi képviselőtestületbe.

Ide vezetett a magyarság sorsa iránti közöny, a sunyiság, a kettős lelkűség. A politikai babérokra pályázók többségének nemcsak a saját nemzetükhöz nincs kötődésük, de a demokrácia szelleme is idegen tőlük. A kisebbségek politikai integrációja a szerb társadalomba olyan mértékű, hogy etnikai törésvonalról gyakorlatilag nem is nagyon lehet beszélni. Nemcsak a szerb pártok színeiben induló nagyszámú magyar nemzetiségű személy miatt, hanem azért, mert tulajdonképpen kiüresedett, elvesztette jelentését a pártok neve előtt díszelgő magyar jelző.

De tévednénk, ha azzal áltatnánk magunkat, hogy ez a politikai élet szereplőinek a bűne. Szó sincs róla. A gyökerek sokkal mélyebbek, amit legtömörebben az utca emberének a vélekedése fejez ki: „Mindegy, hogy magyarok vagyunk vagy szerbek, csak jobb legyen egy kicsit”. Milyen szépen hangzik. És milyen jó lenne, ha nem lennénk alávetett helyzetben. Így azonban öncsalás az egész. A történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a közösségi érdekekről való lemondás sohasem járult hozzá egyetlen elnyomott nép helyzetének a javulásához, anyagi gyarapodásához és szellemi felemelkedéséhez. A mi esetünkben sem egyéb ez hiú ábrándnál, önfeladásnál.

A magyarok névjegyzéke

Abban, hogy a határon túli magyarság politikai önszerveződése csődöt mondott, a magyar kormány is nagymértékben ludas. Erre a problémára még gyakran visszatérünk, álljon itt most csak egy példa.

Az egyik „papírpárt”, amelyet – M. találó kifejezésével élve – a magyar kormány, amióta létrehozták, „lélegeztető gépen” tart, már 1999-ben beharangozta a sajtóban, hogy megkezdte a vajdasági magyarok névjegyzékének az összeállítását. A lista összeállításának az lenne a célja, hogy a vajdasági magyarok az első szabad választásokon megválaszthassák a perszonális autonómia tanácsának tagjait.

Azóta túl vagyunk az első szabad választásokon, de a lista még nincs sehol. Ez előre tudnivaló volt, hiszen ezek a nagyotmondó legények az üres szólamok pufogtatásán kívül soha semmit sem tettek, viszont meg kell hagyni, hogy ebből jól megéltek. Autókat kaptak ajándékba, Pesten sajtótájékoztatókat rendeznek nekik, a magyar Országházban parádéztatják őket, magas beosztású államférfiak tisztelik meg jelenlétükkel rendezvényeiket.

Senki emberfia nem tudja, hogyan sikerült eddig minden kormányt lóvá tenniük, és nagy támogatást szerezniük. Mondanak egy nagyot, és dől a pénz Pestről. Így volt az a magyar iskolarendszer kiépítésével is. Igaz példájukat megpróbálták követni mások is: százan százszor harangozták be például a magyar iskolarendszer kiépítését, szintén jelentős összegeket gombolva le a magyar adófizetők pénzéből, anélkül, hogy abból akár egyetlen óvodai tagozatot tető alá hoztak volna. A nyerő azonban mégis a régi motorosokból álló papírpárt, amely kifogyhatatlan az ötletekből. Egy időben az aracsi pusztatemplomhoz vezető út kiépítésére kértek és kaptak támogatást, amely azóta is megközelíthetetlen a kátyúktól. Később (vagy előbb?) Kiss Ernő honvédtábornok földi maradványaira hivatkozva az eleméri templom felújítására ment a gyűjtés, téglajegyeket is árusítottak, aztán síri csend támadt, senki sem beszél többet róla. A téglajegyek sorsát és a felújítási munkálatok elmaradását épp olyan hallgatás övezi, mint az aracsi pusztatemplomhoz vezető kátyút. Nos, szót sem érdemelne az egész, ha történetesen nem éppen ők rukkoltak volna elő a magyar választói névjegyzék összeállításával a kormánynál. Ezek után azon sem csodálkoznánk, ha a Hold felparcellázására kérnének és kapnának támogatást. Minden a jó kapcsolatokon múlik.

Mellesleg kíváncsi lennék rá, vajon kinek az agyában született meg a gondolat, hogy közvetlenül a koszovói vérengzés után kezdeményezze a Szerbiában élő magyarok összeírását? Ki igyekszik megkönnyíteni a deportálásra mindig kész haramiák dolgát? És ki az, aki ezt Magyarországról pénzzel támogatja? Gondoljuk csak meg: Magyarországon a személyiségi jogok legdurvább megsértését jelenti azt firtatni, hogy valaki cigány, zsidó, örmény vagy magyar. Miért kellene itt bennünket bárkinek is nyilvántartásba vennie?

Még szerencse, hogy csak átverésről van szó, pénzügyi machinációról. Hiszen ne feledjük, 1999. július 21-én indult az akció, amely 2000. július 21-én ugyanott tartott, ahol induláskor. Elmúlt 2001. júliusa is, és a listából még mindig nincs semmi. Biztosak lehetünk benne, hogy két év múlva sem lesz semmi a dologból, aztán feledésbe merül az egész.

Körkérdés

Az egyik belgrádi hetilap időnként körkérdéssel fordul a szerbekhez. A válaszok olykor meglepő felismerésekkel szolgálnak. Az 1999. februári és márciusi körkérdés során a megkérdezettek hetven százaléka még úgy gondolta, hogy Koszovó az első számú kérdés a szerbek számára. „A szerbek bölcsőjét mindenáron meg kell védeni”, mondták. Egy hónappal a bombázások után már csak a tizennégy százalék vélekedett úgy, hogy a „bölcső” a legnagyobb probléma. A legtöbben, a megkérdezettek ötven százaléka azt gondolta, hogy az ország rossz gazdasági helyzete a legnagyobb gond, tizenhét és fél százalék a rezsimre panaszkodott, míg a szerbek huszonhat százaléka továbbra is bízott a hatalomban.

Közismert, hogy az emberek a körkérdések során általában azt mondják, amit a kérdezők hallani akarnak. Februárban és márciusban a NIN munkatársai még azt akarták a szerbektől hallani, hogy Koszovót mindenáron meg kell védeni. A bombázások után, új tapasztalatok birtokában, azt akarták hallani, hogy a gazdaság a legsúlyosabb kérdés. Amennyiben a NIN újabb ankétot tervezne, mérget lehetne venni rá, hogy a kérdezőbiztosok rá fogják vezetni az embereket arra, hogy most már maga Milošević a legnagyobb probléma.

A felmérés rávilágít arra, hogy a tömegtársadalmak embere milyen ostoba. Amiért tegnap képes volt a legnagyobb áldozatokat hozni, saját és fiai életét (még inkább mások életét) feláldozni, az ma már érdektelen számára. Aki tegnap még Messiás volt számára, holnap megvetésének és gyűlöletének a tárgya lesz. A „nép tévedhetetlen”, tanultuk az iskolában. Cs. P. egykori osztálytársam hétszer ismételte az első osztályt, később már jól elboldogult az életben. Ideje lenne belátnunk, hogy olykor a népeket is bukásra ítél a történelem. Ha kell, hétszer egymás után. Szerbia az elmúlt tíz évben négy háborút már vesztett.

Forrong az ország

Országszerte folytatódnak a sztrájkok. A hozzáértők ezt azzal magyarázzák, hogy a „polgárok” így szeretnék kifejezni tiltakozásukat a választási csalások miatt, és a békés megmozdulások mindaddig tartanak, amíg a hatalom el nem ismeri az ellenzék győzelmét. Az újságok ezt megtoldják azzal az állítással, hogy „forr az emberekben a düh”, amiért a hatalom a „szemük láttára követi el gaztetteit”.

Majd kinézem a szemem, de dühös embert nem látok az utcán. Igaz, polgárt se nagyon, főként diákok csatangolnak, akik viszont csöppet sem haragosak. Ellenkezőleg, feltűnően oldottak, vidámak, önfeledtek, és ez a jó közérzet kisugárzik azokra a felnőttekre is, akik hozzájuk csapódnak. Jó heccnek tűnik az egész.

Az ún. tüntetések semmiben sem hasonlítanak a korábban tapasztalt szakszervezeti manifesztációkhoz, május elsejei felvonulásokhoz, amelyeken ittas, vörösre dagadt fejű szónokok ordítoztak a mikrofonba, azon versengve egymással, melyikük kap nagyobb ovációt. Itt nincsenek szónokok, nem látni a vastag nyakú szervezőket, senki sem vár tapsot, mégis mindenki szemmel láthatóan egy akaraton van: elég volt Miloševićből.

Csaknem egész nap az utcán lődörgök. Ritkán szokott ebben a csendes városkában valami történni. Többnyire kihaltak az utcák, az emberek behúzódnak házaikba. Egyik esti sétánk alkalmával szóvá is tettem a feleségemnek. Ez a nagy behúzódás bizonyára valamilyen ősi ösztön maradványa, még azokból az időkből, amikor az ősemberek az est leszálltával a barlangok mélyébe húzódtak. Ő a kihalt utcákat inkább azzal magyarázza, hogy az emberek egész nap dolgoznak, este fáradtak, vacsoráznak, aztán hamar elnyomja őket az álom. Azt hiszem, neki van igaza, de teljesen mindegy, most valami kihozta őket az utcára, és az együttlét szemmel láthatóan kellemes élményt jelent számukra.

Tíz szörnyűséges év után mindenki változást akar. Mindegy, hogy milyen változást, de legyen már másként, mint ahogy eddig volt. Mindegy, ki lesz, milyen lesz az új elnök, de Milošević most már távozzon.

A tömeg ereje sokaságban rejlik, ezért hatalmas üdvrivalgás fogadja az újabb csatlakozókat. A tiltakozók első hulláma ösztönösen vonult az utcákon, hogy mint a hólabda, felgöngyölje a bámészkodókat. Aztán gyárak, intézmények kerültek sorra, ahol a tömeg hangosan követelte, hogy a bent levők csatlakozzanak a megmozduláshoz. Ha ez az óhaj teljesült, határtalan volt a lelkesedés, ám ott, ahol a rezsim által kinevezett igazgató megtiltotta a dolgozóknak a munkahelyről való eltávozást, egetverő füttykoncert harsant fel, és az elégedetlenség csaknem lincseléshez vezető hangulattá alakult.

Egyelőre nincs ilyen veszély. A tömeg erőt gyűjt, újabb embereket szippant magába, aztán ismét visszatér a gyárak, iskolák, intézmények elé, ahol most már belülről is lázonganak. Egyre többen távoznak önkényesen az iskolából, munkahelyekről, és csatlakoznak a tiltakozókhoz. Mind kevesebben tudják kivonni magukat a történések alól.

Az utcán zajló történések felkavarják azokat is, akik egy ideig páholyból, lefüggönyözött ablakok mögül nézték az eseményeket. Kimerészkednek házaikból, előbb csak nézelődnek, a járdáról integetnek, aztán egyszer csak ott találják magukat a tömegben.

Országos megmozdulásról van szó, de attól függően, hogy hol, hányan, mikor és hogyan csatlakoznak a tüntetőkhöz, igen sokszínű. Néhány ellenzéki városban már az első napokban részlegesen vagy teljes egészében beszüntették a vállalatokban munkát. Másutt, ahol a rezsim kiszolgálói vannak hatalmon, felmondással fenyegették meg azokat a dolgozókat, akik csatlakozni akartak a demonstrálókhoz. Több vállalatban a munkásokra bízták a döntést: nem álltak le teljesen a munkával, de nem is gátolták meg az embereket abban, hogy részt vegyenek a tiltakozó megmozdulásban. Nagy általánosságban elmondható, hogy a rezsim által kinevezett szocialista és újbalos igazgatók a végsőkig ellenálltak, abban reménykedve, hogy a karhatalmi erők előbb-utóbb szétverik a tüntetőket.

Este több ezer ember sétál a városka központjában. Mi lehet másutt? A rádió esti híradásából – áram nincs, tévét nem lehet nézni – arról értesülünk, hogy a nagyobb városokban százezrek vannak az utcákon. A legtöbben Belgrádban, ahova – a rádió szerint – hatalmas tömeg tart Szerbia minden irányából.

– Ennek a fele se tréfa – mondom Évának. – A szellem kiszabadult a palackból.

A fiatal lázadók

Mint annyiszor a történelemben, ezúttal is az ifjúság volt a kezdeményező. Sokan feltették a kérdést, hogy miért éppen a tizenévesek, főként középiskolás diákok mozgatták meg az elfásult lakosságot, miért nem az elbocsátott vagy fizetés nélküli munkások, a javaikból kiforgatott, kisemmizett polgárok, a háború sújtotta milliók?

Hétfőn és kedden még az volt az általános álláspont, hogy a gyerekek lógnak az iskolából. Az iskolaigazgatók nyakra-főre nyilatkoztak, és az ellenzéki érzelmű tanárokat vádolták, hogy manipulálnak a diákokkal. Nem volt minden alap nélküli a vád, hiszen az ellenzéki pártok napok óta mindent elkövettek azért, hogy az utcára csalják a fiatalokat. Ez történt a korábbi választási csalások után is, amikor hetekig tartottak a tiltakozó diákmegmozdulások. De akkor főként Belgrádra korlátozódtak.

A diákokkal való manipulációt azonban nem az ellenzék találta ki. Az elmúlt tizenkét év alatt a rezsim, amely maga is a „nép szárnyán” került hatalomra, többször vitte ki a fiatalokat az utcára. Legutóbb például a NATO-bombázás idején rendezett manifesztációkra, majd a vereséget feledtetni hivatott győzelmi ünnepségekre. 1988-ban Milošević az iskolák kivezénylésével kényszerítette lemondásra a vajdasági kormányt, és szüntette meg a tartomány autonómiáját. Rendeletileg parancsolták ki a diákokat az utcára. Nemcsak az egyetemistákat és középiskolásokat, hanem az elemistákat is, hogy megteremtsék a Szerbiából idevezényelt bocskorosok tömegbázisát. A gyerekekre nem lehet lőni, közéjük elvegyülve büntetlenül fel lehetett rúgni, meg lehetett dönteni az ország alkotmányát.

Így kezdődött a romlás. Milošević rezsimje azonban nemcsak a diákok kivezényléséhez értett, hanem jó gyakorlati érzékkel azt is felismerte, hogy elegendő joghurt, sör, ökörsült és napidíjak ellenében bármikor össze lehet rántani tetszés szerinti tömeget a demonstrációkra.

Persze, ha iskolai lógásról van szó, a diákokat sem kell félteni. Az ifjúság életkoránál fogva hajlamos a nonkonformista magatartásra. Örök igénye, hogy saját kedvére alakítsa át a világot, amely elsősorban tekintély- és értékrombolásban, lázadó, normaszegő viselkedésben jut kifejezésre. Csípős megjegyzéseikkel, a felnőttek és tanáraik „cikizésével”, „tökfejnek” nevezésével próbálják erősíteni lázadó, nonkonformista identitásukat. Ugyanezt a célt szolgálja az iskolakerülés, a dohányzás, az ivás, a drog, a verekedés és egyebek.

A helyi kábeltelevízió szerkesztője az ifjúság hősies magatartásának pszichológiai mozgatórugóiról faggat. Filmet szeretne készíteni velem, azóta is várom. Ezekről a mozgatórugókról eszembe jutnak a templom mellett kitépett vagy derékba tört mogyorófák. Ugyanennek a lelkületnek lett az áldozata a futballpálya mellé ültetett szép fasor, a kiborított, felgyújtott szemetesládák, a színházterem bevert ablakai, a letépett esőcsatornák, az összefirkált falak, hogy tovább ne soroljam. Ebben az igazán csendes és békés kisvárosban fiataljaink eddig jobbára csak ilyen kihívásokkal találták szembe magukat. Most végre lehetőség nyílik számukra egy nagyobb szabású balhéra.

A felnőtt társadalomra jellemző értékek rombolásánál többnyire megáll a fiatalok lázadása, és csak elvétve, ritka történelmi pillanatokban csap át szervezett politikai aktivitásba. Lázongó hajlamuk ellenére a fiatalok nem szívesen csatlakoznak pártokhoz, szervezetekhez, a cserkészet sincs igazán ínyükre. A szervezet kötöttségekkel jár, a fiatalok viszont nehezen viselik el a kötöttségeket. Szervezett aktivitás híján viszont az „ad hoc ellenállás” egyaránt táptalaja lehet a legkülönbözőbb színezetű és jellegű mozgalmaknak, amelyek korántsem mindig a hatalmat veszik célba. Ellenkezőleg, bárki palettára kerülhet, akit bűnbaknak kiáltanak ki: más népek, bevándorlók, színes bőrűek, idegenek. Gyerekkoromban a szerbek és a magyarok verekedtek, vagy a falubeliek más falubeliekkel, jobb híján a Fölvégiek püfölték az Alvégieket vagy fordítva.

Ellenállás

Ennyivel persze nem lehet a fiatalok szerepét elintézni. Vannak ritka történelmi helyzetek, amikor a fiatalok – nagyfokú szabadságvágyuk és tekintélyromboló hajlamuk miatt – a helyzet magaslatára kerülnek. A magyarok esetében így volt ez 1848-ban, 1956-ban. Nagy kár, hogy 1989-ben, miközben a nagy világtörténelmi változások zajlottak, az ifjúságunk a diszkókban szórakozott, így aztán az idősebb generációra maradt a rendszerváltás, ami meg is látszik rajta.

Dicséretükre legyen mondva, hogy Szerbia fiataljai megunva a diszkózást, olyan politikai szerepre vállalkoztak, amely odaemeli őket az 56-os magyar fiatalok sorába. A többi már nem rajtuk múlik. Könnyen előfordulhat, hogy az ellenzék csak velük próbálja kikaparni a gesztenyét a parázsból, hogy aztán a hatalom birtokában minden maradjon a régiben.

A helyzet akkor fordult komolyra, amikor az általános elégedetlenség spontán ellenállási mozgalommá kezdett szerveződni a fiatalok körében. Az apa-figura elleni tiltakozás lehetősége volt az, ami a fiatalokat a politika körébe vonzotta. Jelképük – egy otromba ökölbe szorított kéz – sokkolta a hatalmat, ami újabb kihívást jelentett a fiatalok számára.

Talán, ha békén hagyják őket, hamarosan ráunnak az egészre, hiszen annyi mindennel voltak már a falak összefirkálva, hogy ez az új falfirka a régi sok mocsok mellett fel sem tűnt volna. Amint azonban híre ment, hogy a rendőrség kivételesen allergiás ezekre az ábrákra, elkobozza a röplapokat, üldözi és őrszobára kíséri az „otporosokat”, mind népszerűbbé vált a mozgalom. Kézenfekvő volt, hogyan lehet a kortársak szemében hőssé válni, belekerülni az újságokba, tévé műsorokba.

Az első előállítások és elcsattanó pofonok után pszichológiai szempontból eldőlt a dolog. A rezsim rövid időn belül maga ellen fordította az ország ifjúságát, és sztárokat csinált a meghurcoltakból. Vajdaság területén több mint százezer plakátot ragasztottak ki a fiatalok, de ott sötétlett a vészjósló ököl megszámlálhatatlan mennyiségben a járdákon, kerítéseken, házfalakon, trikókon. Jelmondatuk, amely a rezsimellenes kampány során, augusztus elején került be a köztudatba, már kimondottan a mélylélektani apa-figurát, Miloševićet vette célba a „Gotov je!” „Vége van!” felirattal.

Mindenki látta a falfirkákat, feliratokat, falragaszokat, mindenki hallott az „otporosokról”, a rendőrségen kívül azonban senki más sem tulajdonított neki fontosságot. Talán azért nem, mert a felnőttek nem falfirkákban, hanem pártokban, vezetőkben gondolkodnak, s ez a mozgalom súlytalannak tűnt nekik ebből a szempontból.

Lehetséges, hogy az Ellenállás képviselői éppen ebből a meggondolásból tavaly áprilisban megpróbálták bejegyeztetni a mozgalmat, az illetékes szervek azonban felháborodva elutasították őket. Ez volt a rezsim másik nagy, immár végzetes tévedése. Amennyiben bejegyzik a mozgalmat, az hamarosan a többi szervezet sorsára jut, így viszont mindenki lökte, gurította, mint a dagadó hólabdát. És itt van a kutya elásva.

A mozgalom soraiban mindenkor és mindenhol rendkívül erős a szolidaritásérzés. Ha valakit bántódás ér, társai azonnal riadót fújnak, és hevesen tiltakoznak. Hosszú időn át ez a tulajdonképpeni program: mindenki arról beszél, hol, kit, milyen inzultus ér a hatalom részéről, ami újabb tiltakozó akciókat vált ki a mozgalom tagjaiból. Az erős szolidaritásérzés miatt minden külső nyomás, sérelem erősíti a mozgalmat, amelyhez mind többen csatlakoznak.

A pártok esetében – a pártépítés időszakától eltekintve – ez másként van. Amint azonban kialakul a párt hatalmi struktúrája, az óhatatlanul magával vonja a szelekciót és a rivalizálást, és sokkal több energiát emészt fel a struktúra fenntartása, a belső viszályok féken tartása, mint amennyi az ellenfélre marad.

Az Ellenállás, miután a hatalom a bejegyzés megtagadásával megakadályozta az intézményesülés folyamatát, mentesült az efféle gondoktól. Nincs elnöke, nincsenek funkcionáriusai, nincs székháza, nincs rivalizálás, nincs hatalmi harc, nem lehet ráállítani a titkosrendőrséget az eszmei irányítókra, nem lehet megfélemlíteni és korrumpálni a vezetőség tagjait, nem lehet behívni katonának a nehéz fiúkat, nem lehet szétdúlni az irodát és kiszórni a bútorokat.

Mindez óriási előny egy párttal szemben. Ráadásul a hatalom újabb hibát ejt. Ez már a harmadik és egyben jóvátehetetlen hiba. Tehetetlenségében „militáns” csőcseléknek, fasisztának, drogosoknak, kicsapott egyetemistáknak, hazaárulóknak, külföldi zsoldosoknak, csavargóknak, terroristáknak stb. nevezi az ellenállókat, akik ennek megfelelően válaszolnak.

Ahogy nőtt a megtorlás és a gyalázkodás, úgy nőtt az ellenállás. A letartóztatások, előállítások, verések, bebörtönzések és a fiatalok nemtelen gyalázása végül odavezetett, hogy az Ellenállók országszerte mintegy nyolcmillió szimpatizánsra tettek szert. És nem csak szimpatizánsra: a pelyhes állú ifjoncokhoz csatlakozni kezdett az éltesebb korosztály is. Csoportosan jelentkeztek a mozgalomhoz a középkorú, sőt nyugdíjas emberek plakátokat ragasztani, röpcédulákat osztogatni, tüntetéseket szervezni.

Az október eleji demonstrációt megelőzően az Ellenállás mintegy ötven tiltakozó nagygyűlést szervezett és bonyolított le Szerbia szerte, lélektanilag mintegy előkészítve a széleskörű polgári engedetlenséget.

A mozgalom nyitottságának köszönhetően a politikai harchoz nemcsak különböző korosztályok, nemcsak férfiak és nők, hanem különböző felekezetű és különböző nemzetiségű személyek csatlakoztak. Az Ellenállás soraiban például több magyar fiatal vett részt, mint a hat magyar pártban együttvéve az elmúlt tíz éves időszakban. Ami a szerb pártokra is érvényes. Nem véletlen, hogy a Szerbiai Demokratikus Ellenzék, amely meglovagolja a fiatalok megmozdulását, leplezve bár, de politikai ellenfelének tekinti az Ellenállást. Ez fordítva is áll: az Ellenállók attól tartanak, hogy a szerb ellenzék vezetői ki fognak egyezni a hatalommal, nem fognak rámutatni annak hibáira és bűneire. Félelmük nem alaptalan, hiszen tudják, hogy az ellenzék vezetői az elmúlt években az ország szétverésében egy gyékényen árultak Milošević rezsimjével.