A Magyar Nemzet interjút kért tőlem a szerbiai helyzettel kapcsolatban. Az újságíró telefonon hosszasan sorolja a kérdéseket, alig győzöm jegyzetelni őket. Abban maradtunk, hogy drótpostán elküldöm a választ. Egy-két nap múlva újra hívott. Mi van a cikkel? Most már nem kerülhet be az e heti számba. De hát elküldtem, mondom neki. Hosszú csend, aztán újabb e-mail címet ad meg. Legjobb lenne, ha mindjárt küldeném, ott fog posztolni a gép mellett.
A cikk, amelynek a Balkáni póker címet adtam, más címen, de megjelent. Nem nagyon bíztam benne. A hivatalos Budapest álláspontja a szerbiai változásokat illetően szembetűnően eltér az enyémtől. Íme az eredeti szöveg.
Forradalom volt-e Szerbiában? Mi vitte az utcára az embereket? Tizekét év után miért fordított a szerb nép hátat Miloševićnek? Ezekben a napokban sokan felteszik maguknak ezeket a kérdéseket. Szerbiában forradalmat emlegetnek, amelynek kirobbanását a választási csalásokkal magyarázzák, nevezetesen azzal, hogy Milošević nem volt hajlandó elismerni Koštunica győzelmét.
Ez a széltében-hosszában hirdetett álláspont elfogadható ugyan a történtek egyfajta politikai értékeléseként, a változások tényleges okát, társadalomlélektani magyarázatát azonban másban kell keresnünk. Milošević rezsimje eddig is meghamisította a választások eredményeit, a hatalom képviselői eddig is csaltak, loptak és hazudtak, mégsem történt semmi. Szerbiában régóta hazugságon és csaláson alapult minden, kezdve a politikától az állam legrangosabb intézményeiig, a propagandától az elkövetett gaztettek tömkelegéig, ami nem lett volna lehetséges a szerb nép többségének tudta és jóváhagyása nélkül.
Hogy végül mi hajtotta az utcára a szerb népet? A dolgoknak általában egyszerű a magyarázatuk. A hihetetlen mértékű szegénység és a közelgő téltől való rettegés. Az emberek felélték tartalékaikat, és a legostobább számára is nyilvánvalóvá vált, hogy külső segítség nélkül ezt a telet már nem lehet kihúzni. Mivel Nyugat egyre csak azt hajtogatta, hogy addig nincs segély, amíg nem menesztik Miloševićet, más kiút nem volt, mint félreállítani őt, jóllehet politikailag semmi bajuk sem volt vele. Az embargó tehát bevált: a korgó has és az üres zseb végül erősebbnek bizonyult minden politikai mesterkedésnél.
A válás persze nem ment tányértörés nélkül. Milošević és munkatársai az elmúlt évek során hatalmas vagyonokat harácsoltak össze, ami óriási felháborodást váltott ki az elszegényedő rétegekben. Azt, hogy a szociális elégedetlenség milyen nagy szerepet játszott Milošević menesztésében, mi sem bizonyítja jobban, mint az új államfő személye, aki nem ékesszólásának, nem karizmatikus egyéniségének vagy politikai meggyőződésének köszönhetően nyerte el a választók tetszését, hanem azért, mert állítólag maga is „ágrólszakadt” ember, nincs vagyona, nem korrumpált, ami ritkaságnak számít a balkáni politikai életben.
Sokan úgy vélik, hogy Szerbiában egy csapásra megváltozott minden, a zsarnokságot felváltotta a demokrácia. Erről szó sincs. Nyomatékosítani szeretném, hogy a kilátásba helyezett segélyprogramok sokkal ösztönzőbben hatottak Milošević menesztésére, mint a volt elnök politikai hibáinak a belátása. Ezeknek a hibáknak a belátása nem történt meg a szerb társadalom részéről. Ellenkezőleg, az új kormány azzal az eredendő bűnnel indul, hogy takargatja a korábbi gaztetteket, és védelmébe veszi azok elkövetőit.
Persze sokan gyalázzák most Miloševićet, jó lenne a nyakába varrni mindent, egyedüli bűnbakká kikiáltani, mintha nem lettek volna munkatársai, nem állt volna mögötte a rendőrség és hadsereg, nem ünnepelte és támogatta volna a nép még a bombázások ideje alatt is. Milošević ettől egyáltalán nincs pánikba esve, sőt idillikus elképzelései vannak a jövőről. Néhány napi kivárás után megköszönte az új elnöknek, hogy „levette vállairól a sok gondot és terhet”, amelynek viselésére ez a szolgálat kötelezte. Ezután több időt tud majd szentelni családjának és unokájának, megtisztítja pártját a karrieristáktól, és a továbbiakban pedig kemény ellenzéke lesz Koštunica kormányának.
Ha nem róla lenne szó, akit a hágai bíróság háborús bűnösként köröz, s nem annak a szájából hangzana el, aki négy háborút robbantott ki, amelyekben tízezrek vesztették életüket, százezrek váltak földönfutóvá, s aki milliókat taszított nyomorba, csakugyan ez lenne a dolgok természetes rendje. Így azonban önkénytelenül adódik a kérdés. Vajon nincs tudatában helyzetének, vagy mi nem ismerjük azokat a kulisszatitkokat, amelyek nyugodt álmot biztosítanak neki, sőt, azt is lehetővé teszik számára, hogy aktívan befolyásolja a szerbiai események alakulását?
Az első csalódottság csütörtök éjjel érte az embereket, amikor az új államfő kijelentette, hogy nem ismeri el a hágai bíróság illetékességét, és Milošević kiadatásának kérdésével nem kíván foglalkozni. Igaz, nem kellett volna, hogy ez a kijelentés meglepetést okozzon, hiszen Koštunica korábban is így beszélt, amikor még ellenjelölt volt az államfői posztra. Az ellenzéki győzelem után azonban, úgy látszik, már jobban bántotta az emberek igazságérzetét, akik – egy hazug világban élve – választási fogásnak vették ezt a kijelentést.
Koštunica azonban egyelőre áll a szavai mögött, és menteni próbálja Milošević bőrét. Védrine francia külügyminiszterrel való találkozása alkalmából megpróbálta elbagatellizálni ezt a kérdést, arra hivatkozva, hogy amikor a hágai törvényszék vádat emelt Milošević ellen, más volt Szerbiában a politikai helyzet, mint mostan. Akkor még úgy viszonyult Washington Miloševićhez, mint „a béke és stabilitás garanciájához” a Balkánon, az új jugoszláv demokratikus hatalom létrejöttével azonban ez a helyzet megváltozott, következésképp a volt elnök sorsának rendezése a továbbiakban nem lehet elsődleges kérdés Szerbia és az EU kapcsolatainak alakulásában.
Washington diplomatikusan viszonyul ehhez az állásponthoz: haladékot adott, bizonyos időre elhalasztotta a háborús bűnösök kiadásával kapcsolatos tárgyalásokat, bízva abban, hogy a szerb nép maga fogja belátni a felelősségre vonás szükségességét, amint ehhez létrejönnek a feltételek. Biztosak lehetünk abban, hogy ezek a feltételek létrejönnek, hiszen Szerbiának mindennél nagyobb szüksége van a pénzre.
Addig azonban sok minden történhet. Bár Koštunica azt állítja, hogy Slobodan Miloševićtyel első ízben akkor találkozott, amikor az beismerte választási vereségét és gratulált neki, ami szerinte „nagyon fontos volt a békés és demokratikus hatalomátadás szempontjából”, aligha lehet kizárni azt a feltevést, hogy a vér nélküli hatalomátadás titkos politikai alku eredményeként ment végbe.
Természetesen, amíg Milošević reménykedhetett abban, hogy csalással, hazugsággal meg tudja őrizni hatalmát, kígyót-békát kiabált Koštunicára, látva azonban, hogy a nép milyen látványosan hátat fordít neki, színt váltott, és a béke angyalaként lépett elő, ahogyan korábban számtalanszor, mindig a végsőkig feszítve a húrt, mielőtt kiegyezett volna ellenfelével. Racionális szempontból nézve túl is feszítette, hiszen Szerbia népe – miközben a poklok kínját élte végig – rendre veszített ezeken a pókerjátszmákon. Maga Milošević azonban győztesnek érezte magát, aki kénye-kedve szerint táncoltatta ellenfeleit, köztük a világ legnagyobb hatalmasságait.
Vélhetően egy új játszma kezdetén vagyunk, amelyben Milošević esélyei ugyan rosszabbnak látszanak, mint a korábbi fordulókban, ez azonban csak még nagyobb kihívást jelenthet számára. A világ a zsarnok bukását ünnepli, az öröm azonban korai, mert függetlenül attól, hogy formálisan új ember került az állam élére, a lapokat a háttérből még mindig Milošević keveri. Ha nem így lenne, már régen Hágában lenne. Az sem mellékes, hogy az idei Nobel-békedíj jelöltjeinek a névsorában ott szerepel Slobodan Milošević neve is „bölcs és bátor politikájáért, amely lehetővé tette az ország integritásnak megőrzését, továbbá a nagymértékű háború megakadályozását, amelynek mérhetetlen következményei lehettek volna Európára és az egész bolygóra nézve”.
Már jeleztük, hogy mivel tudta maga mellé állítani Milošević ellenjelöltje Szerbia népét. Ennél fogasabb kérdésnek tűnik, hogy az ellenzéki pártok miért éppen Koštunicát jelölték maguk közül államelnöknek, aki úgyszólván az ismeretlenség homályából lépett elő? Azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy rá voltak legkevésbé féltékenyek az ellenzéki pártvezérek, ugyanakkor az ő személye képviseli azt a politikai minimumot, amiben mindannyian meg tudtak egyezni. Ez a minimum nem sok, ahogyan az már lenni szokott a „legkisebb közös többszörös” esetében. Úgy tűnik, Koštunica tisztában van szerepével, többször is hangsúlyozta, hogy csak nagyon rövid ideig óhajtja ezt a posztot betölteni.
Mindazonáltal eléggé ellentmondásos személyiség, aki most a demokráciáért küzd, de annak idején támogatta a boszniai, a horvátországi és a koszovói háborút, ami miatt ellenfelei Šešeljhez hasonlították, csak szalonképesebb kiadásban. Politikai kampánya során az ország decentralizációjáról beszélt, 1974-ben azonban az akkori Jugoszlávia decentralizációja miatt került szembe a hatalommal. A kompromisszumok emberének látszik, aki képes egyesíteni a szerb ellenzéket, ugyanakkor saját pártján belül egyeduralkodó. A vajdasági magyarság egy emberként állt mellé a választásokon, ez a „szerelem” azonban viszonzatlan részéről, mert a kisebbségi jogokat illetően Koštunica éppen olyan szűkkeblű nacionalista, mint a többi szerb pártvezér.
Hosszú és súlyos konfliktushelyzet elé néz Szerbia, amely a köztársasági választásokig aligha fog normalizálódni. A törékeny ellenzéki koalíció nem érzi eléggé felvértezve magát ahhoz, hogy teljes egészében magához ragadja a hatalmat, hiszen már így is az a vád éri, hogy úgymond, törvényellenesen megszállta a szerbiai állami intézményeket. Koštunica hívei ugyanakkor attól félnek, hogy ha túl lassan veszik át az ellenőrzést a hatalmat adó intézmények fölött, akkor Milošević hívei megerősítik pozícióikat, és megkísérelhetik visszafordítani a beindult változásokat.
Annak ellenére, hogy a rendőrök nem voltak hajlandóak lőni a tüntetőkre, a rendőrség még Milošević kezén van. A titkosrendőrség főnöke nem távozott posztjáról, sőt, egyre magabiztosabb. Milošević – saját biztonsága érdekében – megpróbálja továbbra is kezében tartani a rendőrséget és annak különleges egységeit, erre azonban az ellenzék is igényt formál, mert tisztában van azzal, hogy a konfliktusok kiéleződése esetén döntő szerepe van annak, hogy kinek a kezében van a rendőrség.
Nem tudni, hogy ér véget majd ez a kötélhúzás, ugyanakkor megindult a társadalmi vagyon körüli marakodás. A Szerb Radikális Párt azzal vádolja az ellenzéket, hogy „alkotmány- és törvényellenesen megszállja a tájékoztatási eszközöket, vállalatokat és gyárakat, rabol, átveszi az ügyviteli bankokat és megveri a hivatalnokokat”. Sok helyütt a nép ül törvényt, a foglalkoztatottak megkezdték az irányítás átvételét a gyárakban, bankokban, egyetemeken, az állami intézményekben, erőszakkal távolítva el azok éléről Milošević embereit. Vannak, akik a szakszervezetek kezébe való átjátszással, illetve az önigazgatás ideiglenes felújításával kívánják biztosítani a társadalmi tulajdon fennmaradását és annak felügyeletét. Sokféle ember bújuk meg az ellenzék neve mögött is, akiknek különböző elképzelésük van a privatizációról és a piacgazdaságról.
Nyitott kérdés és újabb konfliktusok forrása a szövetségi alkotmány módosítása is, amellyel Szerbia és Montenegró közös államának a fennmaradását kellene biztosítani. További súlyos dilemmák forrása, hogy az új kormány rendezni kívánja kapcsolatait a nemzetközi szervezetekkel. Ez a feltétele a pénzügyi segélynek, ugyanakkor ez azonban beismerése annak, hogy Szerbia agressziót hajtott végre az egykori jugoszláv tagköztársaságok ellen, és emiatt hadikártérítés fizetésére kötelezhetik.
A legneuralgikusabb kérdés azonban, nevezetesen az, hogy mi lesz a kisebbségekkel, amelyek több mint egyharmadát képezik az ország lakosságának, eddig föl sem merült.
Kétségtelen, hogy a belgrádi politikai változás fordulópontot jelenthet a szerb nép életében, lehetővé teszi számára azt a szemléletváltást, amiről egyelőre csak feltételes módban beszélhetünk. Nehéz megítélni, hogy a kilátásba helyezett segély mekkora lökést ad majd a demokratikus átalakulásnak Szerbiában. Minden attól függ, jut-e a tortából egy-egy szelet minden éhes szájnak. Jugoszlávia és a Nyugat egymás nyakába borulása azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a balkáni kérdés megoldódott. Az öröm azonban korai, mert minden jel arra mutat, hogy október 5-én a balkáni népek vérzivataros történetének egy újabb fejezete kezdődött.
Mindenki magyarázza a bizonyítványt. A Szerbiai Villanygazdaság mossa magát. Október 3-a és 9-e között azért volt szükség kikapcsolásokra, hogy a villanyenergetikai rendszer ne essen szét a nagyarányú fogyasztás miatt. Elnézést kér a kikapcsolásokból eredő kellemetlenségek miatt, és ígéri, hogy ilyesmi többé nem fordul elő.
A lapok nagy teret szentelnek annak a taglalására, hogy mennyi pénz távozhatott Szerbiából Milošević országlása alatt. Egyes hírforrások dollármilliókról tudnak, ami csak Bejrútba vándorolt. Állítólag a kormány külön gépe ingázott Belgrád és Libanon között, odafelé a pénzt, visszafelé az üres zsákokat szállítva. Milošević mindent kiszipolyozott a gazdaságból, mondják. Ellopta Szerbia polgárainak minden vagyonát, és azt svájci magánbankszámlán helyezte el.
Bűnbakra van szükség. Új mese kell a népnek. Mindenki megfeledkezni látszik arról, hogy Szerbia tíz éven át háborút viselt a világgal, közben két kézzel szórta a pénzt fegyverre, paripára. Amellett futott nyugdíjakra, hadseregre, rendőrségre, újjáépítésre, óriási népünnepélyekre. Senki sem akar emlékezni a javak kollektív elherdálására.
Megállít az utcán egy hölgy, és feldúltan kérdi tőlem: hallottam-e, hogy a helyi mezőgazdasági kombinátból egy teherautó disznót vittek le Belgrádba, anélkül, hogy számlát adtak volna róla? Nem hallottam, mondom. Látta valaki? Persze, hogy látta, legalább húsz ember tanúsíthatja. No, gondolom, a végén még ezeket a disznókat is Milošević nyakába varrják!
Egyes szakértők véleménye szerint a korrupció legyőzése Szerbiában lehetetlen feladat még akkor is, ha minden hiányzó dinárt egyetlen ember nyakába próbálnak varrni. A szervezett bűnözés behálózta az ellenzéki pártokat is, ezzel az eredendő bűnnel kerültek hatalomra. A bűnözés elleni harcot illetően máris nagy viták vannak Koštunica és Đinđić között. Ez utóbbinak a hívei között vannak félkatonai szervezetek tagjai is, akik részt vettek a boszniai vérengzésekben.
Miloševićet Belgrádban is perbe akarják fogni tízmilliárd dollár elsikkasztásáért. Megeshet, hogy Milošević is kitálal, hiszen mindenről tudomása volt, ami történt az országban.
Az egykori államfőt, aki még mindig nagy befolyással van az események alakulására, az új hatalom szolgálatába szegődött sajtó most megpróbálja nagy maffiózónak beállítani, hogy ellenszenvessé tegye a nép számára. A sikkasztás, lopás, külföldi számlák vádja még mindig bevált. Egyes hírforrások szerint Szerbia és Montenegró gazdasági javait mintegy félszáz család birtokolja, a legnagyobb vagyon a Milošević klán tulajdonában van. Ez a félszáz család privatizálta az ország nagyvállalatait, bányáit, gyárait, malmait, mindent, amire csak rá tudták tenni a kezüket.
– Nem sok áldás van azon a pénzen – mondta erre egyik ismerősöm. – Arkan kapitány is hatalmas vagyon rabolt össze, aztán lelőtték, mint a kutyát.
– Nem kell példáért a szomszédba mennünk – vetette közbe a feleségem. – A magyar sajtómágnás, akit lelőttek, vajon miből szedte össze magát? Miből lettek egyesek milliomossá Magyarországon, amikor tíz évvel ezelőtt egyforma fizetése volt mindenkinek? Miből vettek palotákat, szigetet, szállodákat, méneseket egyesek, ha egy orvos vagy tanár az adózás után ma is csak negyvenezer forintot keres?
Akár a tévét nézem, akár a rádiót hallgatom, az a leküzdhetetlen érzésem támad, hogy Pesten mindent jobban tudnak, mint mi, akiknek a bőréről van szó. Politikusok, történészek, szakértők nyilatkoznak a bennfentesek magabiztosságával a demokrácia győzelméről Szerbiában, a belgrádi forradalomról, a nép akaratáról, az ellenzék összefogásáról, a várható fejleményekről, a magyarság helyzetének jelentős javulásáról.
Csak ámulok ezen a bennfentességen. Olyan erővel szuggerálják a győzelmet, a változást, az új korszakot, hogy kezdek elbizonytalanodni magamban. Miért nem veszem észre magamtól ezt a csodát? Miféle rögeszme űz tréfát velem, hogy én csak a hatalom csúcsán tapasztalható anarchiát, a drágulást, a nép újabb adókkal való sanyargatását, az árammal való obstrukciót, a nyomort és korrupciót, a kisebbségi érdekek elárulását, a demokráciával való színjátékot, a szemforgató hazudozást észlelem magam körül?
Néha, őszintén bevallom, olyan érzésem támad, mintha egyenesen elvárnák tőlünk odaát, hogy hasonlóképpen lelkesedjünk, mint a hamis hírműsorok szerkesztői: mondjuk mi is a feketére azt, hogy fehér, mert egyébként nehéz helyzetbe hozzuk a hagyományos jó szerb-magyar kapcsolatokat, no meg az Európai Uniós csatlakozás előtt álló Magyarországot.
Tanácstalan vagyok. Nem értem a lelkesedést, az eufórikus hangulatot, amelyre érzésem szerint a szerbiai események egyáltalán nem szolgáltatnak okot. Igaz, hogy Milošević ezt a játszmát feladta, de ettől még Szerbia továbbra is Szerbia maradt, a délvidéki magyarság helyzete pedig ugyanolyan kilátástalan, mint volt. Ha nem rosszabb! A nép sem változott semmit: ma számára Koštunica az, aki tegnap Milošević volt.
Aztán hirtelen derengeni kezd valami az agyamban. Többször is elhangzik, hogy a szerb demokrácia fergeteges győzelméhez a magyar diplomácia is hozzájárult. Hát erről van szó? Nem kis pénzbe került a szerb ellenzéki politikusok és önkormányzati vezetők magyarországi vendéglátása, ami – igaz, ami igaz – Milošević bukásával jó befektetésnek bizonyult. Mindez rendjén is volna, ha nem látnám ezt a megroggyant népességet magam körül. Jó lett volna, ha Budapest nemcsak a szerb demokráciába, hanem a magyar szellemiség erősítésébe, az itt sínylődő nemzetrész talpra állításába is invesztált volna legalább ugyanannyit.
A magyar diplomácia kritikátlan lelkesedését látva arra kell gondolnom, hogy a délvidéki referens, aki a magas államférfiakat ellátja tanáccsal, régen járt Szerbiában. Ő is csak a híreket hallgatja.
A hírekből hallom én is, Martonyi János külügyminiszter nyilatkozza, hogy Kasza útban van Budapest felé, ahol első kézből fognak tőle a helyzetünkről informálódni. Ez nem mindig volt így. Az Antall-kormány idején nem a kisebbségi pártvezérek loholtak Pestre beszámolót tartani, hanem onnan jöttek ide a helyszínen tájékozódni. Sokszor, éjnek idején ugrasztottak ki az ágyból: mi van, történt-e valami? Azóta új alapokra került a nemzetpolitika. Ma már Pesten mindent tudnak. A látszat kedvéért azért néha megvendégelik a „legitim” kisebbségi pártvezetőket, hadd lássa a világ, hogy milyen szilárd alapokon nyugszik a magyar-magyar kapcsolat.
A hangsúly a legitim szócskán van. Ez az a varázsszó manapság, amelynek hallatán mindenkinek hasra kellene vágnia magát. A baj csak az, hogy a nép szereti a nevükön nevezni a dolgokat, és akiket a magyar diplomácia legitim vezetőknek titulál, azokat maguk a kisebbségi magyarok Bólogató Jánosoknak tartanak.
Igaz, hogy az Antall-kormány idején sem volt minden fenékig tejfel! Helyzetünkre és elvárásainkra vonatkozóan ugyan pontos információkkal rendelkeztek, de akkor is a „Pesten mindent jobban tudnak” szellemében döntöttek. Gondoljunk például csak az államszerződésre. A helyzet annyiban változott, hogy ma már a klientúrával való szoros összefonódás miatt a magyar diplomácia tájékozottságában sem lehetünk bizonyosak.
Miközben azon kesergek, hogy a magyar nemzetpolitika kimerül a mihaszna kisebbségi pártvezérek parádéztatásában, máris itt az újabb bosszúság. Nyomul a magyar diplomácia, hogy minél előbb köszöntse az új szerb demokráciát. Még jóformán el sem takarították a szemetet Belgrád utcáiról, Budapest főpolgármestere máris hanyatt-homlok rohan vizitálni. Igaz, nincs senki, aki fogadja, hiszen még se kormány, se új hatalom, de azért jól jönnek a télire megígért hókotrók. Igen, a pesti polgármester hókotrókat ajándékoz Belgrádnak. Erre most igazán nagy szükség van. Na meg az irodára, amit megnyitnának. Itt fogják majd a Szerbiának felajánlott pénzt átszámolni, és a nyugati segélyt koordinálni. A pénz ugyanis, miután „külföld” a polgármester személyében „felvette a kapcsolatot” Belgráddal, és a világ – értsd a Világbank, az Európai Unió és az Egyesült Államok – ezt látja, bizonyára dőlni fog az eddig embargóval sújtott országba.
Budapest főpolgármestere azt is bejelentette, hogy a magyar kormánytól néhány millió dollár értékű segélyt fog kérni, amelyből hosszú távú hitelt hagynak jóvá Szerbiának. Igazán nagylelkű felajánlás, kár, hogy rólunk, magyarokról, megfeledkezett a polgármester.
Ennek a szenzációs hírnek a hallatán az jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha Budapest főpolgármestere a magyar adófizetők terhének csökkentésén fáradozna ugyanilyen vehemenciával, s azon munkálkodna, hogy a világ fentebb jelzett hatalmasságai elengedjék a magyar államadósságot.
Aztán jönnek mások is, egymásnak adják a kilincset Belgrádban. Örömmel konstatálom a diplomáciai kapcsolatok kedvező alakulását, jóllehet tudomásul kell vennem, hogy Budapest-Belgrád viszonyában vajmi keveset számítunk. Mellesleg Belgrádban nem estek hasra a magyar vendégjárástól, Koštunica egyiküket sem fogadta.
Hivatalos látogatásra érkezett egykori kollégiumi szobatársam, B. is, aki ez idő tájt magas állami hivatalt tölt be. Az újság szűkszavú nyilatkozata szerint „a magyar külügyminisztérium közigazgatási államtitkára a politikai és gazdasági kapcsolatok felújítása, valamint a magyar, illetve jugoszláv köztársasági elnök küszöbönálló találkozójának, továbbá Martonyi János külügyminiszter jugoszláviai látogatásának az előkészítése céljából” érkezett Jugoszláviába.
Amint hírét vettem B. látogatásának, arra gondoltam, hogy találkozni kéne vele, de aztán beláttam, hogy bokros teendői közepette aligha lesz rám ideje, ezért elküldtem neki egy levelet drótpostán a követségre. Éva megjegyezte, kár strapálnom magam, nem fogja elolvasni, erre sem lesz érkezése, talán a kezébe sem kerül. Nem számít, elküldtem.
Azt beszélik, hogy lemondott az egészségház igazgatója, a Jugoszláv Baloldal helyi szervezetének a vezetője, aki magyar nemzetisége ellenére igen magas tisztséget töltött be a pártban. Lemondott, de mégis marad, olvasom az újságban. Addig nem szándékozik feladni jól jövedelmező pozícióját, amíg az Egészségügyi Minisztérium Belgrádból nem nevez ki helyette új igazgatót.
R. doktor szerint, aki néha meglátogat, erre sokáig kell várni, mert miután B. úr a dolgozók előtt meglobogtatta visszavonhatatlan lemondását, azt az asztalfiókba süllyesztette, esze ágában sem volt azt a minisztérium felé továbbítani. Miután végképp betelt a pohár, az egészségház dolgozói referendumot tartottak. A bizalmatlansági indítványt az abszolút többség – 75 százalék – megszavazta, az igazgató végleges menesztése ennek ellenére egyelőre várat magára. A dolgozók becsapottnak érzik magukat, nem értik, hogy mi keresni valója van még mindig az intézmény élén annak, aki a JB szekerét tolta, ráadásul bírósággal, elbocsátásokkal fenyegetőzik. Fenyegetőzését komolyan kell venni, történetesen engem is ő bocsátott el az egészségházból.
Az újság szerint „a bizalmatlansági indítvány megfogalmazásakor a dolgozók leginkább azt kifogásolták, hogy az igazgató „behozta a politikát” az egészségházba, a Jugoszláv Baloldal pártszékházává degradálta az egykoron szebb napokat élt intézményt. Itt tartották a pártüléseket, sőt a szeptember 24-ei választások alkalmával az egészségházban volt felállítva a JB választási stábja”. Bűnéül róják föl azt is, hogy a választási eredmények meghamisítása elleni tüntetések alkalmával megpróbálta megakadályozni a tiltakozó megmozdulásokat, utasította a helyi középiskola (azonos pártállású) igazgatóját, hogy parancsolja vissza a diákokat, „ezeket a majmokat” az iskolába.
R. doktor, aki részletesen tájékoztatott az egészségházban történtekről, megjegyezte, hogy az igazgatónak ezek a bűnei eltörpülnek a legnagyobb bűne mellett. Legnagyobb bűne pedig az, amiről persze a fordulat után sem szabad hangosan beszélni, hogy magyar létére több mint tíz magyar szakembert űzött el az intézményből, hogy helyettük, pozíciója erősítése érdekében, menekült szerb egészségügyi dolgozókat vegyen fel. A doktor úrnak igaza van, az igazgatónak messze ez a legsúlyosabb vétke, ezzel a kérdéssel azonban – a népesség gyalázatosan rossz egészségügyi állapota ellenére – érdemben nem foglalkozott senki. A sajtó sem harapott rá a témára, vélhetően nem is fog, a magyar szakemberhiány kérdésének felvetése megzavarná a szerbekkel való barátságos hangulatot.
– No, elégtételt nyertél! – mondja egy másik orvos, akivel összefutottam a péknél.
– Miféle elégtételt nyertem?
– B. barátunknak kitelt a becsülete.
– Mért lenne ez elégtétel számomra?
– Neked is felmondott, nem? Most ő is repül.
Nem érzek különösebb elégtételt magamban, előre lehetett látni a történet szomorú végét. Valamikor jó barátságban voltunk, együtt utazgattunk a szakmai tanácskozásokra, sőt, elkísért azokra a politikai jellegű megbeszélésekre is, amelyekre Magyarországon meghívást kaptam. Aztán – elmondása szerint – egyszer csak „rászálltak”. Ismeretlen emberek keresték fel, és tőle akartak információkat szerezni rólam: pontosabban a magyar politikai mozgalomról, amelynek akkoriban én voltam a szellemi atyja. Mondott, amit mondott, az ismeretlen emberek egyre többet akartak tudni rólam, ezért arra kért, hogy előre mondjam meg hova megyek, mi célból, kivel találkozom. Nem mondtam meg. Ezen aztán összejöttünk. Lehet, hogy csakugyan zaklatták, lehet, hogy csak meg akarta mutatni, ki a főnök az egészségházban. Egy szép napon, miközben fizetés nélküli szabadságon voltam, postára tette a munkakönyvemet. Szomorú történet, a kisebbségi sors százával produkál ilyet.
Habár csodájára jár a világ, olyan remekül azért nem állnak a dolgaink. A szerbiai átmeneti kormány nem működik, a mindennapi élet megbénult. A miloševići rendszer leghívebb támogatói az állami intézményekben, rendőrségen, hadseregben mind egy szálig érintetlenül a helyükön vannak. A legborzasztóbb azonban a sötétség.
Annak idején, még a békés titói Jugoszláviában, amikor néhány mérnök a gyárban megkérdezte, hogy mire fordítják a villanykölcsönt, amit kötelezően levontak a fizetésekből, felelősségre vonták a kíváncsi természetű embereket, bírósági ügy lett a dologból, néhányat le is csuktak közülük. Pedig a kérdés helyénvaló volt, mert a pénz eltűnt, a villanygazdaság korszerűsítése pedig szemmel láthatóan elmaradt, hiszen folyamatosan küszködünk az áramhiánnyal.
Máig nem kért bocsánatot senki sem ezektől a jogtalan meghurcolt emberektől. A sajtó sem sürgeti rehabilitációjukat, holott ideje lenne néhány semmiházinak az orrára koppintani, akik a pénzt zsebre vágták. Megint nincs áram.
Az emberek csendesen ülnek a sötét szobákban és hallgatnak. Örülnek, ha négykor, nyolckor, éjfélkor, akármikor kigyulladnak néhány órára a lámpák. Győzögetik magukat és egymást arról, amit az áramhiány okáról olvastak az újságban: Kedvezőtlen az időjárás. Mértéktelen a fogyasztás. Túlterhelt a hálózat. Most vannak a nyáron elmaradt nagyjavítások. Alacsony a vízállás. Nem fizetnek a fogyasztók. Lopják az áramot.
Mindegy, mit írnak az újságok, az emberek beveszik a mesét, akár a gyerekek. Ahelyett, hogy a felelősöket keresnék, és lámpavasra húznának néhány diszpécsert, egymást győzögetik, elvégre most már demokrácia van. Ha azt írnák az újságok, hogy az albánok, a CIA, a Vatikán vagy a NATO lopja el az áramot az országból, azt is elhinnék. De ha a Szerbiai Villanygazdaság a marslakók nyakába varrná az egészet, azt is készpénznek vennék.
A sötétben ülve megvan a véleményem az új demokráciáról, meg a sajtóról, amint össze-vissza hazudozik.
A legjobban az tud kiborítani, hogy ezek után takarékosságra szólítanak fel. A Szerbiai Villanygazdaság nehéz helyzetére való tekintettel cseréljem ki az olvasólámpából a százas égőt negyvenesre. A lépcsőházban csak minden második fordulóban legyen égő. Ne sütkéreztessem az akváriumban a teknősbékát. Szoktassam hozzá a díszhalakat is a természetes fényhez. Kevesebb teát főzzünk.
Az újságosbódé előtt várakozom. Előttem egy szakállas, tagbaszakadt férfi. Látásból ismerem, az illető szerb, néha egy-két szót váltunk vele. Megszólítom.
– Mit szól az áramhiányhoz? Meddig bírjuk még?
– Amíg a föld alá nem kerülünk – mondja villámló szemmel.
Kifizeti és a hóna alá csapja az újságot, majd tétován megáll egy pillanatra mellettem.
– Szerbia népe oda is szó nélkül menne, ha ezt a parancsot kapná fentről – teszi hozzá pulykamérgesen.
Egyetértően bólogatok, miközben elköszönünk egymástól.
Amint már volt róla szó, a Szerbiai Demokratikus Ellenzék elsöprő sikert aratott a vajdasági parlamenti választásokon. Papírforma szerint a Vajdasági Képviselőház megalakulásával teljes hatalomváltás ment végbe. A Magyar Szó szerint „ez nagyon fontos, hiszen a szabad Vajdaság szabadon választott képviselőháza alakult meg”.
Szabad Vajdaság? Arra még várnunk kell. Egyelőre még a SZDE soraiban is több ellenzője van, mint támogatója.
A tartományi parlamentnek három alelnöke van. Az egyik Egeresi Sándor lett. A kormánynak hat alelnöke van, köztük is van egy magyar, Pásztor István személyében. Bunyik Zoltán lett az oktatásügyi titkár, Korhecz Tamás a kisebbségügyi titkár, Bacskulin István a mezőgazdasági titkárhelyettes.
Első hallásra mindez jól hangzik, dagad is a magyarok keble. „Ott vagyunk”, mondják. Meglátjuk, hogy azok, akik „ott vannak”, mit tehetnek közösségünk érdekében. Jó lesz azonban vigyázni, mert ahogyan Nenad Čanak, a képviselőház újonnan megválasztott elnöke fogalmazott: „a jövőben nem lehet másokat hibáztatni az elvégzetlen dolgokért”.
T. L. cikkét olvasom a Közös Íróasztalunkban. A rövid és közérdekű írást érdemes idéznem.
„Úgy vélem, hogy a nagy változásnak – amely végbement az Újvidéki Rádióban és tévében – a Forum-házban is meg kell történnie. Elkerülhetetlen, hogy itt is beálljon a változás, új emberek jussanak vezető helyekre, mert az új idők, a demokrácia elképzelhetetlen új emberek, tisztakezű emberek, szabadon gondolkodó emberek nélkül, elképzelhetetlen olyanokkal, akik átmentették magukat a kommunizmusból a Milošević-féle álszocializmusba, függetlennek álcázták magukat, de megőrizték kiváltságaikat, s futtatták szűk baráti körüket, akár alkalmas volt valaki a vezető posztra, akár nem, de csoportjukhoz tartozott. A váltás szükséges, elkerülhetetlen, ez a vajdasági magyarság érdeke, becsület kérdése”.
Nem tudom, lesz-e foganatja T. L. kérésének, aki igen érzékeny húrokat pendített meg. A régi idők emberei ott gubbasztanak más intézmények, szervezetek, pártok élén is, és abban látják helytállásuk legfőbb értelmét, hogy ebben az átmeneti időben sikerült távol tartani és kiszorítani közéletünktől a „szélsőséges elemeket”. A „szélső-ségesek” azok lennének, akik állásukat, egzisztenciájukat, karrierjüket feláldozva időben szóvá merték tenni a vajdasági magyarság sanyarú helyzetét. Akkor, amikor mások hozsannáztak. A cikk írójával ellentétben úgy látom, hogy az áhított szabadság még nagyon messze van. Messze bizony, mert kevés kivételtől eltekintve a magyarok részéről ma sem látni mást, mint hozsannázást. Csak ezúttal az új hatalom irányában.
Levelet kaptam az egyik kisebbségi pártunk elnökétől, aki abban a megtisztelő figyelemben részesített, hogy elküldte véleményezésre a VMPM dokumentumait és a párt közlönyét. Előtte felhívott telefonon. Szeretne találkozni velem és megbeszélni valamit. Megkérdeztem, hogy miről lenne szó, mert igen elfoglalt vagyok. Most került a kezébe a Jugoszlávia bombázása c. könyvem, azzal kapcsolatos. De van más is. Mivel úgy tudja, hogy én nem vagyok benne egyik pártban sem, volna egy javaslata. A találkozó valamiért elmaradt, az általa küldött paksamétát azonban gondosan áttanulmányoztam, és észrevételeimet írásba foglaltam.
„Tisztelt Elnök úr!
Mindenekelőtt szeretném megköszönni a Vajdasági Magyar Polgári Mozgalom (VMPM) Tájékoztatóját, a Harmadik út 2000. júliusi számát, amit megküldött számomra. Mivel úgy látom, hogy ez a szám afféle összefoglaló a párt ötéves jubileuma alkalmából, nemcsak nagy érdeklődéssel olvastam, de reagálni is szeretnék rá.
Egyetértek azzal a megállapításukkal, hogy a vajdasági magyarság boldogulásáért, nemzeti céljaink megvalósításáért csak közösen – valamennyi párt, szervezet és intézmény összefogásával – küzdhetünk eredményesen. Ennél is fontosabbnak tartom azonban azt, amit bekeretezve, csupa nagybetűvel szedtek ki a szövegben. Nevezetesen azt, hogy „egy követelés mellett kell állhatatosan kitartanunk”, és „jogunk van ahhoz, hogy mi döntsük el, hogyan szeretnénk élni, függetlenül attól, hogy mennyien vagyunk!”
Ez a jog nemcsak azért illet meg bennünket, mert – ahogyan Önök írják – „ezer éve őslakosok vagyunk ezen a földön”, hanem azért is, mert a nemzeti önrendelkezés joga minden népet egyaránt megillet egy demokratikus és szabad világban. Következésképp mi is csak akkor tudhatjuk magunkat szabadnak, ha majd élni tudunk ezzel a jogunkkal, amíg erre nem kerül sor, elnyomott népnek számítunk.
Azért próbálok ilyen félreérthetetlenül és világosan fogalmazni, mert a legtöbb bajunk a hazudozásból származik. Hazugságra épült, és hazugságra ment rá Jugoszlávia, és a hazugság súlyos következményeit nyögjük ma is Szerbiában. De a vajdasági magyarság jövője szempontjából is az egyik legsúlyosabb problémának azt tartom, hogy sorsdöntő helyzetekben meghunyászkodunk, gyáván hazudozunk egymásnak és a világnak. Tudom, hogy ezek súlyos szavak, de tíz év után szembe kell nézni önmagunkkal, és fel kell tenni a kérdést: mire jutottunk ez idő alatt? És ha nem mentünk semmire, annak mi lehet az oka?
Az, hogy sok mindent másként látunk és gondolunk, a világ legtermészetesebb dolga, így van ez mindenütt a világon a különféle érdekektől tagolt társadalmakban. A sokféle rálátás, elképzelés, akarat nem feltétlenül káros, ahogyan azt az egyszólamúsághoz szokott emberek gondolják. Ellenkezőleg, a túlélést is szolgálhatja, amennyiben lehetővé teszi nehéz döntési helyzetekben a különböző alternatívák felvetését és mérlegelését. Például olyan helyzetben, mint amilyenben ma vagyunk. A bajok abból származnak, ha megpróbáljuk erőszakkal elnyomni egymás hangját, vagy ha a hatalom kegyeit keresve szemellenzősökké válunk. A közelmúlt történései bőségesen szolgáltatnak egyikre és másikra is példákat.
A mi kisebbségpolitikánkkal is az a baj, hogy „csőlátásban” szenvedünk: nem tudjuk, nem merjük, vagy nem akarjuk nevén nevezni a dolgokat. A nemzeti létünkkel kapcsolatos különféle megoldási javaslatok helyett mindannyian azt szajkózzuk, amiről úgy véljük, hogy veszélytelenül kimondható. Magyarán: vélt biztonságunk érdekében folyton hazudunk magunknak és a világnak, a történelmi mulasztás jóvátehetetlen terhét véve a nyakunkba. A körülmények persze sokszor rászorítják az embert arra, hogy mást mondjon, mint amit gondol, s ez fokozottan érvényes a kisebbségi politikusokra. Viszont az is igaz, hogy senki sem kényszerül arra, hogy politikával foglalkozzon, s nemzeti érdekeink feladása, elkótyavetyélése révén jusson zsíros állásokhoz.
Fejtegetésemmel oda akarok kilyukadni, hogy tudatában kell lennünk annak, amit persze ki is kell mondanunk: nem érezzük magunkat eléggé biztonságban ahhoz, hogy a jövőre vonatkozó különböző elképzeléseknek egyaránt hangot adhatnánk. Így kizárólag azok a törekvések jelennek meg az egyes pártprogramokban, amelyek büntetlenül megfogalmazhatóak. Más szóval: kisebbségpolitikánk kényszerpályán mozog, pártjaink – rádiós hasonlattal élve – a személyes ellentétek ellenére politikailag mind ugyanazon a hullámhosszon vannak.
Az önök pártja talán abban különbözik a többitől, hogy nagyobb fontosságot tulajdonítanak a gazdasági kérdéseknek. Ezt a politikai beállítódást nagyon fontosnak tartom, hiszen a kommunizmus bukása után minden bizonnyal olyan világ vár ránk, amelyben a gazdasági helyzet lesz a meghatározó és nem a politika. Következésképp, ha a vajdasági magyarságnak nem sikerül gazdaságilag talpra állnia, ha nem rendelkezik majd kellő tőkével, anyagi javakkal, mindegy, hogy milyen jogokat sikerül kiharcolnunk, attól még felkopik az állunk.
Már az egykori VMDK-nak is az volt az egyik legfőbb hiányossága, hogy a vezetőség zöme régi pártkáderekből verbuválódott, akik számára a kommunista éra szolgáltatott modellt a politizáláshoz. Nem ismerték fel, hogy a „központi bizottságok” és a „pártdirektívák” kora lejárt, még ha erre Szerbiában tizenkét évvel többet kellett is várni, mint a térség más országaiban. Meglátásom szerint a VMDK utódpártjainak a többsége ma is abban a hibában szenved, hogy a kisebbségi jogok kiszélesítésétől, illetve a szerbiai politikai képviseleti rendszerben való nagyobb jelenléttől várja a vajdasági magyarság helyzetének javulását, és nem a tulajdonlásban, nemzeti közösségünk gazdasági alapjainak a biztosításában.
Persze azok között sincs konszenzus, akik nemzeti közösségünk gazdasági alapjai megteremtésének adnak prioritást. Önök például elvben támogatják a nemzeti kisebbségek jogát az autonómiák különböző formáira, a területi autonómia megvalósításának az esélyeivel kapcsolatban azonban kételyeik vannak. Kételyeim nekem is vannak, az elképzelést mégsem tartom utópiának, ahogyan ezt Önök állítják, ami pedig azt a kijelentésüket illeti, hogy a területi autonómia gondolatának a „terjesztése és népszerűsítése kifejezetten káros”, enyhén szólva elhibázottnak tartom. A jövőnkre vonatkozóan ennél sokkal merészebb felvetések terjesztése és népszerűsítése sem lenne utópiának nevezhető. Hány vakmerő álom valósult meg az elmúlt évtizedben, de még ha egyik-másik álom marad is, akkor sem mondhatjuk, hogy ránk nézve káros. Ellenkezőleg, mint mondottam, stratégiailag többféle alternatívában célszerű gondolkodni, amelyek közül nem zárhatjuk ki azokat az álláspontokat sem, amelyek felvetésétől mi félünk. Az sem mellékes szempont a politikai marketing szempontjából, hogy abban a közegben, amelyben élünk, legalább száz dinárt kell kérnünk ahhoz, hogy egy dinárt kapjunk.
„Nem igaz, hogy ha nincs területi autonómia, akkor elvesztünk” – olvasom a programjukban. Talán nem veszünk el, csak nem mindegy, hogy kinek a javát szolgálják az általunk lakott területeken levő termőföldek és olajmezők. Sokra megyünk a jogokkal vagy a nemzeti tanáccsal, ha ezekkel a kincsekkel nem mi rendelkezünk, hanem mások, akár Újvidéken, akár Belgrádban. Ezek birtoklását jelenti a területi autonómia, s ezért nem ér önmagában véve semmit a perszonális autonómia.
Az itt élő magyarság sorsában nem csak az a tragikus, hogy nem rendelkezik megfelelő jogokkal, ennél százszorta nagyobb baj, hogy nem rendelkezik kollektív jogokkal és kollektív tulajdonnal! A szabad világban azé minden kincs, akinek a földjén található. Mi nem ezt akarjuk? Nekünk nem kell az, ami jogszerűen megilletne bennünket? Kuvait miért nem osztja szét az olajból származó bevételeit a harmadik világnak?
Kisebbségi magyar pártjaink kizárólag Vajdaság viszonylagos önállóságának a gondolatáig merészkednek el, tovább egy lépést sem. Miért nem, kérdezem? Hiszen azt, amit Vajdaságnak kérünk, hogy tiszteletben tartva az ország alkotmányát önállóan hozza meg saját törvényeit, elsősorban a gazdaság, az oktatás, a kultúra, a tájékoztatás stb. terén, miért ne követelhetnénk magunknak is? Miért ne illetné meg nemzeti közösségünket is? Nyugaton számtalan példa van erre, miért nem ezt vesszük alapul, miért csak másoknak kaparjuk ki a parázsból a gesztenyét?
Teljes az egyetértés közöttünk abban a tekintetben, hogy minél nagyobb jogkört kell kapnia Vajdaságnak, hogy megszűnjön ennek a területnek a kirablása. De ugyanezen elv alapján, ugyanezt a jogot miért nem vonatkoztatjuk magunkra, mint nemzeti közösségre is? A mi kifosztásunknak nem kell véget vetni soha?
Meglátásom szerint ez a gondolat azért nem merül fel, illetve azért nem vállalja fel senki, mert a vajdasági magyarság a történelmi körülmények miatt nem szerveződött közösséggé. Az elmúlt nyolcvan év háttérbe szorította elsődleges természeti közösségükhöz való tartozás és felelősség érzését. A magyarok sokasága igyekezett szabadulni attól az identitáskerettől, amely csak hátrányt és veszélyt jelentett rájuk nézve. Ma sincs ez másként: sokan úgy vélik, ha Vajdaság autonómiájáért küzdenek, a szerbek részéről nem érheti szó a házuk táját. A magyar autonómia viszont, érzésük szerint, szembehelyezi őket a szerbekkel, s a tőlük való félelem miatt inkább lemondanak nemzeti érdekeikről.
Az Önök pártja még 1998 áprilisában csatlakozott a Vajdasági Mozgalom elnevezésű ellenzéki tömörüléshez, ami fontos lépés volt, s joggal lehetnek büszkék az új politikai fejleményekre. Vajdaság önállósulási törekvésében bekövetkezett változásokat fontos fejleménynek tartom magam is, mindamellett látnunk kell, hogy Vajdaság (majdani) autonómiája önmagában véve nem jelent semmiféle garanciát sem nemzeti közösségünk jövőjére nézve. Egyénenként, polgárként talán jobb lesz valamelyest a helyzetünk, de mivel számszerű kisebbségben élünk, különleges jogállás nélkül, mint magyar nemzetrész, felmorzsolódunk, eltűnünk a föld felszínéről.
Erre a különleges jogállásra természetesen nemcsak a magyar területi autonómia révén lehet szert tenni. Önök például okosan kalkulálnak azzal a lehetőséggel, hogy ha a jelenlegi állapotokhoz viszonyítva lényegesen jelentősebb hatáskörrel rendelkeznének a régiók, a községek, sőt az egyes települések, ez olyan fejlemény lenne, amely számos vonatkozásban javítaná a magyarok helyzetét.
Nem biztos, hogy mindenáron ragaszkodnunk kell a magyar autonómia kifejezéshez. Nem az elnevezés, hanem a tartalom a lényeg. Nevezetesen az, hogy jelentősen növelni kell a területi közösségek autonómiáját, mindegy, hogy milyen jogcímen. Ha megvalósulna az az elképzelés, hogy az adott területen élők rendelkeznek munkájuk eredményével és természeti javaikkal, mondjuk a helyi önkormányzat keretében, ez a magyarság jövője szempontjából is jelentős változást jelentene.
Az Önök fejtegetéseit olvasva ebben a vonatkozásban, azt hiszem, sok mindenben egyet tudunk érteni. Ami viszont a magyar pártok belső viszonyait, kapcsolatait s egyezkedési kísérleteit illeti, nem az én posztom értékelni. A nemzeti tanáccsal más a helyzet, hiszen ennek az intézménynek elvileg a pártok felett kellene állni. A gyakorlatban, sajnos, más a helyzet, az Ideiglenes Nemzeti Tanács esetében egy elsietve létrehozott pártfórummal állunk szemben, amely semmiféle legitimációval sem rendelkezik a vajdasági magyarság egészére nézve.
Egy pártok fölött álló nemzeti tanácsra nagy szükségünk lenne, a jelenlegi Nemzeti Tanács adott formában történt összecsapása azonban magán viseli politikai éretlenségünk minden jegyét. Az ezzel kapcsolatos érveimet a Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsának közleményéből vélhetően ismeri, ha mégsem, kérésére szívesen elküldöm.
A magyar választói névjegyzék összeállítását illetően az a véleményem, hogy ezt a jelen helyzetben nem tartom kivitelezhetőnek. Az Önök elképzelése közelebb áll hozzám, nevezetesen az, hogy a szavazóhelyeken megjelenő magyar választópolgárok más választásokkal egyidejűleg leadhatnák voksukat a magyar kisebbségi parlament, illetve nemzeti tanács képviselőire is. Ehhez nincs szükség a pártok által összeállított névjegyzékre, ami mellesleg összeegyeztethetetlen a demokratikus képviseleti rendszer alapvető elveivel.
Végezetül, de nem utolsó sorban, még egy kérdést szeretnék érinteni. Tetszetős az a gondolatuk, hogy a nagyhatalmak, amelyek Trianonban szétdarabolták a magyar nemzettestet, s ennek következtében mérhetetlen anyagi kárt szenvedtünk határokon kívül és belül, próbáljanak meg valamilyen gazdasági segélyprogrammal kártalanítani bennünket. Az elképzelés szép, csak az a kérdés, hogy ki és mivel tudja a nagyhatalmakat rászorítani erre a kárpótlásra?
Mellesleg jómagam a Világszövetség nevében eljuttattam az isztambuli csúcsértekezletre egy dokumentumot, amelyben kértem, hogy a NATO-tagállamok kártalanítsák a délvidéki magyarságot azért az anyagi veszteségért, amelyet a bombázások következtében elszenvedett, hiszen nem saját vétkeik, hanem mások megleckéztetése miatt kellett bűnhődniük.
A jóvátételi igény különösebben nem lepett meg senkit, a gond inkább abban rejlik, hogy megfelelő intézmények híján, ha akarnák, se tudnák a pénzt hová küldeni. Mindaddig, amíg közösségként nem hozzuk létre választott szerveinket és intézményeinket, sem jogi, sem politikai, sem anyagi vonatkozásban nem lehet rajtunk segíteni.
Önök azzal a megtisztelő gondolattal leptek meg, hogy jó lenne, ha a Magyarok Világszövetsége lehetne az a testület, amely a nemzetközi szervezetekhez fordulhatna kártalanítási és egyéb ügyekben. Sajnos, a Magyarok Világszövetsége ez idő tájt nehéz és válságos időszakát éli, saját szénáját próbálja rendbe rakni. Bízzunk benne, hogy a Magyarok Világszövetsége, ahogyan a magyar pártjaink és szervezeteink is, túljutnak majd a társadalmi átalakulással járó gyermekbetegségeken, és nem önmagukkal lesznek elfoglalva, hanem a magyarság sorsával. Az Önök zárógondolatait idézve: bízzunk abban, hogy pártjaink és önkormányzataink nemcsak nevükben viselik majd a magyar jelzőt, hanem magyar érdekeket fognak képviselni.
Ezzel a szép gondolattal búcsúzom Önöktől, sok sikert kívánva elképzeléseik megvalósításához.
Ada, 2000. október 25.
Többször történt már utalás a nemzeti tanácsra, ennek a történetével azonban még adós vagyok.
Az előzmények 1999. júliusáig nyúlnak vissza. Az egyik napon U. J. telefonált. Szabadkán járt, benézett G-ékhoz, találkozott D-vel, megajándékozta őket a nyomda új kiadványával (Jugoszlávia bombázása c. könyvről van szó), lehet, hogy a Szabad Hét Nap ismertetni fogja. Mérget vettem volna rá, hogy erre nem fog sor kerülni, a naplóban kemény szavak hangzanak el a VMSZ-ről, aligha vennék jó néven a reklámot. De nem is a könyvről van szó, más ügyben járt Szabadkán.
Jó lenne összejönni néhányunknak, és tenni kéne valamit, mert valami készül a VMSZ boszorkánykonyháján. Suba alatt létre akarják hozni az úgynevezett „magyar nemzeti tanácsot”. Néhány hete heves vita folyik a pártok között, melyikük, hogyan képzeli el a nemzeti tanácsot. Hol és miként kellene létrehozni, hány tagból állna, kik kerülhetnének a tanácsba? A verseny arra megy ki, hogy melyik pártnak sikerül egy ravasz cselfogással karámjába terelni – anyagilag és politikailag felügyelni – a délvidéki magyarságot. A nemzeti tanács létrehozásának a szimulálása jó ötletnek látszik. Ezen a jogon, Budapesten az asztalra lehetne csapni: ide a pénzt, mostantól mi a képviseljük a magyarságot.
Néhány jóravaló ember szerencsére akad, akit felháborít az átverés gondolata, s akik nem nyugszanak bele a sötét politikai manipulációkba. Nekünk néhányunknak kellene most a VMSZ csalárd szándékára rámutatni, és azt jó irányba terelni. Azért néhányunknak, mert a jugoszláviai magyarság többségét nem érdekli a dolog. Nem érdekli se tanács, se autonómia, se iskola. Nem érdekli őket semmi, ami magyar, mert a „magyarkodás” a szerbeket bosszantja, márpedig ők szeretnék békességben meghúzni magukat. Jól jön ez az érdektelenség a pártoknak, nem is kell mindenkinek politizálni, csak bízzák rájuk, ők majd eljárnak.
Két hétre rá, augusztus 14-én tíz órakor jöttünk össze az állásfoglalás véglegesítésére a Magyar Házban. Mindenki pontosan megjelent, akinek szóltam. A megbeszélés gyorsan ment. Előző nap a JOT ülésen alaposan megtárgyaltuk a Nemzeti Tanács körüli visszásságokat. Ennek alapján elkészítettem s kiosztottam a szöveget, melyet a jelenlevők áttanulmányoztak. A szöveget a titkárnő telefaxon elküldte a sajtónak. S. P. magára vállalta, hogy felhívja telefonon az ügyeletes szerkesztőt, és megpróbálja rávenni, hogy a közlemény a Magyar Szó vasárnapi számában jelenjen meg, mert azt olvassák legtöbben.
A Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsa (MVSZ JOT) 1999. aug. 13-i ülésén megvitatta a vajdasági magyarság jövőjével foglalkozó különböző elképzeléseket, közöttük a Nemzeti Tanács megalakítására irányuló tervezetet.
A Nemzeti Tanács megalakítására vonatkozó javaslatot az MVSZ JOT fontos kezdeményezésnek tartja, a Nemzeti Tanács mibenlétével, szerepével kapcsolatban azonban több észrevétele és kiegészítő javaslata van.
A tervezet a közzétett formában több ponton is súlyosan sérti a képviseleti demokrácia elveit és a pártállami gondolkodás jegyeit viseli magán.
A Nemzeti Tanács létrehozásának kizárólag akkor van értelme, ha az a kormánytól és pártoktól független intézmény, amely tiszteletben tartja a vajdasági magyarság sokféleségét, és pártatlanul képviseli a népesség egészének érdekeit. Ezzel szemben a javaslat szerint a Nemzeti Tanács a vajdasági magyar politikai pártok képviselőiből állna össze, szűk pártfórum lenne, amely hatalmat kíván gyakorolni a vajdasági magyarság egésze fölött.
Az MVSZ JOT álláspontja szerint a szövetségi, köztársasági, tartományi és helyhatósági választásokon megválasztott képviselők semmilyen jogcímen sem nevezhetnek át a nemzetiségi önkormányzati tanácsba, mert mandátumuk nem arra szól. Ha ez mégis megtörténik, az a hatalom jogtalan kiterjesztését jelentené a pártok részéről. Az ún. Nemzeti Tanács létrehozása révén a pártok nem a magyar önkormányzat kiépítésére tesznek lépést, hanem törvénytelen módon jogosítványt kívánnak szerezni a vajdasági magyarság egészét érintő ügyek intézésére: jelesül a pénzkezelésre, az intézetek, a média és civil szervezetek felügyeletére.
A vajdasági magyarság nem kíván a pártállamból újabb pártgettóba kerülni. Semmi értelme és célszerűsége egy újabb pártfórum létrehozásának, amely csak arra szolgálna, hogy szűkítse az egyének és társadalmi szervezetek szabadságát és egyébként is szűkös mozgásterét.
A helyzet attól sem változik meg, ha elkészül a vajdasági magyar választópolgárok névjegyzéke. Az a magyar választói névjegyzék ugyanis, amelynek összeállításán ma egyes pártok szorgoskodnak, egy újabb felfordulás esetén könnyen a deportálandók és áldozatok listáját jelentheti. Ezen túlmenően a pártok által készített választási névjegyzék a képviseleti demokráciával való legsúlyosabb visszaélés veszélyével jár együtt.
Az MVSZ JOT álláspontja szerint bár a vajdasági magyarság helyzete, jövője egyelőre nyitott kérdés, a külpolitikai körülmények kedvezőbbek, mint voltak pár évvel ezelőtt. A vajdasági magyarság önépítkező ereje azonban gyengült, ahogyan (létszámánál fogva) pártjai révén sem tudott érdemleges befolyást gyakorolni a kormányzó pártok döntéseire. Ebben a helyzetben feltétlenül új erőforrásokra és új politikai magatartásra van szükség.
Abból a meglátásból kiindulva, hogy a polgárok közvetlen részvételi joga a közügyek intézésében a demokrácia egyik alapelve, s hogy a társadalmi csoportok, szervezetek, amelyek a maguk kezébe vesznek bizonyos, hagyományosan az állami felelősség körébe tartozó feladatokat, a társadalmi pluralizmust erősítik a homogenizáló tendenciákkal szemben, az MVSZ JOT síkraszáll az egyházak, intézmények, társadalmi szervezetek, egyesületek aktívabb részvételéért és nagyobb társadalmi megbecsüléséért. A Nemzeti Tanács sem képzelhető el a civil szervezetek hangsúlyos részvétele nélkül.
A Magyarok Világszövetsége egyaránt felelősséget érez az anyaországban és annak határain kívül élő magyarok sorsáért. Ennek szellemében a Világszövetség Jugoszláviai Országos Tanácsa különös fontosságot tulajdonít az egykori és mai Jugoszláviából elűzött és elszármazott magyarokkal való kapcsolattartásnak. Számos példa bizonyítja, hogy az emigrációban élő délvidéki magyarság nagy felelősséget érez az itt élő magyarok sorsáért, és minden eszközzel megpróbálja előmozdítani azok boldogulását.
Ki kell mondani, hogy mindazok, akik itt születtek, de emigrációba kényszerültek, szerves részét képezik ennek a népcsoportnak. Elidegeníthetetlen alapvető joguk, hogy együtt érezzenek a délvidéki magyarsággal, védelmezzék és képviseljék azok érdekeit új hazájukban és a nemzetközi fórumokon. Ennek szellemében az MVSZ JOT elismeri, erősíteni és érvényesíteni kívánja az emigrációban élő délvidéki magyarok jogát a nemzeti önrendelkezésért folyó küzdelemben, szeretné, ha bekapcsolódnának az önkormányzat kiépítésébe és annak működtetésébe. A Nemzeti Tanács nem képzelhető el az emigrációban élő magyarság részvétele nélkül.
Az egyházak jelentős szerepet játszottak és játszanak a magyarságtudat megőrzésében. Az MVSZ JOT elismeri, és érvényesíteni kívánja az egyház jogát a magyar önkormányzat kiépítésében és működtetésében. A Nemzeti Tanács nem képzelhető el a történelmi egyházak hangsúlyos részvétele nélkül.
Az MVSZ JOT úgy véli, hogy a civil szervezetek, a történelmi egyházak és az emigráció bevonásával jelentősen növelhető a vajdasági magyarság önépítkező ereje, s ezek nélkül, kizárólag pártos alapon, semmiféle önkormányzat, autonómia vagy Nemzeti Tanács nem hozható létre.
A demokratikus társadalomnak egyszerre kell építenie az egyén, a társadalmi csoportok és a nemzeti közösség szabadságigényére. Ahogyan a kisebbségek szabadságukat csak önrendelkezési joguk érvényesítésével valósíthatják meg, az egyének és a társadalmi csoportok szabadsága sem korlátozható semmiféle pártérdekkel. Ebből kifolyólag az MVSZ JOT elutasítja azt a törekvést, hogy a vajdasági magyarság feje fölött – Nemzeti Tanács vagy más formában – bármiféle párthatalom jöjjön létre.
Zenta, 1999. aug. 14.
Izgatottan vártuk a fejleményeket. Vasárnap reggel felhívott S. P. Pénteken beszélt az ügyeletes szerkesztővel, de az saját felelősségére nem merte a szöveg közlését vállalni. A közlemény kedden jelent meg, a vasárnapi szám viszont terjedelmes interjút közölt Józsa Lászlóval az Ideiglenes Nemzeti Tanácsról, kiemelt helyen, az első oldalon, harsogó címmel, fotóval.
– Lehetséges, hogy a Nemzeti Tanács ünnepi beharangozását nem akarták mindjárt agyoncsapni – mondta P. a telefonba.
Az állásfoglalás érzékenyen érintette a pártokat. A Magyar Szó csütörtöki számában már terjedelmes interjúkban nyilatkoztak róla. Kasza azzal próbálta elintézni a dolgot, hogy a JOT „családi vállalkozás”, nem kompetens, nincs legitimitása, Ágoston meg azt nehezményezte, hogy riogatjuk a magyarokat. Az állásfoglalásban írottakat nem cáfolták.
Az internet korában kicsi a világ, szinte azonnal érkeztek a visszajelzések a világ minden tájáról. A Nyugaton élő honfitársaink örömmel üdvözölték a fejleményeket, mivel kisebbségi pártjaink kutyába sem vették eddig őket. A pártokban az a szemlélet uralkodik, hogy aki elment, az elment, nem kell vele számolni. Nem ellenség, de nem is fegyvertárs. Okosan teszi, ha nem üti az orrát a „mi” dolgainkba, mert cserbenhagyta szülőföldjét.
Akik a kommunizmus emlőin nevelkedtek, azok árulót látnak ma is minden külföldön élő emberben, legyen az rokon, barát, testvér vagy ismerős. Mivel pártvezéreink agya e régi séma szerint működik, fel sem tudják fogni, hogy ma lobbizás, pártfogók nélkül nem lehet Nyugaton támogatókra lelni, befolyást szerezni, különböző fórumokra bejutni. Igaz, nem is érzik ennek hiányát, hiszen a párt a személyes boldogulás eszközét jelenti számukra, ehhez viszont nincs szükségük arra, hogy külföldön lobbizzanak.
A JOT közleményébe tudatosan ágyaztam bele a kéznyújtást a kivándorolt délvidékiek felé. Tisztában voltam vele, hogy a pártvezetők erre fognak felszisszenni legjobban, hiszen amíg a Szerbia határain belől élő magyarokat többé-kevésbé sikerült maguk alá gyűrniük vagy legalábbis a nevükben fellépni, a Nyugaton élő honfitársainknak nem tudják a száját befogni.
– Az MVSZ JOT állásfoglalását helyesnek tartjuk, írták többen is Nyugatról. Igenis, a Nemzeti Tanács legyen kormánytól, pártoktól független, és tömörítse a „gerincesebb” értelmiséget, az egyházakat, a civil szervezeteket, és az emigráció bevonása is pozitív elgondolás. Először teremtsük meg közös erővel az egészséges társadalmi közeget a délvidéki magyarság körében, utána majd ráérünk egymás torkának esni a pártvezetők miatt.
E kis kitérő után térjünk vissza ismét napjaink hordalékához.
Megalakult Szabadkán az új képviselő-testület. Ismét Kasza József a polgármester és Kern Imre maradt a végrehajtó bizottság elnöke.
Kasza 1989 óta áll a város élén, most kezdi ötödik polgármesteri mandátumát. Jól ismeri a város népét, s mint erőskezű ember kézben tudja a dolgokat tartani. A magyarság érdekérvényesítése terén nem ilyen sikeres. Amióta a VMSZ élére került, sokan úgy tartják, hogy a párt az ő személyes érdekeinek van alárendelve. Az eredményesség szempontjából mindenképpen célszerű lett volna a két fontos funkciót különválasztani, mert az egyik is, másik is teljes embert kíván. Kasza maradhatott volna polgármester, a VMSZ vezetését pedig másra kellett volna bízni. Persze kérdés, hogy Kasza VMSZ nélkül polgármester tudott volna-e a maradni? Kétséges. És ha a VMSZ-re volt szükség a magyar önkormányzat megőrzéséhez, talán az is megérte. Pártjainkkal úgysem tudunk semmire se menni.
Kaszának a politikai ellenlábasai felróják, hogy korábban a szocialistákkal, most meg a szerb ellenzékkel való szoros kapcsolatának köszönhetően maradt az önkormányzat élén. Pragmatikus politikus. Sokan szidják, pedig a magyar kisebbségpolitika hiányosságait elsősorban nem neki kell felróni. Nem az ő bűne a délvidéki magyarság autonómia iránti érdektelensége. Ami pedig a szocialistákkal, majd az ellenzékkel való kokettálást illeti, ugyanazt teszi, amit a magyarok többsége: a mindenkori hatalomhoz dörgölődzik.
Nem győz ájuldozni a világ az új jugoszláv vezetés diplomáciai sikerei előtt. Különösen Budapest. Lám, Szerbia hajlandó együttműködni a nemzetközi szervezetekkel (Mi mást tehetne?). Akik eddig ellenséges országoknak számítottak, most egyszeriben baráti országokká lettek. Egymásnak adják a nyugati diplomaták Belgrádban a kilincset. Megy a nagy színjáték. A kulisszák mögött közben egészen más történik. Az új szerbiai hatalom ugyanazt szeretné elérni, amit a régi, csak más eszközökkel. Az előbbi erőszakkal, az utóbbi átveréssel. Minden pénz kérdése. Miután az ellenséges országok a zsebükbe nyúltak, és megfizették a drága belépőt, jöhetnek Belgrádba vizitálni. Az amerikai, spanyol, német, brit, francia, horvát, magyar stb. diplomaták szívesen látott vendégek lettek. És ez így is marad mindaddig, amíg a javait elherdált ország segítségére lesznek. Egyéb vonatkozásban semmi változás sem történt, különösen ami a politikai célokat és az emberek felfogását illeti.
Egy nagy pókerjátszma az egész, amelyben a szerencse egyelőre a szerbek malmára hajtja vizet. Ha nem kapnak elég pénzt, újra meg fogják magukat makacsolni. A nyitottság és az együttműködési készség formai engedmény. Kis-Jugoszlávia visszatér a nemzetközi fórumokba, az új hatalom beilleszkedik a nemzetközi közösségbe, amennyiben ezt a világ honorálja valamivel. És a világ, egyelőre, hajlandó honorálni. Abban a reményben, hogy már ez a tárgyalási készség is eredmény, és a közelgő decemberi választásokon a demokratikus erők győzelmével ténylegesen is előbbre lehet lépni.
Itt minden a hatalom, illetve a kilátásba helyezett segély érdekében történik. Ez a színjáték a mi helyzetünkön vajmi keveset segít. Ahogyan a segélyek sem fogják a javunkat szolgálni. A magyar diplomácia, egyelőre úgy tesz, mintha a világon sem lennénk. Talán nem is tehet másként, hiszen maguk a legitim kisebbségi pártvezérek is pontosan így tesznek. Lapulnak és várják a jó szerencsét. Közben tárgyalgatnak, és éldegélnek a magyarországi támogatásokból. Az idő meg száll fölöttünk, és a tíz éve tartó vétkes mulasztást minden jel szerint újabb tíz éves vétkes mulasztás fogja követni.
Az egyik nagy mulasztást abban látom, hogy Szerbia anyagi támogatását a kisebbségi kérdés rendezéséhez kellett volna kötni. A külföldi támogatás ellenében Szerbia zokszó nélkül hajlandó lett volna engedményekre, a támogatás megvonásának a kilátásba helyezésével pedig az ígéretek betartására lehetett volna kényszeríteni. Ehhez azonban napirenden kellett volna tartanai a kisebbségi kérdést, vállalva azt is, hogy néhány magyar politikusnak nem jut bársonyszék. Most is, mint annyiszor, mi magunk packáztuk el a lehetőségeinket, annak bizonyságául, hogy szervilis magatartással nem lehet elérni semmit.
G. J. keresett meg levélben egy újabb értelmiségi találkozó ügyében. Annyi reménytelen dologgal foglalkoztam már eddig, hogy nem szeretném újabbakkal tetézni. Az értelmiségi találkozók eddig sem jártak sikerrel, vélhetően ezután sem lehet eredményt várni tőlük. G. doktor viszont megátalkodottan szervezi az értelmiségi találkozókat. Ez lesz talán a harmadik. Nem szeretném a kedvét szegni, de valahogyan csak meg kell írnom neki, hogy nem sok fantáziát látok az egészben.
„Tisztelt Elnök Úr! Kedves J!
Megkaptam a 2000. október 16-i keltezésű körleveled, amelyben a december 2-ára tervezett értelmiségi tanácskozás előkészületeiről (A délvidéki magyar értelmiség stratégiája és reális cselekvési lehetőségei a XXI. század küszöbén) értesítesz, és vázolod egy értelmiségi mozgalom elindításával kapcsolatos elképzeléseidet, amelynek a fő feladata az lenne, hogy állást foglaljon a délvidéki magyarság sorsát érintő legfontosabb kérdésekben, s megkísérelje befolyásolni a kedvezőtlen folyamatok alakulását.
Ha megengeded, egy-két észrevételt szeretnék fűzni javaslataidhoz. Nagyon fontosnak tartom azt a gondolatot, hogy értelmiségünk reális cselekvési lehetőségeitől ne nagyon rugaszkodjunk el. Az eddigi értelmiségi találkozóknak ugyanis azért nem volt eddig semmilyen hozadékuk, mert megrekedtek a problémafelvetés szintjén. Hiába hangzott el sok érdekes beszámoló, hiába készültek hangzatos zárónyilatkozatok, ha az senkit sem érdekelt, hogy ki fogja az álmokat megvalósítani.
Ahhoz, hogy ne csak légvárakat építsünk, ne csak ámítsuk magunkat és a nyilvánosságot, alapvető szemléletváltásra lenne szükség. Terveid szerint a tanácskozáson ötvenen fejtenék ki elképzeléseiket értelmiségünk cselekvési lehetőségeiről. Ha engem kérdezel, én egy kezemen meg tudom számolni azokat, akikre nemzetünk sorsát illetően bízvást lehet számítani. Persze csak azokra gondolok, akik csendben teszik a dolgukat, függetlenül attól, hogy milyen szelek fújnak, s mekkora mellőzöttség kíséri munkájukat.
Nem vitatom, hogy a tenni akarás szándéka többekben ott munkál, egyiküket-másikukat olykor rá is lehet szorítani egy kis „nemzetmentő munkára”, a tanácskozás azonban a legtöbb részvevő számára az eddigi tapasztalataim alapján szereplési lehetőség csupán. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy szűkíteni kell a meghívottak létszámát, hanem csak annak a meglátásomnak próbáltam hangot adni, hogy ha itt ötvenen verítékeznének a délvidéki magyarság sorsán, a fejünk sem fájna.
A másik fontos gondolatnak azt tartom, hogy a számtalan megoldásra váró problémából ne akarjunk nagyot markolni, hanem csak azt és csak annyit, amit és amennyit elbírnak azok, akik egyébként is dolgoznak már rajta. Semmiképpen se eszeljünk ki új feladatokat egymás számára – ez a halála minden összefogásnak –, hanem próbáljuk megveregetni azoknak a vállát, akik mint a vak bányalovak, húzzák-cibálják velünk ezt a sárba ragadt szekeret, miközben a többiek rúgnak egyet-egyet rajtuk. Már egy ilyen barátságos gesztussal is csodákat lehetne művelni. Minden parasztgazda tudja, hogy elsősorban a húzó lovat kell abrakolni. Nálunk ez fordítva van. Az sincs éppen rendjén, hogy mindig az árulókat illeti a jutalom, de hogy a nemzeti összefogásra és cselekvésvállalásra képtelen értelmiségünk se legyen alkalmas másra, mint ármánykodásra, irigykedésre, gáncsoskodásra, a nemzet ügyében fáradozók kiszorítására és agyonhallgatására, rossz ómen a jövő szempontjából. Ha a tervezett értelmiségi mozgalomnak sikerülne ezen a helyzeten változtatni, már megérné a fáradozást.
Egy példával szeretném világosabbá tenni, hogy mire gondolok, milyen hozzáálláson kellene például változtatnunk. Itt voltak a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok, amiről honi értelmiségünk, szokásához híven, ezúttal sem, a harmincéves évfordulón sem kívánt tudomást venni. (Beleértve azt az 50 embert is, akik ugye a magyar értelmiség cselekvési stratégiáját lennének hivatottak kidolgozni!) A rendezvényt egy-két szűkszavú híradáson kívül megpróbálta agyonhallgatni a honi magyar sajtó, köztük például a Szabad Hét Nap is, de az immár ötnyelvű szabad újvidéki televíziónk sem érzett késztetést arra, hogy bemutassa a rendezvény fő szervezőjét, éltetőjét, ihletőjét, megelégedett azzal, hogy egy interjú keretében a felkért előadókkal megismételtette az előadásukat. A süket csend és közöny mímelése ellenére a rendezvény jól sikerült, igen színvonalas volt, amelyen fajsúlyos gondolatok hangzottak el nemzeti létünkre vonatkozóan. Ezekről a gondolatokról, valamint a rendezvényt éltető szellemiségről, Éva, az egyesület elnöke, bizonyára szívesen beszámolna a tanácskozáson, ha egyáltalán érdekel valakit.
Tudod J, le kell szállnunk a magas lóról, és félretéve minden álszerénységet, nevén kell neveznünk a dolgokat. Lehetséges, hogy rossz ajtókon kopogtatunk, amikor értelmiségünket akarjuk nemzeti cselekvésvállalásra buzdítani. Az értelmiségieket azok körében kell keresni, akik buzdítás nélkül ápolják nemzeti kultúránkat és erősítik a magyar szellemiséget. Próbáljuk megtalálni őket.
Ami engem illet, én a magyar szellemiség hiányát tartom legsúlyosabb gondunknak, és ennek a szellemiségnek az erősítését tartom legfontosabb feladatunknak. Ennek a szellemiségnek az ápolása és erősítése érdekében ihletője, kezdeményezője voltam számos társadalmi szervezet, egyesület, párt, alapítvány létrehozásának. Bevallom, nem sok sikerrel jártam: a szándékomat rendre más szándékok keresztezték, amelyek fölém nőttek, a szervezetek gonosz szellemek befolyása alá kerültek, a végén úgy voltam vele, jobb lett volna, ha létre sem hozom őket.
Ezek a tapasztalatok igen óvatossá tettek az együttes cselekvés lehetőségeit illetően. Ha munkáról van szó, ma már inkább egyénekben gondolkodom. Szervezeteinkkel, pártjainkkal, egyesületeinkkel az elmúlt évtized alatt nem sokra mentünk. Van viszont néhány egyéniségünk, akik teljesítményére büszkék lehetünk, s akik sok mindenre képesek. Nekik kellene összejönni, szót érteni, kötöttségek nélkül beszélgetni. Zárónyilatkozat nélkül.
Köszönöm meghívásodat, szeretnék a tanácskozáson részt venni, az időpont azonban nem felel meg, mert december 2-án lesz a Világszövetség küldöttgyűlése. Tudom, hogy nehéz az időponton változtatni, mert az meg másoknak nem fog megfelelni. Jó lenne addig hallani egymást, esetleg találkozni is. Barátsággal üdvözöllek benneteket.
Ada, 2000. október 29.”
– Aligha ilyen levélre gondoltak – mondta Éva, miután elolvasta a levelet. Lehetséges, hogy árnyaltabban kellett volna fogalmaznom, de a legtöbb írásműnek így is az a baja, hogy „agyon van írva”. Az aggályos újraolvasások során kihúzunk, kigyomlálunk belőle mindent, amit voltaképpen mondani akarunk. A sarkos megfogalmazások lekerekítésével, az érdes szavak kigyomlálásával, a kínos részek kihúzásával semmi sem marad abból, ami miatt eredetileg indíttatást éreztünk magunkban az íráshoz. Az ember azért ragad tollat, hogy vallomást tegyen, érzéseit, gondolatait megossza másokkal, másoknak feltárulkozzon. Ebben a feje tetejére állított világban ez is másként van. Annál mesteribb a munka, minél jobban el tud rejtőzni a szavak mögé a szerző. Eladdig, hogy úgy tűnjék, mintha nem akarna semmit, nem állítana semmit, nem is létezne a maga hús-vér valóságában, hanem csupán, mint egy tükör, elénk tárja a valóságot.
Feladtam a levelet, nem volt kedvem rajta tovább dolgozni. Néhány nap múlva G-né felhívott. Örültek a levelemnek. A magyar ügy mellett elkötelezett emberek számát illetően kevésbé borúlátóak, mint én. Kár, hogy az időpont nem felel meg nekem, ezért jó lenne még a tanácskozás előtt találkozni. Mindenképpen készítsek beszámolót, vagy esetleg a levélben írottakat bővítsem ki valamivel.
Olvasom, hogy a magyar társadalomban Kádár uralkodása alatt felerősödött sok, a kései feudalizmusból örökölt rossz vonás. Olyan jellemvonások, mint a szolgalelkűség, az önállóságtól való irtózás, a „patópálság”, a lelki restség, amit súlyosbított a fogyasztói szemlélet.
Nem vitás, hogy ezek a személyiségvonások jellemzőek a magyar társadalomra, kétséges azonban, hogy mennyiben varrhatók Kádár nyakába. Az elcsatolt nemzetrészek ugyanis ebből a szempontból nem különböznek Magyarországtól, márpedig ők egy napot sem sínylődtek Kádár alatt. Alighanem sokkal általánosabb érvényű nyavalyáról van itt szó, mint a Kádár-rendszer örökségéről. Még csak nem is feltétlenül magyar lelki sajátosságokról van szó, hiszen nagyfokú lelki restség nélkül a kommunista rendszer sehol sem tudta volna fél évszázadon át fenntartania magát.
Minden rendszer, minden tartósan fennálló társadalmi állapot végső soron alku kérdése. Az alkuhoz pedig két fél kell. Ha a rossz alkukra keressük a magyarázatot, akkor sem a zsarnok természetéből kell kiindulnunk, annak rémségeit kell árnyalnunk, hanem annak a titkát kell megfejtenünk, hogy egyes népek miért tűrik jobban a zsarnokságot, mint mások. Egyesek miért hajlandóak a legnagyobb szolgasorsba is belenyugodni, míg mások a legkisebb jogtalanságra is talpra állnak? Nem a zsarnok indítékait, hanem a megalkuvás lelki okait kell górcső alá vennünk. Bár ez a kettő, végső soron, valahol feltételezi és kiegészíti egymást.
Nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy a magyarság esetében nem az önállóságtól való irtózás áll-e a rossz alkuk hátterében? Ugyanaz az önállótlanság, akaratnélküliség, szolgalelkűség, simulékonyság mindenütt. Persze, így vannak ezzel más népek fiai is. A szerbek is a szolgalelkűség, a lelki restség, az önállótlanságtól való rettegés, ha úgy tetszik, a „patópálság” miatt kerültek nehéz helyzetbe. Hagyták, hogy vezetőik az orruknál fogva vezessék, átverjék, kihasználják őket. A magyarokkal is ez történik, csak őket másként verték át vezetőik. Mi ebből a tanulság? A közösségért való felelősséget saját nyugalmunk, boldogulásunk érdekében nem lehet egy szűk rétegnek átengedni. Illetve lehet, de annak rendszerint nyomor és szerencsétlenség lesz a következménye.
Egyre gyakrabban emlegetik Vajdaság multikulturális jellegét. Annak ellenére, hogy csak az utóbbi tíz évben több mint 300.000 szerbet telepítettek a multikulturális tartományba, míg 80.000 magyart elűztek innen.
Általában azok szájából hallani ezt a divatos frázist, akik saját nyelvi kultúrájuk rovására próbálnak a szerbek körében pártfogókra lelni és boldogulni. Korábban a jugoszlávság eszméjét harsogták széltében-hosszában, amíg Jugoszlávia teljesen ki nem múlt, most a multikultúra élharcosai.
A multikulturális térségre való hivatkozás azt sugallja, hogy ott különböző népek élnek együtt, akik azonos jogokat élveznek, kölcsönösen ismerik és beszélik egymás nyelvét, semminemű gazdasági és politikai érdekellentét nem feszül közöttük.
Vajdaság esetében erről szó sincs. A kisebbségieknek kötelességük ismerniük a többség nyelvét, ami fordítva már nem érvényes. Olyannyira nem, hogy a lojális kisebbségek köztudottan egymás között is szerbül beszélnek. Nem csak a hivatalokban, a hadseregben, bíróságon, rendőrségen, hanem még az ún. multikulturális konferenciákon is.
A csábítóan hangzó multikulturális rendezvények egytől egyig, kivétel nélkül szerb nyelvű rendezvények, amelyek attól multikulturálisak, hogy a szerbeken kívül más anyanyelvűek is jelen vannak, akik azonban nem saját anyanyelvükön, hanem szerbül beszélnek. Vajdaság multikulturális jellege nem egymás nyelvének az ismeretét és kölcsönös megbecsülését jelenti, hanem a kisebbségek nyelvének háttérbe szorulását, társadalmi értékvesztését. Ilyenformán a térség multikulturális jellegének hangsúlyozása nem más, mint a kisebbségek elszerbesítésének palástolása.
Erre a fonákságra hívja fel karcolatában Kaszás Károly, az újvidéki Magyar Nyelvművelő Egyesület elnöke a figyelmet.
– Izgalmasnak ígérkező témák csalogatják Újvidék magyarjait hol a Művelődési Központba, hol a Nyitott Társadalom klubjába, írja a Magyar Szóban. „Az előadások, vitaestek címe, sokszor kiemelten, magyarul fogalmazódik. Ugyanakkor a terem hallgatósága csak szerb szövegelést hall”... „Ez a gyakorlat anyanyelvünk semmibe vevése, a belenyugvás, a meghunyászkodás és változtatni nem akarás iskolapéldája. Hadd éljen a világ (és az utókor) abban a tévhitben, hogy ebben az agyonhangoztatott multietnikumú, multikulturális környezetben jószerével minden magyar nyelven zajlik, zajlott, miközben Újvidéken alig hallani magyar szót”.
Okos írás, fején találja a szöget. Néhányszor már engem is kísértésbe hozott a Magyar Szóban közzétett invitáló szöveg, amely a Nyitott Társadalom valamelyik estjét propagálta, határozottan azt a benyomást keltve, hogy ezek magyar társalgási nyelvű rendezvények. Kaszás úr most lerántotta a leplet: kiderült, hogy az olvasók félretájékoztatásáról van szó.
Nemrégiben felhívtak egy faluból, ahol multikulturális művelődési társaságot szeretnének létrehozni. Ez eldöntött tény, a kérdés csupán az, hogy milyen nevet adjanak neki? Kérdésemre, hogy miért nem jegyeztetnek be egy magyar és egy szerb művelődési társaságot, azt a választ kapom, hogy így könnyebben kapnak támogatást. Most ez a divat. Egy multikulturális társaság eséllyel pályázhat a tartományi szerveknél, és nem csak ott, míg egy magyar művelődési szervezet erről legfeljebb csak álmodhat. Legalábbis így tudják a faluban, ahol fele-fele arányban élnek szerbek és magyarok.
Próbálom meggyőzni őket, hogy minden kultúrát a saját nyelvén kell ápolni, ám minden hiába, a pénz beszél.
Persze semmi sem fekete vagy fehér, a szándék mögött nemcsak ilyen pragmatista szempontok állnak. Új szelek kezdenek fújdogálni Szerbiában. Még nem olyan szelek, amilyenekre a magyarok nyolcvan éve várnak, de már ez is elmozdulás. A falubeli szerbek egy része immár hajlandó lenne valamilyen gesztust tenni a magyarok felé, és ezt nem illik visszautasítani. Hogyne fogadnák a szerencsétlenek örömest a feléjük nyújtott kezet, amely 44-ben még fegyvert fogott rájuk!
Itt súlyos identitászavarban szenved mindenki. Azon sem szabadna meglepődni, ha a szerbek egy napon nem tekintenék magukat szerbeknek, hanem miként a magyarok, ők is multikulturális valamik lennének. A dolog nem lenne előzmény nélküli, hiszen a titói Jugoszláviában, a testvériség-egység virágkorában, úgymond az együttélés érdekében, tízezrével tagadták meg nemzetiségüket szerbek is, magyarok is.
Sok víznek kell még lefolynia a Dunán, mire az összezavart fejek kitisztulnak, és az itt élő népek rájönnek arra, hogy épp másnyelvűségükben, nemzeti létükben és lelkületükben lehetnek érdekesek, vonzóak a többiek számára, és a nyelvi-kulturális többszínűség az, ami gazdagabbá teheti a térséget a nemzetállamoknál.
Vannak persze a világon multikulturális térségek. Ezeknek a térségeknek a multikulturális jellege a szuverén nemzeti közösségek egyenrangú kapcsolatrendszerén alapszik. A különböző nyelvi kultúrák gazdasági alapjának és intézményes hátterének a biztosításán. Nálunk a helyzet ennek a fordítottja. Itt a különböző népek egyvelegét értik alatta közösségi jogok, anyagi alap, nemzeti érdekek megjelenítése nélkül. Itt ugyanis arra megy ki a játék, hogy a többségi nép megpróbálja integrálni a kisebbségi értelmiségiek egy részét, lehetőleg a szellemi-politikai vezető rétegét, ahelyett, hogy tiszteletben tartaná a kisebbségek nemzeti kollektivitását, s egyenrangú félként kezelné.
Sötétben az ország, sötétség a fejekben. A jelenlegi ország vezetése képtelen úrrá lenni a helyzeten. Jönnek a régi mesével: a „szociális béke megőrzése érdekében” az elmúlt évek során elmaradt a hálózat és az áramfejlesztők felújítása, ezért nincs áram. Ez azt jelenti, hogy ismét drasztikus áramemeléssel kell számolni. Erre évente többször is sor kerül, amelyet kivétel nélkül mindig áramkikapcsolások előznek meg. A kikapcsolások prevencióként szolgálnak, hogy a fosztogatók elejét vegyék a társadalmi tiltakozásnak. Ügyes találmány. Így aztán ki lehet a polgárok zsebéből sajtolni az utolsó parákat is. Csak azt nem tudni, hogy ki áll a kapcsoló mögött: Milošević káderei vagy már az új vezetés? Netán ebben a tekintetben közös a régi és az új hatalom érdeke?
Végre egyszer elégedetten olvasom Kasza József nyilatkozatát.
– Van áram, de az urak nem szolgáltatják a fogyasztóknak! Személyesen interveniáltam az árambehozatal érdekében, s volt is behozatali áram, ennek ellenére a kikapcsolások tovább tartottak, sőt nem csak négy, hanem hat, nyolc, sőt tizenkét órás áramszünetek is vannak. Ha interveniálok az áramelosztónál, akkor a meghibásodásokra hivatkoznak. Hol voltak eddig, és mit tettek a károk elhárítása érdekében, s minek alapján kapják a fizetésüket? Micsoda fenyegetés az, hogy legyünk boldogok a jelenlegi áramkorlátozásokkal, mert lehet, hogy holnap 18 vagy 24 órás kikapcsolásokhoz kell folyamodni? Ez bojkott, szabotázs és a polgárok súlyos félrevezetése! És az ilyenek még mindig ott ülnek munkahelyükön!
Kasza megnyilatkozása javít a VMSZ politikai reputációján, jóllehet ez esetben nem a párt elnökeként, hanem Szabadka polgármestereként nyilatkozik. De hol van a többi polgármester? Nekik jó sötétben is? Ha az új demokrácia elleni szabotázsról van szó, miért nem viszik ki a polgárokat az utcára, hogy szét lehessen csapni az ország legnagyobb maffiájában?
És hol van az új tartományi kormány? Hol van Čanak? Miért nem követelik az áramelosztók vezetőinek a letartóztatását? Miért nem biztosítják Vajdaság áramellátását?
A jámbor emberek még mindig abban az illúzióban élnek, hogy a boldogulás titka, ahogyan a kommunista érában, a hűségnyilatkozatok és az üres szólamok pufogtatásában rejlik. Lám, milyen lelkesen azonosultak a választási felhívással: Együtt. Eddig együtt viseltük a háború szörnyűségeit. Aztán együtt viseltük annak terheit. Most együtt nyomorgunk a sötétségben. És minden jel szerint még sokáig fogjuk élvezni az együttélés örömeit.
Haragjában az ember mindig igaztalan egy kicsit. Értelmes, okos, jóravaló szerbekkel hamarabb tető alá lehetne hozni egy magyar autonómiát, mint a gerinctelen magyar emberekkel. Amikor egyszer az itt élő szerbeknek szóba hoztam, hogy egy területi autonómia esetében az olajból származó bevételek helyben maradnának, nagyobb érdeklődést mutattak az autonómia iránt, mint a magyarok valaha is. Igaz, nekik ebben van némi gyakorlatuk, hiszen Kikinda például már Mária-Terézia idejében autonómiával rendelkezett. Meglehet, a gyászmagyarok helyett kikindai szerbeket kellett volna a magyar pártok élére állítanunk.
Elkészítettem egy intézet tervezetét, amit majd megvitatunk a Utasi Jenő atyával. Abból indultam ki, hogy az elszakított nemzetrészek gondjai-bajai többrétűek, közülük az egyik legsúlyosabb szellemi, mentális természetű. Ennek orvoslásában nem sok emberre lehet számítani. Úgy vagyok vele, ahogyan Németh László. Ahol három magyar összehajol, ott az egyik fantaszta, a másik szájhős, a harmadik meg besúgó. Szájhősökre és besúgókra nincs szükség, fantasztának meg ott vagyok magam.
Az intézmény működését szellemi műhely formájában képzeltem el, amely a délvidéki magyarság lelki és eszmei kisugárzó központja lesz. Ennek érdekében előadásokat, vitafórumokat, kerekasztal beszélgetéseket, szemináriumokat és tanfolyamokat szervezünk, különböző kutatásokat végzünk. A nemzeti önismeret elmélyítése mellett külön hangsúlyt fogunk fordítani a közösség lelki-egészségügyi gondozására, a hitélet elmélyítésére, a család erősítését célzó szemináriumokra, a konfliktuskezelés elsajátítását szolgáló műhelygyakorlatokra stb.
A nehéz anyagi helyzetre való tekintettel a szellemi műhely zömmel külső munkatársakkal végezné tevékenységét. Az eredményes működtetéséhez azonban elengedhetetlennek tűnik néhány állandó munkaviszonyban levő szakember foglalkoztatása. Az alkalmazottak személyét illetően nincs pontos elgondolásom. Pedig ez a leggyengébb pontja az egésznek. Számos dolgot (újságot, pártot, intézetet, egyesületet, alapítványt, kiadót stb.) ötlöttem ki és hoztam létre az elmúlt tíz évben, de utóbb mindegyiket megbántam, mert előbb-utóbb rendre az eredeti elképzelésemmel ellentétes célokat kezdtek szolgálni.
– Ha nem vigyázol, ezzel is úgy jársz, mint a többivel – jegyezte meg a feleségem, miután átfutotta a tervezetet.
Lehetséges. Akárkit helyeznék az intézet élére, előbb-utóbb ki fog fúrni, és fütyülni fog az elképzeléseimre. Meglehet, ez a dolgok rendje. Ahogyan minden gyerek előbb-utóbb a saját életét kezdi élni, a pártok, szervezetek, intézetek is önálló életre kelnek, amennyiben egyáltalán életképesek.
Ha azonban így van, minek mások feneke alá széket rakni? Előbbre viszi-e ez a világot? Egyáltalán: az értelmes cselekvések sorába tartozik-e nálunk a közéleti tevékenység?
Aztán elhessegetem magamtól ezeket a sötét gondolatokat. Nehéz megszabadulni attól az altruista késztetéstől, hogy másokkal és másokért. Akkor is, ha földi életünkben a legtöbb gondot azok az emberek okozzák nekünk, akikkel kapcsolatba kerülünk, kiváltképpen azok, akiknek segítünk.
Így már minden más. Jugoszláviát újra felvették az ENSZ-be. Áradozik a sajtó, a csapból is ez a hír folyik. Mindenki lelkes, örül, a dolgok szépen alakulnak. Koštunicát Nyugaton kedvesen fogadták, és ő is jópofa dolgokat mondott. Igazán nagyszerű.
Kár, hogy a mindennapi élet szintjén semmi sem változott. Pontosabban: a helyzet napról-napra rosszabb. Egyre gyakoriabbak és egyre tovább tartanak a kikapcsolások. Tegnap egész nap nem volt áram. Következésképp víz sem. Hidegek a lakások. Minden drágul a boltokban. Ami tegnap száz dinár volt, ma kétszáz. Mint sötét varjak a szántáson, kopott ruhában álldogálnak az emberek az üzletek előtt. Állítólag húst hoznak. Valaki úgy hallotta. Ugyanennyi lerongyolódott, gyűrött arcú ember a bank előtt hosszan kígyózó sorban. Állnak türelmesen, a nyugdíjra várnak.
A villanygazdaság új „tarifarendszer” bevezetését javasolja a villanyáram-fogyasztás csökkentése érdekében. Ezt úgy kell érteni, már van elképzelésük arra vonatkozóan, hogyan fogják a sorban állók zsebéből kiszedni a kevéske nyugdíjat is.
Az ENSZ-tagságról szóló hírek senkit sem érdekelnek. És Koštunica beszéde sem. Hiába az új hatalom tömjénezése az újságírók részéről, az utca embere nem vesz, és nem olvas újságot. Nemcsak azért, mert mindenki pénzszűkében van, hanem mert az újságok megint a valóság érdektelen, hamis arcát mutatják, miközben az élet kemény kihívásairól és érdes arcáról hallgatnak.
Képzeljük el, mi történne az Egyesült Államokban, ha nap mint nap 16-20 órára elvennék az áramot? Érdekelne-e valakit Clinton beszéde az USA közel-keleti békepolitikájáról? Megtehetné-e az áramelosztó, hogy megleckézteti a szenátust? Talpon maradhatna egyetlen lap vagy tévétársaság, amely nem adna hangot a polgárok felháborodásának?
Nálunk mindez lehetséges. Itt az átverésen alapszik minden. A régi és az új hatalom emberei egymást próbálják átverni, ugyanakkor szövetségesek Nyugat átverésében. Sürgősen pénzhez kell jutni. El kell hitetni a világgal, hogy humanitárius katasztrófa fenyeget bennünket. Ehhez látványosan sanyargatni kell a népet. Akiket szintén megpróbálnak átverni, további áldozatvállalásra buzdítva őket.
Azok is hazudtak, ezek is hazudnak. Másfél hónappal a „győztes forradalom” után még mindig napi tizenhat órás kikapcsolásoknál tartunk. Az a kormány, amely ennyi idő alatt sem képes az alapvető civilizációs feltételeket biztosítani, vagy működésképtelen, vagy bűnrészes. Az, ami Szerbiában történik az árammal, több mint felelőtlenség: látványos sanyargatás, ami kimeríti a szándékos bűncselekmény fogalmát. Ha az új átmeneti kormányt nem terhelné semmi felelősség a kialakult helyzetben, régen megnevezte és menesztette volna a bűnösöket.
Miközben az embernek forr az epéje a napi tizenhat órás kikapcsolások miatt, az újságok nem csak ignorálják, elhallgatják ezt a nyomorult állapotot, hanem megpróbálják rózsaszínűre festeni ezt a sötét balkáni eget fölöttünk. Íme szemléltetésképpen néhány cím napilapunk 14-i és 15-i számból: „Villanyáram Németországból”. „Érkezik a gázolaj”. „Félmilliárd euró segély Jugoszláviának”. „Humanitárius segély a gondok enyhítésére”. „Tavaszra kezdődik az újjáépítés”. „Konvertibilitás az év végéig”. „Vámmentes kivitel az EU-ba”. „Hetvenmillió dollár cukorbehozatalra”. „Ismét működik az adriai kőolajvezeték”. „Napirenden a hidak felújítása”. „Útlevél nélkül Brüsszelbe”. „Negyedmilliárd dollárt ígért Görögország”.
Uram egek, micsoda felvirágzás! Hogy nincs ennek semmi nyoma a Tisza mentén? Vagy csak arról van szó, hogy azok, akik korábban Milošević országépítését dicsőítették, most, miután köpönyeget váltottak, az új hatalommal teszik ugyanezt? Nem lenne okosabb, ha hamis remények keltése helyett az újságok utánanéznének, hogy miért ragadt sárba velünk a demokrácia szekere? Hogy ki vagy mi akadályozza a szerbiai változásokat? Miért nincs helyén a kormány? Mikor és hogyan kerül sor a régi rendszer híveinek a lemondatására? Miféle politikai kalandorság ez az árammal, és ki a felelős érte? Kik a szabotőrök a Szerbiai Villanygazdaságban, és mikor fogják kirúgni őket?
D-nek is a bértollnokok vannak a begyében. A Szabad Hét Nap október 25-i számában ezt írja: „Szilárd meggyőződésem, hogy azoknak, akik parancsolóikkal együtt annyi kárt okoztak ennek az országnak, akik vétettek a szakmai és emberi tisztesség ellen, nem tudnak csak úgy átállni a jó oldalra, sehogyan és sohasem lehet átállniuk, ki kell takarítanunk őket”. A tisztességes tájékoztatás ott kezdődne, hogy az újságírók egyszer s mindenkorra pontot tennének a hazugság és a porhintés végére. A „forradalom győzelmének” ez a vehemens ünneplése, az ízléstelen túllihegése, ez a diadalittas hangütés éppen annyit árt a társadalmi folyamatok letisztulásának és a demokratikus átalakulásnak, mint korábban a gaztettek elkendőzése.
De a gyávaság és szolgalelkűség nemcsak az újságírókra jellemző, hanem az egész társadalomra. Nem hiszem, hogy van nép a világon, amely szótlanul tűrné ezt a tortúrát. Sajnos, nemcsak fizikai értelemben van sötétség Szerbiában, hanem a fejekben is. A nép még mindig beveszi a mesét a takarékosságról. Azok után is, hogy a bankok a pénzét ellopták, a politikusok a javaiból kiforgatták. Szakértők állítják, hogy a lakosság ötven százalékának a kikapcsolása még tíz százalékos megtakarítást sem jelent. Beveszik a mesét a „megnövekedett fogyasztásról”, holott emberemlékezet óta nem volt ilyen meleg november derekán.
Valami bűzlik Szerbiában. A szerb kormány alelnöke nem azt mondja, hogy haladéktalanul meg fogja szüntetni az áramkorlátozást, s amennyiben nem jár sikerrel, lemond a posztjáról, hanem cinikusan megjegyzi: „ha van több szén, lehet több áram is”. A Szerbiai Villanygazdaság megbízott igazgatója viszont egyáltalán nem beszél a szénről. Az újabb harmincmillió euró hírére, amit az Európai Unió tagállamai folyósítanak áramra, azt nyilatkozza, hogy „ez a pénz, valamint a 25 millió német márka fedezi a hiányzó villanyáram nagy részét a téli időszakban”. Ha mégsem, akkor újabb kikapcsolásokhoz folyamodnak.
Mérget vehetünk rá, hogy a pénz nem fogja fedezni. Újabb segélyre lesz szükség. Még több pénzre. Ezt a pénzt ugyanis másra fogják költeni. El fog tűnni, ahogyan nyoma veszett a villanyhálózat korszerűsítésére és az áramfejlesztésre kiírt államkölcsönnek is. Sebaj. Kitalálták, hogyan lehet munka, gazdaság, termelés nélkül pénzhez jutni. Itt van túsznak az ország népe. Egy kis humanitárius katasztrófa, és Nyugat beadja a derekát. Ha kevés, vagy elfogy a pénz, ott a kapcsoló. Félő, hogy a zsarolásnak nem lesz se vége, se hossza.
Persze a nyugati segélyezők sem estek a fejükre. Pénz helyett, okosan, áramot adnak. Állítólag már érkezik a német áram Szerbiába Magyarország irányából. Egyéb adásvételi szerződés alapján Romániából és Bulgáriából is, meg a boszniai Szerb Köztársaságból. Ennek ellenére sincs áram. Eladják az albánoknak, ahogyan a suttogó szóbeszéd tartja? Vagy csak a magyar településekre nem jut áram? Zenta és Ada sötétben van, de Belgrád, azt mondják, fényárban úszik. Mérvadó források szerint tegnapelőtt 95,7 millió kilowattóra áram fogyott el Szerbiában. A napi tizenhat órás kikapcsolásokkal, amellyel sújtanak bennünket, írd és mondd, alig 5 (öt) millió kilowattóra áramot takarítottunk meg. Akkor mi célt szolgálnak a kikapcsolások?
Lássuk csak. Csaknem egész napos áramszünet esetén a megtakarítás alig több nullánál. Öt százalékos áramhiányt a Szerbiai Villanygazdaság bármikor képes produkálni, következésképp akkor is hiány fog mutatkozni, és 16 órás kikapcsoláshoz lehet folyamodni, ha tízszer ennyi áramot kapunk Nyugatról. A fejünkre telepedett bűnszövetkezet akkor kapcsol le bennünket a hálózatról, amikor akar, s addig tart bennünket sötétségben, amíg úri kedve jónak tartja. A többi pedig mesebeszéd.
Ez talán a legsötétebb politikai kalandorság, amit Szerbia az új évezredben produkált. Kíváncsi vagyok rá, mikor jön meg az emberek esze, meddig tűrik még az árammal és a velük való sötét üzelmeket?
Miután alaposan kidühöngtem magam az áramhiány miatt, néhány nap múlva a helyzet rendeződni látszott. Adán is kigyulladtak a lámpák. A feleségem telefonált haza egyik nap a könyvtárból, hogy ne bízzam el magam, értesülései szerint néhány óra múlva kikapcsolják megint, úgy osszam be a napot.
A ma reggeli hírekben sikerült meghallgatnom Józsa László és Szent-Iványi István nyilatkozatát a jugoszláviai helyzettel kapcsolatban. Szent-Iványi diplomatikus megfogalmazása szerint a vajdasági magyarság helyzete „perspektivikusan” sokat javult, konkrét változások azonban nincsenek. Okos beszéd. Józsa kitérő választ adott. Majd meglátjuk, mondta. „A decemberi választások után okosabbak leszünk”. Ha az ellenzék ismét győz, talán az új kormány elé lehet terjeszteni a kisebbségi jogok kérdését.
Talán. Nem biztos. Majd meglátják. A várakozás, a találgatás, a tologatás, az önfelmentés. Majd ekkor, majd akkor, majd amakkor. Ha győz az ellenzék, ha megtörténik a belső átrendeződés, ha lezajlanak a szerbiai választások, ha megerősödik a demokrácia Szerbiában. Magyarán szólva: majd, ha fagy. Ez a VMSZ politikája: a kivárás, kibúvók keresése, mellébeszélés, önáltatás, egyszóval a cselekvésképtelenség.
Ahogy harminc nappal ezelőtt előre lehetett látni, hogy a Szerbiai Demokratikus Ellenzék győzelmével a magyarság helyzete semmit sem fog változni, azt is előre lehet borítékolni, hogy a decemberi választások sem hoznak számunkra érdemeleges változást.
Szombat estére volt meghirdetve a könyvbemutató. A központban, az úttest fölött kifeszített transzparens hívta fel a polgárok figyelmét a nagyszabású eseményre. Adán legfeljebb a lóversenyt reklámozzák ekkora pompával. Soha még nem volt részem ekkora megtiszteltetésben. A kezdés időpontja lemaradt a plakátról, ennek ellenére sokan voltak. Ezúttal is, ahogyan tavaly augusztusban, a forgalom elől lezárt sétatéren át behajtottunk a sárga ház udvarába, hogy biztonságban tudjuk a kocsit előadás alatt. R. úr, mint gyakorlott révkapitány kalauzolt bennünket a beton virágágyások, kőpadok, díszcserjék és kisfák között. Attól féltem, hogy a sétálók feldühödnek, és ránk támadnak. Nem ez történt, figyelmesek és előzékenyek voltak velünk szemben. El ne felejtsem mondani: Kikinda szerb város, kevés számú magyarral, azok is inkább a környező falvakból járnak be dolgozni.
A kellemes fogadtatás alapján tanúsíthatom: valami csak történt októberben Szerbiában.
Éva részleteket olvasott fel A lélek útvesztői című könyvből, amiről aztán elmondtam a tudnivalókat. Jó hangulatú est volt. A lélek a politikánál is jobban érdekli az embereket. Sokat kérdeztek, a beszélgetés a könyvbemutatót követő szerény fogadáson is folytatódott. Minden elismerésem a kikindai magyaroké és az Ifjúsági Otthon dolgozóié, akik megszervezték a találkozót.
Hazafelé magunkkal hoztuk Z. barátomat, aki kizárólag a könyvbemutató kedvéért bebuszozott Szajánból Kikindára. Útközben arról beszélt, hogy jó lenne a városban lakó 6-7 ezer magyarnak összefogni, és a következő választásokon egy közös jelöltet bejuttatni a községi képviselőtestületbe. Meglátása szerint sok magyar van különböző szerb pártokban, azokra is lehetne számítani. Sőt, azokat is fel kellene karolni, akik már egy szót sem tudnak magyarul, csaknem teljesen asszimilálódtak, de újabban azonban magyarnak vallják magukat.
Rövid időre betérünk hozzájuk. Z. egy könyvet adott (Kakvi smo mi Srbi?), amely izgalmas olvasmánynak ígérkezik. Milyennek látják magukat a szerbek? Pontosabban: milyennek látja őket a könyv szerzője, egy pszichiáter kolléga. J. M. a könyv bevezetőjében előre bocsátja, hogy trilógiát szeretne írni a szerbek nemzeti karakteréről, ezt az első könyvet afféle adalékoknak kell tekinteni.
A könyv felcsigázta érdeklődésemet, más elfoglaltságom miatt azonban félre kellett tennem. Mindenesetre a kolléga meglátásai alapján érdekes lesz majd párhuzamot vonni szerbek és magyarok között, amennyiben sikerül nekem is a magyar nemzetkarakterológiával kapcsolatos kutatásaimat befejezni. Egyelőre nem sikerült rá támogatást találnom, jóllehet több felé is pályáztam. De ez már külön téma.
Hosszas várakozás után 1999. július közepén levelet kaptam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumából. Pontosabban véletlenül szereztem a levélről tudomást, amelyet a postás tévesen kézbesített egy háztartási gépek javításával foglalkozó mesternek, aki történetesen többször megfordult már nálunk a mosógép meg a hűtő javítása ügyében. Nos, miután a mester felbontotta és elolvasta a levelet, rájött, hogy csakis én lehetek a címzett, jóllehet ez a borítékon levő címzés alapján is nyilvánvaló volt, de ha már a postás neki kézbesítette...
A levél arról szólt, hogy a fent nevezett minisztérium értesít róla, hogy A magyarság lelki alkata az ezredfordulón c. pályázatom nem nyert támogatást. A mester úr nem szeretett volna rossz hírrel szolgálni, meg aztán a levél felbontása miatt is aggódott, ezért jobbnak látta, ha alszik rá néhány napot. Telt-múlt az idő, aztán egy napon, amikor a mester úr a pohár fenekére nézett, a lelkiismerete nem hagyta tovább nyugodni, és felhívott telefonon.
Így értesültem róla, hogy a magyarság lelkiállapota és mentalitása nem téma a magyar államalapítás ezeréves évfordulóján. A pályázathoz fűzött reményeimet arra alapoztam, hogy nincs önpusztítóbb nemzet a magyarnál, bizonyára az illetékesek is úgy látják, hogy mentális természetű gondjaink orvoslásért kiáltanak, s már azt is meg kell becsülni, ha valaki a nagy zászlóavató ünnepségek és táncos rendezvények mellett foglalkozni kíván ezzel a problémával.
Hivatásomnál fogva én elfogult vagyok, meglátásom szerint azonban nekünk magyaroknak voltaképpen ez az egyetlen igazán nagy problémánk van, minden egyéb bajunk ennek a bajnak a folyománya. Megjegyzem, más népek gondja-baja sem annyira anyagi, mint inkább mentális természetű, erről azonban ők sem szeretnek beszélni.
De ha már az államalapítás ezredik évfordulóját ünnepeljük, azt gondoltam, illő lenne foglalkozni lelkületünkkel is. Tévedtem. Magyarország most nem a lélekgyógyászok, hanem a dáridózók világa.
A férgese meg hadd hulljon.
Ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül amellett a Canossa járás mellett, amelyet Pesten eufemisztikusan a határon túli magyarság támogatásának neveznek.
Itt van például a Domus Hungarica pályázata, amely magáért beszél. Olvasom, hogy a határon túli magyar tudósok pályázhatnak „1-3 hónap időtartamú magyarországi tudományos kutatómunkára, rövid, legfeljebb két hetes tanulmányútra, illetve konferencia-részvételre és maximum két hetes időtartamon belüli előadás-sorozatra magyarországi felsőoktatási intézményekben” a következő feltételekkel:
A pályázónak részletes kutatási tervet kell kidolgoznia, amelyhez mellékelni kell:
1.) a kitöltött pályázati űrlapot
2.) rövid szakmai önéletrajzot
3.) mellékelni kell a 10 legfontosabb tudományos publikáció jegyzékét
4.) a pályázati témához kapcsolódó tudományos közlemény, kiadvány egy példányát
5.) támogató ajánlást kell szerezni tudományos fokozattal rendelkező, elismert, a pályázó országában dolgozó szakmabeli kutatóktól
6.) ösztöndíj-pályázat esetén befogadó nyilatkozatot kell szerezni a pályázatban megjelölt hazai kutatóhely vezetőjétől
7.) a konferencián való részvétel támogatásához mellékelni kell a rendezők írásos meghívását
8.) az előadás anyagát és részletes vázlatát
9.) a felsőoktatási intézmények vezetőinek a felkérő, illetve fogadó nyilatkozatát
10.) pályázni természetesen csak időben beküldött és teljes pályázati anyaggal lehet.
Minderről Parkinson törvénye jut az eszembe, aki szerint a tökéletes pályázat szövege így hangzik: „Keresünk artistát, aki át tud menni lazán kifeszített kötélen, hatvan méter magasban, lángoló hordók felett. Minden este kétszer, vasárnap háromszor. Fizetés heti 25 font. Nyugdíj és baleseti kártérítés nincs”. A hirdetés ügyessége abban rejlik, mondja Parkinson, hogy lehetőleg csupán egy ember jelentkezzék a pályázatra.
Nos, érzésem szerint a határon túli magyar tudósok részére kiírt pályázat túltesz Parkinson törvényén. Úgy van kiírva, hogy senki emberfiának eszébe ne jusson jelentkezni a pályázatra. Más kérdés, hogy a sanyarú körülmények miatt, amelyben élnek, a határon túli magyar tudósok ennél súlyosabb megaláztatást is elviselnek néhány fillér reményében. Rá vannak kényszerülve, hogy mindenféle tortúrát vállaljanak: levelezést, telefonálgatást, utazást, kilincselést, várakozást, szaladgálást. A vonatkozó dokumentumok beszerzését, kitöltését, másolását, postázását; a munkahelyről való kimaradás miatti jövedelem kiesést, a vele járó dorgálást, fegyelmit, elbocsátást; az ajánlások, írásos meghívások, befogadó-nyilatkozatok kijárásával járó fáradtságot és kiadást, a sok kilincselést, telefonálást, kuncsorgást; az előadás megírását, legépeltetését, sokszorosítását, hogy aztán átvegye a napi kettőezer forintos támogatást, amely nem elég a gépírónő költségeire sem.
A tudós emberek már csak ilyenek, különös dolgokban lelik örömüket. Azt is vállalják, hogy a kilátásba helyezett ösztöndíj tízszeresét fektessék be kétes kimenetelű pályázatokba, csakhogy eljussanak Magyarországra. Igaz, sokkal olcsóbb lenne, ha egyszerűen felülnének Szabadkán a vonatra, átmennének Magyarországra, ahol aztán kedvükre művelődhetnek. Lehet, hogy ezzel sok időt és pénzt takarítanának meg, no de az intézetek ajtaja zárva maradna előttük.
Szálljunk le a fellegekből. A határon kívüli magyar tudósokat a magyarországi szakmabeliek egy kézen meg tudják számolni. Józan ésszel felfoghatatlan, hogy azt a kevés megszállott embert, aki kisebbségiként a tudománynak adta a fejét, miért nem látják szívesen az anyaországban mindenféle megalázó procedúra nélkül. Feltételezem, hogy a pályázat kiírása valamiféle gesztus akar lenni a magyar kisebbségek felé. Ha így van, nem lehetne az arra érdemesülteket meghívni? Ha meg nem az, ha támogatásukra nincs pénz, s ők maguk is terhet jelentenek, mi szükség van erre az álságos ceremóniára? Ki és kit akar ezzel a pályázati cirkusszal megtéveszteni?
Eklatáns példája ez a határon túli támogatás szimulálásának, amelyet az adott formában haladéktalanul be kellene szüntetni.
A kisebbségi sorsban élő értelmiségiek – ez alatt azokat értem, akik képesek megbirkózni egy magyarországi pályázati űrlap kitöltésével – az elmúlt években több időt és energiát fecséreltek el hiábavaló pályázgatásra, mint az elcsatolt területeken élő magyarság sorsával való foglalkozásra. Jó lenne, ha a segítő szándék ürügyén nem keltene senki hamis reményeket a határon túli magyarság körében.
Az eredményesség szempontjából is ideje lenne átgondolni a határon túli magyarságnak nyújtott támogatást, mert azon túlmenően, hogy a hamis remények vakvágányra terelik a nemzeti közösségeket, a rossz helyre, rossz kezekbe kiutalt pénzekkel szét is lehet verni, jégre lehet vinni azt is, ami még maradt belőlük.
A választási eredmények alapján a VMSZ ölébe pottyant a lehetőség, hogy beleszóljon a magyar lapok szerkesztési politikájába. Nem habozott sokáig, hogy saját embereit kinevezze a laptanácsok élére. Erre kitört a pánik. Mindenki a sajtószabadságot félti. A rivális törpe pártok az újság „bekebelezéséről” beszélnek, „tisztogatásokat”, „egypártrendszert” emlegetnek. A riadalom nem ok nélküli, hiszen mindmáig a Forum a legjelentősebb szellemi irányító központ, amely döntő befolyással van a vajdasági magyarok politikai magatartására. A Magyar Szó támogatása nélkül bukásra van ítélve mindenféle politikai törekvés és minden pártvezér. Ez fordítva is áll. Attól függően, hogy milyen politikai érdekeket képvisel a lap, melyik pártvezér fotóit közli leggyakrabban, az a párt lesz a magyarok körében a befutó. Nem véletlen, hogy a magyar pártvezérek egyfolytában azon mesterkednek, hogy megkaparintsák a Forum Házat, és saját szócsövükké tegyék a Magyar Szót. Az efféle kötélhúzásból eddig rendre a Magyar Szó került ki győztesen, most azonban fordult a kocka. Úgy tűnik, hogy az új szerb hatalom hajlandó átengedni a lap ellenőrző szerepét a magyar koalíciós partnernek. Az újságíróknak fő a fejük. Öngólt rúgtak azzal, hogy túl nagy teret biztosítottak a szerb-magyar koalíciónak.
A Magyar Szó szereti magáról azt hallani, hogy független napilap, amely egyaránt nyitott mindenféle politikai törekvés irányában, és sosem a hatalom, hanem az itteni magyarság érdekeit képviseli. Ennél persze a valóságban a helyzet árnyaltabb, de nehéz is lenne egy államilag fenntartott laptól pártatlanságot elvárni.
A Forum Kiadóházat a titói korszakban azzal a szándékkal hozták létre, hogy közvetítse a kommunista eszméket a magyarság felé, egyszersmind szellemi és politikai felügyeletet gyakoroljon fölötte. Ezt a szerepét a Forum hosszú évtizedeken át maradéktalanul be is töltötte. A párt utasítására innen sugározták szét a jugoszlávság eszméjét, amely a magyarság nemzettudatában mérhetetlen pusztítást végzett.
A többpártrendszer létrejöttével megszűnt a Forum fél évszázados szellemi monopóliuma, pontosabban megszűnt egyedüli szellemi-politikai irányító központ lenni. A magyar nemzeti érdekeket nyíltan felvállaló VMDK, amely 1990-es évek elején megpróbálta lerázni a magyarságra kényszerített ideológiai és szellemi béklyókat, a Forum Házzal szemben komoly riválist jelentett. Sajnos, ez az állapot nem sokáig állott fenn, az egykori pártkáderek, nyilván felsőbb utasításra, hamarosan szétverték a szervezetet, amelyből a Magyar Szó is derekasan kivette a részét.
A kisebbségi pártok számának növekedésével, az erők felaprózódásával folyamatosan csökkent a Forum Házra gyakorolt nyomás, s hovatovább a Magyar Szó a hat párt mellett hetedikként kezdett funkcionálni. Nem is lett volna ez nagy baj, ha történetesen a magyar szellemiséget képviselte volna a kisebbségi pártokkal szemben, amelyektől ez a szellemiség, úgy tűnik, idegen. De nem ez történt. A Forum Ház azok kezében maradt, akik korábban is birtokolták, s akik mindmáig nem tudtak egykori „jugó-nosztalgiáiktól” megszabadulni. Közben a kisebbségi pártok többsége is a hatalom egykori kiszolgálóinak a kezébe került, elvesztve még azt a csekély nemzeti szellemiséget is, ami az indulásnál talán jellemezte őket. Az októberi változásokkal minden szinten nagyobb lett az egykori politikai káderek mozgástere, míg a nemzeti érdekek megjelenítése immár forma szerint is megszűnt.
A nagyobb mozgástérnek köszönhetően a Magyar Szó bizonyos értelemben ellenzéki lappá vált, amennyiben – hol burkoltan, hol nyíltabban – a miloševići rezsim megdöntését támogatta. Ellentétben a magyar pártokkal, amelyek nem idegenkedtek a hatalommal való együttműködéstől, annak reményében, hátha ezáltal nagyobb befolyásra tehetnének szert a magyarság fölött. Nem rajtuk múlott, hogy ez nem így sikerült. Milošević semmibe sem vette őket, ez kergette őket a szerb ellenzéki koalíció keblére. Hátha velük jobb üzletet lehet kötni! A köpönyegforgatás nem zavart senkit, a szerb ellenzék szemet huny fölötte, hogy a bombázások idején a VMSZ Milošević melletti demonstrációkat szervezett. Miért is zavarta volna őket, hiszen ők is ezt tették?
Történt, ahogy történt, a választási kampány során a Magyar Szó és a VMSZ politikai koncepciója csaknem azonos volt, amennyiben mindkettő a szerb ellenzékkel való összefogást és Milošević rezsimjének a megdöntését szorgalmazta. Közös volt politikai alapállásukban az is, hogy sem a pártok, sem a lap nem tartotta fontosnak szóvá tenni a vajdasági magyarság kollektív érdekeit.
A szerb-magyar összefogás eredményeként a VMSZ képviselői ma nagy számban vannak jelen a vajdasági hatalmi struktúrában, olyannyira, hogy gyakorlatilag rátehetik kezüket a Forumra és a Magyar Szóra. Történtek is ilyen jellegű lépések. A VMSZ elnöke, a „sajtószabadságról való eszmecsere” és „a magyar intézmények autonómiájának az erősítése” céljából beszélgetésre invitált meg néhány magyar értelmiségit. A meghívottak valamennyien liberális szellemiségűek, nemzeti elkötelezettségű értelmiségi egy sem volt közöttük. Hasonlóképpen nem képviselte a Magyar Szót és a Forumot sem senki.
A Forum igazgatóbizottságának a kinevezése körül gerjesztett feszültség nemzeti sorskérdéseink szempontjából közömbös. Akárki győzzön is, sem a magyar érdekek erőteljesebb megjelenítése, sem a magyar szellemiség nagyobb térnyerése nem várható tőle.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök az egyik szlovák lapnak adott interjújában kitért a határon túli magyar kisebbség autonómia-felvetéseire: „Nem tartom az autonómiát a kisebbségi kérdés megoldása nélkülözhetetlen feltételének. A megoldás elveit és feltételeit véleményem szerint maguknak a kisebbségeknek kell meghatározniuk, nem pedig Budapestnek. Hogy a szlovákiai vagy a romániai magyarok autonómiát akarnak-e és milyent, azt maguknak kell eldönteniük. Nem Budapest, hanem ők tudják, hogy mire van szükségük. A magyar kormány csak azt mondja, hogy az autonómia a nyugat-európai civilizáció elfogadott intézményeinek egyike, ezért nincs arra okunk, hogy kizárjuk az autonómiát, mint a megoldás egyik lehetőségét. Legalább ugyanilyen hangsúllyal azt is tudatosítani kell, hogy Magyarország nagyon intenzív együttműködést és gazdasági kapcsolatokat akar kiépíteni a szomszédaival”, mondta.
Igen kényelmes álláspont ez a magyar kormány részéről. Csak abban az esetben támogatja a határon túliak autonómia igényét, ha azok ezt kifejezetten programjukká teszik, és ehhez a magyar kormány támogatását kérik. A vajdasági magyar szervezetek esetében, bár felemás módon, de felmerült ez az igény. Velük ellentétben a felvidéki és erdélyi autonómia törekvéseket nem támogatja a magyar kormány, miután legális szervezetük programjában és követelései közt az nem szerepel.
A szomszédokkal kiépítendő „intenzív együttműködés és gazdasági kapcsolat” szempontjából az autonómiák budapesti szorgalmazása valóban csak tehertétel, különösen, ha azt az érdekeltek maguk sem kérik.
Rendjén van-e ez így? Csapó Endre szerint – aki sok mindent elmondott helyettünk eddig is – nincsen. A „magyar nép állagának megtartása” a Kárpát-medencében összmagyar feladat, írja, mert a végek gyors asszimilációja az anyaország helyzetét is végzetesen gyengíti. Lehet, hogy az autonómia a kisebbségi kérdés megoldásának nem nélkülözhetetlen feltétele, de nagyon jól tudjuk, hogy jobb megoldás híján elő kell venni ezt is, meg mást is, ami a magyarság fennmaradását erősíti. Így például az együttműködés és a gazdasági kapcsolatok erősítését, ami azonban a magyar nemzetrészek fennmaradása szempontjából önmagában véve nem elegendő. Az együttműködésnek és gazdasági kapcsolatoknak akkor van értelmük, ha azok az egyetemes magyarság érdekeit szolgálják, s nem az anyaországét a határon túli nemzetrészek rovására. Arra kell törekedni, hogy a magyarság az egész Kárpát-medencében otthon érezze magát, gazdaságilag és kulturálisan egyaránt fejlődjön. „És ha ennek elérése menetében hasznosan gyakorolható az autonómia, akkor a magyar kormánynak igenis feladata, kötelessége az egész magyar településterületre alkalmazható egységes autonómiarendszerért kiállni, és miután az autonómia a nyugat-európai civilizáció elfogadott intézményeinek egyike, azt, mint az európai normák egyikét, meg kell követelnie a szomszéd államoktól a térség békéje, stabilitása és a jó kapcsolatok érdekében”.
Erről van szó. Világos beszéd. Ehhez a programhoz kellene Budapestnek partnereket keresnie, s nem pedig a kiszolgáltatott helyzetben levő határon túli szervezetek „legitimitásával” és „programjaival” takarózni. Ez ugyanis az adott helyzetben a magyar érdekek feladását jelenti.
Levelet kaptam Székelyudvarhelyről. Az erdélyi autonómia egyik élharcosa, K. Á. jelentkezett. Székelyföldön nem sok változás van: „fövünk a saját levünkben” – írja. Hogy valami elinduljon, nyílt levelet írt az RMDSZ elnökének, amelyben részletes okfejtés olvasható az autonómiáról. Az autonómia – hasonlóan a mi délvidéki autonómia-tervezetünkhöz – általános, titkos és közvetlen választás útján jönne létre. Ez a szép elképzelés, sajnos, azóta is várja megvalósítását, amióta kigondolták, írja K. Á. levelében, majd ránk hivatkozik.
– Ismeretes a jugoszláviai magyar nemzeti közösség példájából, hogy akkor kapta meg a Magyar Köztársaság támogatását a nemzetközi politika színterén, amikor autonómia igényét az Ideiglenes Nemzeti Tanács tényszerűen, statútumok formájában megfogalmazta. Ezután kerülhetett a délvidéki magyarság jogos autonómia követelése a nemzetközi közvélemény, így az Egyesült Államok kormánya meg az ENSZ elé. Van okunk a szégyenre, ha meggondoljuk, hogy máig sincs autonómia memorandumunk és nincs autonómia statútumunk, pedig a romániai magyar nemzeti közösség mintegy tízszer nagyobb lélekszámú a délvidékinél, pedig Romániának nem volt és nincs Koszovója, viszont a közképviseleti meg érdekvédelmi szövetségünk, az RMDSZ tagja a bukaresti kormánynak.
Messziről túl szépnek tűnik a menyasszony, gondoltam magamban K. A. barátom levelét olvasva, holott az irigyelt ara csupán egy púpos öregasszony.
– A romániai magyar nemzeti közösség autonómia statútum-tervezetét dr. Csapó József szenátor úr 1995 folyamán elkészítette, és az SZKT, illetve az RMDSZ Jogi Szakbizottsága elé terjesztette. A tervezetet különböző fórumokon többször is megvitatták, az anyaországi és a nemzetközi jogász szakértők kiválónak minősítették, ennek ellenére máig nem került elfogadás végett a Szövetségi Képviselők Tanácsa elé. Nyilvánvaló, hogy ezt a bűnös mulasztást haladéktalanul meg kell szüntetnünk, írja K. A. a nyílt levélben.
Ha nem állnánk olyan csehül, most dagadhatna a keblünk. Annál is inkább, mert a vajdasági magyarok nemcsak a Nemzeti Tanács létrehozásával előzték meg az erdélyieket, hanem az autonómia-tervezet kidolgozásával és elfogadásával is. Az általam kidolgozott és előterjesztett autonómia-tervezet ugyanis három évvel korábban elkészült, mint az erdélyi, és a VMDK kanizsai közgyűlése 1992 áprilisában el is fogadta azt, mint hosszú távú stratégiai programot. Ennek ellenére sehol sem vagyunk. A VMSZ a Nemzeti Tanácsot elpuskázta, pártjaink pedig feladták a 92-ben elfogadott programot. Így aztán mi is ott tartunk, ahol az RMDSZ. Sehol.
– Ismeretes, folytatja levelében K. Á., hogy az RMDSZ-en belüli retrográd erők a szövetség megalakulásától mindmáig akadályozták és akadályozzák a romániai magyar nemzeti közösség belső önrendelkezésének a megvalósítását. A retrográd erők szabotálták el az autonómia-tervezet elfogadását, miattuk nincs az RMDSZ-nek elfogadott autonómia statútuma, amely nélkül pedig nincs előrelépés a belső önrendelkezés megvalósításának az útján.
Válaszlevelemben pontosítottam K. Á. értesüléseit az Ideiglenes Nemzeti Tanács és az autonómia vonatkozásában. Nem ilyen lovat akartunk. Az elektromos postának köszönhetően azonnal jött a viszontválasz.
– Az egyáltalán nem vigasztal, hogy a többi utódállamban sem sokkal rózsásabb a magyarság közképviseleti és érdekvédelmi helyzete, mint nálunk. Nem előlegeztem sok bizalmat az „ideiglenes tanácsnak”, de számunkra hivatkozási alapnak megfelel, mert itt verbálisan sem vállalnak fel semmilyen autonómiát – írja válaszában többek között K. A.
Martonyi János magyar külügyminiszter hétfőn este Szabadkán a VMSZ vezetőivel zárt ajtók mögött megbeszélést folytatott – adta hírül a Magyar Szó november 15-i száma. A tárgyalást követően a magyar külügyminiszter kijelentette: „A magyar kormány nem kíván a jugoszláv hatalommal mások nevében tárgyalni, támogatják a vajdasági magyarság politikai törekvéseit a meglévő lehetőségek keretében, mint ahogyan más határon kívüli közösségekkel is teszik”. Martonyi annak a meggyőződésének adott hangot, hogy „ezek a törekvések józanok, ésszerűek, mérsékeltek és mindenki számára elfogadhatók”.
Nem világos számomra, hogy miért kellett „zárt ajtók mögött” tárgyalni? Kiket szándékoztak kirekeszteni a tárgyalásról? Milyen titkolnivalója lehet a VMSZ vezetőségének és a magyar külügyminiszternek a nyilvánosság elől, ha olyan törekvésekről esett szó, amelyek „józanok, ésszerűek, mérsékeltek és mindenki számára elfogadhatók”?
Továbbá az sem egészen világos számomra, mit kell azon érteni, hogy a „magyar kormány nem kíván a jugoszláv hatalommal mások nevében tárgyalni”? Ki más tárgyaljon helyette? Látnak itt esélyt a nemzeti érdekeink politikai megjelenítésére? Meddig megy el a magyar diplomácia abban, hogy homokba próbálja dugni a fejét? Mikor akarják Pesten tudomásul venni, hogy a magyar kisebbségpolitika megbukott, és a kisebbségi pártvezérek helyzetükből adódóan nem magyar, hanem szerb, román, szlovák érdekeket szolgálnak?
Továbbá, mit kell a külügyminiszternek azon a kijelentésén érteni, hogy „támogatják a vajdasági magyarság politikai törekvéseit”? Milyen törekvéseket? Bizonyára nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a külügyminiszter úr a VMSZ politikai törekvéseiről beszélt, hiszen a pártok között nem jött létre semmiféle konszenzus.
De ha már itt tartunk, ha a VMSZ politikai törekvései csakugyan olyan „józanok, ésszerűek, mérsékeltek és mindenki számára elfogadhatóak”, ahogyan azt Martonyi mondja, vajon miért nem tudja a magyar diplomácia elérni, hogy az új jugoszláv kormány ezt támogassa? Miért nem készteti a magyar kormány Belgrádot valamiféle színvallásra? Ha szabad kérdeznem: mikor, ha most sem?
Amennyiben a magyar kormány nem kíván a jugoszláv hatalommal mások nevében tárgyalni, vajon a VMSZ vezetői miért nem álltak elő ezekkel a „józan, ésszerű, mérsékelt és mindenki számára elfogadható” törekvésekkel mielőtt a szerb ellenzéki pártokkal koalícióra léptek volna? Elmulasztották, rendben van, de mire vártak, miért nem álltak elő vele a választásokat követően azonnal?
A kérdésekből talán kiviláglik, hogy a zárt ajtók mögötti tárgyalás helyett őszinte beszédre lenne inkább szükség. Feltéve, ha „a meglévő lehetőségek keretében” erre mód van egyáltalán, s ha nem az a helyzet, hogy valamilyen felsőbb érdekek nemcsak nemzeti érdekeink feladására kényszerítenek bennünket, hanem folyamatos mellébeszélésre is.
A magyar külügyminiszter Nenad Čanakkal, a vajdasági Képviselőház újonnan megválasztott elnökével is találkozott. Ebből az alkalomból „mindkét fél készségét fejezte ki, hogy a vajdasági magyar kisebbség jogait és státusát a továbbiakban is fejlesszék és megszilárdítsák az európai mércékkel és elvekkel összhangban. Ezt a folyamatot egyebek között Szerbia decentralizálásával is megvalósíthatják, továbbá azzal, hogy a Vajdasági Képviselőház e téren is visszakapja hatáskörét és autonóm jogait”. (Magyar Szó, nov. 14.)
A „továbbiakban is fejlesszék”? Miért, eddig fejlesztették? Vagy úgy kell érteni, hogy minden úgy folyatódik, ahogyan eddig, azaz semmi sem fog történni? Ami pedig az „európai mércéket és elveket” illeti, nem lenne-e időszerű a szóvirágok helyett végre konkrétumokról beszélni?
Ki kell mondani világosan azt is, hogy a magyarság szempontjából akár egy önálló Vajdaság sem old meg semmit. A magyarság kollektív jogainak a biztosítása nélkül nincs jövő számunkra. Ez az, amiről Szerbiában senki sem akar hallani, köztük Čanak úr sem. Az 1974-es alkotmány annak idején viszonylag nagy hatáskört biztosított Vajdaságnak, az asszimiláció azonban soha nem látott méreteket öltött. Egy-két évtized leforgása alatt több mint százezer embert vesztettünk. Magyar autonómia nélkül egy önálló Vajdaság épp úgy felszippantja, magába olvasztja a nemzeti identitásában sérült magyarságot, ahogyan Szerbia vagy Jugoszlávia.
Vajdaságban, bár egyre kevesebben, de vannak még magyar nyelven beszélő emberek, akik azonban tudatukban, szellemiségükben már az asszimiláció útján menetelnek. Hadd utaljak itt csak arra a jelenségre, hogy a magyar tanulók több mint 30 százaléka – a beilleszkedés és társadalmi felemelkedés reményében – szerb nyelven végzi iskolai tanulmányait.