A vajdasági magyarok szívesen áltatják magukat azzal a gondolattal, hogy a szerbeknél fejlettebb jogérzékkel rendelkeznek, és ennek alapján tulajdonképpen Európában lenne a helyük. Nos, ez a különbségtevés önámítás, amelynek semmi valóságalapja nincsen. A kommunista önkényuralom örökségének a szelleme éppen olyan meghatározóan jelen van a kisebbségek életében, mint a többségében. A vezető magyar politikusok éppen olyan természetesnek tartják a jogtalan hatalomgyakorlást, mint a szerbek, a hatalmat illetően egyformán gátlástalanok azok is, ezek is.
Ennek az erőszaktételnek a legújabb példája az ún. „Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács újonnan való létrehozása”, amely – bár magyarok műve – a balkáni politikai szélhámosság tipikus példája. Néhány magyar politikus, aki most nyeregben érzi magát, álnok módon arra törekszik, hogy kiterjessze hatalmát a vajdasági magyarság egészére.
– Szabadkán tegnap megtartotta II. alakuló ülését az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács – írja címoldalán, kiemelt helyen a Magyar Szó, amely világraszóló eseménynek igyekszik beállítani a kisstílű szélhámosságot. Az új összetételű testület elnökévé Józsa Lászlót, a VMSZ alelnökét választották meg. Eddig ezt a tisztséget Kasza József, a VMSZ elnöke töltötte be.
A hatvankilenc főből álló politikai testületet azokból a képviselőkből állították össze, akik a szeptemberi választásokon a VMSZ és a Szerbiai Demokratikus Ellenzék közös listáján jutottak mandátumhoz. Öt helyet a vajdasági magyar pártoknak „irányoztak elő”, amelyek nem kívántak élni ezzel a lehetőséggel. Az alakuló ülésről nemcsak a magyar pártok maradtak távol, de nem vettek részt rajta az intézmények, az egyházak, a civil szervezetek képviselői sem.
Az úgynevezett Ideiglenes Nemzeti Tanáccsal kapcsolatos észrevételeivel elsőként a Magyarok Kereszténydemokrata Mozgalma rukkolt elő.
– A szeptember 24-ei választásokon a délvidéki magyarság két, a hatalomhoz mindig közel álló, baloldali beállítottságú pártja, a VMSZ és a VMDK nem önállóan, a magyarság érdekeit figyelembe véve, hanem a SZDE színeiben indult, a legkülönbözőbb programcélú és beállítottságú pártok egyvelegében.
– Ezzel a lépéssel a VMSZ és a VMDK, a nevét megtagadva meghazudtolta a kisebbségi politikai szervezetek létezésének és tevékenységének értelmét, elveszítve ezzel minden erkölcsi jogot arra, hogy magukat a magyar választópolgárok legitim képviselőinek kiáltsák ki.
– A gyakorlatilag ismeretlen számú magyar szavazattal rendelkező két párt ezzel a jogi alapját is elvesztette az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács új tagjainak a megválasztására, mert arra csak azok a politikai szervezetek hivatottak, amelyek legitim magyar támogatással rendelkeznek.
– A fentiek miatt a VMKDM nem kívánt részt venni az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács új tagjainak a megválasztására rendezett színjátékban, mert a tanács összetétele korántsem tükrözné a délvidéki magyar polgárok akaratát.
– Egy majdani Nemzeti Tanács akkor lesz legitim, ha azt a délvidéki magyar választópolgárok jegyzékének az összeállítása után, s annak alapján választják meg.
Az észrevételek többségével alapjában véve egyetértek, egy-két apróságtól eltekintve. A VMKDM a Nemzeti Tanács új tagjainak a megválasztását tartja méltánytalannak és elfogadhatatlannak, holott a régi tagok megválasztása sem volt jogszerűbb, amelyek soraiban ott voltak a VMKDM – akkor még VMSZ-es – tagjai is. A VMKDM egy gyékényen árul más pártokkal, amikor azt állítja, hogy a tanács megválasztására azok a szervezetek hivatottak, amelyek „legitim magyar támogatással” rendelkeznek. Ennek az állításnak utóbb – a választói névjegyzék összeállításának a szükségességére utalva – maguk is ellentmondanak.
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt sem mutatott érdeklődést egy ideiglenes testület iránt, amelynek létrehozását, értékelésük szerint, a VMSZ azért szorgalmazza, mert nem kíván részt venni a magyar perszonális autonómia megvalósításában. A VMDP szerint az úgynevezett Ideiglenes Nemzeti Tanács VMSZ által történt létrehozása a vajdasági magyarok választási névjegyzékének a felállítását volt hivatott megakadályozni.
Nem férhet hozzá kétség, hogy a VMSZ által kinevezett ideiglenes testület politikai erőszaktétel, amely a magyarok szabadon megválasztott közképviseletét hivatott helyettesíteni. Ezt a dilemmát mind a VMDP, mind a VMKDM a magyar választópolgárok névjegyzékének a majdani összeállításával szeretné áthidalni. Csakhogy a pártok által összeállított választói névjegyzék semmivel sem kevésbé önkényes és jogszerűtlen, mint a VMSZ politikai mesterkedése. Az ily módon összeállított listák egy-egy párt szimpatizánsainak a táborát jelentik, s arra szolgálnak, hogy e pártok a listák révén privilegizált helyzetet biztosítsanak maguknak.
A fentiekből látni, hogy a kisebbségi magyar pártok látszattevékenységgel vannak elfoglalva, azon versengenek egymással, melyik kakas áll magasabb szemétdombon.
A VMSZ mindössze ötven főből álló, zártkörű tanácskozásán megválasztották a Nemzeti Tanács első emberét, aki a vele kizárólag azonos pártállású 48 társának a szavazata alapján úgy véli, hogy jogosítványt szerzett a vajdasági magyarság egészének képviseletére.
Józsa László elfogadta a posztot, komoly arcot vágott a dologhoz, és a „megkezdett út töretlen folytatásáról” beszélt, meg a vajdasági magyarság megváltozott helyzetéről, hiszen a kisebbség immár „partneri viszonyba” került a többségi néppel.
Istenem, milyen vakká tudja tenni az embert a hatalom!
Józsa már e nélkül a bolhacirkusz nélkül is nagyhatalmú ember volt. Az egykori szorongó, halk szavú, visszafogott embernek, aki bátortalanul kapcsolódott be a magyarság érdekszerveződésébe, hirtelen szárnyakat adott a politika, olyannyira, hogy mára minden fontos szálat a kezében tart. Forma szerint a VMSZ második embere, valójában ő mozgatja a többieket. Szavának súlyt ad az a körülmény, hogy a Délvidéken ő felügyeli az Illyés Közalapítvány által folyósított pénzeket. Tőle függ: kinek, milyen morzsa hullik le az asztalról, s nehogy a háláról valaki is megfeledkezzen, neki köteles mindenki elszámolni. Kell-e ennél nagyobb hatalom ebben a szegénységben és rettenetes pénzéhségben, amelyben boldog-boldogtalan az anyaországi támogatásra vágyakozik?
De ez még nem minden. Józsa nemcsak kreálja és felügyeli a VMSZ politikáját, de külföld felé is ő a dolgok megmondhatója: tőle értesül a világ a vajdasági magyarság helyzetéről, ő képviseli érdekeinket Washingtonban, a FUEV és az EBESZ felé, a MÁÉRT üléseken és egyebütt.
A honi médiában nagy a respektusa, hiszen mint a Szabadkai Rádió igazgatóbizottsága elnökének, a Forum igazgatóbizottsága tagjának, az Újvidéki TV igazgatóbizottsága elnökének – maradjunk csak a legfontosabb felügyelői tisztségeknél – messze elér a keze.
Emellett számos más fontos tisztség és megbízatás öregbíti hírnevét, amelyekről újabban indokolatlanul kevés szó esik. Nemrégiben, amikor kinevezték a Tartományi Nemzetiségi Tanács élére, helyzetünk javulását illetően ígéretes nyilatkozatokat tett, igaz, ez még Milošević idejében volt, talán most ezért is merült feledésbe.
Nem sorolom tovább, felét sem tudom tisztségeinek, de már a fentiek alapján is felvetődik a kérdés az emberben: hogy az ördögben képes ennyi tisztséget magára vállalni és ellátni egyidejűleg? Az etikai aggályokról nem is beszélve, hiszen súlyos összeférhetetlenség áll fenn az általa betöltött különböző tisztségek között. Más alkalmas ember rajta kívül nincs a VMSZ-ben? Vagy ha ott nincs, nem lehetett volna találni valakit az értelmiség, az egyházi képviselők, a civil érdekszervezetek vezetői körében?
Mire jó ez a funkcióhalmozás? Csak a Magasságos tudná megmondani, miért hiányzott neki a meglevő funkciók mellé az úgynevezett Nemzeti Tanács elnöki tisztsége is?
Mély szomorúsággal tölt el ez a fejlemény. Nem is a tisztségek miatt, hiszen ezek nagy része nem ér semmit. Hanem maga az eset szomorít el. Bevallom, Józsát nem ilyen embernek ismertem meg. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az ügy szolgálata helyett a tisztségek halmozásában leli majd örömét. Nem ismernek rá egykori egyetemi évfolyamtársai és kollégái sem. Azt mondják róla, hogy kicserélődött: a szerény, jó érzésű emberből arrogáns, pökhendi politikus lett.
Szörnyű nagy gondunk ez. Mint a levegőre és az ivóvízre, olyan szükségünk van okos, tisztességes, jóravaló emberekre, akik képviselnék ügyünket. Aztán, amint hatalomhoz jutnak, elvesztjük őket örökre. Hány hasonló esetről tudnék beszámolni!
Nem tudjuk a hatalmat kezelni. Az elmúlt tíz évre visszatekintve egyetlen példát sem tudok mondani, amelyben a hatalom ne tett volna kárt abban, akit magunk közül kiemeltünk, s ne űzött volna csúfot belőlünk.
Ott tartok, hogy a nagy szerveződésben szünetet kellene tartanunk. Körül kellene ülnünk egy nagy asztalt és megtárgyalnánk, hogyan tudnánk megóvni magunkat és egymást a hatalommal járó személyiségtorzulásoktól. Addig ne válasszunk se vezért, se főnököt, se elnököt, se igazgatót magunknak, amíg fennáll annak a veszélye, hogy a bizalom átruházásával szörnyetegeket hozunk létre. Félő, hogy elkéstünk vele. Már a nyakunkon ülnek a kisebb-nagyobb szörnyetegek.
Nem hagy a téma nyugodni. Miért válik egyik pártelnök olyanná, mint a másik? Pozsgai mondja egyik interjújában, hogy a rabszolga nem szabad ember, hanem rabszolgahajcsár akar lenni. Mivel korlátozott képzete van a szabadságról, akkor érzi magát szabadnak, ha mások fölé kerül.
Ez a meglátás – ránk, kisebbségekre nézve – fontos felismeréssel szolgál. Azt jelenti, hogy ebből az alávetett helyzetből, amelyben élünk, úgyszólván képtelenség alkalmas vezetőket kinevelni, hiszen amint valaki hatalmi pozícióba kerül, a továbbiakban már nem honfitársai szabadságáért fog küzdeni, hanem a hatalmat kívánja gyakorolni fölöttük. A gátlásos, szorongó, sérült lelkületű emberből előbújik az őrmester, aki ellenállhatatlan kényszert érez az elszenvedett sérelmek törlesztésére. Nem azokkal szemben, akiktől azt elszenvedte, hanem azokkal szemben, akikkel megteheti.
Pozsgai a fentiekhez azt is hozzáteszi, hogy a hatalom még abban az esetben is megváltoztatja az ember személyét, ha személyiség-torzulásoktól mentes ember kerül a bársonyszékbe. A legkitűnőbb és legtisztább szándékú ember is, ha abba a helyzetbe kerül, hogy céljainak az elérése, azaz hatalma gyakorlásának az útjában nincs akadály, vissza fog élni vele. A hatalmat tehát mindig ellenőrzés alatt kell tartani, meg kell akadályozni, hogy intézményes hátteret nyerjen, s kegyetlen dolgokat műveljen.
Nos, mi ebben a vonatkozásban is felkészületlenek és szervezetlenek vagyunk. Nincsenek eszközeink a hatalom ellenőrzésére, következésképp szabad utat engedünk az ember lelkében rejlő szörnyetegnek, amely maga alá próbál gyűrni mindent. Akár annak árán is, hogy eközben megmar, szétver, tönkretesz mindent és mindenkit, aki megpróbálja a hatalmát korlátozni vagy ellenőrizni.
A VMDK széteséséhez is a megengedhetetlen hatalomkoncentráció vezetett. Elhűlve kellett tapasztalnom azt az eszelősséget, ahogyan Ágoston megjátszotta a nagy vezért, és hetente rohant Pestre sajtótájékoztatót tartani. A semmiről. Aztán, amikor a tisztújítás előtt veszélyeztetve látta elnöki székét, ez olyan indulatokat gerjesztett benne, ami messze túlmutatott a normális viselkedés és önkontroll határain. Ugyanebben a betegségben szenved a VMSZ is. Miután Csubela Ferenc halálával a hatalom Kasza József és szűk körének a kezébe került, a vezetőségen növekvő paranoia vett erőt, mindenkit eltávolítottak, aki megpróbálta volna hatalmukat korlátozni.
Eddig minden párt kicsúszott a pártot létrehozó személyek ellenőrzése alól, mindegyik kitermelte a maga cezaromániás vezetőjét, aki aztán hatalmi megszállottságában megpróbálta engedelmes masszává gyúrni az embereket. A vezér elhatalmasodó cezaromániája és növekvő paranoiája egy idő után infantilissá teszi az egész pártot. Ahogyan a vezető kivetkőzik magából, hívei is kivetkőznek magukból, megváltozik viselkedésük, gondolkodásmódjuk, és az ügynek, amelynek érdekében megszerveződtek, és hitük szerint fellépnek, sokkal nagyobb kárt okoznak, mint amennyi haszon van belőlük.
Józan ésszel mérlegelve a helyzetet, ezt az ostoba játszadozást a pártokkal, rég abba kellett volna hagynunk. Az, ami eddig pártos alapon történt, minden a közjó és a magyarság rovására ment. A félresiklott pártok beszűkítették a civil társadalom mozgásterét, növelték a bizalmatlanságot a közéleti szerepvállalással szemben, csalódottá és apolitikussá tették az embereket.
Végel László írására figyeltem fel a Magyar Szóban. A Kisebbségi egyetértés vagy teljhatalom? c. polemizáló írás a napilap körül kialakult helyzettel foglalkozik. Régen nem találkoztunk már V. L.-val, talán meg ismernénk egymást. Legutóbb az Újvidéki Tévé egyik műsorában láttam. Valamilyen kerekasztal beszélgetésen vett részt. Ha jól emlékszem, ott is ezt a kérdés volt terítéken. A műsor szerkesztője gondosan válogatta össze a meghívott vendégeket, mert kivétel nélkül mindannyian régi pártemberek voltak, akik ma átmentek liberális értelmiségibe. Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha egyszer egy asztalhoz ülnének a nemzeti és liberális oldal képviselői, hogy megbeszéljük közös dolgainkat. Mivel azonban erre belátható időn belül aligha kerül sor, elhatároztam, hogy az alábbi írással válaszolok Végel felvetéseire.
„A politikai pszichológia meglátása szerint a társadalomban mindig mindent egy konfliktusfolyamattal összefüggésben kell vizsgálnunk, amely a különböző érdekeket képviselő társadalmi csoportok lépéseiből és ellenlépéseiből áll. Kivételes alkalmaktól eltekintve, mint például október 5-e, nincs mindig mindenki a pályán, a mérkőzést a csoportérdekeket megjelenítő politikai elit vívja egymással. Ebben az érdek és hatalmi konfliktusban az átmeneti fegyverszünetet a tárgyalások jelentik, amelyek lényegüket tekintve ugyanazt a célt szolgálják, mint a »megmérettetés« vagy a kényszerítő eszközök alkalmazása, csak más eszközökkel. A különböző érdekeket képviselő felek abban a reményben ülnek le tárgyalóasztalhoz, vagy vitatkoznak egymással, hogy ékesszólásuknak, szakértelműknek, érveiknek köszönhetően nagyobb esélyük van a tárgyalás eredményeinek a befolyásolására, mint partnerüknek.
Ezek a gondolatok Végel László írása kapcsán vetődnek fel bennem, aki a Magyar Szó igazgatóbizottságának a kinevezése körül felmerült kérdéseket kínálja közvitára, mintegy invitálva bennünket, hogy a demokratikus értékrend érvényesítése és tisztelete érdekében próbáljunk meg azokra »elméletileg megalapozott koherens válaszokat keresni«, mert e nélkül a kisebbségi társadalom apátiája tovább növekszik.
Jóllehet eltökélt szándékom volt, hogy a Magyar Szó körüli perpatvarhoz nem fogok hozzászólni, Végel László polemizáló cikkét olvasva mégis indíttatást érzek magamban. Ennek az egyik oka az, hogy a közéletünkre jellemző szellemi pangásban újdonságnak számít a kisebbségi társadalmunkat megszólító vitairat, kár lenne, ha pusztába kiáltott szó maradna. A másik ok, amiért kedvet kaptam az íráshoz, maga a cikk, amely fontos, továbbgondolásra serkentő meglátásokat tartalmaz.
Végel László úgy véli, hogy a Magyar Szó körüli nézeteltérés abból származik, hogy a szemben álló felek különbözőképpen értelmezik a demokráciát. Nevezetesen a többségi demokrácia és a liberális demokrácia elvét valló elit konfliktusáról van szó. Az első csoportot a VMSZ vezetői és tanácsadói képviselik, akik a parlamenti választások erőviszonyait megpróbálják átültetni a gyakorlatba. A másik csoport szerint viszont, és ezek közé sorolja magát is, nem szerencsés, ha az intézmények, média stb. a pártok befolyása alá kerül, azok politikai játékszerévé válik.
Nos, amint arra utaltam, kétlem, hogy a nézeteltérés a demokrácia különböző értelmezéséből adódik. Nem elvi, hanem gyakorlati kérdésről van itt szó, ezért célszerűbb, ha nevén nevezzük a dolgokat, és különböző érdekek és erőviszonyok konfliktusáról beszélünk.
Ami ezeknek az érdekcsoportoknak a besorolását illeti, pontosnak tartom Végel László meghatározását. A Magyar Szó igazgatóbizottságának a kinevezése körül csakugyan a többségi elvet valló pártelit és a liberális demokrácia hívei csaptak össze. Ez a felállás nem új keletű, az idők során legfeljebb a két érdekcsoportot megjelenítő pártok és személyek cserélődtek, a lényeg maradt.
Nem kívánok állást foglalni a két opció vitájában, annál kevésbé, mivel jómagam egy harmadik irányvonalat képviselek, amelyet a nemzeti önérvényesítésre irányuló törekvésnek lehetne nevezni. A gondot pedig abban látom, hogy a nemzeti szellem, amely nélkül ez az önérvényesítés nem képzelhető el, nemcsak a zsarnokság idején szorult háttérbe, de semmiféle jelét sem látom most sem, hogy ilyen irányban jelentősebb változás történne. Márpedig meggyőződésem, hogy nem vagyok egyedül, aki azt kívánja, hogy a többségében baloldali pártelit és a liberális demokrácia elveit valló értelmiségiek mellett a nemzeti gondolatnak is helyet kell kapnia a vajdasági magyarság egyetlen napilapjában, a Magyar Szóban.
Végel László korántsem szűkíti le mondanivalóját a Magyar Szóra. Írásában számos olyan kérdést érint, amelyek átgondolása alapvető fontosságú kisebbségi jövőnk szempontjából. Körüljárva a többségi demokrácia buktatóit, kiemeli a liberális demokrácia előnyeit, szóvá teszi az autonómia koncepció feladása miatti csalódottságát, rámutat a kisebbségpolitika önellentmondásaira, a többpártrendszer buktatóira, felhívja a figyelmet a civil szféra ellenőrző szerepének a fontosságára, a demokratikus intézmények kimunkálásának szükségességére, legfőképpen azonban az »egyetértési elv« bevezetését szorgalmazza egy új demokratikus értékrend megteremtése érdekében. Minthogy meglátásaival és felvetéseivel nagyjából egyetértek, ezekhez jelenleg nem kívánok semmit hozzáfűzni, egy vonatkozásban szeretném fejtegetéseit kiegészíteni.
A felmerült kérdésekkel kapcsolatos »elméletileg megalapozott koherens válaszok« bár nagyon fontosak a tisztánlátáshoz, önmagukban véve nem elegendőek ahhoz, hogy orvosolják kisebbségi társadalmunk mély apátiáját. Ehhez többre van szükségünk. Ahhoz, hogy az apátiától megszabaduljunk, érzületünkben és mentalitásunkban is meg kell változnunk: le kell győzni lelkünkben a szolgaságot.
Nemcsak többpártrendszerre, civil szervezetekre, demokratikus intézményekre van szükségünk, hanem nemzeti érdekeinket szemmel tartó gondolkodásra és társadalomszerkezetre is. Ha ezt nem tudjuk elérni, akkor elsorvadunk, szétszóródunk, idegen szándékok prédájává válunk. A demokráciára nem azért van szükségünk, hogy a régi zsarnokság helyett újat vegyünk a nyakunkba, hanem azért, hogy ne kényszerüljünk tovább saját életünknek, munkánknak, értékeinknek a kiárusítására és elherdálására.
Tisztában vagyok vele, hogy mindez szentségtörésnek hangzik, hiszen a pillanatnyi politikai kurzus szerint a Szerbiai Demokratikus Ellenzék győzelmének kell örülnünk. Ünnepre azonban nincs okunk. Nemcsak azért nincs, amit Végel okosan a szemére vet pártvezéreinknek, hogy a koalícióval »hűtlenné váltak saját autonómia koncepciójukhoz«. Ennél sokkal súlyosabb gondot jelent az, hogy kisebbségi társadalmunk rohamosan öregszik és pusztul, hogy a magyar ifjúság alig lát életlehetőséget maga előtt, hogy az életerős korosztály tömegesen távozik az országból, hogy itt még mindig úgy lehet legkönnyebben boldogulni, ha valaki megtagadja (áruba bocsátja) magyarságát.
Mikor fogjuk már fel, hogy ezek közé a határok közé szorítva autonómia nélkül nincs életlehetőség számunkra, hogy az önfeladás a közösségi érdekeinkről való lemondás – előbb-utóbb romlásba dönt mindnyájukat? Meddig tart még a hallgatás, az otthon falai közé való visszahúzódás? Meddig kell még a vállunk közé húznunk a nyakunkat, csak azért, mert magyarok vagyunk?
Demokráciára azért van szükségünk, hogy megszűnjön a lelkünkbe lerakódott félelem, és végre ráébredjünk: csak azok tudtak boldogulni, akik haszonélvezői voltak a rendszernek, míg a többi ember önmagához méltatlan életet élt. Ki kell vetni lelkünkből azt a hiedelmet, hogy a lojalitásért majd megjutalmaznak bennünket, hogy minden hangos szóval, minden határozott akaratnyilvánítással csak bajt hozunk a fejünkre.
Békés, kiegyensúlyozott és megegyezésen alapuló változásokat akarunk, tárgyalást és belátást azok részéről, akik romlásba taszítottak bennünket. Ha nem ezt tesszük, marad minden a régiben: az új hatalom is azt fogja tenni velünk, amit a régi: megpróbál majd ígéretekkel, taktikázással, látszateredményekkel kitérni szabadságjogaink biztosítása elől.
»A kisebbségi társadalmakban olyan demokratikus intézményeket kell kimunkálni, amelyek következetesen érvényesítik a konszenzuális (egyetértésen alapuló) demokrácia elvét« – írja Végel László. Igaza van. Ez az igazság azonban nemcsak ránk, kisebbségiekre, hanem a társadalom egészére is érvényes. Az egyetértésen alapuló elv hiányával nemcsak a »kisebbségi társadalom definiálja önmagát«, hanem a többségi is. Nincs szükségünk despotizmusra sem saját pártjaink, sem mások részéről.
Írásommal csak azt szerettem volna jelezni, hogy a demokratikus változások során önmagunkról se feledkezzünk meg, s ne hagyjuk a nemzeti eszmét és a demokráciát kijátszani egymás ellen. Többek között azért lenne szükségünk független, közszolgálati sajtóra, hogy ez ne történhessen meg.”
Eddig a cikk, mely megjelent a Magyar Szóban, válasz azonban nem érkezett rá. Azért lepődtem meg ezen egy kicsit, mivel Végel elmagányosodásáról ír. Írásaiban arra panaszkodik, hogy ebben a kaotikus világban mindenki félig-meddig magányos lett. Mindannyian valamiféle traumában élünk, kölcsönös bizalmatlanság lett úrrá rajtunk, a közélet megszűnt, ki-ki saját sebeit nyalogatja. Azt hittem, hogy elegendő indíttatást érez majd magában ahhoz, hogy ezt a csendet megtörjük. Nem érzett. Mindegy. Úgy látszik, a liberális eszmék szószólói, akik szüntelenül a toleranciáról és a másság tiszteletéről beszélnek, sokkal kevésbé szívelnek engem, mint én őket.
Készül az új kisebbségi törvény. Az előkészítő bizottság munkájában többek között részt vesz Végel László, Losoncz Alpár és Józsa László. Nem sokat várok sem a bizottságtól, sem az új kisebbségi törvénytől. Autonómiára van szükségünk, nem kisebbségi törvényre. Ahhoz, hogy a határon túli magyarság másodrendű polgárból elismert politikai tényezővé váljon, ez megkerülhetetlenül szükséges. És ma már az EU-ba törekvő országok ennek a lépésnek a támogatását nem tagadhatják meg, csak ha maguk a kisebbségiek nem játsszák el ezt a lehetőséget.
A könyökömön jön ki a kisebbségi normákra történő hivatkozás, az ET és EBESZ okmányainak maradéktalan betartására vonatkozó fogadkozás. Ezzel a dajkamesével szokták elringatni az elégedetlenkedőket, és jégre vinni az érintetteket.
A tervezett dokumentumnak akkor lesz értelme, olvasom, ha a magyar közösség elfogadja azt. A magyar közösség nem fogadja el. A magyar közösséget meg sem fogják kérdezni. A magyar közösség önjelölt képviselői azonban elfogadják és megtapsolják. Semmi kifogásom a bizottságban részt vevő személyek ellen, de ki nevezte ki őket? Miért csak liberális szemléletű értelmiségiek kerültek a bizottságba? Hol vannak a nemzeti oldal képviselői? Ebből már a délvidéki magyarság számára sok jó nem sülhet ki.
Egyre nehezebb tehertételt jelent a Magyarok Világszövetsége. A megosztó feszültség begyűrűzött az Országos Tanácsba is. Túl sok a tisztázatlan kérdés a szövetség körül, túl sok a mellébeszélés, az önigazolás, az ábránd, az önáltatás, de ezeknél sokkal durvább jelzőkkel lehetne a sort szaporítani. Május óta halogatom magamban a számvetést, talán abban reménykedve, hátha az idő megoldja helyettünk azt, amit mi nem tudtunk megoldani.
Nos, az elmúlt fél esztendő egy lépéssel sem vitt közelebb bennünket a megoldáshoz. Talán azért, mert nincs is megoldás. Lehet, hogy a vége előtt állunk valaminek, amit nem akarunk tudomásul venni. Nemcsak a bennem levő nyugtalanság hatására, hanem mások sürgető kérésére is, végre rászántam magam, hogy tisztázó szándékkal összefoglaljam mintegy hat tételben meglátásaimat a Magyarok Világszövetségről.
I.
A május végén megtartott tisztújító küldöttgyűléstől sokan azt remélték, hogy végre sor kerül a Világszövetség teljes átalakítására. Nevezetesen azt, hogy a Magyarországon bejegyzett több ezer civil szervezet egyikéből sikerül egy történelmi szerepet betöltő, a 15 millió magyart jogszerűen képviselő, a nemzet egészét lendületbe hozó szervezetet létrehozni. Olyan szervezetet, amely a világ különböző országaiban bejegyzett és tevékenykedő tanácsai és tagszervezetei révén olyan feladatokat is magára tud vállalni, amelyek meghaladják az anyaországban élő tízmilliós létszám képviseletére korlátozott magyar kormány hatáskörét és mozgásterét.
Ez az eszményi elgondolás már 1992-ben megfogalmazódott az ausztráliai küldöttek részéről, és beépült más javaslatokba is, gyakorlatilag azonban egy lépés sem történt ezeknek az elgondolásoknak a megvalósítása érdekében. Ehelyett új elgondolások születtek, különböző tervezetek készültek, amelyek mind hasonló sorsra jutottak, mint az előzőek. A Világszövetség vezetőségének a belső hatalmi viszályok és költségvetési viták miatt nem jutott ideje koncepcionális kérdésekkel foglalkozni.
A májusi tisztújító közgyűlés a nélkül múlt el, hogy a Magyarok Világszövetségének módja lett volna meghatároznia önmagát, sikerült volna megteremtenie legitimitását, s elfogadtatnia egy olyan társadalmi szerepkört, amely hiánypótló lenne mind a nemzet, mind a magyar államvezetés számára. Ennélfogva arra vonatkozóan, hogy mire való a Magyarok Világszövetsége, ma is ott tartunk, ahol régen: mindenkinek megvan a maga elgondolása, anélkül, hogy a sokféle elgondolás bármiféle közös jövőképpé körvonalazódna.
Azt hiszem, fontos ezt tisztán látnunk ahhoz, hogy megértsük, miért nincs az MVSZ-nek a nevéhez méltó közéleti szerepe, erkölcsi súlya és politikai jelentősége.
II.
Vannak más természetű gondok is. Vajon hogyan tudna egy 200-300 millió forinttal gazdálkodó szervezet vállalkozni a fentebb megálmodott nemzetmentő szerepre? Ez a pénz legfeljebb a hivatal működtetésére elég, egy 52 országot behálózó szövetség érdembeli funkcióját azonban aligha teszi lehetővé. Az összehasonlítás kedvéért említsük talán meg, hogy a határon túli magyarokat segítő három közalapítvány – az Illyés, az Új kézfogás és az Apáczai – a millennium évében 800-800 millió forintnyi költségvetési támogatással rendelkezett. Az illetékesek szerint a közalapítványok ezzel a kerettel igen figyelemre méltó eredményt értek el. Ez bizonyára úgy van, más kérdés, hogy ennek az eredménynek sem a nemzeti identitás erősítése, sem az érdekérvényesítés hatékonyságának növelése, sem pedig a nemzeti integráció gondolatának a megvalósítása terén egyelőre semmiféle kézzelfogható jelét sem észlelni. Csepp a tengerben, mondhatnánk. Mit lehet akkor ennek az összegnek az egytized részétől remélni? Aki ennyire taksálja a nemzeti eszme megjelenítésének és az összmagyarság képviseletének az ügyét, az valami másban fáradozik. Persze ezt a pénzt is fel lehetett volna okosabb dolgokra használni, ha történetesen nem költségvetési vitákra, a kevésen való marakodásra megy el a Világszövetség nyolc esztendeje, ami a sajtóban folyamatosan, mint világraszóló botrány csapódott le.
III.
Aztán gond van a szervezet személyi összetételével is. Sokan azt tartják, hogy a Világszövetséget a nagyhangú középszerűség és a sunyi bürokrácia uralja, akik akarnokságukkal elidegenítették nemcsak a magyarság szellemi elitjének a jelentős részét, hanem mindazokat, akik nemzeti politikáról álmodtak, s nem kívántak meddő vitákkal: személyi- és pénzügyi kérdésekkel foglalkozni.
Mások a demokrácia bajnokait, a törtető karrieristákat kárhoztatják, akik az alapszabály értelmezését, az ügyrendi kérdéseket, a szavazatok számlálását összetévesztik a természetes gondolkodással és a nemzet önmegvalósító akaratával. És csakugyan, nyolc éven át rágódva a jogszerűség különböző árnyalatain, fel sem tűnt, hogy mind kevesebb szó esett az elszakított nemzetrészek helyzetéről, feledésbe kerültek az autonómia törekvések, nincs program, sarokba került a nemzeti színű lobogó, hadd ne soroljam tovább a visszavonulás szomorú emlékű állomásait.
Kétségtelen, hogy a testületi ülésekkel, közgyűlésekkel, konferenciázgatásokkal, a fontoskodó politikusok majmolásával a szervezet elszalasztotta azt az esélyt, hogy a nemzeti akarat és önmegvalósítás intézményévé váljon. De nem hiszem, hogy mindez pusztán személyi kérdéseken múlott volna: az okos, derék, lelkileg elkötelezett magyarok hiányán. Másokkal együtt jómagam is úgy gondolom, hogy maga a szervezeti struktúra az, ami rossz, s ami az érdemleges cselekvés legfőbb akadálya.
Ezért is fogalmazódott meg az igény, hogy a magyar országgyűlés hozzon törvényt a Magyarok Világszövetségéről, s a Magyar Tudományos Akadémia mintájára állítsa azt a nemzet szolgálatába. Az a tény, hogy a magyarság háromnegyed évszázada szétszórtságban él, hogy a széttépett nemzetrészek hivatalosan nem fogalmazhatják és jeleníthetik meg érdekeiket, régen szükségessé tette volna ennek a lépésnek a megtételét. Annál is inkább, mivel időközben napnál világosabbá vált, hogy a szép elképzelés, mely szerint az egypártrendszer idején létrehozott Világszövetség a demokratikus körülmények között át fog majd alakulni, dugába dőlt.
Csak találgathatjuk, hogy a Világszövetség intézményes újjászervezésére miért nem került sor. Talán azoknak van igazuk, akik szerint a meglévő intézmények nem akartak még egy „magyar üggyel” foglalkozó fórumot a hátukra. Minek a Magyarok Világszövetsége, ha ott a parlament, ott a kormány, a Határon Túli Magyarok Hivatala, ha ott vannak a kisebbségi magyar pártok, s újabban ott van a Magyar Állandó Értekezlet. Csakhogy a kormányok jönnek, mennek, s mindegyik másként viszonyul a kisebbségekhez és a nemzet ügyéhez. A kormányváltozásokkal párhuzamosan pedig változik a kisebbségek érdekvédelmi politikája és a HTMH munkája is. Elvileg tehát szükség lenne egy intézményre, amely a mindenkori kormánytól és a határon túli magyarság politikai helyzetétől függetlenül foglalkozhatna a nemzet ügyével, gyakorlatilag azonban a nemzet eme magasabb rendű egységének a megteremtésére nincs igény, mi több, úgy tűnik, mintha a magyar politikai színtér szereplői – határon kívül és belül – ellenérdekeltek lennének ebben.
Ebben az ellenérdekeltségben rejlik a Magyarok Világszövetsé-gének a drámája. Ezért nem képes talpra állni, magára találni. Ez a magyarázata a viszálynak, a sikertelenségnek, a pótcselekvéseknek. A legvilágosabb emberfők, a nemzet legőszintébb és legelkötelezettebb hívei is egy idő után meghasonlottakká válnak, ha folyton falba ütköznek.
IV.
Sok éve húzódó, halmozódó elégedetlenséggel és csalódottsággal került sor a májusi tisztújító közgyűlésre. Sajnos, az elégedetlenség okát senki sem abban a politikai-hatalmi konstellációban kereste, amelyben a Világszövetség megújulására és komoly szerepvállalására (egyelőre) nincs elegendő mozgástér – hanem, ahogyan ez már lenni szokott, egymással kaptak hajba a különböző táborokra szakadt emberek.
Az MVSZ elnöke és elnökhelyettese közötti hatásköri viták s a mögéjük felsorakozó érdekcsoportok acsarkodása, vádaskodása, rögeszméig mélyülő elfogultsága előre vetítette a Világszövetség szétesésének a veszélyét. De vajon nem ugyanígy foszlott, szakadozott szét a nemzet megújulását célzó minden szervezeti törekvés? Nem ugyanazok a feszültségek munkálnak mindenütt, ahol megjelenik a szabadságvágy igénye és a magyar integrációs törekvés? Nem azért marcangolják szét egymást a magyarok, mert e téren, a rendszerváltást követően tíz évvel, még mindig helybenjárásra kényszerülnek? Nem azért, mert a nagyhatalmak Európa összefércelése utáni időkre napolták el a kisebbségi kérdés rendezését? Nem azért, mert Trianont Magyarország csatlakozásának a kockáztatása nélkül máig nem lehet szóba hozni?
Vannak persze pozitív fejlemények is. Magyarország, ha kínkeservesen is, de a társadalmi felszabadulás útjára lépett, ami a határon túli magyar nemzetrészekről nem mondható el. Ők már ebben a körben, a demokrácia első lépésénél leszakadtak. A nemzet egészét illetően a helyzet egyaránt nyomorúságos határokon innen és túl: ebben a vonatkozásban nemhogy a cselekvés szintjéig, de az őszinte és nyílt beszédig sem jutottunk el. Még Magyarországon sem, az elcsatolt nemzetrészek helyzetéről pedig jobb nem beszélnünk.
Mindezt azért szükséges itt nyomatékosan leszögeznünk, hogy azok, akik a nemzeti ellenállás lelkiségét, s annak eleven megtestesülését kérik számon a Világszövetségtől, először vessenek számot ezzel a helyzettel.
V.
A Világszövetségen belül egymásnak feszülő táborok a kedvezőtlen világpolitikai konstellációnál könnyebb és elérhetőbb ellenfelet kerestek maguknak. Az egyik és a másik oldalon állók is azt hitték, ha sikerül háttérbe szorítaniuk a másik tábort, attól egy csapásra megváltozik minden. Az állóvíz, amelyben eddig tocsogtunk, hirtelen gyorsfolyású folyammá változik, amely széles medret váj a nemzet érdekében való cselekvéshez.
A közgyűlés közeledtével elsősorban az elnökválasztás került a figyelem központjába. Ki-ki saját elképzelése szerint azt remélte, hogy az új elnök személye nemcsak más arculatot kölcsönöz a Magyarok Világszövetségnek, de valami csoda folytán attól mi magunk is kicserélődünk. Akik Borost támogatták, nagyobb kormánytámogatásra számítottak, akik viszont Patrubány mellett voksoltak, egy dinamikusabb, küzdőképesebb Világszövetséget képzeltek el maguknak.
Mint ismeretes, a negyedik forduló után (addig Boros vezetett) Patrubány hét szavazat különbséggel a Világszövetség új elnöke lett. Ezt a fordulatot az újonnan megválasztott elnökség fele nem tudta elfogadni, törvényességi és erkölcsi aggályokra hivatkozva felfüggesztették az elnökség munkájában való tevékenységüket. Bár törvénytelenségekre hivatkoznak, a Patrubánnyal mint elnökkel szembeforduló elnökségi tagoknak valójában az elnök személyével van baja, a vele való együttműködést nem tudják elképzelni. Azt mondják, hogy míg ők a Világszövetség megújulásában gondolkodnak, az újonnan megválasztott elnök a hatalom megszállottja.
A Patrubány-féle vezetőség azzal vág vissza, hogy hiszen a demokratikus játékszabályokat betartva szerzett mandátumot, nincs semmiféle jogalapja a bojkottnak, s az ilyen-olyan feltételek támasztásának. A háborgás a siófoki rendkívüli küldöttgyűlést követően sem csitult. Ellenkezőleg, a heves vitákkal kísért tanácskozást követően a „tizenketteknek” – a küldöttektől kapott haladék értelmében – karácsonyig kell nyilatkozniuk arról, hogy feltétel nélkül teljesítik kötelezettségeiket, ellenkező esetben döntésüket lemondásnak tekintik. A felszólítottak viszont az áldatlan állapotokra hivatkozva több pert akasztottak az új elnök nyakába, kormánybiztos kinevezését szorgalmazzák az MVSZ élére, sőt, javasolják a szövetség felszámolását a magyar kormány részéről.
VI.
Itt tartunk. A történtek miatti keserűséggel a szívünkben, anélkül, hogy a politikai, lelki és morális kataklizmán túljutottunk volna. Én alapvetően nem az elnök személyében és a szervezet személyi összetételében látom a bajok igazi forrását, bár az sem elhanyagolható probléma, hanem a kedvezőtlen társadalmi-politikai konstellációkban, a nemzeti érdekképviseletre alkalmatlan, rossz szervezeti struktúrában, a magyar nemzetstratégia hiányában, legfőképpen azonban a nemzet egészére jellemző cselekvésképtelenségben és bénaságban, és úgy gondolom, hogy a bojkott nem viszi előbbre a dolgainkat.
Bár valószínű, hogy ebben a kérdésben aligha lehet igazságot tenni. Az elmúlt tíz év során mindnyájunknak volt alkalmunk megtapasztalni, hogyan próbálták még az általunk megálmodott és létrehozott pártok is egy idő után lemetszeni szárnyainkat, hogyan váltak a testvérháborúk színterévé s alkalmatlanná a nemzet szolgálatára. Ez tehát nem világszövetségi specialitás, hanem szervezeti életünk sajátossága. És félő, hogy amíg a politikai, gazdasági és a társadalmi körülmények meg nem változnak, s amíg velük együtt mi magunk is meg nem változunk, bárhova nézzünk, bármibe fogjunk, bárkivel szövetkezzünk, ugyanazzal a magyar pokollal találkozunk. Nemzeti létünk gondjait nem lehet a Világszövetség jelenlegi vezetősége nyakába varrni, mint ahogyan az efféle viszályok sem szolgálhatnak felmentésül számunkra.
Természetesen elég nagy baj az, ha egy hajón zendülés tör ki. Ennél azonban sokkal nagyobb baj, ha nem vesszük észre, hogy – a vezérhajó kivételével – az egész kisebbségi magyar hajóraj megfeneklett a Pannon-tengeren.
Ez volt a cikk, melyet a Magyar Szó december 17-i vasárnapi száma a második oldalon kiemelt helyen közölt. A magyarországi lapok elzárkóztak előle. Nem sérelmezem, hiszen nem az a szándék vezérelt, hogy tovább fodrozzam az ügyet, amely már így is kezelhetetlenné lett a magyar politikai színtéren.
Az MVSZ JOT évi közgyűlésén felolvastam a Világszövetségről írottakat. Döbbent csend követte a beszámolót. Az elhangzottakkal nagyjából mindenki egyetértett, senki sem óhajtott hozzászólni. Ezt követően a közgyűlés meghallgatta és elfogadta a szervezet évi tevékenységről szóló beszámolót és a pénzügyi jelentést.
A millennium évében külön említést érdemel a 80 év kisebbségben c. pályázat kiírása, amely nagy visszhangra talált a délvidéki magyarság körében. Több mint 40 pályamű érkezett be, s a legjobb dolgozatok szerzői között az augusztusban megrendezett központi ünnepségén került sor a díjak kiosztására. Folyamatban van a kötet összeállítása és megjelentetése.
Kiemelt vállalkozásnak számít a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok 30 éves jubileuma alkalmából megjelentetett millenniumi kiadvány is, amely a JOT és a Szarvas Gábor Egyesület közös kiadásában jelent meg.
A délvidéki magyar nemzeti közösség szellemi felemelkedése érdekében kifejtett áldozatos munkáért a JOT elnöksége emléklapokat osztott ki. Az idén a Kikindai Újság magyar szerkesztősége, az Aracs Társadalmi Szervezet, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület és a Vadvirág Hagyományápoló Kör részesült a rangos elismerésben.
A vitában a költségvetési támogatás megvonását tették szóvá legtöbben. Többen amellett kardoskodtak, hogy a sarkunkra kellene állnunk, és tiltakoznunk kellene a magyar kormánynál. Esetleg a Magyar Országgyűléshez kellene fordulnunk, hogy vizsgálja felül a 2000 decemberében hozott döntését, és szüntesse meg azt a méltatlan állapotot, amelybe a Világszövetséget taszította. Mások a csendes kivárás taktikáját javasolták, mondván, hogy ésszerűtlen tovább feszíteni a húrt: az Országgyűlés, a Legfelsőbb Ügyészség, a Fővárosi Bíróság ellenében aligha lehet csatát nyerni, a szájhősködéssel csak még nehezebb helyzetbe kerül a szövetség.
Abban állapodtunk meg, hogy amíg a helyzet jobbra nem fordul, a JOT foglalkozzon a saját hatáskörébe tartozó dolgokkal. A Világszövetség egészét tekintve ugyan rosszul állnak a dolgok, ez azonban nem vonatkoztatható az országos tanácsokra. A problémák a szövetség struktúrájában és vezetőségében vannak, amely lehetővé tette, hogy a szövetség két táborra szakadjon. Igaz, hogy a költségvetési támogatás megvonása a Világszövetségtől bennünket is érzékenyen érint, de amennyiben az Illyés Közalapítványtól megkapnánk a működtetésre és a programokra szánt támogatást, a JOT folytathatná működését.
A közgyűlés támogatta elképzeléseimet, de végül úgy döntött, legjobb lesz, ha egyelőre várakozási állásponton maradunk. Más döntés nem is születhetett, hiszen a JOT éppen olyan megosztott, mint a Világszövetség, éppen csak nem került kenyértörésre a sor. Ezt sem volt könnyű elkerülni.
Patrubány nyomására például az egyik tanácstag kezdeményezte a külhoni állampolgárság kérdésének a napirendre tűzését, jóllehet a JOT már egy évvel ezelőtt állást foglalt a kettős állampolgárság mellett. Megvitattuk a javaslatot, négy ember kivételével mindenki elvetette a külhoni állampolgárságra vonatkozó előterjesztést, és arra szavazott, hogy a délvidéki magyarság számára továbbra is a kettős állampolgárság jelentene elfogadható megoldást.
Alapjában véve jó hangulatú közgyűlés volt, amelyet követően S. I. újságíró kérésére, aki a Magyar Szó karácsonyi számában egy blokkot tervezett a státustörvény, a külhoni állampolgárság és a kettős állampolgárság kérdéséről, megírtam és elküldtem egy cikket.
A Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsának 2000. december 14-én Zentán, a Magyar Házban megtartott évi közgyűlésén – egyebek mellett – felmerült a határon túli magyarok státusának kérdése is. A kérdéssel kapcsolatosan a közgyűlés megerősítette korábbi álláspontját, mely szerint a vajdasági magyarság jövője szempontjából továbbra is a kettős állampolgárság látszik a legcélszerűbb megoldásnak.
Mint ismeretes, a Magyarok Világszövetségének újonnan megválasztott vezetősége, Patrubány Miklós elnökkel az élen, a külhoni állampolgárság intézményének a bevezetésére szervezett kampányt az elmúlt hónapokban. Az elképzelés szerint, amely a Világszövetség Erdélyi Társaságától ered, a külhoni állampolgár nem rendelkezne magyar személyi igazolvánnyal, csak magyar útlevéllel. Nem járna vele sem szavazati jog, sem letelepedési engedély, a magyar útlevél viszont lehetővé tenné a schengeni határok átlépését.
A javaslat állítólag nagy visszhangra talált Erdélyben, a határon túli más magyar nemzetrészek azonban egyéb megoldási javaslatokon gondolkodnak. A felvidéki és kárpátaljai magyarok például a státustörvény mellett foglaltak állást. Szlovákia és Ukrajna ugyanis nem ismeri el a kettős állampolgárságot, emiatt a külhoni állampolgárság hátrányosan érintené őket. A vajdasági magyarság esetében más a helyzet: a kettős állampolgárság az eddigiek során járható útnak bizonyult, s az országban zajló politikai fejlemények tükrében a jövőben még inkább annak látszik.
Az MVSZ JOT 2000 februárjában dolgozta ki álláspontját a kettős állampolgárságra vonatkozóan, amely az MVSZ 1998. áprilisi választmányi ülésének azon meglátásán nyugszik, hogy az MVSZ legfőbb célja a magyar nemzet egységének megteremtése és megőrzése az önrendelkezési elv alapján. Ennek egyik lehetséges módja a kettős állampolgárság biztosítása.
Az 1989-es változásokat megelőzően az alig átjárható államhatárok, vízumkényszerek és más tilalmak tartották távol egymástól a Kárpát-medencében és a világban szétszórtan élő magyar nemzetrészeket. Félő, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás hasonló helyzetet idézhet elő a kárpát-medencei magyarság számára, amennyiben a schengeni egyezmény kiterjesztése utazási akadályokat emel Magyarország és a határain túl élő magyar nemzetrészek közé. A csatlakozási tárgyalások során ezért elengedhetetlenül szükséges olyan jogviszonyt kialakítani, amely a határon túli magyarság számára biztosítja az akadálytalan kapcsolattartást az anyaországgal és a világ magyarságával, illetve a kettős állampolgárságot minden magyar számára, aki azt igényli.
Az úgynevezett státustörvény ebben a vonatkozásban kíván tenni valamit a határon túli magyarok érdekében, amennyiben olyan igazolványt tervez a kisebbségben élők részére, amely a tulajdonosát nemzeti vízumra is feljogosítja. Ezt az első lépést a későbbiek folyamán vélhetően további lépések követik, amelyekben nagyobb helyet kapnak a határon túli nemzetrészek sajátos érdekei és elvárásai. Az egységes rendezési elv helyett bizonyára többféle megoldási javaslatban kell gondolkodni, hiszen a határon túli magyar nemzetrészek helyzete is különbözik országonként, ezért más-más megoldás kínálkozik ésszerűnek számukra.
Az MVSZ JOT úgy véli, hogy a vajdasági magyarok esetében a magyar kormány álláspontja nagyjából megegyezik elvárásainkkal, amennyiben nem zárkózik el a kettős állampolgárság megadásának a lehetőségétől. Az ezzel kapcsolatos körültekintő eljárás mindenképpen indokoltnak látszik, hiszen az MVSZ JOT sem látja szükségesnek és megvalósíthatónak az automatikusan, mindenkire kiterjedő állampolgárság azonnali megadását. Javasolja viszont a meglévő állampolgársági törvény egyes rendelkezéseinek felülvizsgálatát, a bürokratikus akadályok eltörlését, s ezzel együtt azt, hogy a magyar hatóságok szélesítsék ki a kedvezményezettek körét, és az érdekeltek részére könnyítsék meg a magyar állampolgárság megszerzését.
A határon túli magyarság fennmaradásának a kérdése azonban korántsem szűkíthető le a státustörvényre, a kettős állampolgárság kérdésére vagy a magyar Országgyűlés által nyújtott bármely kedvezményre. A magyar nemzeti közösségek hanyatlásának aligha lehet útját állni, ha az érintettek kizárólag mások segítéségére várnak, ha nem képesek közösségi érdekeik határozott megjelenítésére és annak következetes politikai képviseletére. A nemzeti identitás terén mutatkozó bizonytalanság, a kezdeményezőkészség hiánya, a kisebbségi önszerveződés erőtlensége, a jövőre vonatkozó politikai elképzelések és törekvések kusza keveréke, a vezetők rövidlátása és kishitűsége, a társadalom atomizálódása stb. mind olyan gondot jelentenek, amelyek következményeit a kettős állampolgárság aligha képes ellensúlyozni.
A határon túli magyarságnak elsősorban arra lenne szüksége, hogy megszervezze magát, létrehozza nemzeti intézményeit és autentikus képviseleti szerveit, és megállapodásra jusson jövőre vonatkozó elképzeléseiben. Ehhez azonban nem elégséges a külső segítség, ehhez kezdeményező lelkületű magyarságra van szükség. Annál is inkább, mivel csak azokon lehet segíteni, akik maguk is meg akarják változtatni helyzetüket és életüket.
A 2000. esztendő végén illő számvetést készítenünk. Nemcsak a kerek évszám miatt, hanem azért is, mert a jövő szempontjából új történelmi helyzet állt elő. A legfontosabb fejlemény az, hogy a mögöttünk maradó század szörnyű átka, a magyarellenes nagyhatalmi világpolitika megváltozott. Ma Magyarország az Európai Unióhoz történő csatlakozás első számú várományosa. Ebben a csatlakozásban Európa újraegyesítését kell látnunk, hiszen Magyarországot erőszakkal szakították ki természetes, civilizációs közegéből. Az európai család újraegyesítésével felkínált lehetőséget akár történelmi elégtételnek is tekinthetjük, hiszen azok nyitnak most ajtót előttünk, akik a második világháborút követő osztozkodásban Magyarországot a Szovjetuniónak adták, az ország területének nagy részét pedig hadizsákmányként szétosztották.
A nemzet egészét illetően bizakodásra ad okot, hogy a megváltozott helyzetben nagyobb mozgástér kínálkozik a magyarság számára, és szélesebb utat lehet kitaposni a jövő felé. Az új idők szele nemcsak abban az értelemben reménykeltő, hogy Magyarország a fejlett államok uniójához fog tartozni, ismét az európai egység része lesz, hanem fontos abból a szempontból is, hogy a csatlakozás feltételeként olyan belső reformokra kényszerül, amelyek révén a magyarság sokkal erősebb, hatékonyabb, gazdagabb, demokratikusabb társadalomban fog élni, mint amilyenben élni kényszerült eddig.
A nagyhatalmak azonban nemcsak Magyarországot szakították ki erőszakkal Európából, hanem azon részeit is, amelyeket Trianonban elcsatoltak tőle. A magyar nemzet egyharmada Európából kirekesztetten, szabadságától megfosztott állapotban, más népek kiszolgáltatottjaként lépi át a harmadik évezred küszöbét.
A határon túli nemzetrészek helyzetét, amelyek a háború utáni rossz osztozkodás levét máig isszák, nehezíti, hogy változatlanul erős magyarellenesség jellemzi a többségi népeket, akik még mindig nem fogták fel, hogy a gyarmatosítás kora lejárt, s hogy az új Európában nem lehet elnyomatásban, hadifogságban tartani más népeket. Mivel a Magyarországgal határos országok számára sincs más út, mint az európai uniós csatlakozásra való felkészülés, a kisebbségek elnyomásának előbb-utóbb véget kell vetniük, hacsak nem akarnak a schengeni függönyön kívül rekedni. Ilyen értelemben némi fény dereng számunkra is az alagút végén.
Erre a fényre igen nagy szükségünk van, mert miközben az elmúlt tíz év alatt nagyot fordult a világ, a határon túli magyarság helyzete érdemben semmit sem változott. Jórészt saját hibánkból, mert nem ismertük fel a történelem adta lehetőségeket, s nem tudtunk élni velük. Elmulasztottuk például, hogy nyolcvan évi elnyomatás után a magyar sérelmektől visszhangozzék a világ, s ugyanakkor határozottan és következetesen kérjük a magyar kisebbségek helyzetének rendezését. A nemzetközi közösség figyelmének a felhívása helyett kisebbségi pártokat hoztunk létre, abban a reményben, hogy azokkal fogjuk majd alakítani jövőnket.
Súlytalanná váló pártjainkkal, sajnos soha sem kerülhettünk alkupozícióba, létszámunknál fogva nem tudtunk annyi képviselőt a parlamentbe juttatni, hogy azokat a többség le ne szavazza. Az etnikai pártokon alapuló kisebbségpolitika a magyar érdekek képviseletére alkalmatlannak bizonyult, arra viszont balszerencsénkre jó volt, hogy sorra legitimálta azokat a lépéseket, amelyeket a románok, szerbek, szlovákok, ukránok a magyar nemzetrészek terhére és ellenére elkövettek az elmúlt tíz év folyamán. Mi több, az a körülmény, hogy a kisebbségi pártok nemcsak részt vettek a választásokon, hanem itt-ott díszletként kormányzati felelősséget vállaltak, azzal a következménnyel járt, hogy teljes egészében elvonta a nagyhatalmak figyelmét a magyar kisebbségek problémáiról.
Ennek következtében az a fonák helyzet állt elő, hogy etnikai pártjainkkal szinte a magunk sorsát nehezítjük, és a többségi nép érdekeit segítjük, hiszen azok nekünk köszönhetően színlelhetnek demokráciát és egyenlőséget a világ előtt, miközben jogfosztott helyzetben tartanak bennünket. Úgy tűnik, hogy a nemzeti közösségi érdekképviselet csődjével nem vagyunk képesek szembenézni, hiszen az ezredfordulón ez problémakör az, amit talán a legnagyobb hallgatás övez. Ugyanakkor nem vitás, hogy a magyar közösségi érdekképviseletet más alapokra kell helyezni, és sokkal határozottabbá kell tenni, ezen a téren azonban egyelőre nincs semmilyen elmozdulás. Elgondolás se nagyon. Könnyen lehetséges, hogy nemzetközi segítség vagy beavatkozás nélkül ez a helyzet nem is fog megváltozni.
Jelentős lépésnek ígérkezik viszont a nemzeti integráció felé a határon túli magyarokról szóló törvénnyel kapcsolatos kezdeményezés, amely nemcsak papírforma szerint igazolja a magyar nemzet egységét és oszthatatlanságát, hanem lehetővé teszi az anyaországgal való kapcsolattartást is azok számára, akiket a schengeni vízumkényszerrel kirekesztenek Európából.
A XX. század utolsó évtizedében előre nem látható nagy történelmi változások történtek: a Szovjetunió és az egykori kommunista birodalom szétesése, a német nép újraegyesítése, a balkáni államok függetlenné válása, Csehszlovákia megszűnése, a balti államok függetlenségének a visszanyerése, és a természetes, civilizációs közegéből kiszakított Magyarország visszatérése Európa politikai és gazdasági szövetségébe.
A XXI. században, a magyar államalapítás második évezredében minden reményünk megvan arra, hogy az új idők szellemével összhangban, a kisebb-nagyobb gazdasági erőközpontok versenyében, az egyetemes európai béke és igazság, a tisztesség és a nemzetközi jog normáinak megfelelően a nemzet egészének a sorsa is rendeződik.
Mi lehet a bajok oka? Miért akadt el a magyar önépítkezés? Mitől olyan kegyetlenül rossz a társadalmi közérzet?
Folyik a perlekedés. Az MVSZ újonnan megválasztott elnökéről tücsköt-bogarat összehordanak. Más szóval ugyanaz a háború dúl az MVSZ berkeiben, ugyanolyan módszerekkel, mint a magyar pártéletben, egyáltalán a magyar közéletben. A rendszerváltás során elmaradt a tiszta lappal való indulás. A magyar társadalom úgy kívánt a múltra fátylat borítani, hogy elmaradt a számvetés. Az új kormány átvállalta a kommunista múlt minden szennyét és adósságát. Az egykori kommunisták, akik kiszolgálták az orosz megszállókat, demokratákká váltak, akik elprivatizálták a nép vagyonát, és az adófizető polgárok nyakába varrták az általuk korábban felvett és elherdált kölcsönök terheit.
A magyar társadalom nem hisz a vezetőiben, nem hisz a kibontakozásban, nem hisz a közös cselekvés erejében. Nemzeti megújhodás helyett klikkszellem és korrupció uralja az országot, ahol azok osztják az igazságot, akik nem kényszerültek szembenézni múltjukkal.
Milyen lehet egy ilyen közegben a Magyarok Világszövetsége? Lehet-e különb, más, mint a többi párt és szervezet? Lehetnek-e másmilyenek a tagjai, mint azoknak? Költői kérdések. Ugyanaz a tusakodás megy itt is végbe, mint a politikai életben. Ezért nem jött létre mind a mai napig semmiféle közmegegyezés sem a nemzet jövőjére nézve. Ezért nem sikerült a Világszövetségnek sem a pártok fölé nőni.
Néha úgy tűnik, mintha valami történne. Aztán kiderül, hogy csalárd szándék búvik meg minden mögött. Patrubány kötelezővé tette az „átvilágítást” a tisztségviselők részére. Előbb arra gondoltam, hogy ezzel magyarországi riválisait próbálta sarokba szorítani, aztán kiderült, hogy figyelemelterelő akció volt az egész. Az ún. „átvilágítás” ugyanis, amelyre minden elnökségi tagot rendeletileg kötelezett, Magyarországon történt. Ott sem a besúgók leleplezését és kiszűrését szolgálta az akció, hanem azt lehetett megtudni, kiről, hányszor szolgáltattak információt a besúgók. Az ötlet azonban nem rossz, reméljük, hogy sor fog kerülni egyszer a besúgóknak a kiszűrésére is. De nemcsak Magyarországon, hanem a környező országokban is. Az lenne az igazi előrelépés: látni végre, hogy miféle emberek épültek be a magyar pártokba, szervezetekbe határainkon kívül és belül. Különös tekintettel a Világszövetségre, amelynek 44 országból vannak tagjai. Menten kiderülne, hogy miért nem ment a Világszövetség semmire, miért topognak a kisebbségi magyar pártok egy helyben, s miért nincs magyar nemzetpolitika máig sem.
Mellesleg Patrubány önmagának is jót tenne vele, ha az átvilágítást kiterjesztené a környező országokra, hiszen ezzel elejét venné annak a széltében-hosszában terjedő szóbeszédnek, hogy azért nem élvezi a magyar kormány bizalmát, mert nincs rendben a szénája.
A teljes körű átvilágításra bizonyára még sokáig kell várni. Nagy kár egyébként, mert a Világszövetség példája alapján előbb-utóbb kötelezni lehetne a kisebbségi pártokat is hasonló lépésre. Amíg erre nem kerül sor, amíg a besúgok hada valamelyest vissza nem szorul a kisebbségi pártéletből és pártvezetésből, és a román, a szerb, a szlovák, az ukrán stb. titkosszolgálat emberei viszik a prímet, halva született ötlet magyar önszerveződésről beszélni.
Lehetséges, hogy alaptalanul vagyok borúlátó, hiszen Kasza József azt nyilatkozta Budapesten, hogy az új szerb kormány hatalomra kerülésével a magyar kisebbség helyzete jelentősen javult a Vajdaságban.
A nyilatkozat után jobban körülnéztem, a javulást azonban így sem érzékeltem. Nem hallottam magyar gyárigazgatók, rendőrfőnökök, hadseregtábornokok kinevezéséről. Arról sem hallottam, hogy tömegesen léptek volna munkába a korábban elbocsátott magyar emberek. Nem hallottam fizetésemelésekről sem. Nem tapasztalok kézzelfogható javulást kisebbségi jogainkat illetően sem. Erre vonatkozóan még csak ígéreteket sem hallani az új szerb hatalom részéről. Ellenkezőleg: az új hatalom ugyanazt szajkózza, amit a korábbi. Nem a kisebbségi jogokkal van baj, hanem az alkotmányos rendelkezések betartásával. Azokat meg azért nem lehet betartani, mert nincs rá pénz. Majd ha mindannyiunk sorsa jobbra fordul, a kisebbségeknek is több jut. Addig türelmesnek és megértőnek kell lenni, nem szabad a gyenge lábon álló demokrácia vállaira újabb terheket rakni. Ezért, ha nem is jobb, mint volt, az új rendszer megszilárdulása érdekében azt kell mondanunk, hogy sokat javult a helyzetünk.
Kasza budapesti látogatásával egyidőben Újra él a szülőföld, és visszavárja az országot elhagyókat címmel a Márton Áron Szakkollégiumban rendezvényt tartanak a Magyarországon élő vajdaságiak részére. Ez amolyan hazacsalogató akar lenni. A vendégek, köztük a szerbiai miniszterelnökhelyettese, Kasza József és számos jugoszláviai közéleti személyiség a szülőföld által kínált lehetőségekre kívánja felhívni az országot elhagyók figyelmét. A híradásból megtudom, hogy fellép Boban zenekara is.
Fantasztikus. És nekem erről, „a szülőföld által kínált lehetőségekről” a sajtóból, egy aláírás nélküli cikkből kell értesülnöm. Csak azt sajnálom, hogy a lehetőségekről semmi közelebbit nem közöl a cikk, így valószínűleg továbbra is állás nélkül maradok. Pedig engem haza sem kell csalogatni, itt rostokolok, abban a reményben, hogy egyszer csakugyan jobbra fordulnak a dolgok.
Addig is elfoglalom magam valamivel. Írogatok. Elemezgetem helyzetünket, kilátásainkat, életünket, a körülöttünk történő eseményeket és nem utolsó sorban politikusaink nyilatkozatait. Vannak megrendeléseim is: a HÍD, a Hét Nap, a Magyar Szó kért tőlem cikket. Mind azt kérik, írnám meg véleményemet helyzetünkről, kilátásainkról, életünkről... Szívem szerint való felkérések.
Ellentétben Kasza József nyilatkozatával, akinek a helyzete miniszterhelyettessé való kinevezésével bizonyára jelentősen javult, én a HÍD-nak szánt írásomnak a Széllel szemben címet adtam.
Örömmel vettem dr. Bori Imrének, a HÍD főszerkesztőjének a levelét, amelyben arról értesített, hogy a HÍD ismét napirendre szeretné tűzni a vajdasági magyarság helyzetének kérdését. „Évek múltak el azóta - írja -, hogy a Hídban számvetést végeztünk létünk és ittlétünk kérdései felett töprengve. Azóta életünk meghatározóiban nagy fordulat állt be, és úgy látom, elérkezett az idő újabb számadásra, hogy tisztábban lássuk a vajdasági magyarság valójában milyen lelki és létbeli állapotban van, hogyan látja létezésének mutatkozó távlatait - akár a sejtelmek vonatkozásában is.”
Készségesen teszek eleget a kedvemre való felkérésnek, mégpedig két okból is. Egyrészt csakugyan időszerűnek találom, hogy értelmiségünk eltöprengjen létünk és ittlétünk kérdései felett, másrészt élni szeretnék az együttgondolkodás lehetőségével, mert ez az, ami életünkből talán még a számvetésnél is jobban hiányzik.
Talán a „fordulattal” kezdeném, amely a körlevél szerint a számadást időszerűvé teszi. Nos, vajon csakugyan nagy fordulat állt-e be életünk meghatározóiban? A szerbiai helyzetet illetően tavaly október 5-e óta csakugyan változásról szoktunk beszélni, a változás méreteit és mibenlétét illetően azonban koránt sincs egyetértés. Van, akinek a szemében ez a változás teljes társadalmi és politikai fordulatot jelent, míg mások legfeljebb annyit fogadnak el, hogy a korábbiakhoz képest elmozdult valami.
Meglátásom szerint az emberek többsége illúziókban ringatja magát a szerbiai fordulatot illetően. A politikai hatalom csúcsán történt elmozdulást összetévesztik a társadalmi szerkezetváltozással és a szemléletváltozással. E téren ugyanis Szerbia még csak el sem indult a változások útján.
Azt, hogy az érdemi átalakulás, az újjászületés milyen roppant bonyolult, gyötrelmes és hosszadalmas folyamat, csak az tudja megítélni, aki már megpróbált egy lepusztult intézményt vagy szervezetet talpra állítani.
Efféle lepusztult intézeteket és szervezeteket mindenfelé láthatunk az országban, mást sem nagyon. Ennek ellenére nem biztos, hogy tisztában vagyunk a helyzet súlyosságával. Nemcsak az intézmények és szervezetek lepusztulásának a jeleit nem ismerjük fel, de sokszor az előrehaladott betegségüknek a végső stádiumát sem. Ha nem így lenne, nem ott tartanánk, ahol vagyunk.
Miről ismerhető fel, hogy egy intézmény lejtőre kerül, Parkinson találó kifejezésével élve: „hűdéses paralízisben” szenved? Látszólag abból, hogy a meszelés lepereg a mennyezetről, a falak koszosak, a lift nem működik, a mosdóban a vízcsapot nem lehet elzárni, a törött ablakok szedett-vedett kartonokkal vannak befoltozva stb. Ez a vigasztalanul szomorú kép azonban a betegségnek csak a külső, járulékos tünete, olyasmi, mint a hajhullás vagy a kiütés az ember testén. A betegség akkor is jelen lehet, ha a szervezet üvegpalotában székel, és a hivatalnokok perzsaszőnyegeken járnak-kelnek. Az életképtelen társadalmi formációt arról ismerni fel, hogy az ilyen szervezet kevésre vállalkozik, és semmit sem ér el – mondja Parkinson.
Minthogy a kérdésben érintett tudományok sem tapintanak jobban a dolog lényegére, kövessük tovább a bürokrácia kiváló ismerőjét.
A sóhivatalban is agyon kell ütni az időt valamivel. Az alkalmazottak a beteg szervezetekben is gürcölnek, eltompultak, keserűek, tevékenységük abban merül ki, hogy egymás ellen áskálódnak. Azt gondolnánk, mondja Parkinson, hogy a vezetők ellenére van ez a szomorú helyzet, akik ezért, tőlük telhetően, küzdenek az ilyen csapások ellen. Valójában a vezetők a szervezetek és intézetek leépülését tervszerűen, hosszú erőfeszítéssel érik el – az állami vezetéssel és a dolgozó néppel karöltve. Az érintettek a baj első jeleitől fogva elősegítik a betegség kifejlődését, s a tüneteket örömmel üdvözlik.
A veszély első jele az, hogy a szervezet hierarchiájában megjelenik valaki, aki magas fokon sűríti magában az intrikát, a tehetetlenséget és az önelégültséget, viszont megbízható káder. Az ilyen személy arról ismerhető fel, hogy állhatatosan igyekszik minden nála tehetségesebb embert kitúrni. A betegség akkor lép a szekunder szakaszába, amikor az ilyen egyén, részben vagy egészen, átveszi a szervezet irányítását. Minthogy az intézmény feje tehetségtelen, ügyelni fog rá, hogy munkatársai nála tehetségtelenebbek legyenek, akik ezért néha úgy tesznek, mintha még értelmetlenebbek lennének, mint amilyenek. A szaktudás senki részéről sem kívánatos, mert a (pártvonalon megbízható) főnök képtelen volna egy eredményes szervezetet (gyárat, pártot, iskolát, hivatalt, laktanyát) kézben tartani.
A betegség Parkinson szerint akkor lép kifejlődésének végső fázisába, „amikor az egész intézményben, pincétől a padlásig egy szikrányi értelem sem maradt”. Elérve ezt a szakaszt, gyakorlati hasznát tekintve minden szervezet és intézmény halott. Ez az eszméletlenség állapota jelenti az állam és társadalom teljes leépülését.
Mi a kommunista éra tíz éves meghosszabbításának köszönhetően valahol itt tartunk. Ebből a stádiumból próbálunk most talpra állni. Sokan, elsősorban a politikusok, azt hiszik (és híresztelik), hogy a gyógyulás kezelés nélkül is bekövetkezik. Elméletileg erre van lehetőség. Ha valamilyen csoda folytán sikerülne az értelmes embereknek áthatolniuk azokon a védelmi vonalakon, amelyekkel a szervezetek körülveszik magukat, kezükbe kaparintanák a hatalmat, és kisöprűznének minden alkalmatlan embert, kezdetét venné az újjászületés és megújhodás. Erre azonban vajmi kevés esély van, mert a magas vezetőség (kinevezett) tehetségtelen tagjai „a rémület éles sikolyával fedezik fel a tehetséget soraik között” (Parkinson), akit azonnal kitúrnak.
Mit lehet akkor tenni? Ha egy szervezet vagy intézmény gyakorlati szempontból már halott, nincs más hátra, mint új személyzettel újra alapítani. Parkinson arra figyelmeztet, hogy sokan kísértésbe esnek, hogy a régi személyzet egy részét átvigyék az új intézménybe. Ez a vérátömlesztés végzetes – mondja. „A régi, beteg intézménynek minden egyes részét fertőzöttnek kell tekintenünk. Sem személyzetet, sem felszerelést, sem hagyományt nem szabad elhoznunk a régi székhelyről. Szigorú vesztegzár után teljes fertőtlenítést kell végrehajtanunk. A fertőzött személyeket meleg hangú bizonyítványokkal át kell küldenünk azokhoz a vetélytárs intézményekhez, amelyeket különösképpen gyűlölünk.”
Világos beszéd. Új időkhöz új emberekre van szükség. Ehhez a pőrére vetkőztetett igazsághoz a társadalomtudomány sem tud sok okosat hozzátenni. Nagyon nehéz, kellemetlen és fájó ez a feladat, amit egyetlen volt szocialista országban sem sikerült még véghez vinni. Ezekben a társadalmakban valamikor egypárti diktatúra volt, ma többpárti diktatúra van. Korábban a kommunista pártbizottság osztogatta a pozíciókat, ma a győztes pártkoalíció végzi a kinevezéseket. A tudás, a tehetség, a rátermettség akkor sem számított, ma sem számít sokat.
Ma minden a párthatalom. Ez a hatalom a társadalmi vezetők hűségére és a beosztottak alsóbbrendűségi érzésére próbálja alapozni a társadalmi élet szerveződését. Márpedig pontosan ebben: a párthűségben és a hatalom által mesterségesen kialakított és fenntartott alsóbbrendűségben rejlik a „hűdéses paralízis” nevű társadalmi devianciának a gyökere. Innen a sok beteg, életképtelen szervezet és intézmény.
Szerbiában még rosszabb a helyzet. Itt ugyanis a pártéletben nincsenek is igazán új emberek, megújhodást szorgalmazó erők. Csupa régi motoros mindenütt, akik egy része a csomagolás megváltoztatásával próbál port hinteni az emberek és a világ szemébe. Ez a létállapot különösen nehéz helyzet elé állít bennünket, kisebbségieket. Annál inkább, mivel mi sem jutottunk tíz év alatt egyről a kettőre.
Több helyen elmondtam már, itt is elmondom. A határon túli magyar kisebbségek érdekképviseletének a csődjével nem vagyunk képesek szembenézni. Nem vagyunk képesek belátni, hogy a magyar kisebbségpolitika megbukott. Abban a pillanatban megbukott, amikor a széleskörű tömegmozgalmat néhány képviselői helyért szűk pártkeretek közé szorítottuk.
A nemzetközi közösség figyelmének felhívása és helyzetünk alkotmányos rendezésének kikényszerítése helyett kisebbségi pártokat hoztunk létre abban a reményben, hogy majd azokkal fogjuk alakítani jövőnket. Nem számoltunk vele, hogy létszámunknál fogva sohasem tudunk annyi képviselőt juttatni a parlamentbe, hogy azokat a többség vígan le ne szavazza.
Az etnikai pártokon alapuló kisebbségpolitika a magyar nemzeti közösség érdekeinek a képviseletére alkalmatlannak bizonyult, arra viszont balszerencsénkre jó volt, hogy sorra legitimálta azokat a lépéseket, amelyeket a románok, szerbek, szlovákok, ukránok a magyar nemzetrészek terhére elkövettek az elmúlt tíz év folyamán. Mi több, az a körülmény, hogy a kisebbségi pártok nemcsak részt vettek a választásokon, hanem itt-ott díszletként kormányzati felelősséget vállaltak, azzal a következménnyel járt, hogy teljes egészében elvonta a nagyhatalmak figyelmét a magyar kisebbségek problémáiról.
Ennek következtében az a fonák helyzet állt elő, hogy etnikai pártjainkkal szinte a magunk sorsát nehezítjük, és a többségi nép érdekeit szolgáljuk, hiszen azok pártjainknak köszönhetően színlelhetnek demokráciát és egyenlőséget a világ előtt, miközben a demokráciára hivatkozva jogfosztott helyzetben tarthatnak bennünket.
Habár az erdélyi és felvidéki magyarok tapasztalatai alapján okulhattunk volna a helyzetből, a szerbiai változások reményében most mégis arra az útra léptünk, amely aligha kecsegtet bennünket helyzetünk rendezésével.
Létállapotainkat és cselekvési stratégiánkat illetően tehát nem éppen rózsás a helyzetünk. Létbeli és lelki állapotunkon tűnődve azonban mégsem az előbbiben, hanem az utóbbiban látom a nagyobb veszélyt. Azt gondolom, hogy a magyarság legfőbb baja mentális természetű. (Ez bizonyára így van más népek esetében is, de foglalkozzunk csak a magunk bajával).
Erről is szóltam másutt, itt megismétlem: a mi népünk szellemiségében sérült, súlyos identitászavarban szenved, emiatt nem tud közös nemzeti feladatokban gondolkodni. Ezért nem képes saját lábára állni, kezdeményezni, felelősséget vállalni, érdekeiért és jogaiért kiállni. Éppen olyan kevéssé képes ellenállni az őt eltipró erőszaknak, mint egykoron a hódító spanyol kalandoroknak az amerikai bennszülött indiánok. És ez a lelkiség a széttépett ország különböző részeinek és a világba szétszórt magyarságnak egyformán sajátja.
A magyarázat magától kínálkozik. A magyarság nem tudta a korábbi kurzusok borzalmait, szenvedéseit és meggyaláztatásait feldolgozni és elfelejteni. Emiatt a legtöbb ember lelkében folyton ott munkál a kétség: tisztességes dolog-e a nemzeti hovatartozással előhozakodni? Egyáltalán: nem káros-e magyarnak lenni a népek békés együttélése és az emberi haladás szempontjából? Nem bűnös korlátoltság-e közös érdekekről beszélni, összefogásra szólítani, nemzeti szervezkedésbe fogni?
De bizony sokak szemében az. A legtöbb kisebbségi például úgy véli, hogy békétlenséget szítana azzal, ha nemzeti közössége jogaiért szót emelne. Már amennyiben egyáltalán megfordul fejében ez a szentségtörő gondolat, hiszen a többségi nép lihegő nacionalistái sikeresen elhitették vele, hogy a nemzeti léthez való ragaszkodás sötét és reakciós dolog lenne részéről. E meggyőzés érdekében nyolcvan esztendeje mást sem tesznek, mint a kisebbségek fejére olvassák nem létező bűneiket, s felelősségre vonják őket, valahányszor pisszenni mernek. És a kisebbségek megtanulták, hogy az egyenlők között vannak egyenlőbbek: muszáj lábujjhegyen járniuk, és a többség akaratához igazodniuk. Némelyek már azt is elhiszik, hogy magyar emberként kevesebbet érnek, mintha nem lennének azok. Évente egy százalék morzsolódik le emiatt.
A lelki bajokat emlegetve azonban nemcsak a kisebbségi komplexusokra gondoltam. Egyéb furcsaságok is nyugtalanítanak.
Más népeknél a családi összeköttetések jelentik az élet természetes szálait, a honfitársak a származás és a lelki rokonság tudattalan nyomására magától értetődően nyúlnak a saját fajtabeliek hóna alá. Ez a fajta szolidaritás, amely minden közösség életakaratának a megnyilatkozása, a magyarok lelkéből mintha teljesen hiányozna. A magyarság körében a nemzeti összetartás helyett a pártos érdekszövetségek könyörtelen cinizmusa és rabszolga ideológiája ural mindent, illetve, aki nem kíván semmiféle politikai szekértáborhoz sem tartozni, az magányos cowboyként az individualizmus farkastörvényei szerint próbál boldogulni.
Érdekes levelet kaptam ezzel kapcsolatosan egy Ausztráliában élő barátomtól, aki a bevándorolt népcsoportok magatartását veszi górcső alá. Legfontosabb megállapítása az, hogy ellentétben a többi nációval, akik összefognak, és valamelyest összeszedik magukat, a magyarok egy szál magukban hadakoznak a világgal, és általában semmi sem marad utánuk. Bár más népeknél általában jobb a munkabírásuk és a szaktudásuk, a felemelkedéshez szükséges gazdasági összefonódások híján szegénységre kárhoztatnak. De halljuk a barátomat!
– A zsidók, a kínaiak, vietnámiak, olaszok gettószerű koncentrálódása egyes városnegyedekben ékesen mutatja ezeknek a népeknek az összetartását, kulturális, szociális és gazdasági összefonódását – írja. A Qantas légitársaság nagyszámú görög alkalmazottja jól példázza, milyen pozitív hatással van egy kisebbség jólétére, ha a szerencsés pozícióba jutó tagjai segítő kezet nyújtanak nemzettársaiknak. Az állami hivatalok indiai származású alkalmazottainak nagy száma szintén az összefogás szép példáját illusztrálja.
A magyarok ezzel szemben egyenletesen oszlanak szét a nagyvárosok és az egész ország területén. Szétszórtan, többnyire alacsony beosztásban vagy kis magánvállalkozásokban dolgoznak, nehezen, kevés bérért. De még ezt a nehezen megkeresett keveset is irigylik egymástól. Ha egy magyar felkapaszkodik, abból a közösségének vajmi kevés haszna származik. Vezérelvük ugyanis az – ellentétben a zsidókkal, görögökkel, indiaiakkal –, hogy „magyarokon elvből nem segítenek”. A libanoni átautózik egy másik városnegyedbe, csak hogy földijénél szerezze be a konyhára valót. A magyar akkor sem vásárol a földijénél, ha az a szomszédban van.
De más példákkal is szolgál. Az olasz közösség által fenntartott öregek otthonában például az alkalmazottak 90 százaléka olasz, de a többi tíz százalék is beszél olaszul. Nem így a magyar szeretetotthonban. Itt a személyzet többségében idegen nemzetiségű, magyarul nem tudó személy, jóllehet az otthon körül számos délvidéki magyar él. Őket azonban, bár náluk senki sem teremthetne otthonosabb légkört elaggott honfitársaik számára, nem alkalmazzák, így jobb híján beállnak cselédnek vagy dajkának a város túlsó részén.
Mi lehet az oka ennek a „saját fajtánkkal szembeni diszkriminációnak” – kérdi a barátom –, hiszen más népekkel szemben a magyarok messzemenően megértők és toleránsak? Aztán olvasmányai alapján sorolni kezdi a vélt okokat: az idegen uralkodókat, az idegen főpapságot, az idegen arisztokráciát, az idegen megszállókat, az idegen polgárságot. Hogyne szenvedett volna a nemzet lelkülete kárt ennyi idegen befolyás alatt. Csak hát más népek is szenvedtek idegen elnyomást, s lám, őket inkább összekovácsolta – teszi hozzá kijózanítóan.
Végezetül oda lyukad ki, hogy vélhetően a családok által átörökített szokásokban, felfogásban kell keresnünk a szolidaritásérzés hiányát, s vele a magyarság balsorsának az okát. Míg más népek fiai és lányai a családban azt tanulják, hogy egymást segítve tudnak legjobban boldogulni, a magyarok inkább a „segíts magadon és az Isten is megsegít” szellemében gondolkodnak, legfeljebb az idegenek kegyeire hagyatkoznak.
Mentségünkre felhozhatnánk, hogy az individualizáció a fejlődés kegyetlen útja. Igaz, hogy mondjuk Olaszországban a család messze a legfontosabb gazdasági, szervezeti és politikai egység, no de ugyanakkor a protekció és a hatalom roppant bonyolult hálózata is, amely, mint tudjuk, a maffia alapja. Ezzel ellentétben a magyar társadalom odáig modernizálódott, hogy nemcsak a családi összefonódásokat, de magát a családi fészket is felszámolta. A válóperi keresetek száma tanúsítja, hogy az individualizmus jegyében immár a családokon belül folyik a javakért való harc, amelyhez képest leányálom az egykori osztályharc.
Hogy mit szólnak ehhez a gyerekek? Semmit. Nincsenek. Nem illenek bele a modern élet show-műsorába, kivéve azt a néhány konzervatív családot, akik kutyák helyett még mindig gyerekeket vezetgetnek a „világvárossá” lett Budapest utcáin.
Ebből a szempontból némi bizakodásra ad okot, hogy a magyar kormány végre felismerte a család fontosságát. És egyszer talán eljön az az idő, amikor a család a magyarok szálláshelyein is a legfontosabb társadalmi, gazdasági, szervezeti és politikai egységgé válik. Amitől már csak egy lépés annak a gondolatnak a felismerése, hogy miként a család, úgy a nemzet számára is csak az erős és szervezett akarat nyújthat távlatokat.
Az elmúlt évtizedekben jó néhány számvetést, jelentést készítettem helyzetünkről, feladatainkról, gondjainkról, jövőbeli kilátásainkról. Az efféle számvetést kinek-kinek a saját hivatása, megbízatása, szerepvállalása alapján kell elvégeznie, amelyek aztán szerencsés esetben kiegészítik egymást. Engem, hivatásomnál fogva, elsősorban azok a történések érdekeltek, amelyek a családot, a közösséget, az emberi kapcsolatokat bomlasztják, amelyek nemzeti értékeinket kicsinylik vagy tagadják. Arra próbáltam választ keresni, hogy mi tett bennünket emberi kapcsolatainktól, értékeinktől, nemzeti önbecslésünktől megfosztott magányos tömeggé. Milyen következményekkel jár az egyes emberre nézve a közösség érzelmi zavara, távlatnélkülisége, atomizálódása.
Másokkal együtt én is sorra vettem, hogy mi mindenben vezetünk a nemzetközi haláloki statisztikai kimutatásokban, hogy a szorongó, tehetetlenség érzésével küzdő, közösségétől és önmagától elidegenített embert hányféle nyomorúság sújtja kezdve az italozástól az öngyilkosságig, a mértéktelen evéstől és gyógyszerfogyasztástól a legkülönfélébb egészségi és életviteli károsodásig.
Ezekre a gondjainkra itt nem térnék vissza, jóllehet kétségeim vannak, mennyire köztudomású, hogy a valahová, valakihez való tartozás döntő fontosságú az egészséges és sikeres életvitel szempontjából.
Újabb keletű írásaimban nemzeti közösségünk funkciózavarának a politikai dimenziókkal való kiegészítésével foglalkoztam. Ez az időszak egybeesett aktív közéleti szerepvállalásommal, abból a meglátásból kiindulva, hogy ha megvan a kórlelet, azonnal a gyógyításhoz kell fogni.
Mivel meglátásom szerint a magyar lelkiállapot első és legfontosabb meghatározója a közösségek hiánya, nosza hát, támogassuk, erősítsük a közösségeket: hozzunk létre pártokat, egyesületeket, népi együtteseket, tánccsoportokat, amatőr színjátszókat, kertbarát-szövetkezeteket, honismereti és hagyományőrző táborokat, önsegélyező és humanitárius egyesületeket, különféle szakköröket, mindent, ami egymáshoz közelíthet, összekapcsolhat bennünket. Ezért aztán kezdeményeztem, szerveztem, megalakítottam, beléptem, támogattam mindent, amit csak lehetett.
Velem együtt így éreztek és tettek sokan mások is. Sajnos, meg kell mondanom, az eredményesség felől közelítve meg a dolgokat, a társadalomszervező, életmódjavító, kapcsolaterősítő programokba belebuktunk. A délvidéki magyarság passzív rezisztenciáján jottányit sem sikerült változtatni. A nemzeti identitástudat zavara, a közösség megromlott egészségi és mentális állapota rosszabb, mint valaha.
Nem is történhetett másként. Ősi társadalomlélektani sajátosság: azt, aki tenni akar, és tenni tud valamit a közösségéért, keresztre kell feszíteni, el kell pusztítani. Akit a téma közelebbről érdekel, erre vonatkozó fejtegetéseimet megtalálhatja a Jézus kínszenvedése című írásomban. Az emberek elveszett identitástudatukat, személyiségzavaraikat, belső értékválságukat, hiányosságaikat mások üldözésével próbálják pótolni vagy palástolni. Természetszerűleg azt veszik célba, aki ezekre a hiányosságokra rámutat, aki beállítódásukon változtatni akar.
A helyzet akkor fog megváltozni, ha a cselekvés számára meglesz a szükséges közhangulat. Vannak sorsfordító napok, és vannak reménytelennek tűnő évek. „Szél ellen nem lehet...” – tartja a közmondás, amit bárki megtapasztalhat. Most állni látszik az idő fölöttünk, amikor is koncokat és nem történelmi feladatokat osztogat az élet. Sorsfordulókon egy nemzet felemelkedése a tét, egyébként a hétköznapi taposómalom kínjai állnak előttünk.
Egy kis létszámú nép csak szűk határok között mozoghat ebben a világban. A kisebbségek pedig szinte semmit sem számítanak a nagyok tusakodásában, gyorsan eltüntethetők a történelem bozótosában. Az elmúlt évek balkáni rémtörténetei után kész csoda, hogy megmaradtunk, itt vagyunk, és számadásokon gyötrődünk. Vagy szerencsénk volt, vagy valamit jól végeztünk. Ami azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet s nem kell új helyzetet teremteni a magunk dolgában, tisztább helyzetet, s ha lehet, okosabbat, előremutatóbbat.
Január 27-én megválasztották az új szerb kormányt. Hat alelnököt választottak, köztük Kasza Józsefet, a VMSZ elnökét, Szabadka polgármesterét. Néhány napra rá, január 30-án a szerb legfelsőbb bíróság eltörölte azt a törvényt, amely szerint magyarul is ki lehet írni a helységneveket. A szerb politikusok egymással versengve bizonygatják, hogy ez megfelel az európai normáknak. Az új kormányzat nemcsak halogatja a kisebbségi kérdés rendezését, hanem kibúvókat keres még azok alól a keveset érő európai normák alól is, amelyekre álszent módon úton-útfélen hivatkozik. Az Európai Tanács elvárásai szerint a 20 százalék fölötti kisebbségi lakossággal rendelkező községek neve hivatalosan két nyelven kell, hogy szerepeljen minden helységnév táblán. Ezzel szemben nálunk, a legfelsőbb bíróság döntése alapján, még a magyarok lakta községbe vezető utakon is csak szerb nyelvű tábla állhat.
Végel László írja a Töprengés az autonómiáról című cikkében: A jugoszláviai magyar sajtó valami oknál fogva nem tájékoztatott arról, hogy Max van der Stoel, az EBESZ nemzeti és kisebbségi főbiztosa a napokban rendkívül fontos levelet kapott Szerbiából. A napokban várják a választ. A levél szerzői: Zorica Radović, Dušan Janjić, Marijana Pajvančić, Józsa László és Stevan Lilić arra kérték a főbiztost, hogy az EBESZ ne kérje számon a szerbiai kisebbségi törvényeket, egyelőre elégedjen meg a parlamenti szándéknyilatkozattal. A levélírók síkraszálltak azért, hogy az EBESZ ne gyakoroljon nyomást Jugoszláviára a kisebbségi jogok teljesítésének az ügyében, mert hosszabb folyamatról van szó. A parlamenti szándéknyilatkozat – magyarázza Janjić a belgrádi Danasnak adott interjújában – esetleg lehetővé teszi a külföldi anyagi segítséget. Levenné a napirendről az amerikai kongresszus határozatát is, miszerint Jugoszlávia csak akkor részesülhet segélyben, ha – a határozat értelmében – „olyan intézkedéseket léptet életbe, amelyek a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását és a jog uralmát tükrözik”.
Kasza panaszolja, hogy Koštunica megszegte ígéretét, miszerint a választásokat követően napirendre kerül a kisebbségi kérdés rendezése. Mi szorgalmazzuk ezt a párbeszédet, mondja Kasza, ám Koštunica úr pártjának a részéről nem mutatkozik erre hajlandóság.
Kell-e ennél nagyobb bizonyság arra, hogy a magyar politikai képviselet mennyire nem képez önálló szuverén politikai erőt?
A Hét Nap Autonómiát, most! címmel összeállítást közöl a magyar szellemi vezetők és pártelnökök írásaiból, nyilatkozataiból. Kevesen vannak Vajdaságban, akik tisztában vannak vele, hogy autonómia nélkül semmi, de semmi sem állhatja útját a magyarság pusztulásának, társadalmi deklasszálódásának, a gazdasági élet peremére szorulásának, az asszimilációjának, atomizálódásának és a világban való szétszóródásának.
Területi autonómiát ott, ahol a magyarság többségben él!
Törvényekkel meghatározott kulturális (perszonális) autonómiát a szórványban élők részére!
És a helyi önkormányzatok Európai Chartájának szellemében magas fokú helyi autonómiát a magyar vagy magyar többségű településeknek.
Minden nemzetnek joga van az önrendelkezésre és együttélésre. De mivel a népek egymással keveredve, többnyelvű településeken élnek, igazságos etnikai határ és a határ mindkét oldalán széleskörű autonómia jelenti a megoldást. Csak ez nyújthat alapot az ellenségesség megszűnéséhez, a békés együttéléshez és az egymás mellett élő népek felemelkedéséhez.
A vajdasági magyarság öneszmélésének első pillanatában fogékonynak mutatkozott az autonómia gondolata iránt (a területi visszacsatolás akkor sem látszott, és ma sem látszik megoldható politikai alternatívának). Sajnos, az autonómia gondolata még csak szándékká sem tudott igazán formálódni, politikusaink máris feladták, illetve üres szólammá silányították.
Érvként számtalanszor elhangzott, hogy azért nem mentünk előre, mert Belgrád nem volt hajlandó meghallgatni bennünket. Ez nem igaz. 1992-ben magam is részt vettem azon a megbeszélésen, amelyen ismertettük jövőre vonatkozó elképzelésünket, s amelyen maga Milošević jelentette ki, hogy semmi kivetnivalót sem lát autonómia tervezetünkben. Ellenkezőleg, arra biztatott bennünket, hogy minden eszközzel harcoljunk annak megvalósításáért.
Üres szavak, amelyekkel csak le akart szerelni bennünket? Lehetséges.
De tettünk-e akár egy lépést is elképzelésünk megvalósítása érdekében? Nem tettünk. És ebben nem Milošević akadályozott meg bennünket, hanem saját restségünk és gyávaságunk.
Senki a kisujját sem mozdította az autonómiáért, helyette engem vettek üldözőbe, akinek a nevéhez a tervezet kidolgozása fűződött. Aztán, miután az erős szervezetet szétverték, a gomba módon szaporodó pártok sorra feladták, hátat fordítottak az autonómia tervezetnek, megtagadták, átszabták, csak hogy minél kevésbé emlékeztesse rám őket.
Az autonómia tervezet nem a szerbek ellenállásán bukott meg, hanem ami miatt a pártjaink szétestek: a hataloméhség, az irigység és féltékenység miatt. Ezzel kapcsolatban helyesen állapítja meg Dudás az autonómia-számot beköszöntő írásában, hogy a szerbekkel ellentétben, akik összefogtak, és a legelső pillanattól kezdve foggal-körömmel, sőt fegyverrel küzdöttek az autonómiájukért, mi egymás torkát szorongatva kérjük jogaink teljesítését, ahányan vagyunk annyifélét.
„Ébredjünk föl végre, mert üres hasunkra süt a nap” – írja Dudás. Ébredjünk már föl és fogjuk végre össze! Mert ha megfogadjuk a türelemre intő belgrádi politikusok tanácsát, néhány év múlva már nem lesz kinek fölébrednie, és nem lesz kivel összefogni. Aztán az 1990-ben megjelent egyik írásomból idéz: „Ha küzdünk, növeljük fönnmaradási esélyeinket, ha tétlen szemlélői maradunk az eseményeknek, a hétfejű sárkány menthetetlenül fölfal bennünket. Több mint egy évtized múlt el azóta. Egyre fogyunk, a hétfejű sárkány étvágya pedig változatlan”.
Olvasom a hetilapban a nyilatkozatokat. Szavak, üres szavak. Mindenki mondja a magáét. Talán Páll Sándort kivéve, aki szerint az eddigi kidolgozott dokumentumok közül a 92-es autonómia-tervezet képes csak arra, hogy megvalósulásával a kisebbségi kérdés tartós és megnyugtató megoldást nyerjen Vajdaságban.
Páll helyesen állapítja meg, hogy a 92-es autonómia-tervezet kompromisszumos megoldás az önrendelkezés és az elszakadás között. Ebből kifolyólag kitartóan harcolnunk kell a területi autonómiáért, amely az önrendelkezés egyik kulcsfontosságú formája.
Dudás kérésére én is hozzászóltam a témához. Arra a közösségi érzés- és tudathiányból fakadó tehetetlenségre és cselekvésképtelenségre próbáltam rámutatni, amely jellemez bennünket. És persze, a pártok felelősségére.
A vajdasági magyarság helyzetét és jövőjét illetően sokféle elképzelés él az emberek fejében. Ezek az elképzelések egyaránt tükrözik a társadalom összetettségét, az eltérő érdekeket és helyzetértékelést, tapasztalatokat és ismereteket. Kár, hogy ezzel a gondolati sokféleséggel nem vetettünk számot idejében, és az érvek és ellenérvek ismeretében nem jutottunk még közös nevezőre semmiben.
Ahány politikus, annyi álláspont, ahány nyilatkozat, annyiféle magyarázat. Amíg magunk sem tudjuk, hogy mit akarunk, hogyan segíthetne más rajtunk?
Van, aki Vajdaság korábbi státusának a visszaállítását tartaná legjobb megoldásnak. Mások annál nagyobb jogkörrel rendelkező Vajdaságról álmodoznak. Ismét mások önálló államiságról. Olyan elképzelések is vannak, hogy Vajdaságot Magyarországhoz kellene csatolni.
Ezek a Vajdasághoz fűződő álmok. Egy másik vonulat etnikai autonómiában gondolkodik. Van, aki személyi autonómia híve, mások területi autonómiára esküsznek. Van, aki beérné egy észak-bácskai magyar körzet létrehozásával. Velük ellentétben mások legalább ezt a területet Magyarországhoz csatolnák.
Olyan meglátások is vannak, hogy nincs szükség semminemű autonómiára: a nemzetiségi jogokat Jugoszlávia demokratizálása fogja szavatolni. Elegendő az emberi szabadságjogok biztosítása, Jugoszlávia decentralizálása, az önkormányzatok hatáskörének kiszélesítése, a települések nagyobb gazdasági és politikai önállósága. Sokan úgy tartják, hogy ezt a kérdést az európai integrációs folyamat fogja megoldani. Bízzuk magunkat a nemzetközi fórumok emberi jogi és nemzeti kisebbségvédő tevékenységére, nélkülük úgy sem tehetünk semmit. Végül olyanok is vannak, akik szerint minden úgy jó, ahogy van, mi több, így is nagyobb jogokkal rendelkezünk, mint bármely kisebbség a világon.
A kisebbségi pártok alapvetően nem ezt a pluralizmust jelenítik meg, hanem különböző csoportérdekeket. Ugyanakkor több beadvánnyal fordultak az illetékes szervekhez a magyar népcsoport jogállásának a rendezése ügyében. Sajnos, ezek az elképzelések nem egymásra épültek, nem egy távlatot nyújtó koncepció lépcsőfokait jelentik, hanem egymást semlegesítették. Nem csoda, hogy nem jártak semmiféle kézzelfogható eredménnyel.
Az autonómiával kapcsolatosan leginkább a csalódottság hangját hallani. Hiába fogalmazzák meg a kisebbségek autonómia-tervezeteiket, ha gyengék, erőtlenek ahhoz, hogy a gyakorlatban megvalósítsák elképzeléseiket. Hiába hivatkozunk az európai példákra: a svájci kantonális rendszerre, a finnországi svédekre, a dél-tiroli németekre, a belgiumi flamandokra és vallonokra, az elzásziakra, a katalánokra, a baszkokra, vagy olyan történelmi példákra, mint az erdélyi szászok és a vajdasági szerbek több évszázadra visszanyúló autonómiája, ez az igény a magyarság vonatkozásában egyelőre nem talál megértésre a többségi népek részéről, és Nyugat sem támogatja.
Van ebben valami: vérmes reményeket nem szabad táplálnunk, mert senki sem fogja értünk a kisujját sem mozdítani. A kommunista önkényuralom megszűnését követően a térségben a nemzeti önrendelkezés elve vált irányadóvá. Az egykori birodalmi képződmények széttagolódtak, és a régió népei az önrendelkezés elve alapján keresik jövőjüket, s többnyire ki is vívták függetlenségüket. Kivéve a magyarokat. A magyar népcsoportok számára, úgy tűnik, nincs más választási lehetőség, mint várni a jó szerencsét.
Az anyaország határain kívül élő nagyszámú magyar státusa rövid távon megoldhatatlannak látszik. Mind a térség demokratizálódása, mind a nehezen születő nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok a bizonytalan jövőbe helyezik át a kérdés megoldását, miközben az őshonos magyar kisebbségek helyzete mindenütt drámaian romlik. Ezen az áldatlan helyzeten az elszakított nemzetrészek magasabb szintű jogállásával lehetne változtatni, amire azonban semmi hajlandóság sem mutatkozik a többségi népek részéről. Félő, hogy előbb vagy utóbb más formában fog felvetődni a kérdés, s puskaporos hordóvá válik a térség. Jó lenne ezt megelőzni!
Az etnikai elven nyugvó területi autonómia optimális megoldást jelentene a kisebbségek jövője, a térség biztonsága és stabilitása szempontjából. Sokan nem értik, mi szükség van autonómiára. Elegendőek a nyelvi, kulturális jogok, mondják. Az autonómia azonban nemcsak jogokat szavatol, hanem javakat és tulajdont is biztosít számunkra. A jogoktól felkopik az állunk, ha továbbra is elfolynak javaink, ha más kezébe kerülnek a földek, erdők, olajkutak, gyárak, épületek, bankok, nekünk meg marad a munka, a robot és az adók.
A területi autonómia lényege abban van, hogy gátat szab a javak elvonásának: a munkából származó jövedelem és a közös javak megélhetést biztosítanak az eddig kihasznált népcsoport számára. Ebből a szempontból előrelépést jelenthetne Szerbia decentralizálása, a helyi önkormányzatok jogkörének kiszélesítése, akár a korábbi helyzet visszaállítása. 1990-ben a községek a területükön begyűjtött pénz harminchat százalékával gazdálkodtak, most mindössze 0,8 százalék marad a kasszában, a többi elfolyik Belgrádba. Dél-Tirolban a helyzet pont fordított: a javak kilencven százaléka helyben marad, tíz százalék megy Rómába, a közös kasszába.
Egy szolid területi autonómia kuvaiti életszínvonalat biztosíthatna a délvidéki magyarság számra, nélküle viszont felkopik az állunk. A perszonális autonómia, területi autonómia nélkül, csak a nyomort és a nélkülözést tartósítaná. A ránk váró tőkés világban ne a központi költségvetésből lehulló morzsákra alapozzuk sorsunkat, hanem a tulajdonra, a tőkére, a javakra. Különösképpen ne egy gazdaságilag tönkrement országban, ahol üres – és sokáig az is marad! – az államkassza.
Számomra érthetetlen az a közöny és nemtörődömség, ahogyan a vajdasági magyarság viszonyul a sorsához. De nem csak az, nem jobb a helyzet a Felvidéken és Erdélyben sem. Az autonómiát sürgetők mindenütt a „retrográd erőket”, a „hatalom cinkosait” kárhoztatják, akik makacsul akadályozzák a belső önrendelkezés megvalósítását.
Bizonyára van ebben valami igazság, a kerékkötők sok bajt okoznak. A lényeg azonban másban van. A gond az, hogy magából a kisebbségi magyarságból hiányzik az akarat. A „retrográd erők” azért lehetnek a közösségek szószólói, a hatalom cinkosait azért tűrik meg soraikban, mert a magyar közösségek maguk sem tudják, mit akarnak. Pontosabban: híján vannak az akaratnak, nem törekszenek semmilyen cél irányába, cselekvés helyett panaszkodnak, várakoznak, rábízzák magukat azokra, akik eladják a lovat alóluk.
A határon kívüli nemzetrészek abban reménykednek, hogy mások majd kitalálják gondolataikat, sőt, meg is valósítják azokat. Nos, bizonyosak lehetünk benne, senki sem fog helyettük, érdekükben egy szalmaszálat sem arrébb tenni.
A népek életében akkor történik változás, ha elhatározásra jutnak valamiben, ha világos célok vezérlik őket. A külső körülmények nem sokat számítanak, legfeljebb késleltetik a szándék megvalósulását.
A magyar kisebbségekben nem érett meg ez a szándék, hiányzik belőlük a közösségi tettvágy, céltalanul sodródnak az eseményekkel, passzívan elszenvedik a történéseket, másokat kárhoztatva egyre sanyarúbb sorsuk miatt.
A népek sorsában mindenféle helyzet vagy változás önnön lelkiállapotukból eredeztethető. Bizonyosra vehető, hogy az a süket és félelmetes csend, amelyben a kisebbségek élnek, nem kintről ered, a zord világból, hanem a belső ürességből: abból a nyomorúságos, öntudatlan állapotból, amely a közösségi érzés és tudat hiányából ered.
A kisebbségek külső veszélyeztetettségénél sokkal nagyobb belső veszélyeztetettségük: a céltalanság, a hitevesztettség. Letaposott, kihasznált, becsapott, elszegényített, megfélemlített népek mindig voltak, de azok, akik lélekben erősek maradtak, mindig magukra találtak.
Az arab világ több százmillió dollárt fordít Kelet-Jeruzsálemben az arab ideológia és az iszlám szellemiség fenntartására, hogy csökkentse Izrael befolyását, hallom a reggeli hírekben. Ez igen, kapom fel a fejemet. És vajon mennyit áldoz a magyar kormány a határon túli magyarság szellemiségének fenntartására, hogy csökkentse a többségi népek befolyását? Semennyit se. Fura fintora a sorsnak, de a magyar állam inkább a szomszédos államokkal vállal szolidaritást, semmint az azokban élő, szorongatott helyzetben levő magyarokkal. A kormány részéről nyújtott támogatás ugyanis nem annyira a nemzettudat erősítését szolgálja, mint inkább a környező országok költségvetését tehermentesíti olyan kötelező kiadások alól, mint a kisebbségi pártok, szervezetek vagy a sajtó finanszírozása; iskolák, kultúrházak, középületek felújítási és karbantartási munkálatai stb. A határon túli magyarok támogatására létrehozott Illyés Közalapítvány fennállásának tíz esztendeje alatt négy és fél milliárd költségvetési forintot osztott ki. Csaknem ennyivel tehermentesítette Románia, Szlovákia, Jugoszlávia, Ukrajna állami költségvetését olyan kiadások terhe alól, amelyeket ezeknek az országoknak elemi kötelességük lenne fedezni. Az viszont nem várható el a szomszédos országok nacionalista kormányaitól, hogy erősítsék a kisebbségek soraiban a magyar szellemiséget, amelyet, sajnos, az Illyés Közalapítvány is mostohán kezel. A magyar szellemiség erősítése ugyanis kormányprogram, nem pedig pályáztatás, alkuratóriumok, agyafúrt elszámoltatási rendszer kérdése.
Nincs tudomásom róla, hogy az elmúlt tíz év alatt a magyar szellemiség támogatásának a gondolata egyáltalán felmerült volna. Nem véletlenül, hiszen ennek a szellemiségnek az ápolására Budapesten sincs lehetőség, nemhogy az elcsatolt országrészeken.
A határon túlra gurított forintokból, amennyiben azok egy átgondolt program részeként a magyarság szellemi-lelki megerősítését és politikai önszerveződését szolgálták volna, tető alá lehetett volna hozni, de legalábbis szellemileg elő lehetett volna készíteni a kisebbségnek jövőt biztosító autonómiákat. Így viszont, a szociális támogatási politikával, ugyanúgy kivan a fenekük, mint volt, egyre többen várják a mennyei mannát, és eszük ágában sincs, hogy saját érdekükben tegyenek valamit.
A szellemi élet hiánya, az anyanyelvi kultúra háttérbe szorulása és elsorvadása miatt kialakul egy sajátos értékrend, amely nélkülözi a műveltség elemeit. A nemzeti és politikai téveszmék miatt egyfelől az örökös panasz és önsajnáltatás, másfelől a kivagyisággal párosult bunkóság és ostoba önelégültség jellemzi az embereket.
Az életben csak a közösségi érzés és a közösséget összefogó szellem képes rendet teremteni. Ezt kellene egy okos támogatási politikával megerősíteni.
Montenegróban készülnek az előrehozott parlamenti választásokra. Az újságok a választásokat történelminek és sorsdöntőnek nevezik, mert Montenegró önállósága befejezett törekvésnek tűnik. Hogy a választási csalásokat megakadályozzák, a szavazópolgárok ujját különleges vegyszerrel jelölik meg, így senki sem szavazhat kétszer. Az urnák átlátszóak, szigorúan ellenőrzik a polgárok illetőségét, és emellett a választások tisztasága érdekében számtalan más szigorú intézkedést vezettek be.
A két legközelebbi rokon nép készül kenyértörésre. Montenegró is hátat fordít Szerbiának. És ezzel a harmadik Jugoszlávia történelme is lezárul. A század a szerbek bámulatos területi és politikai terjeszkedésével kezdődött, hogy a század végén véres háborúkban végződjön. A testvérnépek öldöklésében és a világgal való konok szembeszegülésben Szerbia kimerült, olyannyira, hogy immár el fogja veszteni területének egy részét is, hiszen Koszovó megtartására sincs semmi esélye.
Csak mi maradtunk Belgrád foglyai. A vajdasági magyarok a harmadik Jugoszlávia széthullása során drámai eseményeknek voltak részesei és szemtanúi. A 44-es vérengzések feldolgozatlan, szörnyű emléke miatt aggódva figyelték a bomlási folyamatot, attól rettegve, hogy a testvérnépek leszámolása után előbb-utóbb rájuk kerül a sor. A bizonytalanság ma sem szűnt meg, hiszen nem látni sem Jugoszlávia széthullásának következményeit, sem a bomlási folyamat végkimenetelét.
Montenegró várható kiválásával a folyamatnak még koránt sincs vége. Azt, hogy a szerbek még mindig nem hajlandóak szembenézni végzetes tévedésükkel, Vajdaság példája is bizonyítja. Belgrád vajmi kevés hajlandóságot mutat arra, hogy visszaadja Vajdaság erőszakkal megszüntetett autonómiáját. Az idő rá fogja őket kényszeríteni erre is. Ez azonban nem sokat változtat a mi helyzetünkön. A szerbek vasmarokkal szorongatják ennek az ellenállásra képtelen népcsoportnak a nyakát, Újvidéken éppúgy, mint Belgrádban. Még mindig úgy vélekednek, hogy övék a hatalom, privilégiumokkal rendelkeznek mások fölött, ők a megmondhatói, hogy kit, milyen jogok illetnek meg. Még mindig nem ismerték fel, hogy éppen emiatt nem képes velük senki az égvilágon egy hazában élni.
Némi változás azért történt. A szerbek egy része a jövőt illetően már tanácstalan, de a zsarnokságon nyugvó politikájukban még mindig sziklaszilárdak. Szerbia szakított ugyan az önkényúrral, Milošević Hágában van, de több millió önkényúr maradt utána, akik továbbra is csak úgy tudják elképzelni a más népekkel való együttélést, ha azok az ő szekerüket tolják. Nincs tudomásom egyetlen szerb politikusról sem, aki természetesnek tekintené, hogy a magyaroknak is lehet saját közösségükre vonatkozó jövőképük.
A szerbek, Montenegró kiválásával elvesztik a tengerre való kijáratot, bizonyára annál jobban fognak ragaszkodni a jogtalanul szerzett alföldi búzamezőkhöz, amely a nagyhatalmak segítsége nélkül soha sem került volna a kezükbe. A franciák dédelgetett álma a délszlávok közös államáról szertefoszlott. A szerbek megjutalmazása Trianonban feleslegesnek bizonyult. Most már csak az a kérdés, hogy mi lesz azokkal a népekkel, akiket eltiportak.
Az utcán megállított az egyik szerb ismerősöm, és a kezembe nyomott valamit. Szemügyre véve látom, hogy egy brosúra, amely a demokratikus hatalom első száz napjáról ad tájékoztatást. Kíváncsian lapozgatom a hasznosnak ígérkező kiadványt. Az Ezt örököltük címszó alatt - harminchat pontba foglalva - felsorolásra kerül mindenféle gond és baj, amit az új hatalom örökölt az országban, az Ezt tettük eddig fejezetből pedig kiderül, hogy az új hatalom mit tett az elmúlt száz nap alatt a helyzet megváltoztatására.
A siralmas örökséget illetően megtudjuk például, hogy az egy főre eső jövedelem a szerbiai családok hatvanöt százalékánál nem érte el a létminimumot, a munkanélküliek és a kényszerszabadságon levők száma pedig több mint másfélmillió volt, ugyanakkor négyszázezer menekült érkezett az országba. Az állam a folyósítatlan fizetések, nyugdíjak, térítések és más szociális járandóságok címen több százmillió német márkával tartozott a polgároknak. S miközben a gazdaság tönkrement, az ország nyomorba süllyedt, a régi hatalom hatalmas belső és külső adósságot halmozott fel. Az adósságok ellenére, a tűzhöz közel állók két kézzel szórták a pénzt saját kiadásaikra és kiváltságaikra, és több százmillió márkát sikkasztottak el. A brosúra pontosan felsorolja, hogy az új hatalom a költségvetési ellenőrzés során milyen pénzügyi visszaélésekre derített fényt, hogy Jugoszláviát csak Nigéria előzte meg a korrupcióban, s hogy világviszonylatban az első tíz hely egyikére kerültünk az olyan országok listáján, amelyekben lábbal tiporták az emberi jogokat, a rezsim üldözte és gyilkolta politikai ellenfeleit, elnyomta a sajtószabadságot stb.
A hosszú bűnlajstromban Jugoszlávia széthullásának okairól, az eszelős nagyszerb politikáról és annak folyományáról, a szerbek által végrehajtott népirtásról, a négy elvesztett háborúról, a gazdasági szankciókról, bombázásról, egyebekről nem esik egy árva szó sem. Így a bűnlajstrom azt sugallja, hogy Szerbiát a korrupt hatalom jut-tatta oda, ahol van, az új hatalom legfőbb küldetése a korrupció elleni harc, egyébiránt minden jól van úgy, ahogyan van.
Az Ezt tettük eddig fejezetből megtudjuk, hogy az októberben hatalomra került új kormánynak köszönhetően Szerbia a „béke és a stabilitás tényezője lett a Balkánon”, amely jószomszédi viszonyokat alakított ki a szomszédos államokkal, és szerteágazó, igen gyümölcsöző nemzetközi együttműködést épített ki a világgal. A „gyümölcsöző” együttműködést a szó szoros értelmében kell értenünk, hiszen a fordulat jutalmaképpen Szerbiának több százmillió dollár nemzetközi segély hullott az ölébe. A pénzvilág hatalmasságai az új szerb kormány együttműködési hajlandóságától függően újabb százmilliókat helyeztek kilátásba a lerobbant mezőgazdaság, a tönkrement villanygazdaság, a siralmas állapotban levő egészségügy, a nem létező környezetvédelem fejlesztésére, a szociális gondok orvoslására és egyéb célokra. Sőt, Milošević kiszolgáltatását követően további dollármilliókra lehet számítani, amelynek egy részét - a zavargásokat és a visszarendeződést megelőzendő - nyugdíjakra és más szociális juttatásokra lehet majd fordítani.
Az elmúlt 100 napot alapul véve elkészült tehát a diagnózis: Szerbia lábadozó beteg, amely súlyos krízisen esett át, de immár a gyógyulás útján van. Véget ért a rombolás, a háborúk, a népirtás, a menekültáradatok, a világgal való szembenállás korszaka. Az új hatalom törvényt fog alkotni, amellyel véget vet a korrupciónak, biztosítja a sajtószabadságot, kiemelt helyre kerül az egészségügyi intézmények finanszírozása és a dolgozók fizetése, szavatolni fogja az egyetemek autonómiáját, az oktatási intézmények zavartalan működését. Folyamatban van az államigazgatásban a régi hatalomhoz közel álló korrumpálódott tisztségviselők és politikai káderek lecserélése. Elfogadásra vár a helyi önkormányzatokról szóló törvény, amely vissza kívánja állítani a községek hatáskörét, hamarosan közvitára kerül az új kisebbségi törvénytervezet...
Az egyszerű emberek szemszögéből nézve korántsem ilyen rózsás a helyzet. Száz nap elmúlt, de jobbára még a régi törvények szerint élnek, mi több, újabb adóterhek sújtják a szerencsétlen népet. A régi hatalmat kiszolgáló igazgatók többsége a helyén maradt, késnek a fizetések. Erről is, arról is erősödik az elégedetlenség hangja, a tanárok, az egészségügyi dolgozók sztrájkra készülnek. A kormány türelemre int, hiszen katasztrofális helyzetet örökölt: egy romokban heverő társadalmat kell újjáépíteni.
A vajdasági magyarok nagy örömmel és reményekkel köszöntötték a 2000. októberi változásokat. Száz nap nem nagy idő, tény azonban, hogy folytatódik a magyar intézmények céltudatos leépítése, a kisebbségi közösség átverése, gazdasági kisemmizése, politikai dezintegrálódása, kulturális sorvadása. A helységnévtáblák magyar nyelvű kiírásának a tilalmáról szóló döntés az új hatalom idején született. Vagy itt van a Forum-ház példának, amelynek a helyzete több mint fél évszázados fennállása óta most a legsúlyosabb. A kiadóház továbbra is a szerb állam tulajdona, amelynek ötmillió márka adóssága van. Az átalakítás akadozik, a bajt tetőzi, hogy a Forum jövőjére vonatkozóan a magyarságot képviselő hat párt sem tudott közös platformot kidolgozni.
Nem jobb a helyzet az ún. kisebbségi törvénytervezettel sem. A törvénytervezet, amelynek kidolgozásába bevontak magyar szakembereket is, nem alkalmas a vajdasági magyarság helyzetének rendezésére. Erre a kerettörvényre nem is annyira a magyaroknak, mint inkább a szövetségi kormánynak van szüksége, amennyiben a törvény meghozatalával Jugoszlávia felvételt nyerhet az Európai Tanácsba. A magyaroknak autonómiára lenne szükségük: területi, helyi és kulturális autonómiára, kollektív jogokra, önálló pénzforrásokra, intézményhálózatra. Ehelyett a kisebbségeket megillető alapvető jogok nagydobra verésével a szerbeknek sikerül elhitetniük a világgal, hogy Jugoszlávia rendezte viszonyát a kisebbségekkel, s azokkal a továbbiakban nem kell foglalkozni.
A magam részéről elsietettnek, átgondolatlannak tartom a kisebbségi törvénytervezetet, és azt sem egészen értem, hogy a szakértői csapatból miért maradtak ki a hiteles magyar személyiségek.
Októberben hatalomváltás történt, politikai szemléletváltás azonban nem. A szükséges politikai szemléletváltás nemcsak a szerbek, de a magyarok körében sem ment végbe. Szerbia nem akarja belátni, hogy a szerb nemzeti tragédia – a gazdasági, politikai és erkölcsi katasztrófa – annak a lelkületnek a következménye, amelyet a szerb nacionalizmus gerjesztett: az elvakultságnak, az önhittségnek, az erőszaknak, a felsőbbrendűségi érzésnek. Hasonlóképpen a magyar kisebbségi politikusok sem ismerték fel, hogy kemény és következetes politikai küzdelem nélkül nem lehet eredményt elérni, hogy az elvtelen alkalmazkodással, a mindenkori hatalomhoz való törleszkedéssel, az ellentételezés nélküli kötelezettség vállalásokkal a magyar érdekek képviselete helyett a magyarság alapérdekeit veszélyeztetik.
Ami a hétköznapok valóságát, az együttélés mindennapi, rutinos formáit illeti, általában a tolerancia jellemzi. A szerbek nem (mindig) harapják le az utcán annak a fejét, aki magyarul beszél, néha azonban megesik, hogy a magyar szó hallatán összevernek egy-egy diákot vagy iskolaigazgatót. A többségi nemzet hatalmi aspirációi éppúgy jelen vannak, mint korábban. De nemcsak jogtiprásról van itt szó, hanem egzisztenciáról. Mindaddig, amíg a többség akarata érvényesülhet a kisebbségek akarata fölött, egyenlőtlenül oszlanak meg a javak és költségek.
Vajda Gábor kért, hogy tartsak előadást egy általa szervezett irodalmi tanácskozáson, amelyben az értékek szerepéről lesz szó kisebbségi körülmények között. Mi keresni valóm nekem előadóként egy irodalmi tribünön? Megnyugtat: azt szeretné, ha a nemzet és az érték kapcsolatáról beszélnék. Ennek a kísértésnek nem tudok ellenállni. Előadásom szövegét utóbb Eretnek gondolatok a magyarság lelkületéről címmel közölte a Magyar Szó Kilátó rovata, s ebben az alábbiakat írom.
– Nem tudom, mennyire illeszkedik előadásom a tanácskozás témájába (Esztétikai érték - etikai érték: nemzeti irodalmunk és kultúránk kisebbségi körülmények között). Talán nem is mertem volna elfogadni a megtisztelő felkérést, ha nincs az a bátorító megjegyzés, hogy a tanácskozás szervezői nem irodalomtörténeti beszámolókat, hanem helyzetértékelő, kiútkereső állásfoglalásokat kérnek, amelyek a tanügy és a média számára is ötletadóak lehetnek. Nem biztos, hogy ötletadó lesz az, amit mondani kívánok, az érték szerepét azonban kisebbségi kultúránk és nemzeti közösségünk jövője szempontjából kardinális fontosságú kérdésnek látom, ezért a rendelkezésemre álló időben szívesen kifejtem erre vonatkozó véleményemet.
A határon túli magyarság XIX. századbeli lelki alkattal élte végig a XX. századot, és jószerével ezzel a lelki alkattal lépett be a XXI. századba. Ennek a társadalomlélektani megkésettségnek a legfőbb oka az, hogy az elcsatolt területekre került magyar kisebbség gyakorlatilag nemzeti értelmiség nélkül maradt, a parasztság és a középosztály pedig önnön erejéből nem volt képes a magyar intézmények – önálló magyar iskolák, egyetem, sajtó, tévé stb. – hiányából fakadó szellemi űrt áthidalni. A közösséget integráló, a nemzet vállalásának értelmet és célt adó szellemiség és lelkiség hiánya miatt a határon túli magyarság ma sem leli helyét, távlatnélkülinek látja jövőjét. (Ez a szellemi-lelki állapot, más okokból kifolyólag, tulajdonképpen a nemzet egészére vonatkoztatható, de hadd szorítkozzunk itt csak a magunk gondjára.)
A politikai szóvirágok ellenére, amelyek rózsaszínűre szeretnék festeni az eget fölöttünk, a magyar kisebbségek valós helyzete kétségbeejtően lesújtó. A délvidéki magyarság szellemi-kulturális élete például a harmadik évezred elején gyarmatosított állapotokat tükröz: a közoktatásból, tájékoztatásból, politikából, az intézményekből teljes egészében hiányzik a keresztény értékrend és a magyar szellemiség. Idegen érdekek, szándékok, törekvések hatása alatt állnak pártjaink, intézményeink, amelyek nem képesek nemzeti közösségünk autentikus érdekeit megjeleníteni és képviselni sem a többségi nép, sem az anyaország, sem Nyugat felé.
Amíg a XIX. századból ránk maradt folklórban elevenen élnek a múlt hagyományai, szellemi és politikai életünkből teljes egészében hiányzik a korszerű nemzettudat, amely a múltat és jövőt illetően eligazításul szolgálhatna számunkra. A korszerű nemzettudat hiánya miatt a közvetlen élettapasztalatból származó feszültség nem képes feloldódni közös cselekvési programokban, hanem destruktív erővé válik, amely a népesség atomizálódását és felmorzsolódását vonja magával. Ugyanakkor az egyéni lelki beágyazottság hiánya, a sehova sem tartozás érzése a személyiség szintjén nehezen elviselhető rossz közérzettel jár, amely súlyos lelki károsodásban, önkárosító és önpusztító magatartásban ölt formát.
Az elmúlt évtizedekben növekvő mértékben pusztult, szegényedett, öregedett és szóródott szét a nagyvilágban Vajdaság magyar lakossága. Ennek a folyamatnak a fékezésére, megállítására és visszafordítására nem történt semmi az égvilágon, s félő, hogy mindaddig nem is történik, amíg véget nem ér a szellemi-kulturális elnyomás, a magyar szellemiség, a keresztény értékrend és a nemzettudat módszeres háttérbe szorítása.
Az elszakított nemzetrészek gondjai-bajai többrétűek. Általában a kisebbségi jogok és a nyelvi egyenjogúság hiányát szoktuk szóvá tenni, holott a legsúlyosabb problémáink nem is annyira jogi, mint amennyire szellemi és mentális természetűek. A nemzeti léttel kapcsolatos általános értékzavar a legnagyobb baj, amely lehetetlenné teszi az együttes gondolkodást és cselekvést számunkra. Ez az értékzavar részben a kisebbségek jogfosztott helyzetével, politikai és gazdasági kiszolgáltatottságával függ össze, részben egy sajátos világjelenség következménye.
Beszélhetünk mi a demokráciáról, az átalakulásról amennyit csak akarunk, de mindaddig, amíg a kisebbségek politikai, gazdasági, kulturális és nyelvi egyenlősége nemzetközi garanciák helyett üres szólamokon nyugszik, nem várható a nemzetrészek szellemi újjászületése, anyagi és kulturális felemelkedése. Ennek az egyenlőségnek a kiharcolása azonban jelentős mértékben éppen a magyar szellemiség erősödésének, ha úgy tetszik: a nemzeti értékek felismerésének a függvénye, amely nélkül meg sem fogalmazódhat kisebbségi közösségünk valós érdeke, fel sem merülhet a helyzet megváltoztatásának tényleges igénye. A huszonkettes csapdája ez is, mint minden, ami egyaránt függvénye az ember személyiségének és társadalmi körülményeinek.
A helyzetet nehezíti, hogy a nemzeti értékzavar általános világjelenség. A liberális eszmék terjedésével gyakran hallani olyan véleményeket, hogy a nemzeti lét idejét múlta, a népek úgyis meg fognak szűnni, ezért nemzeti tudatról, nemzeti lelkületről ma már anakronizmus beszélni. Mondják ezt azok, akik megpróbálják az emberi nemzedékek sorának törekvéseit összeroppantani, akik új életvezérlő értékeket hirdetve, mint valami nyájat, szeretnék az embereket tömeggé silányítani, és saját szolgálatukba állítani.
Ne kerülgessük tovább a forró kását: térjünk rá a bennünket érdeklő lényegi kérdésre. Képvisel-e valamilyen értéket a nemzet, a nemzeti eszme? Nem úgy általában, immanens módon, hanem konkrétan, itt és most, a mi kisebbségi kultúránkban, mindennapi életünkben, politikai és gazdasági törekvéseinkben?
A válasz aligha lehet kétséges bárki számára, aki itt él. Nem képvisel. És ezt a gyakorlati élet, sajnos, számtalan példával igazolja.
A nemzet szolgálatából nem lehet megélni. Aki a nemzet ügyét szolgálja, az nemcsak szegény ördög marad haláláig, hanem ráadásul ellenséges légkör veszi körül, s le kell mondania a sikerről, a karrierről, a magas társadalmi tisztségekről. Ellenben – különös fintoraként az életnek – a nemzeti értékek tagadásával: a nemzeti közösség bomlasztásával, a nemzettársak beárulásával befolyásos pártfogókhoz, jelentős anyagi támogatáshoz, jó állásokhoz lehet jutni. A nemzeti érdekek elárulása és kiárusítása, a jelentős személyiségek meghurcolása és besározása pedig szinte teljes garanciát jelent a fényes karrierhez, a politikai sikerhez és az anyagilag gondtalan élethez.
A nemzeti értéket illetően tehát paradox jelenséggel állunk szemben. Józan ésszel azt gondolhatná az ember, hogy a nemzet legkiválóbbjait övezi mindig legnagyobb megbecsülés. A legrátermettebbek közül kerülnek ki a magas beosztású vezetők, a legnagyobb személyiségek formálják, alakítják nemzetük sorsát a közösség egyetértő és tettekre kész rokonszenvétől kisérve. Ennek azonban pont fordítottja a helyzet. Minél kevesebbre taksálja valaki nemzetét, minél többet árt neki, annál többre viszi. A legrátermettebbek erőfeszítései nemcsak hogy nem találkoznak egyetértő társadalmi rokonszenvvel, nemcsak hogy nem támogatja őket a tömeg, hanem általában meghurcolják őket, vértanúhalált halnak, vagy kényszerpályákon vesztegetik el életüket.
Általános szabályként kimondható, hogy a nemzeti értékzavar következtében a piramis legalján helyezkednek el a nemzet napszámosai, míg a piramis csúcsán vannak a sírásói. Csekély vigasz, hogy a tömegember ítélőképessége más vonatkozásban sem sokkal sikeresebb: így például nem mindig képes helyesen megítélni helyzetét, nem ismeri fel a fenyegető veszélyt, nincs tisztában cselekvési esélyeivel, a rendelkezésére álló eszközökkel, gyakran önnön erejével sem.
Mindezt figyelembe véve, aligha lehet fennakadnunk azon, hogy sokkal alacsonyabb árfolyama van a nemzetépítésnek, mint a besúgásnak és az árulásnak. A helyzet talán annyival rosszabb nálunk, hogy ezt az árfolyamkülönbséget az elnyomó apparátus megpróbálja a maga javára fordítani. Különféle propagandával és kedvezményekkel igyekszik minél több kisebbségit megvásárolni, ezért szinte a csodával határos, hogy nyolcvan év után még mindig szép számmal élnek magyar emberek az elcsatolt területeken. Ez a körülmény valószínűleg azzal magyarázható, hogy a magyarfaló politikusok lélekben nem igazi szerbek, románok vagy szlovákok, hanem „skótok”. Erre utal az is, hogy nem kímélik saját népüket sem, ha zsebeikről van szó.
Az emberek megtévesztésének sokféle alattomos módszere közül az egyik kétségkívül a nemzeti értékzavar. A kollektív tudat és lelkület megzavarásával a szenvedélyek épp olyan magasra szíthatóak, mint amilyen mély apátiába süllyeszthetők. Egyik esetben sem a nemzeti léttel van baj, hanem a nemzeti értékekkel, amelyek áldozatul esnek a tömegmanipulációnak.
Arról, hogy mit hoz a jövő, hogy mi lesz a különböző népek, fajok, nyelvi kultúrák sorsa néhány évszázad múlva, nem érdemes foglalkoznunk. Főként nem szerencsés életünkkel efféle víziókhoz igazodni. Lehetséges, hogy a nemzetek egyszer majd eltűnnek, egyelőre azonban úgy áll a helyzet, hogy azokra a személyekre, akik gyengén integrálódnak szellemi, nyelvi, kulturális közösségükbe, százféle mentális veszély leselkedik, a depressziótól az öngyilkosságig, az antiszociális viselkedéstől az elmebajig. Persze mások élete is keresztbe törhet, de bizonyított, hogy a társadalomba gyengén integrálódott személyekből kerül ki a legveszélyeztetettebb réteg. Vonatkozik ez a közösségekre is. A társadalmi dezintegráció lejtőre visz minden közösséget, s esélytelenné teszi őket a népek küzdelmében. Már az ősember is tudta, hogy összefogás nélkül nem lehet egy medvét sem elejteni. A ma embere viszont azzal áltatja magát, hogy egyedül is képes mamutra vadászni.
Az emberi együttélés rendjének megteremtésében és megőrzésében a nemzeti lét fontos szerepet játszik. Ennek ellenére a nemzetnek, mint értéknek, sajnos nem vagyunk eléggé tudatában. Pedig a sikeres élet, ahogyan az ősember korában, ma sem a részekre osztódást, hanem az összefogást követeli meg. Nemzeti értékeket védő kultúra, gazdasági szemlélet és politika nélkül képtelenek leszünk érdekeink megvédésére, a megmaradásra és a felemelkedésre.