HÓDI SÁNDOR
Magyarok a forrongó Szerbiában
Logos grafikai műhely, Tóthfalu, 2002
Úgy tűnik, Isten nem csak földi életünk idejét szabja ki, de feladatainkat is. Elrendelésként adja múltunkat, nyelvünket, sorstársainkat és mindazt, ami ezzel együtt jár. Persze, felrúghatjuk a „teremtés rendjét”, ezzel azonban életünk értelmét és célját veszélyeztethetjük.
Arra a kérdésre, hogy mi dolgunk van a világon, a válasz egyszerű. Az a dolgunk, hogy új életet hozzunk a világra, és megőrizzük s továbbfejlesszük mindazt, amit elődeink ránk hagytak örökségül. Minden egyéb képletesen szólva a világmindenség rendjét és egyensúlyát fenyegeti. Aki magyarnak született, annak a magyarság fennmaradásán és gyarapodásán kell fáradoznia. A csecsen, a kurd, az örmény, az albán anyáknak csecsen, kurd, örmény, albán gyereket kell nevelniük, és nem orosz, török vagy szerb gyerekeket, mert mindegyikük így tud hozzájárulni az egyetemes emberi lét sokszínűségéhez és kiteljesedéséhez. Az emberiség fennmaradása szempontjából minden nép, minden nyelv, minden kultúra sajátos teremtő erőt, tapasztalatot, tudást, látásmódot, sajátos lelkületet, sajátos arculatot, sajátos képességeket és lehetőséget jelent, és nincs olyan földi érték, amely alapján egyiket a másik fölé emelhetnénk.
Az alábbi naplószerű írások a mindennapi élet eseményvilágához kötődnek. De csak egyetlen szálon követik nyomon azt: a délvidéki magyarság ezredvégi életérzéseiről, vergődéseiről, kínlódásairól próbálnak számot adni.