Általános sztrájk az országban. Irány Belgrád! A tömeg megrohanja Szövetségi parlament és a Szerbiai RTV épületét. Mindkettő lángokban áll. A rendőrök tömegesen állnak át a tüntetőkhöz. Folytatódik az áramkorlátozás, néhol hatórás, máshol csaknem egész napos a kikapcsolás.
– Sztrájkok, tüntetések, útblokádok mindenfelé – sorolja reggel a tévé, de azért nekivágunk Tóthfalunak. A Szarvas Gábor Napokra készülő kiadványok ügyében mentünk a nyomdába. Egyúttal szerettem volna megérdeklődni U. atyától, hogy áll a könyvem kiadása, amelynek tavaly novemberben kellett volna megjelennie. Arrafelé nem volt gondunk, a szép napsütéses időben kényelmes volt az út, alig volt forgalom.
Visszafelé jövet, Zenta előtt barikádba ütköztünk. Hatalmas daru állt keresztben az úton. Beljebb, az árokparton egy csoport fiatal és felnőtt álldogált. Előbb azt hittem, hogy az árokba fordult egy kocsi, azt fogják kiemelni a daruval. Közelebb kerülve egyre gyanúsabbá vált a dolog. Aztán odaérve látom, szabályos barikád állja utunkat. Néhány autó, nagy nehezen, megfordult a keskeny úton és visszafordult. Mások árkon-bokron keresztül próbáltak tovább jutni.
Szerencsére felismerem a polgármestert, akit vidám társaság vett körül. Többnyire diákok, köztük volt azonban egyetlen papköltőnk is, akitől mindjárt megkérdeztem, miért nem jött el augusztus 22-én a 80 év kisebbségben című pályázat díjkiosztására. Magyarázta, hogy hol, merre járt éppen akkor, de ha már találkoztunk, megegyeztünk abban, hogy a verset, amit küldött, beszerkesztjük a készülő kiadványba. Sietnünk kell, mondom neki, várnak bennünket Adán a tüntetők. Pár szót váltottunk a polgármesterrel, aztán egy mentőautó után átengednek bennünket a barikádon őrködő diáklányok. Igazi forradalmi szituáció, így lehetett ez annak idején Franciaországban. Évával nagy elismeréssel adóztunk a zentai polgármesternek és a papköltőnknek, akik vették maguknak a bátorságot, és odaálltak a változást sürgető fiatalok élére. Bezzeg más polgármestereknek se híre, se hamva. Állítólag többen nyúlcipőt kötöttek, és illa berek, nádak erek, már hét határon túl vannak. Különösen az újbalosok ijedtek meg a készülődő balhétól.
Nem mindenki osztja azonban lelkesedésünket. B. barátom például a polgárok felesleges zaklatásának tartja ezt a cirkuszt. A zentai útzárlatok az itt élő szerencsétlen embereknek okoznak bosszúságot és nem Miloševićnek, magyarázza. Ebből is látszik, hogy sokféle igazság van, de ha nem történik semmi, ha nincs tiltakozás, nincsenek útzárlatok, marad minden a régiben, amíg el nem nyel a föld bennünket.
Adáig semmi sem állta utunkat. A központ felé közeledve azonban az út teljes szélességében a tüntetők hatalmas tömege jött velünk szemben. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Éktelen hangzavar kísérte a színes menetet, amelynek élén tülkölve haladt két autó. Mindössze annyi időnk maradt, hogy beforduljunk a házunk előtti mellékutcába. Mire kiszálltunk a kocsiból, már az épület előtt masíroztak. Magam mögött hagyva csapot-papot, beálltam a vidám társaságba. A mellettem haladók éppen azt tárgyalták, hogy az emeletes házak valamelyikéről tegnap valaki tojással dobálta meg a tüntetőket. Tudni vélik, hogy az egyik újbalos ablakából repült le a tojás, de megálljon csak, nem sokáig fog dobálózni.
Nem jó idők járnak a Jugoszláv Baloldalra. Érdekes módon inkább őket szidják, és nem a szocialistákat, holott Milošević az utóbbiak élén áll. Nemcsak az emberek suttogják, a sajtó is úgy írt ma róluk, mint bűnöző csoportról, akik az elmúlt években törvénybe ütköző cselekedetek sorát követték el. Kirabolták a polgárokat, visszaélésekkel hatalmas vagyonokra tettek szert, csődbe juttatták az országot. Aztán név szerint kezdik emlegetni a párt néhány helyi „eminens” magyar személyiségét, akik közül az egyik igazgató a minap majmoknak titulálta a tüntetőket.
Nos, igaz, ami igaz, az utcai tüntetés nem tartozik a jogállamiság intézményei közé, de azért egy bűnözői csoport helyi korifeusa elhamarkodottan ne ítélkezzék. Ezt az ügyet tárgyalja mindenki széltében-hosszában, más neveket is emlegetve, nyomdafestéket nem tűrő szavak kíséretében. Bűnösek, mert megakadályozzák a dolgozókat abban, hogy csatlakozzanak a tüntetőkhöz.
Éva azzal a hírrel vár, hogy M. É. keresett Kanizsáról. Várnak a nagycsaládos házavató ünnepségre ma délután, amelyen megjelenik a Világszövetség új elnöke is. Éva közölte vele, hogy ez nehezen fog menni, mert Zentán le vannak zárva az utak, velem sem tud beszélni, mert én meg egyfolytában az utcán vagyok. Aztán Pestről is telefonált valaki, azt mondta, hogy P. a riasztó hírek ellenére nekivágott az útnak, annyira szívén viseli a házavatást. Bár a ház még nem készült el, az avató ünnepség nem maradhat el.
Az utcán híre megy, hogy este Nenad Čanak jön Adára. Ettől mindenki lázban van, hatalmas tömeg verődik össze a főtéren. Čanak azonban sehogy sem akar megérkezni, ezért hosszú sétát teszünk a Tisza felé. A töltés melletti fák szemet gyönyörködtető őszi színekben pompáznak. A távoli házak fölött vörösen készül lebukni a nap. Zaj és zene foszlányait hozza felénk a meglebbenő szél, néha hallani a tömeg tompa morajlását is. Minden olyan valószínűtlennek tűnik. Tele van a levegő várakozással, szépséggel, izgalommal. Csak a sétányt övező fenyőfák borulnak komor hallgatásba. Menten el is határozzuk Évával, ha egyszer kertes házunk lesz, nem ültetjük tele fenyőfákkal, mert komor hangulatot árasztanak magukból.
Este nyolckor elmegy az áram. Iszonyatos füttykoncert harsan fel a „majomplaccon”. Bekapcsoljuk a rádiót, amit a bombázások idején vásároltunk. A hírekben egyre azt ismételgetik, hogy tömött sorokban érkeznek az autóbuszok Belgrádba Szerbia minden tájáról. Állítólag már olyan tömeg verődött össze, hogy egy tűt nem lehetne leejteni az utcán. (Később tudtam meg, hogy az öcsém is elindult a kikindaiakkal, és ott volt azok között, akik közé könnygáz bombákat dobtak)
Közben rövid időre megjött az áram. Az interneten értesülök róla, hogy a Belgrádban összegyűlt több százezres tömeg megrohamozta a szövetségi parlamentet, elfoglalta a televízió és a lapok szerkesztőségét, a parlament lángokban áll. A színes képek tanúsítják, hogy nem csalás, nem ámítás, nagy cirkusz van Belgrádban. Aztán ismét elmegy az áram, gyertyafénynél majszoljuk a vacsorát. Azon meditálok, hogy az ember tulajdonképpen a zsigereiben érzi a változásokat. Le-fel járkálok a szobában. Itt ma szakadni fog a cérna. Kilenckor váratlan fényáradat. Bekapcsolom a tévét.
– Győzött a forradalom! – mondja a bemondó.
Éva megnyugvással bújik ágyba, én éjfélig hallgatom a tévén Koštunica beszédét. Érdekes, egyszeriben zavartalanná vált az áramellátás.
Miközben egyesek felvonultak, mások a boltok előtti hosszú sorokban várakoztak. Híre ment, hogy cukrot és étolajat hoznak. A háború szelére a márka feketepiaci árfolyama megugrott, amit követtek az árak is. Egyik óráról a másikra minden megdrágult, a benzin ára 27 dinárról 42-re ugrott.
Az utcán sovány asszonykába botlottam, távoli rokonom. A rokoni kapcsolat abban merül ki, hogy mindig váltunk néhány szót, ha találkozunk.
– Hát te mi járatban? – fordultam hozzá.
– Cigarettát akartam venni, de már nem lehet kapni. Tegnap kétszer annyiba került, mint tegnapelőtt, ma már nincs. Hát nem borzasztó?
Beesett szemét és fakó, ólomszínű arcát látva hirtelen kiszaladt a számon.
– Ahogy elnézlek, lehet, hogy ez kész áldás számodra.
Meghökkenve néz rám, aztán elneveti magát.
– Ahogy mondod. Abba kellene hagynom. Napok óta szúr a hátam, nem érzem jól magam.
Megfigyeltem, nincs az a szegénység, hogy cigarettára ne jusson. Sőt, úgy tűnik, minél nagyobb a nyomor, annál többen és annál többet bagóznak. A lecsúszás és a társadalmi összeomlás legbiztosabb jele, hogy szinte mindenki szájában ott lóg a cigaretta.
A boltból, ahova befordulok, nagydarab ember törtet kifelé, hátán egy zsák só, majdnem elsodor. Zihál, lihegve kapkodja a levegőt, ugyanilyen hévvel tülekszenek mások is, bizonyára hasonló meggondolásból. A főnökasszony egyre csak kurjongat: „Van só elég, nem kell tolakodni”.
Az elmúlt év szeptemberéhez viszonyítva – a bombázások utáni „békés újjáépítés” időszakában – csaknem száz százalékkal (92,1) növekedtek a megélhetési költségek. A Statisztikai Intézet adatai szerint az augusztusi átlagkereset Kis-Jugoszláviában 2.626 dinár (nyolcvan valahány márka) volt, ami azonban nagy eltérést mutatott a két köztársaságban. Szerbiában 2.412 Montenegróban pedig 5.323 dinár volt. Ebből két következtetés adódik. Az egyik az, hogy Szerbiában tovább csökken a kereset, a másik pedig az, hogy Montenegró hamarosan ki fog válni.
Eddig még minden volt tagköztársaság jól járt, amelyik hátat fordított Szerbiának. Attól függően, hogy melyik, mikor vált ki, más és más életszínvonalat tudhat magáénak. Szlovéniában, amely elsőként vett búcsút Szerbiától, egy szakorvosnak ma (figyelem, nem tévedés!) huszonhatszor nagyobb a fizetése, mint szerbiai kollegájának. A szlovéniai pedagógusok huszonkétszer keresnek többet, mint Szerbiában.
Bosznia néhány évvel később szánta rá magát a válásra. Ott ötször, hatszor keres többet egy orvos vagy tanár, mint szerbiai társa. A bérek és nyugdíjak minden volt köztársaságban magasabbak, mint a maradék országban, beleértve a volt Jugoszlávia legszegényebb köztársaságát, Macedóniát is. Egy macedón átlagbérből 1.875 tojást lehet venni, míg itt – már akinek egyáltalán van jövedelme – csak 620 tojást vásárolható.
Egy szövetségi átlagkeresetből 341 kiló kenyeret vagy 411 liter tejet vagy 154 liter étolajat vehettünk. Egy jugoszláv gyártmányú tévékészülékért négy hónapot és négy napot kell dolgozni, egy mosogatógépért hat hónapot, egy Jugó típusú gépkocsiért hetvennyolc hónapot és huszonegy napot.
Az átlagkereset azonban sok mindent eltakar. A rezsim sajnálta a pénzt az orvosoktól és pedagógusoktól, de nem sajnálta a bértollnokaitól és más szekértolóitól. Az egyik rezsimlap főszerkesztőjének az augusztusi fizetése például kereken 120.000 dinár volt, a helyettesé 85.000, ami csaknem ötvenszerese egy átlagfizetésnek.
Úgy vélem, hogy politika ide, pszichológia oda, ezek nélkül az adatok nélkül nehéz a szerb nép ébredező szabadságvágyát megértenünk. A szerbeket ma már nemcsak a volt köztársaságok helyzetével való összevetés eredménye keseríti el, nemcsak az ötvenszeres fizetésbeli különbségek miatt szorul ökölbe a kezük, hanem az hajtotta ki az utcára őket, hogy egy négytagú család havi kiadása élelmiszerre több mint háromszorosa az átlagbérnek.
És akkor még nem beszéltünk a többszázezer munkanélküliről, a szüntelenül mélyülő szegénységről. Ez a példátlan lecsúszás választási csalások nélkül is veszélyeztette a szociális békét. Ne feledjük, tíz évvel ezelőtt 754 német márkának felelt meg egy átlagfizetés, ami több mint tízszerese a jelenleginek. A jobb idők emléke mindenkiben elevenen él, nem csoda a zsigeri indulat az emberekben. Legkevésbé a választási csalások érdeklik őket, fütyültek az egészre, amíg volt valami reményük. De már nincsen.
Olvastam az újságban, hogy Szabadkán húszezerre tehető azoknak a száma, akik szociális segélyre szorulnak. Tisztességben megőszült, munkától meggörnyedt, hajlott korú emberek várakoznak röstelkedve nap mint nap a népkonyhák előtt, akikhez újabban a kisnyugdíjasok és az önhibájukon kívül munkanélküli emberek is tömegesen csatlakoznak. Legújabban pedig azok az idős földművesek is, akik a korábban jövedelmező, most semmi hasznot nem hozó termőföldjük mellett sem tudják előteremteni a megélhetéshez szükséges pénzt. A szűkös lehetőségek miatt az önkormányzat ennyi emberen nem tud segíteni. Több mint háromezren kapnak minden nap szerény, ingyen ebédet a Vöröskereszttől vagy más segélyszervezettől. Mintegy 6.000 ember jogosult a néhány kiló lisztből, rizsből, babból és pár liter étolajból álló segélycsomagra. Amikor van, megkapják. A humanitárius szervezetek egyre kevésbé tudnak megbirkózni a rájuk nehezedő teherrel.
Ez még a júniusi helyzetkép. Arra vonatkozóan, hogy ma hányan szorulnak szociális segélyre, nincsenek adataim. A forrongásból ítélve sokan lehetnek.
De nem minden a kenyér és a só, vessünk egy pillantást a szellemiekre is. Megjelent a Létünk 1-2-es száma. Elképedve forgatom egyetlen társadalomtudományi folyóiratunkat, amely teljes terjedelmében az italokkal és italozással kapcsolatos népszokásokkal foglalkozik. Nem mintha a téma idegen lenne tőlem, hiszen a gyertyafényben éppen borozgatunk, de elképesztőnek tartom, hogy az adott helyzetben ennek a kérdésnek szenteljünk egy teljes lapszámot. A Létünk, rácáfolva nevére, nem azzal a kataklizmával foglalkozik, ami körülöttünk zajlik, hanem a borokkal. Micsoda vakság, micsoda hárítás, micsoda pénzszórás ezekben az emberpróbáló, szűkös időkben.
Megszoktuk, hogy a sajtó, a tévé, a rádió mindig egy másik világot próbál az agyunkba sulykolni, nem arról beszél, nem arról ír, nem azt mutatja nekünk, amit közvetlenül megélünk. A megélt valóságról a média hallgat. De nemcsak a tévében, az újságokban keressük hiába ezt a világot, az irodalom, a tudomány, a művészet is többnyire távol tartja magát tőle. Ehhez fogható abszurditással azonban, amit a Létünk produkál, még nem találkoztam.
Eszembe jutott, amit a bírálóbizottság egyik tagjaként Éva mondott a 80 év kisebbségben c. pályázatra beérkezett munkákkal kapcsolatban. A több mint ezer oldalt kitevő pályaművek egytől egyig arról a magyar valóságról szólnak, amelybe a hivatalos tollforgatók soha nem engedtek bepillantást nyerni. Elképesztő szakadék tátong az egyszerű emberek száján kibuggyanó panasz és a bértollnokok teremtette képzeletbeli világ között. Ebbe a szakadékba zuhantunk bele, azt hiszem, magyarok és szerbek egyaránt, bár maradjunk csak a magunk bajánál.
A Létünk legújabb számát forgatva, úgy tűnik, mintha a valóságnak ez a két szintje egyre távolodna egymástól. Olyannyira, hogy hovatovább értelmét veszti a lapok, folyóiratok kiadása. Minek? Csúfot űzni magunkból? Ha valaki egy-két évtized múlva átnézi lapjainkat, fellapozza folyóiratainkat, egyszerűen képtelen lesz fogalmat alkotni arról, hogy itt mi történt, milyen világban éltünk, minek örültünk, mitől szenvedtünk. Micsoda boldog idők lehettek, gondolja majd magában az a doktorandus, aki felüti a Létünk 1-2-es számát. Vigadoztak, borozgattak, táncolgattak, míg csendesen ki nem haltak, mondja rólunk. Hacsak angol forrásokból tudomást nem szerez a háborúkról, a nyomorról, a népirtásról, a bombázásokról, nemzeti kisebbségi közösségünk szétporladásáról, tudatvesztéses állapotáról!
Nem ezekkel a kérdésekkel kellene egyetlen társadalomtudományi folyóiratunknak foglalkoznia? Lehetséges ilyen mértékben ignorálni valóságunkat? Lehetséges borivó szokásainkkal foglalkozni, ivónótákról, mulatókról írni, miközben a végzet a kaszát suhogtatja a fejünk fölött?
Lehetséges. Tanácstalanul forgatom kezemben a lapot, és nem tudom miért, a Titanic zenészei jutnak az eszembe. Talán mert szívbemarkoló hasonlóságot érzek a két helyzet között. Hiszen velünk is süllyed a hajó, miközben ivónótákról, borivó szokásainkról írogatunk. Mintha csak az egykori zenészek halk muzsikáját hallanám a jéghegynek ütközött, jeges habokba alámerülő Titanicról.
Utólag belegondolva lehetséges, hogy jogtalanul húztam rá a vizes lepedőt a Létünkre, hiszen nem lóg ki a sorból. A valósággal szembeni közöny és érdektelenség még csak nem is a média sajátja. Az intézményeink és a szervezeteink sem különbek, legfeljebb a látszatra ügyelnek jobban, hogy mindenki elhiggye: nem különböző hatalmi és csoportérdekeket képviselnek, hanem közügyeket szolgálnak. Sajnos, nem kivétel ez alól a Világszövetség sem, hiszen a látszat és a valóság itt is igen messze van egymástól. Azért hozom fel a Világszövetséget példának, mert a jelzett hiányosságokat volt alkalmam közvetlenül megtapasztalni.
1999 őszén az MVSZ elnökségi ülésén azzal a javaslattal álltam elő, hogy szeretnénk megszervezni a vajdaságban élő magyarok és a Vajdaságból elmenekült vagy kivándorolt magyarok első találkozóját. A találkozó azt a célt szolgálná, hogy a délvidéki a magyarság helyzetére és jövőjére vonatkozóan megismerjük egymás véleményét, kicseréljük gondolatainkat, esetleg megállapodjunk valamilyen közös cselekvési programban. A kérésem az volt a Világszövetség elnökségéhez, hogy támogasson bennünket elképzelésünk megvalósításában. Adjon otthont a találkozónak, és fedezze a felmerülő kiadásokat.
Hogy nagyobb súlya és foganatja legyen a javaslatnak, egy kicsit részletesebben ismertettem a körülményeket. Elmondtam, hogy bár a Világszövetség Jugoszláviai Országos Tanácsa gyakran kerül a pártok kereszttüzébe – hol az egyik, hol a másik párt szeretné maga alá gyűrni –, eddig sikerült megőriznie függetlenségét, és jelentős integráló erőt képvisel a vajdasági magyarság körében. Azt is mondhatnánk, hogy ez az egyetlen integráló erő, hiszen a civil szféra, a társadalmi szervezetek, az egyház és a különböző magyar pártok tagjai kizárólag szervezetünk keretében férnek meg egymással. És nemcsak megférnek, de fontos kérdésekben, mint a „nemzeti tanács” ügye, egyetértenek és közösen lépnek fel.
Hosszasan ecsetelve a tanácskozás fontosságát, előadtam a Vajdaságból elűzött és elszármazott magyarok szolidaritásának szép példáit. Az itthon maradottaknak nyújtott anyagi és erkölcsi támogatás mellett azt is, hogyan próbálták a bombázások idején felhívni a világközvélemény és a nemzetközi fórumok figyelmét a vajdasági magyarság veszélyeztetett helyzetére. Elmondtam azt is, hogy az agresszív nacionalista politika miatt olyan sokan kényszerültek elhagyni szülőföldjüket, hogy a vajdasági magyarságnak közel egyharmada már emigrációban él. Ezt a veszteséget semmivel sem lehet pótolni. A koszovói albán menekültek békés hazatérése érdekében, lám, az egész világ összefogott, a Vajdaságból elűzött magyarok sorsával viszont senki sem törődik, holott ugyanannak a rezsimnek az áldozatai ők is.
Mi ezen az áldatlan helyzeten kívánunk változtatni. Megpróbáljuk felhívni a nemzetközi fórumok és a világközvélemény figyelmét arra a tarthatatlan állapotra, hogy a vajdasági magyarság számottevő része kényszerű száműzetésben él. Ezen túlmenően helyre kell állítani a nemzeti közösségünk erőszakkal megbontott egységét. Ki kell mondani, hogy mindazok, akik a Délvidéken születtek, s akik ilyen vagy olyan okok miatt kivándorlásra kényszerültek, szerves részét képezik ennek a nemzetrésznek. Elidegeníthetetlen joguk, hogy védelmezzék és képviseljék az otthon maradottak érdekeit, ahol csak tudják.
Sajnos, minden ékesszólásom hiábavalónak bizonyult. Azok az elnökségi tagok, akik éppen rám figyeltek, megértően bólogattak, hümmögtek, de a dolog ennyiben is maradt. Persze, csak szervezzétek meg, mondták. Ja, hogy a támogatás? Sajnos, mint tudjuk, a szűk költségvetési keret... Lássuk a következő napirendi pontot!
– Ha megengedik, uraim, volna még valami, amit mondani szerettem volna –, akadékoskodtam tovább. Halljuk, halljuk, mondták néhányan, akik az asztal mellett ülve almát rágcsáltak, mások idegesen nézték az órájukat, a legtöbben azonban, ahogyan az a hosszú és unalmas üléseken általában lenne szokott, ki-be járkáltak a teremből vagy elrévedő tekintettel bámulták az előttük fekvő paksamétát.
– Jugoszlávia bombázása lelkileg megviselte a vajdasági magyarságot, amelynek nincs alkalma feldolgozni a háborús traumákat. Ezért azt tervezzük, hogy legalább a magyar településeken alkalmat teremtsünk a nyomasztó élmények kibeszélésére, és vele együtt a magyarság jövőjét érintő kérdések felvetésére és megbeszélésére. Tapasztalatom szerint az ilyen jellegű találkozókra jó alkalmat kínál a Jugoszlávia bombázása című könyvem bemutatója. Röviden rátértem a könyv ismertetésére, abban a reményben, hátha érdekel valakit a bombázások 79 drámai napjának a története.
Nem érdekelt senkit. Egy pillanatra ugyan mintha megcsillant volna némi érdeklődés a szemekben, de aztán az volt az érzésem, dicsekvésnek tűnt, hogy elő mertem hozakodni a könyvvel, és ez inkább irigységet és ellenérzést váltott ki.
Az eddigi könyvbemutatókon az érdeklődés minden várakozást felülmúlt, erőltettem a témát továbbra is. Bizonyára másokat is érdekel, hogyan éltünk, mi járt a fejünkben, milyen érzés lehetett kisebbséginek lenni egy bezárt országban, melyet éppen a kisebbségek ellen elkövetett hallatlan gaztettek miatt bombázott a világ legerősebb hadereje. Nemcsak arról van szó, hogy a nemzet egy része végveszélybe került, hanem az a páratlanul különös történelmi helyzet állt elő, hogy a NATO-magyarok úgy védelmezték a NATO-kisebbséget, hogy közben segítettek megbombázni őket.
Ám hiábavalónak bizonyult minden igyekvésem. Sem a könyv, sem a bombázás, sem az én fejtegetésem nem érdekelt senkit. Úgyhogy mire előálltam a javaslattal, hogy a Világszövetség rendeljen meg néhány példányt a könyvből, az elnökségi tagok, a pártok képviselői és néhány prominens személyiség részére, már vesztett ügy volt az egész. Az elnökség tagjai kellemetlenül feszengtek, náluk csak én éreztem kellemetlenebbül magam.
Milyen naiv vagyok, suhant át az agyamon. Amikor a könyv a bombázásokat követően alig két hétre megjelent, meg voltam győződve, hogy a Világszövetség legalább ötszáz darabot megrendel belőle, és megszervez egy hét országra szóló könyvbemutatót. Ezzel szemben itt állok feszengve, mert írtam egy könyvet a délvidéki magyarság keserveiről, és a Magyarok Világszövetségének a figyelmébe merészeltem ajánlani.
Csoóri Sándor sietett segítségemre, aki néhány elismerő szóval illette a könyvet. Ő már a kéziratot olvasta, a könyv igazán nagyszerű, mondta, izgalmas kordokumentum, amit mindenképpen el kell olvasni stb. De az elnök úr szavaitól senki sem jött tűzbe, hiába ajánlotta a régióelnököknek, hogy legalább ők rendeljenek valamennyit belőle az „igényeknek megfelelően”.
Persze, majd meglátják, most már ne húzzuk az időt ezzel. Mennyibe kerül? Az sok, itt a feléből ki lehetett volna hozni. Aztán rátértünk a következő napirendi pontra.
Csendes, csaknem ellenséges légkör vett körül. A tekintetek az asztalra szegeződtek vagy a távolba meredtek. Azok az éjszakák jutottak eszembe, amikor elhúztak a bombázók fölöttünk, dübörgésüktől remegett az épület, én meg a papír fölé görnyedtem, hogy valamilyen értelmet adjak szerencsétlenné tett életünknek.
Nekem ez járt az eszemben, az elnökség tagjainak meg az, hogy most már mindenképpen le kell váltani Csoóri Sándort, akinek az elismerő szavai után az én szavazatomra nem lehet számítani.
Így esett meg, hogy sem a délvidéki magyarság találkozójának megszervezéséhez nem kaptam meg a támogatást, se Jugoszlávia bombázásából nem rendelt meg a Magyarok Világszövetsége mindmáig egyetlen egy példányt sem.
A délvidéki magyarok találkozója elmaradt, a könyvbemutatókra azonban sor került Kikindán, Adán, Zentán, Kisoroszon, Kanizsán, Horgoson, Újvidéken, Szabadkán... A legtöbb helyen zsúfolásig megtelt a terem, s ritkán tapasztalható meleg, családias hangulatba kerültünk mindenütt. Leginkább egy nagycsoportos foglalkozásra emlékeztetett az egész, amelyben a résztvevők kibeszélik háborús élményeiket. Szinte tapintható volt a levegőben az érzelmi érintettség. Az élénk beszélgetés rendszerint még akkor is folyt, amikor dedikálásra sorakoztak az emberek. Hadd idézzem itt fel ízelítőül a zentai könyvbemutató emlékét, amelyet a szervezők a város ünnepén szerveztek meg. Délvidéken Zentán a legszervezettebb a művelődési élet, itt vannak mindig legtöbben a rendezvényeken, ezúttal is zsúfolásig megtelt a terem.
A teremben levő sokaság kellemes izgalommal töltött el. Voltak közöttük ismerős arcok, de szúrós tekintetű idegenek is, akik várakozásteljesen szegezték fejüket a pulpitus felé, ahová, mint valami díszmadarat, felültettek. A feleségem gondot viselt rá, hogy rendesen felöltözzem, ezért nyugodtan álltam a tekinteteket.
– Zentán igényesebbek az emberek, nem lehet olyan lezser öltözékkel beállítani, ahogyan te szoktál – mondta készülődés közben. Igaza volt, kivételesen jobban éreztem magam öltönyben és nyakkendőben, bár fél órát sem beszélgettünk, elment az áram, és a sötétben ülve, illetve gyertyafénynél, mindegy lett volna az öltözék.
A szervezők úgy tervezték, hogy S. P. fog beszélgetni velem. G. I. megnyitó szavai után két diák részleteket olvasott fel a könyvből. Egy-egy részlet után Péter kérdéseket intézett hozzám, én meg beszéltem róluk, annyit, amennyit jónak láttam, illetve, amíg Péter oda nem súgta, hogy fogjam rövidebbre, mert kifutunk az időből.
A közönséggel könnyen megbarátkoztam, a közös élmény jó hangulati alapot teremtett a beszélgetéshez. A kérdések egy része nem a könyvre vagy a bombázásokra, hanem kifejezetten a vajdasági magyar politikai életre és annak fejleményeire vonatkozott. Péter szerint a zentai polgárokat jobban érdekli a politika, mint például az adaiakat. Bizonyára igaza van, mert a hallgatóság soraiból feltett kérdések jó része csakugyan kifejezetten politikai jellegű kérdés volt.
Szó volt persze a könyvről is. Többen elmondták itt is, hogy teljes egészében sajátjuknak érzik a könyvben olvasottakat. Minden úgy történt, ahogyan írtam, „száz százalékig”, sőt, ahogyan egyik felszólaló fogalmazott: „ezer százalékig”. Ezek a visszajelzések arról tanúskodnak számomra, hogy sikerült megfogalmazni, kimondani azt, amit a bombázások alatt megéltek, éreztek és gondoltak a vajdasági magyarok. Jó lenne, ha a szerbek részéről is készült volna ilyen háborús napló, amelyből megtudhatnánk, hogy ők mit éreztek, hogyan gondolkodtak, miben reménykedtek, miért adtak hitelt a belgrádi propagandának, jegyezte meg egyik felszólaló. Csakugyan, tanulságos lenne a kétféle életérzést és világlátást összevetni, szerb nyelven íródott háborús naplóról azonban ez idáig nincs tudomásom.
Volt, aki a bátorságomat dicsérte, és kissé morbidan azt kérdezte: nem félek-e, hogy mindazok után, amiket papírra vetettem, nem ágyban, párnák között fogom végezni. Erre nem gondoltam, válaszoltam. A kérdésfeltevésben azonban benne volt a vajdasági magyarság legjellemzőbb életérzése: az őszinte megnyilatkozástól való szörnyű félelem. A belső cenzúra kényszere, a tiltás, amelynek áthágása – meggyőződésük szerint – fővesztéssel jár. Észre sem vették, hogy az idők megváltoztak, és hogy a sötét árnyék, amelytől rettegnek, nem a valóságból vetül rájuk, hanem önnön lelkükben tanyázik.
A felvetett kérdéssel kapcsolatosan eszembe jutott egy eset, ami nemrégiben történt velem és egykori tanárommal, akivel összefutottam a Váci utcában. A találkozás örömére beültünk egy sörözőbe, ahol dicsekedve átnyújtottam neki az új könyvemet. Kíváncsian vette kézbe, nézte, forgatta, éppen bele akart lapozni, amikor átsuhant a tekintete a címlapon. A könyv címe láttán, ami alatt ott áll a széttépett jugoszláv zászló, hirtelen kővé meredt, aztán kétségbeesetten hordta körül tekintetét, hogy nem látta-e valaki, milyen bűntárgyat forgat a kezében. Egy gyors mozdulattal címlapjával lefelé borította a könyvet, majd némi habozás után a táskájába csúsztatta. A könyv szemmel láthatóan annyira megrémítette, hogy nem volt alkalmam dedikálni. Néhány nap múlva felhívott telefonon, megköszönte a könyvet, és mentegetőzve magyarázott valamit. Valami olyasmit mondott, hogy igazán nagy politikai bátorság kellett ennek a megírásához és kiadásához.
Eszembe jutott Z. barátom is, aki meg azért forgatta, dugdosta a könyvet, nehogy meglássa saját gondozónőjének a szerb fia. De volt alkalmam tapasztalni, hogy mások is megrémültek, pusztán a könyv címének a láttán. Anélkül, hogy akár egy sort olvastak volna belőle, már a cím miatt – Jugoszlávia bombázása – úgy élték meg, mintha szörnyű bűnpártolást követtek volna el a könyv megérintésével és birtokbavételével.
A könyvbemutatón jelen volt Utasi Jenő atya is, a könyv kiadója, aki elmondta, mit érzett, mit gondolt, amikor döntenie kellett a kézirat sorsáról. Miután elolvasta a kéziratot, fontosnak tartotta a könyv megjelentetését, ugyanakkor nem szerette volna, ha kellemetlenségek érik miatta.
A beszélgetés folyamán elment az áram. Gyertyák kerültek az asztalra, annak derengő fénye mellett folytatódott még vagy másfél órán át a könyvbemutató. A teremben senki sem fészkelődött, senki sem állt fel, és senki sem ment haza. Különös élmény volt. A levegőben ott vibrált valami, ami nemcsak maradásra, hanem összetartásra bírta az embereket. Ehhez hasonló közösségi élményt talán 1992-ben tapasztaltam a szabadkai sportcsarnokban tartott ökumenikus istentiszteleten, illetve az azt követő kongresszuson, amelyen több mint ötezer ember vett részt egy szív, egy lélekként.
A könyvbemutató után szerény fogadáson vettünk részt, amelyen a Nemzeti Tanács körüli dolgokról beszélgettünk. Későre járt, mire hazaverődtünk
Százezrek ünneplik Milošević bukását. Karneváli hangulat az országban. A Szövetségi Alkotmánybíróság kézbesíti végzését, amellyel megerősítette Vojislav Koštunica győzelmét.
Az éjszakát csaknem átvirrasztottam Koštunica beszédét és a fordulatról szóló rövid híradásokat hallgatva. A beszéd nem volt túl lelkesítő. A nap hőse eléggé fáradtnak látszott, és csaknem szóról szóra ugyanazt mondta el, ami a szórólapon áll. Sem a szónok, sem az általa mondottak nem voltak arányban azzal a fergeteges népünnepéllyel, ami úrrá lett az országon.
Persze, örülünk, hogyne örülnénk, derűlátóbb lett az ország népe. Volt, aki könnyeit törölgette a meghatottságtól és az örömtől. Az utca népe – aki hatalomra emelte – megdöntötte Miloševićet. Időközben az alkotmánybíróság érvénytelenítette a Szövetségi Választási Bizottság által kihirdetett eredményt, s ezzel mintegy szentesítette a helyzetet.
Százezrek ünnepeltek Belgrád belvárosában, szinte karneváli hangulat kerekedett: zeneszó, ének, füttykoncert és olykor – ne feledjük, hogy a Balkánon vagyunk – egy-két pisztolylövés dörrenése köszöntötte a demokrácia győzelmét és az ország új elnökét.
A hazai média „forradalomról”, a nyugati lapok a „valóra vált álomról” beszélnek. „Az ország megvédte szavazatait”, „a nép visszaszerezte saját országát”, a „forradalom elsöpörte Miloševićet és porkolábjait”, amiről a parlament betört, üszkös ablakai is tanúskodnak.
Talán Adán még soha ennyi ember nem volt az utcákon. Apraja-nagyja részt kívánt venni a győzelmi demonstráción. A középiskolások a szocialista igazgatók fenyegetése ellenére mind kijöttek az iskolából, velük sok tanár is. Kint voltak a gyárak munkásai és az intézmények dolgozói is. Nem mindannyian, mert a rezsim által kinevezett igazgatók még korántsem tekintették lefutottnak a dolgokat, továbbra is akadályozták a dolgozókat abban, hogy a demonstrációhoz csatlakozzanak.
Délelőtt a tömeg átgyalogolt Moholra, ahol csatlakozásra szólította fel az általános iskolásokat és tanáraikat. Az igazgató azonban (szocialista) ellenállt, bezárta az épület ajtaját. A feldühödött tömeg belökte az ajtót, s nem sok kellett, hogy tettlegességgé fajuljon a dolog. Egyesek szerint dulakodás közben elcsattant néhány pofon, komolyabb rendbontás azonban nem történt. Végül, aki akart, csatlakozott a felvonulókhoz, akik visszasétáltak Adára.
Az egészségház előtt némi torlódás támadt. A tömeg kórusban „majmozni” kezdte az intézmény „újbalos” igazgatóját. A dolog nem volt előzmény nélküli. Az előző napok egyikén, amikor csak a diákok merészkedtek ki az utcára, az igazgató felfigyelt a lármás csoportra, s joviális mosollyal az arcán megkérdezte: „kik ezek a majmok?”
A diákok hírét vették a dolognak, és valahányszor elvonultak az egészségház előtt, skandálni kezdték az igazgató úr nevét a „majom” jelzővel kiegészítve. Nem sajnálták a fáradságot, elvonultak a háza elé is, ahol szintén hasonló szavakkal illették. Sőt, amint azt M. nővér pironkodva újságolta, ennél csúnyábbakat is mondtak, ő azonban, ha keresztre feszítenék, akkor sem ejtené ki a száján, hogy mit.
A nép állítólag másokat is szájára vett, akik az elmúlt években a Jugoszláv Baloldal szolgálatába szegődtek.
A téren, ahol dél körül mindenki összeverődött, az egyik ismerős ragadta magához a mikrofont, és köszöntötte a forradalom győzelmét. Két nyelven: szerbül és magyarul. Ő maga roma. A beszéd rövid volt és tömör:
– Győzött Koštunica! Éljen Koštunica!
– Éljen! – ordította teli torokból mindenki.
A pillanat hőse néhány szóval dicsérte a fiatalok bátorságát, akik nélkül, mint mondta, semmi sem történt volna. Ugyanakkor nehezményezte, hogy egyes pártok saját dicsőségükként próbálják a történteket bemutatni.
Beszéde végeztével odamentem hozzá és megdicsértem. Szemmel láthatóan jól esett neki, szép szőke felesége azonban, aki mellette állt, nagyon szorongott az esetleges következmények miatt.
A város vezetői közül egyet sem láttam a téren. Azt mondják, külföldön akadt halaszthatatlan dolguk.
A Politika c. belgrádi lap a választási kampány során hazugnak, házasságtörőnek, idegenbérencnek nevezte Koštunicát, hetet-havat összehordott annak érdekében, hogy személyét lejárassa, besározza. Ma reggel az egész első oldalt Koštunica dicsőítésének szentelte és teljes terjedelemben közölte a beszédét.
Látványosan színt váltott a szerbiai állami televízió is, amely éjfél óta minden idejét a demokrácia kibontakozásának, illetve a tegnap még idegenbérencnek tartott, ma a szabadságszerető szerb nép nemzeti hőseinek nevezett szerb ellenzéki vezetők megnyilatkozásainak szenteli. Még az éjszaka folyamán visszatért az öt nyelvű felirat az Újvidéki Televízióra is.
Egyszóval tegnap estéről ma reggelre csoda történt Szerbiában. A csoda nem az, hogy Milošević beismerte vereségét, és gratulált Koštunicának, bár ez sem csekélység, de attól tátva marad az ember szája, hogy a tegnapi rezsimhű sajtó hogyan vált hirtelen a demokrácia fároszává, és a tegnapi hatalom rókalelkű kiszolgálói hogyan vedlettek át egyetlen éjszaka alatt a demokrácia bajnokaivá.
Persze van jó oldala is ennek a gyors színváltozásnak. Amikor tegnap a tüntetők megrohamozták a szövetségi parlamentet és a Szerbiai Szocialista Párt székhelyeit, Milošević propagandagépezete mellett a hadsereg és a rendőrség is átállt, legalábbis a rendőrök nem verték szét a tüntetőket, a hadsereg pedig a kaszárnyákban maradt. Ha ez nem történik meg, az ellenzék aligha ünnepelhetne Belgrád utcáin.
Miután beköszöntött a demokrácia, hirtelen minden megújult – írja L. Gy. karcolatában. A régi újságok új tartalommal vásárolhatók a bódékban, új rádió- és tévéadók új szerkesztéspolitika alapján sugározzák műsoraikat. Egymás hegyén-hátán a sok demokrata, akik eddig mindannyian bizonyára illegalitásban voltak. A karcolat írójának erről a régi vicc jut eszébe a partizánokról és Titóról. A háború végén olyan nagy számban jelentkeztek az állítólagos partizánok a nyugdíjért, hogy maga Tito is megsokallotta. „Ha csakugyan annyi partizánunk lett volna, mint amennyi harcos-nyugdíjasunk van ma, akkor nemcsak Jugoszláviából, de Berlinből is kiűzhettük volna a németeket”.
Szakállas vicc, de találó. Ha csakugyan annyi demokrata lenne ebben az országban, ahányan most annak vallják magukat, akkor Jugoszlávia már régen az Európai Közösség tagja volna.
A felvonulók között elképedve vettem észre néhány arcot, akik eddig a rezsim leghűségesebb helyi kiszolgálói közé tartoztak. Most sugárzó arccal vonultak, integettek, vegyem már észre őket: ugye, milyen nagyszerűen alakulnak a dolgok? Megmutatni jöttek magukat. Fönt a nagy kutyák már mind köpönyeget váltottak, kijöttek hát ők is a térre, hogy megrugdossák a döglött oroszlánt.
A politikai köpönyegforgatás sohasem látott méreteket öltött Szerbiában. Az elmúlt tíz év alatt három ideológiai váltáson ment át az ország, anélkül, hogy kádercsere történt volna. A kommunizmus élharcosai gond nélkül váltak a nacionalizmus eszmei hordozóivá, most október 5-én pedig a demokrácia bajnokaivá. Úgy látszik, Szerbiában az ideológiai váltás titokban az emberi lélek mélyén játszódik le, s nem érinti a társadalmi struktúrát. A valóságban persze arról van szó, hogy Szerbia sehogy nem tud megszabadulni a köpönyegforgatóktól, akik élősködnek a társadalom nyakán.
Ez a véleménye a The Washington Post belgrádi tudósítójának is, aki meglepetten teszi szóvá, hogy a forradalom ellenére sem a politikában, sem a médiában, sem az üzleti életben, sem a biztonsági szolgálatnál nem történt káderváltozás. Azok, akik éveken át lojálisan szolgálták Miloševićet – lapszerkesztők, kórházigazgatók, rendőrtábornokok, üzletemberek stb. – azok most megpróbálnak Jugoszlávia új vezetőinek a soraiba férkőzni. Ez a jelenség korántsem csak Szerbiára érvényes. Ugyanez a metamorfózis ment végbe a kommunista rendszer megdöntését követően minden kelet-európai országban.
Minden évben, így az idén is kimentünk a temetőbe megkoszorúzni a negyvennyolcas szabadságharc áldozatainak az emlékművét. Az ünnepséget a Községi Millenniumi Emlékbizottság szervezete, amelynek tagjai vagyunk mi is a feleségemmel. G. F., a bizottság elnöke, engem kért fel a beszédre, utalva arra, hogy jó lenne, ha kitérnék az aktuális történésekre.
A helyiek nem tolonganak a magyar jellegű ünnepségeken. Sokan a lelkük mélyén még mindig tiltott dolognak tekintik az ilyesmit, mások meg nem érzik igényét. Maroknyian azért mindig összeverődünk. Többnyire ugyanazokat az arcokat látni.
Megköszörültem a torkomat, aztán elmondtam a beszédet.
„Hölgyeim és uraim, tisztelt ünneplő közönség! Különös üzenete van ma számunkra október 6-ának, az aradi vértanúk napjának. Körülöttünk forrong az ország, sztrájkok, tüntetések, útblokádok mindenfelé. Tegnap Szerbia-szerte százezrek vonultak az utcára, hogy Miloševićet távozásra kényszerítsék, ma pedig milliók, akik a győzelmet ünneplik. Ilyen méretű tömeges tiltakozásra, forradalmi megmozdulásra még nem volt példa, jóllehet nem ez az első megmozdulás és polgári engedetlenség Szerbiában.
– Szívvel-lélekkel együtt vagyunk azokkal, akik sürgetik a demokratikus változásokat, és demokratikus kormányt akarnak, annál is inkább, mivel mi is a zsarnokság szenvedő alanyai vagyunk. Ennélfogva a vajdasági magyarok részt vettek az elnökválasztáson és a változást sürgető utcai megmozdulásokon.
A világ gratulált a szerb népnek, hogy kivonult az utcákra és elsöpörte a zsarnok rezsimet. Mi is örülünk a fejleményeknek, de ugyanakkor bölcsnek és óvatosnak kell lennünk. Részben azért, mert még nem zárult le a folyamat, nem vált visszafordíthatatlanná a rendszer bukása, másrészt pedig azért sem lehetünk nyugodtak és önfeledtek, mert a délvidéki magyarság jövőjét illetően sajnálatos módon nem jött létre semmiféle egyezmény sem a szerb ellenzékkel. Kellő önkritikával azt is hozzá kell ehhez tennünk, hogy a megnyugtató egyezmény hiánya nem annyira a szerb ellenzék hibája, mint amennyire a mi mulasztásunk.
És itt hadd tekintsünk vissza az 1848-49-es eseményekre. A mi sorsunk Délvidéken már akkor eldőlt, amikor 1849. június közepén a cári orosz és az osztrák seregek átlépték a magyar határokat. Bem tábornoknak több mint kétszeres ellenséges haderővel kellett szembenéznie, így csak arra vállalkozhatott, hogy hol az egyik, hol a másik csapat vezetését vegye át, mindig azét, amely meghátrált. Július végén és augusztus elején két súlyosabb vereséget szenvedett, aztán kimenekült Törökországba. A csapatok felbomlottak, és a magyar fősereg Világosnál Görgey vezetésével letette a fegyvert.
A többit, amire ez a gyászos nap emlékeztet bennünket, ismerjük. A magyarság ezen a napon, szerte a világon, vértanúhalált halt hőseire emlékezik. A tizenhárom vértanú emléke talán azért él olyan elevenen a nemzet szívében, mert azóta sem sikerült érvényt szerezni nemzeti szabadságtörekvésünknek, hiszen a nemzet egyharmada ma is kisebbségben, jogfosztottságban él.
Persze az olyan térségben, amelyben több nép él együtt, korántsem könnyű a nemzetek szabadságigényét kielégíteni. Már a szabadságharc első napjaiban, március 27-én szerb küldöttség érkezik Újvidékről Pozsonyba 16 pontba foglalva a kívánalmakat, egyebek mellett a nemzetiségek jogainak elismerését, április 8-án pedig a pozsonyi delegáció már felveti a magyarországi szerbek és a szerb fejedelemség egyesítésének a lehetőségét.
Kossuth azzal válaszolt, hogy a kivívott szabadság áldása kiterjed majd az ország minden egyes polgárára, ami pedig a szerbek újabb jogokra vonatkozó kívánalmait illeti, ennek tárgyalását a jövő országgyűlésre kell halasztani.
Ekkorra azonban, függetlenül a pozsonyi történésektől, már megindultak a szerb bujtogatók (emisszáriusok), hogy a magyarországi szerbséget a magyar állam ellen föllázítsák, ami hosszú időre elhintette a magvát a szerb-magyar ellenségességnek. Mint ismeretes, Rajačić, úgymond a nép kívánalmainak engedve, május 13-ára összehívta a szerb nemzetgyűlést, amelyen kitűzték az önálló szerb Vajdaság megalakulásának a programját. A szerbek a magyar koronától politikailag szabad és független nemzetként olyan területen kívántak hatalmat gyakorolni, amelyen számbeli kisebbségben éltek, hiszen az akkori Délvidék lakosságának több mint kétharmadát más népek – elsősorban magyarok és németek – alkották.
Mindezt csak azért idéztem fel, hogy némiképpen érzékeltessem azt a súlyos mulasztást, amely bennünket, magyarokat terhel. Hol vannak a mi jövőre vonatkozó elképzeléseink? Vajon kik és miről fognak tárgyalni majd a fejünk fölött? Nem kellett volna-e vagy kellene nekünk is egy ilyen történelmi fordulóponton nemzetgyűlést összehívnunk?
Azt, hogy egy kisebbség számára a merész és távlatos jövőkép mennyire fontos, mi sem bizonyítja jobban a hajdani szerb elképzeléseknél. A magyar szabadságharc elbukott, a szerb Vajdaság viszont létrejött.
A sok félelem és hányattatás után szívből örülünk Szerbia ébredésének és a győztes belgrádi forradalomnak, ahogyan szívből örülnénk egy szabad Vajdaságnak is. A népnek – nemzetiségre való tekintet nélkül – elege van az értelmetlen háborúkból és szenvedésből. Elege van a szankciókból, a munkanélküliségből, a kilátástalanságból, az áramszünetekből és az állam más büntető intézkedéseiből, legfőképpen pedig a szegénységből.
Szeretnénk kifejezni támogatásunkat a szabadságáért küzdő szerb népnek. A szabadság azonban minden népet egyaránt megillet, így bennünket, délvidéki magyarokat is. És tekintettel arra a körülményre, hogy az együtt élő népek 1848 óta sem jutottak közös nevezőre az együttélés módját és hogyanját illetően, a szerbiai változások különös fontosságot adnak ennek a kérdésnek. Tapasztalataink szerint a szerbek felfogása ebben a vonatkozásban jelentősen eltér a miénktől. De most ebben a pillanatban a legfontosabb az, hogy végre a szerb nép szembeszállt a diktatúrával, amely útját állta a térség demokratikus átalakulásának.
Reméljük, hogy a beindult változások során előbb-utóbb elfogadható megoldást találunk nemzeti közösségünk nyitott kérdéseire, s hogy a jövőben nem a mi szabadságjogaink feladása lesz a záloga a nemzeti megbékélésnek, ahogyan ez eddig történt, immár vagy másfélszáz éven keresztül.”
– Éljen a szabadság! – mondtam befejezésül.
– Éljen ! – mondták néhányan halkan utánam.
A beszéd elhangzása után koszorúzás következett, majd szétszéledtünk. A közelemben állók közül néhányan gratuláltak a beszédhez, a többiek behúzott nyakkal és fakó arccal oldalogtak a temető kijárata felé.
Gyönyörű szép őszi nap volt. A városban rengeteg ember sétálgatott örömmámorban úszva. Többségükben magyar emberek. Vajon ők miért nem vettek részt a koszorúzási ünnepségen?
Az újságok minden évben arról számolnak be, hogy Aradon román nacionalista gyalázkodás kísérte az egykori honvédtábornokok sírjainál tartott megemlékezéseket. Mifelénk ilyesmi szerencsére nem történt; itt csendben, rendbontás nélkül zajlanak le az ünnepségek. Igaz, miért is zavarnának valakit, hiszen többnyire üres formaság az egész, az 1848-as eszmék hiányoznak a beszédekből. Az idén, bizonyára a szerb demokrácia győzelmére való tekintettel, a megemlékezések elmaradtak. Lehetséges, hogy néhány helyen szerveztek valamit, a média azonban nem adott hírt róluk. Én például hiába küldtem el az adai ünnepségen elhangzott beszédem szövegét a honi magyar sajtónak, még csak említést sem tettek róla. Megértéssel vettem tudomásul: nem illett a kételkedés hangja a nagy ovációba.
Szerbiában mozdult valami, velünk, magyarokkal azonban megállt az idő. Pedig most adott volt egy ritka történelmi pillanat, amikor tehettünk volna valamit a 48-as eszmék megvalósítása érdekében. Alkupozícióba kerültünk, de nem tudtunk élni a lehetőséggel. Tartok tőle, hogy efféle szentségtörő gondolatok keveseknek jutnak az eszébe. Mindenki nagyon boldog. Örüljünk annak, mondják, hogy győzött a demokrácia Szerbiában. Mi ez, ha nem haladás? Legyünk belátóak. Nekünk együtt kell lélegeznünk a szerbekkel. Nehezítettük volna az ellenzék dolgát holmi magyar követelményekkel? Hogy nézne ránk most a világ? Ez az uralkodó közhangulat a magyarok körében. Ezt szajkózzák nekik a kisebbségi pártvezérekké avanzsált egykori kommunista párttitkárok. A széljárás nem kedvez a 48-as eszméknek, annál inkább a zavarosban halászóknak, az elkent érzéseknek, az elcsépelt szólamoknak, a kétes jellemeknek, a se hús, se hal típusú embereknek.
Nem csak mi, kisebbségben élők vagyunk ilyen zavarodottak, nemcsak a mi tudatunkból hiányzanak a 48-as eszmék, a magyarság egésze nem képes magára találni, talpra állni. Megint csak a Magyarok Világszövetségét hozom fel példának, mert a szövetségen belüli fejlemények jól érzékeltetik azt a zavarodottságot és cselekvésképtelenséget, amiben szenvedünk.
Az 1999. évi küldöttgyűlésen nyilvánvalóvá vált, hogy a Magyarok Világszövetsége átszervezésre szorul. Az átszervezés szükségessége ezt megelőzően is nyilvánvaló volt, hiszen tíz éve másról sem esett szó, mint a Világszövetség megújulásáról, mégsem jutottunk egyről a kettőre. Nem sok gyakorlati eredménnyel járt a három régióelnök körlevele sem, amellyel megszólították a jeles közéleti személyiségeket: javaslataikkal, ötleteikkel segítsenek megújítani a Világszövetséget. A körlevélben ez állt:
„A 2000-ik esztendőben kerül sor az MVSZ tisztújító küldöttgyűlésére. Ennek kapcsán szükségét érezzük annak, hogy minél több felelős és jeles magyar személyiség nyilvánítson véleményt a Magyarok Világszövetsége megújulásáról. Kérjük, hogy Ön is fejtse ki véleményét.”
És jöttek a levelek szerte a nagyvilágból. Többszáz oldalas paksaméta került az asztalra, anélkül, hogy azokkal az elnökség érdemben foglalkozott volna. Az üléseken nem a beérkezett javaslatokról, hanem az elnökség egyik-másik tagjának a részéről benyújtott tervezetekről folyt a vita, amelyeknek semmi közük sem volt a Világszövetség megújításához. Ezek a tervezetek, mint ahogyan a beérkezett javaslatok többsége is, voltaképpen paravánként szolgáltak az évek óta tartó iszapbirkózáshoz: sikerül-e általuk kiszorítani, lemondatni, leváltani Csoóri Sándort?
Belelapoztam a hozzászólásokba, amelyekből az derült ki, hogy mindenki elégedetlen mindennel. Kifogásolták a Világszövetség felépítését, vezetését, célkitűzését, tagsági nyilvántartását, pénzügyvitelét, a hivatal munkáját. Voltak, akik a generációváltást sürgették: „Ha nem sikerül (a Világszövetséget) vonzóvá tenni a fiatal nemzedék számára, akkor létezésének semmi gyakorlati értelme nincs” – írta valaki Amerikából. Mások a széthúzás miatt keseregtek Márai sötét jóslatát idézve: „Ha az összmagyarság nem kezd el munkálkodni önmaga és kultúrája fennmaradásáért, könnyen az aztékok sorsára juthat”.
A Világszövetség egyik régi tagja így fogalmazta meg véleményét: „az MVSZ olyan, mint a kutya, amely megkergülve saját farkát harapdálja.” Többen szóvá tették, hogy az MVSZ szellemisége nem befogadó, hanem kirekesztő, amit a maguk részéről azzal magyaráztak, hogy a magyarságnak történelme folyamán soha sem volt alkalma a demokrácia alapelveinek elsajátítására, és emiatt „nincs igény arra, hogy a zsidó közösség tehetséges fiai aktívan tevékenykedhessenek” a Világszövetségben.
„Nem hiszek az olyan Világszövetségben, amelyben a hatalomvágy és a rendszeresen felújuló iszapbirkózások dominálnak” – írta az egyik kiábrándult tag, aki egy olyan Világszövetség megteremtésében reménykedik, amelyet „elsősorban a szolgálat és szolgáltatás szellemisége jellemez”.
Egy németországi egyesületi tag a szövetség túlszervezettségét kifogásolta, a „felülről lefelé szervezett országos tanácsokat”, a hivatali munka öncélúságát és túlméretezettségét. Elismeri, hogy voltak újítások, belső szervezeti és szerkezeti megújulások, de sajnos, az erkölcsi megújulás elmaradt, pedig minden közösségben elsősorban erre van szükség. „Tegyünk félre minden személyi érdeket, egyéni ambíciót, és próbáljunk a magyar közösségeinkben tisztességesen élni és szolgálni” – javasolta az egyik erdélyi hozzászóló.
Mi legyen az MVSZ célja, szerepe?
A határon túliak többsége szerint az MVSZ-nek a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek érdekeit kellene szolgálnia. A nyugati régió tagjainak egyöntetű véleménye szerint viszont az MVSZ legfőbb célkitűzése a szórvány magyarság megtartása kellene, hogy legyen. Egységes volt a vélemény abban, hogy az MVSZ-nek NGO státuszra kellene szert tennie, hogy „kiegészítse a Magyar Köztársaság érdekvédelmi munkáját minden olyan területen, ahol egy NGO eredményesebben működhet az összmagyar érdekek védelmében, mint a hivatalos kormányszervek” – írta egy venezuelai szervezet képviselője. Mások az információs hálózat megszervezését tartották volna kulcsfontosságúnak, és a külföld reális tájékoztatását Magyarország és a Kárpát-medencében élő magyarság valós helyzetéről. Többen sürgették az egész világra kiterjedő szakmai társaságok létrehozását, és a létező, működő szervezetek integrálását a magyar kulturális értékek feltérképezése, megmentése, megőrzése és terjesztése érdekében.
Az alapvető gyakorlati feladatokra tett egyéb javaslatok között szerepelt: a szövetség gazdasági önállóságának megteremtése, a magyarok kataszterének létrehozása, helyi és regionális programok megszervezése, a magyarságkutatás, az öt világrészre kiterjedő nemzetstratégia kidolgozása, átfogó nemzetpropaganda felvállalása és egy „világlobby tető alá hozása”.
Ami a magyar kormány MVSZ-hez való viszonyát és szerepét illeti, majdnem minden hozzászóló hangsúlyozta, hogy „az MVSZ-nek pártoktól és kormányoktól független” szervezetnek kell lennie. De míg egyesek szerint a látszatát is el kell kerülni annak, hogy az MVSZ árnyék-kormány szerepet kívánna betölteni, mások szerint kifejezetten az lenne a helyes és célszerű, ha az MVSZ a nemzeti parlament szerepét töltené be a jelenlegi parlament mellett, amelyben a nemzeti érdek nem jut kellőképpen kifejezésre.
Jöhet olyan idő, amikor a kormány nem viseli majd szívén a világban szétszórtan élő magyarok sorsát, ezért a kormánynak már most biztosítania kellene „az elvégzendő nemzeti feladatok megvalósításához szükséges anyagiak előteremtésének rendszerét” – írta egyik előrelátó levélíró.
Egy másik magyarországi hozzászóló javasolta, hogy szülessen kormányzati döntés arról, hogy „a Magyar Köztársaság törvényhozó testülete és kormánya az MVSZ-nek, a határon kívül élő magyarokat érintő minden kérdésben egyetértési jogot biztosítson”. Egy másik levélíró egyenesen felelőssé tette az ország vezetőit a Világszövetség „működési anomáliáiért”. Szerinte az MVSZ nincs abban a helyzetben, hogy „fenyítésekkel” (például a költségvetési támogatás csökkentésével vagy megvonásával) „szorítsák” a helyes útra, hiszen 1938-ban az MVSZ-t a magyar kormány hozta létre, és 1980-as felélesztése is kormányrendeletre vezethető vissza. A mindenkori magyar kormányt nem lehet e felelősség alól felmenteni. „Bármi is történjék, a kormány változatlanul felelős az MVSZ működéséért” – írta a németországi levélíró.
Sokak szerint az lenne a legcélszerűbb, ha az MVSZ „közvetlen kapcsolatot alakítana ki a magyar kormány illetékes szerveivel, a Tudományos Akadémiával, a történelmi egyházakkal, és bekapcsolódna Magyar Állandó Értekezlet munkájába”.
Javaslatok érkeztek az MVSZ átszervezésére vonatkozóan is.
A számos szervezeti átrendezésre vonatkozó javaslatban szinte egybehangzó volt az a vélemény, hogy eredményes átszervezés csak egy, az MVSZ különleges és egyedi szerepére szabott külön törvény útján valósítható meg. Ezzel kapcsolatban nem világos, hogy ez a törvény, amelyről évek óta beszélünk, miért nem született már meg.
Többen nagyobb hangsúlyt kívántak volna fektetni a szakmai szervezetekre. Meglátásuk szerint célszerű lenne egy intézet és egy alapítvány létrehozása, amelyek segíthetnék az MVSZ munkáját.
A hozzászólások kitérnek a szervezeti változások szükségességére. Ezek között szerepel a régiók és az országos tanácsok megszüntetése. „A jelen helyzet egyrészt felesleges adminisztrációval jár, másrészt a régiók közötti anyagi és személyi ellentétekhez vezet” – állította az egyik magyarországi hozzászóló. Mások viszont, vele ellentétben, az országos tanácsok és a régiók hatáskörét szerették volna növelni. A bürokratikus szemléletű hivatal helyett egy decentralizált szervezetben látták a jövőt. Sőt, javasolták, hogy „a kontinensnyi ország (USA) magyarságát képviselő szervezeteket szubrégióra kell osztani”, s a jó munka érdekében „a Világszövetségnek és a régióknak újra kellene fogalmazniuk céljaikat. A hangsúlyt és anyagi eszközöket konkrét, cselekvő programokra kellene helyezni”.
Általános követelés volt, hogy az MVSZ csakis „alulról építkező” szervezet legyen. A működésképtelenség legfőbb okát többen is abban látták, hogy az MVSZ pártként lett létrehozva, pártszerűen működik, holott a nemzeti célok megvalósítására a politikai pártmodell nem alkalmas. Helyette szellemi kisugárzó központra, koordináló, szolgáltató szervezeti struktúra kialakítására lenne szükség. A pártos jelleg örökös kompetencia-viták és súrlódások forrása, ahelyett, hogy a szoros együttműködés kialakítását és a célszerű munkamegosztást szolgálná.
A magyar nemzeti érdekek megjelenítése, a világban szétszóródott magyarság együttműködésének és integrálódásának a segítése, támogatása, képviselete, koordinálása nem a hatalom területe, hanem a szolgálaté, nem agresszív, harcias konfrontálásra, hanem buzdítására, gyámolításra, szolidaritásra van szükség.
Nem tesz jót a Világszövetségnek az sem, ahogyan felépült. Mindenki valakit, valakiket, szervezetet, intézményt, országot stb. képvisel, és emiatt a magával hozott rögeszméit, előítéleteit, partikuláris érdekeit, sérelmeit, ambícióit próbálja a szövetségben érvényesíteni. Mindaddig, amíg ez így van, amíg mindenki saját partikuláris érdekeit kívánja a közös program és stratégia fölé helyezni, az egyedit próbálja a nemzeti prioritások szintjére emelni, a Világszövetség nem képes szerepét betölteni.
És végül: kik legyenek a Világszövetség tagjai?
Sokan voltak, akik az egyéni tagság mellett kardoskodtak, mások a kollektív, szervezeti tagságot tartották volna kívánatosnak. Többen a kettő kombinációját tartották jó megoldásnak. Az Ausztráliai és Új-Zélandi Magyar Szövetség javaslata szerint: „A földön élő minden magyar tagja a magyar nemzetnek. Ezért minden magyar származása és magyar mivolta alapján automatikusan tagja a Magyarok Világszövetségének, együttműködési és szavazati jogát azonban mindenki a tagdíj (anyagi támogatás) befizetésével nyeri el”.
Többen javasolták, hogy az MVSZ tagsága háromszintű legyen. Ennek értelmében minden magyar elemi jogon tagja lenne a szövetségnek, ezen belül az, aki anyagilag támogatja a szövetséget (tagdíjat fizet), szavazati és választhatósági joggal rendelkezik. Tiszteletbeli vagy pártoló tagok lennének azok, akik a szervezeti életben nem kívánnak aktívan részt venni, de anyagilag vagy erkölcsileg támogatják az MVSZ célkitűzéseit.
Számos más óhaj, javaslat és észrevétel, kifogás is olvasható a levelekben. Ez a kívánságlista, sajnos, akkor sem segítette volna a Világszövetség megújulását, ha az elnökség asztalára kerül, mert egyik kizárta a másikat, és a sokféle elképzelést, rögeszmét, érdeket, ambíciót, törekvést talán maga a Mindenható sem lett volna képes közös nevezőre hozni. A mindenkit szeretettel magához ölelő Világszövetség ábrándja, amely mögött valójában tisztázatlan érdekellentétek, egymásnak feszülő indulatok és kérlelhetetlen hatalmi ambíciók munkáltak, előrevetítette a 2000-es IV. Magyar Világtalálkozón bekövetkezett káoszt és szétesést.
A Világszövetségben tapasztalható általános fejetlenség rányomta bélyegét a Jugoszláviai Országos Tanács munkájára is. A gondok már 1999 novemberében kezdődtek, amikor tanácskozásra hívtam össze az MVSZ jugoszláviai szervezetét.
A tanácskozáson a vajdasági magyarság helyzetének és kilátásainak a kérdése került volna terítékre. M. kisasszony azonban napirend előtt szót kért, és tolmácsolta a VMSZ vezetőségének a neheztelését. Kérdései, amelyeket öntudatos pártfunkcionáriusként vetett fel, csak úgy pattogtak a levegőben: „Ki végzi a tagfelvételt a JOT-ban? Hány személyt vettek fel az elmúlt évben? Miért nem vették fel azokat a VMSZ-eseket, akik elküldték belépési nyilatkozatukat? Mik a tagfelvétel kritériumai? Láthatná-e az alapszabály erre vonatkozó rendelkezéseit?”
M. kisasszony kérésére ismertettem az alapszabály erre vonatkozó rendelkezéseit, és tájékoztattam arról, hogy a tagfelvétel folyamatos, de nem automatikus. Nem minden kérelem esetében született még döntés, és előfordult az is, hogy elutasítottuk valaki kérését. Az elmúlt években bőséges tapasztalatot szereztünk arra vonatkozóan, hogyan lehet egy jól működő szervezetet csalárd szándékot takaró tömegesítéssel, tagosítással szétverni, ezért megnézzük, hogy kit, milyen szándék vezérel, amikor sorainkba kíván lépni. A VMSZ csakugyan továbbított hozzánk egy listát, a közgyűlés napján, azzal az utasítással, hogy a listán szereplőket még a tisztújítás előtt vegyük fel a szervezetbe. Csak azt nem írták rá a faxküldeményre, hogy kit, milyen tisztségben kívánnak látni!
Könnyen elképzelhető, mi marad megy pártsemleges szervezetből, ha a közgyűlés előtt kétszáz párttag a teljes pártvezetéssel együtt „belép”, s milyen szándék vezérli a tömeges „belépőket”! Az efféle trükköknek már nem dőlünk be. Hadd emlékeztessem M. kisasszonyt a Vox Humana szervezettel kapcsolatos szabadkai történésekre. Néhány kapzsi pártvezér úgy próbálta rátenni a kezét a segélyekre, hogy máról-holnapra beléptették az aggok háza lakóit a szervezetbe. A szerencsétlen emberek azt sem tudták, hogy mit íratnak alá velük hamis ígéretek reményében. Az ily módon beléptetett tagok nevében aztán, azonnal „összehívtak” egy „közgyűlést”, amelyen azonmód „leváltották” a humanitárius szervezet komplett vezetőségét. Miután a politikai banditák látszólag kicselezték D. atyát és másokat, megcélozták a raktárkészletet. Pontosabban egy teherautónyi rakományt egy „kommandó-akció” során már előbb elvittek.
Természetesen per lett a dologból, s bár Jugoszlávia nem a jogállamiság mintaképe, a bíróság nem értékelte a kisebbségi pártvezérek észjárását és cowboyos fellépését. Az igazság győzött, D. plébános úr azonban, akit a magyarság vezetőivé avanzsált egykori bolsevisták korábban megrágalmaztak, belehalt a meghurcoltatásba. Ezért, már megbocsásson M. kisasszony, de a történtekből okultunk, és kizárólag azokat vesszük fel a szervezet soraiba, akiket meglátásunk szerint tisztes szándék vezérel. Ugyanakkor sajnálatosnak tartjuk, hogy a kisebbségi pártok nem a szerb parlamentben hadakoznak, hanem egymással, illetve a civil szervezeteket nyomorgatják, amíg nem sikerül őket maguk alá gyűrni.
Ami pedig konkrét szívfájdalmát, K. úr felvételi kérelmét illeti, nos, jómagam kétszer terjesztettem elő, az elnökség tagjai azonban – az alapszabályra hivatkozva, mely szerint a kommunista diktatúrában magas tisztséget betöltő személyek nem lehetnek a szervezet tagjai – ellene szavaztak. K. úr esete korántsem egyedi, hasonló a helyzet más kisebbségi pártvezérekkel is, ők is pártfunkcionáriusok voltak a kommunista diktatúra idején.
Azt hittem, hogy ezek után rátérhetünk a délvidéki magyarság helyzetének az elemzésére, de tévedtem. A jelenlevőket továbbra is az MVSZ és a VMSZ viszonya foglalkoztatta. B. úr szóba hozta a VMSZ által létrehozott Nemzeti Tanácsot, amelyhez a JOT-nak nem kellene elutasítóan viszonyulnia. Fogadjuk el függetlenül attól, hogy milyenre sikeredett, mondta, hiszen a Tanács a vajdasági magyarság pártok feletti egységét és integrálódását hivatott szolgálni.
Ha gyufát dobott volna egy puskaporos hordóba, az sem robbant volna nagyobbat. Egyszerre többen is szót kértek, és kézzel-lábbal tiltakoztak. Az ún. Nemzeti Tanács, amely nem egyéb a vajdasági magyarság átverésénél (erről később lesz még szó), csupa ortodox kommunistából áll, mint ahogyan a vajdasági magyar pártok nagy része is, mondta az egyik felszólaló. Márpedig a világon mindenütt, ahol kommunista uralom volt, így Magyarországon is, a volt kommunisták és a nem kommunisták szétváltak, és szembekerültek egymással. Ha Magyarországon lehetséges volt, sőt, előrelépésnek számít, hogy a Fidesz megbuktatta a kommunistákat, miért ne lenne ez természetes a vajdasági magyarság esetében, vagy a szerbek esetében, akik közül a józanabbak szintén a kommunisták menesztésén fáradoznak.
A többiek élénken helyeseltek, annak jeleként, hogy a Világszövetség és a pártok között komoly ideológiai ellentét feszül.
– Értsük meg, amíg itt is nem azok kerülnek hatalomra, akik nem voltak kommunisták, nem lesz semmiféle változás. Kutyából nem lesz szalonna, a kommunisták nem tudnak megváltozni – fejtegette K. úr.
Ki gondolta volna akkor, hogy K. úrból a próféta szól, bár ezt sokan még ma sem tudják. Milošević elkergetésével Szerbiában forradalmi változásról beszélnek. Változások azonban nem lesznek, amíg a régi elvtársak vannak hatalmon, akik csak új köntöst öltöttek. Márpedig Márai Sándor szavait idézve: „A kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét, hanem a zsákmányt védi.”
1999 őszén úgy látta mindenki, hogy a Világszövetséget, mint valami végvárat, a kommunistáktól kell őrizni. Mint utólag kiderült, a veszély csakugyan az egykori kommunisták részéről fenyegetett, csak nem kívülről, hanem belülről. Persze nem a JOT-ban, hanem a Világszövetség vezetőségében. A lánc nem is a végeken, hanem Budapesten szakadt ketté. Azok a lépések, amelyekkel az MVSZ néhány magas rangú tisztségviselője a „tagfelvétel ügyében” kardoskodva megpróbált beavatkozni az országos tanácsok munkájába, az erőviszonyokon kívánt változtatni az egykori kommunisták javára.
A JOT akkor még kemény diónak bizonyult, később belső ellentétek szításával ezt is megtörték.
A volt jugoszláv elnök fia családjával együtt elhagyta az országot. A feldühödött munkások számos gyárban elkergették a rezsim által kinevezett igazgatókat és munkatársaikat. Néhány lap és intézmény igazgatója benyújtotta lemondását.
A Párizsban tárgyaló Orbán Viktor magyar miniszterelnök kijelentette, hogy a magyar hadsereg készenlétbe helyezése még nem szükséges, de felhívta a figyelmet arra, hogy a Vajdaságban élő magyar kisebbség külön gondoskodást igényel. Hasonló hangnemben nyilatkozott Martonyi János külügyminiszter is, akit Párizsban a francia Becsületrend parancsnoki fokozatával tüntettek ki, így fejezve ki a magyar külpolitikának az európai egység megteremtésére irányuló erőfeszítéseit.
A Zágrábban tartózkodó Kovács László, volt külügyminiszter, az MSZP elnöke szerint általános az öröm és megelégedettség a szerbiai demokratikus erők győzelme miatt, akiknek meg kell akadályozniuk, hogy Milošević átmentse a hatalmát.
Németh Zsolt, a külügyminisztérium politikai államtitkára a helyzet elmérgesedéséért egyértelműen Slobodan Miloševićet tette felelőssé.
Szent-Iványi István, az országgyűlés külügyi bizottságának szabaddemokrata elnöke annak a reményének adott hangot, hogy a helyzet Jugoszláviában békésen fog rendeződni.
Mátrai Márta (Fidesz) közölte, hogy a belgrádi események nincsenek befolyással Magyarország biztonságára, hiszen azt maximálisan garantálja a magyar NATO-tagság.
Csurka István, a MIÉP elnöke szerint, amennyiben a vajdasági magyarok veszélybe kerülnének, a magyar kormánynak a NATO és az egyesült Európa beavatkozását kell kérnie.
Bánk Attila (FKGP) úgy vélekedett, hogy senki sem lehet nyugodt, ha az országhatár mellett polgárháborús helyzet alakul ki.
Jóleső érzést vált ki az emberben ez a féltő aggodalom, ámbár biztonságunkat ez idő tájt nem fenyegeti senki. A szerb veszély is megszűnt, hiszen a „békés forradalom” nemcsak a diktátort söpörte el, hanem az autentikus magyar nemzeti érdekek megjelenítését is. Magyarán: a magyarok egy test, egy lélekké váltak a szerbekkel. És ebben nincs semmi túlzás. Miközben a vajdasági magyarság eufórikus hangulatban ünnepli az ország új elnökét, az a városháza erkélyéről ezekkel a szavakkal köszöntötte az ország népét: „Kedves felszabadult szerbek!”
A magyarok úgy tesznek, mintha süketek és vakok lennének. Nem először a történelemben. Nem vitás, hogy „új, demokratikus élet kezdődik Szerbiában”, ami örvendetes. A gond csak az, hogy a magyar etnikumnak – néhány esedékes bársonyszék ellenében – politikai téren kicsúszott a talaj a lába alól. A magyar diplomáciának nemcsak a jugoszláviai helyzet alakulását kellett volna fokozott figyelemmel kísérnie, nevezetesen azt, hogy marad vagy megy Milošević, hanem elsősorban azt kellett volna szem előtt tartania, hogy mi lesz a magyarokkal a változások után. Kamatoztatható-e számunkra ez a változás? Ebben a vonatkozásban azonban, ezt őszintén meg kell mondanunk, a kutya se törődött a délvidéki magyarság kollektív érdekeivel sem itt, sem odaát. Bűnös mulasztása ez a magyar politikának.
Másokat is elvakított a görögtűz, nemcsak a magyarokat. A „szabadság diadala” Szerbiában az egyik legreményteljesebb fejlemény Európában a berlini fal ledöntése óta – jelentette ki Bill Clinton csütörtökön New Yorkban.
Amerika messze van, nem nagyon tudják, hogy itt mi történik. Ezt támasztják alá azok a washingtoni szakértői vélemények is, amelyek szerint a Szerbiát sújtó gazdasági büntetéseknek alig volt valami szerepük a most lezajlott változások kicsikarásában. Ez a „szakértelem”, már tisztesség ne essék szólván, de súrolja az ostobaság határát.
Az amerikai szakértőkkel szemben maguk a szerbek mondják, hogy a forradalom sorsa a továbbiakban aszerint fog alakulni, hogy milyen ütemben érkezik a külföldi segély az országba, amit a lakosság életszínvonalának emelésére kellene fordítani.
Tetszenek érteni, uraim? Hagyjuk a szabadsággal és a demokráciával kapcsolatos üres szólamokat. „Lesz pénz, vagy nem lesz pénz?” – ez itt a kérdés. Szerbia népe, amely ötven százalékban a régi, ötven százalékban az új rezsim támogatója, egy emberként tartja a markát. Amennyiben a lezajlott színjáték után az ellenzéki kormány nem tudja realizálni a beígért 250 márkás havi fizetést, biztosra vehető, hogy a nép ugyanúgy el fogja kergetni őket, ahogyan elkergette Miloševićet.
A belgrádi Közgazdaságtudományi Intézet nyilatkozata is magáért beszél, nem ködösít semmit. A mi „társadalmi termékünk nem tudja finanszírozni ezt a fizetést, de valakinek ezt meg kell tennie politikai okokból”. Az Intézet értékelése alapján a jugoszláv gazdaságnak három-öt éven át folyamatos külső támogatásra van szüksége ahhoz, hogy a kétszázötven márkás fizetést szavatolni tudja. Addig Washingtonnak kell állnia a számlát, függetlenül attól, hogy szakértőik mivel ámítják magukat és a világot. Ez a változás ára. Persze nem könnyű ezt Amerikában tudomásul venni, ahol a „szabadság diadalaként” szeretnék elkönyvelni a változásokat. Így persze olcsóbb lenne a buli számukra, csakhogy Szerbiában ez idő tájt a pénz kreálja a politikát. Akárcsak Amerikában vagy a világ bármely országában.
Annak a számára, aki ezt nem képes felfogni, a szerb lélek örök rejtély marad. A hihetetlen nagy mennyiségű pénzből, időből, energiából, amit az USA a balkáni helyzet rendezésére fordított, sokat meg lehetett volna takarítani, ha a döntéshozók nem amerikai szakértők és politikusok véleményére támaszkodnak, hanem megkérdezik az első szembejövő embert itt az utcán. Ebből az a tanulság, hogy az ész nem mindig ott van, ahol a pénz és a hatalom.
Nem mindenki játszotta a süketet és a vakot. A másik végletre is akadt példa. A választások előtt felhívás jelent meg az interneten: „Vajdasági magyarok! Ne vegyetek részt a cirkuszban. Követeljetek magyar állampolgárságot és NATO védelmet a békés egyesítésre!”
Egy bizonyos H. nevű illető tüstént válaszolt a felhívásra, kifejtve, hogy a választások bojkottjára való felhívást helytelennek tartja. Ennek alátámasztására a koszovói albánok példáját hozta fel, amelynek eredményeként – szerinte – Milošević pártja mindig győzött a választásokon. Másik példaként az 1989-es négy igenes magyarországi népszavazást hozta fel, amikor is az MDF a választások bojkottjára szólított fel. A szavazás tétje a köztársasági elnök megválasztásának módja volt: közvetlen legyen-e vagy parlament által, közvetett. Mint ismeretes, a bojkottra való felhívás ellenére a szavazás eredményes volt, 6.000 szavazattal többen voksoltak a közvetett választásra, mint ellene.
A koszovói példa sántít. A választási csalások miatt Milosević pártja győzött volna akkor is, ha az albánok mind egy szálig ellene szavaznak. A választásokon való részvételükkel viszont megpecsételték volna sorsukat, akárcsak a kisebbségben élő magyarok. Beintegrálódva a többségi nép politikai intézményrendszerébe, amelynek elsőrendű célja a kisebbségek elnyomása, sohasem vívhatták volna ki szabadságukat. A „négy-igenes” választással más a helyzet, ha az MDF másként dönt, másként alakul a magyarság sorsa.
A vajdasági magyarok bojkottra való felhívásának természetesen nem lett semmiféle foganatja. Maga a felhívás is a helyzet nem ismerésére vall. Efféle javaslattal legfeljebb az első többpárti választások idején lehetett volna előállni. Fel is merült ennek a gondolata, de mivel a magyar politikai élet közszereplőinek a többsége a néhány hónappal korábban szétesett Jugoszláv Kommunista Szövetség soraiból verbuválódott, csírájában elfojtottak minden ilyen szándékot. Az ő szemük előtt ugyanis egyetlen cél lebegett: visszakerülni a hatalomba. És ehhez a magyarok érdekszervezete, amit nagy sebbel-lobbal párttá alakítottak, kiváló hátaslónak bizonyult. Mellesleg a magyar választópolgárok, akikben igen erős az állammal szembeni lojalitásérzés, a nemzettudat viszont annál gyengébb, maguk is természetesnek tartották a választásokon való részvételt. Ez ma sincs másként, ezért bármiféle bojkottra való felhívás halva született ötlet.
Az interneten több támadás érte a vajdasági magyarság politikai vezetőit, amiért nem hallatták eléggé a szavukat: nem kérnek NATO-védelmet, nem igényelnek több nyugati és anyaországi segélyt, nem követelik a kettős állampolgárságot, nem akarnak semmit, „csak együtt menetelni a szerbekkel”, függetlenül attól, hogy azok merre mennek, milyen cél és szándék vezérli őket.
„Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát” – pirongatnak bennünket idegenbe szakadt honfitársaink. Szemrehányásukban sok igazság rejlik, ugyanakkor ők sem a cselekvés emberei. Meg is kapják a magukét: „a kibicnek semmi sem drága” – utasítják vissza őket a hazaiak, és azt is felhánytorgatják, hogy ne azok kérjék számon a bátorságot tőlünk, akik az első puskalövésre kereket oldottak.
Az interneten folyó viták nem visznek előbbre bennünket. Pedig volna mit tisztázni, akár gyorstalpaló tanfolyamokat is szervezhetnénk politikusaink részére. Kezdhetnénk az ábécé elején, azzal, hogy esetünkben a politikai küzdelemnek két formája lehetséges: küzdeni valamiért és valami ellen. Küzdeni lehetne a pozitívan megfogalmazott célokért: például területi autonómiáért, kollektív jogokért, kettős állampolgárságért, határrevízióért, akármiért. És küzdeni lehet valami ellen: a jogfosztottság ellen, az iskolák bezárása ellen, a közalkalmazotti szférában megnyilvánuló diszkrimináció ellen stb. Kisebbségi politikai életünkből a küzdelem mindkét formája hiányzik. Mindenki úgy véli, hogy valaki másnak kellene helyzetünket megoldani, nekünk nem szabad ebbe belekeverednünk. Vagyis nem kell küzdeni se valami ellen, se valamiért, hanem várni kell a sült galambra, hátha egyszer a szánkba repül.
A vajdasági magyarok politikai észjárását, felfogását, kisebbségi mentalitását és sérült lelkületét az egyik olvasói levél fejezi ki legtömörebben, amely a Magyar Szóban jelent meg. A becsei levélírónk nem köntörfalazik sokat, hanem megmondja, hogy a vajdasági magyarok életét csakis az „államalkotó néppel együtt” tudja elképzelni. Ebben a vonatkozásban elégedett a VMSZ politikájával, de szükségesnek tartja leszögezni:
– „Kasza úr a legitim képviselője az itteni magyaroknak, s ő is csak addig, míg úgy kezeli a magyar kisebbség kérdését, mint itt élő, lojális emberek jogainak érvényesítését, mindenféle feszültségek előidézése nélkül, ahogyan eddig is tette”.
Világos beszéd (szerkesztői üzenet?), amelynek mondanivalóját az alábbi pontokba lehet szedni:
· Az „itteni magyarok” fogják fel, hogy a szerbek az államalkotó népek, míg a magyarok csak megtűrt, másodrendű emberek.
· A magyarok ezért kötelesek lojálisak lenni a szerbekhez, függetlenül attól, hogy azok hogyan viszonyulnak hozzájuk.
· A magyarok nem formálhatnak jogot semmire, ami a szerbeknek nincs ínyükre, mivel feszültséget kelt a két nép között.
· Az „itteni magyarok” sokkal inkább a szerb néphez tartoznak, mint a magyar nemzethez.
· Az „itteni magyarokat” kizárólag olyan vezető képviselheti, aki ezekkel az elvekkel egyetért, ellenkező esetben jobb, ha eltűnik innen.
Mindenki, aki ismeri az „itteni magyarok” észjárását, tisztában van vele, hogy ebben a szolgalelkű megnyilatkozásban a közvélemény hangja szólal meg. Az elmúlt nyolcvan esztendő megtette a magáét. Nincs az a hatalom a világon, amelyhez az alattvalók nagyobb tisztelettel viszonyulnának, mint az „itteni magyarok” a mindenkori szerb hatalomhoz. Nekem mégis az a meglátásom, hogy fél évszázadot késett ez az olvasói levél. Ilyen mérvű szolgalelkűségre Milošević idejében sem volt már szükség, a demokratikus fordulat után pedig viszolyogtató ez a nemtelen törleszkedés.
Fekete Gyula írja Naplójában a magyarországi közállapotokról: „A célszerűen programozott közgondolkodás már automatára kapcsolva működik, s a szavazópolgár a folyamatosan, sűrű ismétléssel betáplált szólamokban, ellenőrizhetetlen híresztelésekben, vádaskodásokban gondolkodik. A valóság tényeiről elutasítóan nem vesz tudomást, az igaz szó ingerli, saját érdekeinek a felismerésére képtelen, hiszen a manipuláció transzba esett médiuma lett”.
Mi is elérkeztünk addig a pontig, amelyen túl a kiszolgáltatottság már természetes, sőt kívánatos állapot. A megnyomorodott lelkek, ha nincs parancsolójuk, keresnek maguknak. Elnézem a demokratikus ellenzék körüli sürgést-forgást. Még meg sem szilárdult a hatalmuk, máris mennyien jelentkeznek „lakájnak”, „szobalánynak” hozzájuk. A szervilis lelkületű emberek megszokták, hogy csak a hatalom szolgálatában tudnak élni. És jaj azoknak, akik „feszültséget keltenek”, azaz kiutat keresnének ebből a megalázó helyzetből!
Mit lehet itt tenni? Azok a kevesek, akik az elmúlt évtizedben megpróbálták a vajdasági magyarságot ráeszméltetni arra, hogy felelősséggel tartozik sorsáért, hogy ne várjon másokra, hanem álljon a saját lábára, mind áldozatául estek a politikai tisztogatásoknak. Hogy félreértés ne essék: ez nem a szerbek műve volt, még csak nem is Miloševićé, a törleszkedő magyarok voltak azok, akik egymást taposva versengtek: ki tud több mocskot zúdítani rájuk, több mérgezett nyilat kilőni azokra, akik a gyarmati viszonyokat szóvá merték tenni.
Csoórit az egyik írása miatt száznyolcvan cikkben, nyilatkozatban támadták, gyalázták. Azért, mert szóvá mert tenni egy tabuként kezelt témát. A mérgezett nyilak számát tekintve Csurka azóta ezres nagyságrendben vezet előtte. Talán nem lesz nagy illetlenség és vétség, ha elmondom, hogy becses személyemre vonatkozóan több cipődobozt megtöltő gyalázkodó sajtókivágást őrzök annak bizonyságaként, hogy ez a határon túli magyarság körében sincs másként.
Nagyon nehéz volt felismernem azt a tényállást, amit a Magyar Szó becsei olvasója elénk tár levelében. Nevezetesen, hogy a vajdasági magyarság nem kívánja kezébe venni sorsát. Nincs szüksége se szellemi, se autentikus politikai vezetőkre. Az „itteni magyarság” a hatalom tenyeréből kíván enni, amire megpróbál rászolgálni. Ezért kizárólag azt fogadják el vezetőjüknek, aki hozzájuk hasonlóan lojális a mindenkori rezsimhez, és nem akar feszültséget kelteni.
Rájuk kell hagyni, amíg súlyos árat fizetve rá nem jönnek maguk is, hogyan kellett volna helyzetükön változtatni.
– Néhány év, és meglátod, változni fog a helyzet – mondja vigasztalóan a feleségem. – Addig foglalkozz mással, mert ha keresztre feszítteted magad, akkor sem érsz el vele semmit.
Egyetértően bólogatok. Akad bőven egyéb tennivalóm, de azért bánt a dolog. Fekete Gyula bátyám keserű kifakadása jár az eszemben: „Ez az eltaknyolódott gerincű nép annyira szétzüllött, már igénye sincs arra, hogy sorsát a kezébe vegye”. Az anyaországi állapotokra értette. Ha tudná, mi van itt!
Most, hogy lebukott a szövetségi vámhivatal igazgatója, a megsemmisítésre szánt iratok közül előkerült egy névsor, amely tanulságos lehet nemcsak a kor szellemiségét kutatók, hanem a vajdasági magyar kisebbségpolitika iránt érdeklődők számára is.
A banjalukai Reporter című hetilap leközölte azoknak az embereknek a névsorát, akik az elmúlt években Mihalj Kerteštől, a szövetségi vámhivatal leváltott igazgatójától autót kaptak ajándékba. Azokról a Peugeot, Audi, Mercedes, Mitsubishi stb. márkás gépkocsikról van szó, amelyeket lefoglaltak és elkoboztak a vámon. Ezen a listán, amelyen csupa magas beosztású pártfunkcionárius és tábornok neve díszeleg, ott szerepel egyik kisebbségi pártelnök neve is.
A hír bombaként robbant, jóllehet a derék pártvezér köztudottan azok közé tartozik, akik rászolgáltak Milošević nagylelkűségére. Egykoron, a titói Jugoszláviában magas bizalmi állást betöltő pártkáder a fordulat után hamar beférkőzött Milošević kegyeibe. Nem csak azzal, hogy következetesen harcolt Vajdaság autonómiája ellen, hanem azzal is, hogy megpróbálta politikai ellenőrzés alatt tartani a magyarság önszerveződését, majd miután félő volt, hogy a területi autonómia követelményének megfogalmazásával a szellem kiszabadul a palackból, sikeresen szétverte a VMDK-t. Neki köszönhetően Belgrádban hosszú időre lekerült a „magyar kérdés” napirendről, de Pesten sem kellett a kisebbségi kérdés miatt idegeskedni.
Hogy mi igaz az ajándék autó körül, nem tudni pontosan. A Magyar Szó utólag helyesbítést tett közzé sűrű bocsánatkérések közepette, mondván, hogy a hírügynökség valószínűleg összetévesztette politikusunkat egy hasonló nevű személlyel.
Ebben a vonatkozásban nem emlegette senki többé az ajándék autót. Annál többet került szóba az ajándék autó más vonatkozásban. Híre ment, hogy a szóban forgó pártelnök csakugyan kapott autót, csak nem Belgrádból, hanem Budapestről. Lehetséges, hogy a banjalukai Reporter cikke valótlanságot állított, viszont ötletadónak bizonyult: a magyar kormány bepótolta azt, amit Milošević elmulasztott.
No, de lássuk az „érdemeket” is!
1999-ben a Magyar Szó egyik novemberi száma ismertette a Jugoszláv Baloldal állásfoglalását, amely szerint a nemzeti kisebbségek helyzetével kapcsolatos követeléseket illetően „egyedül Ágoston András hozzáállása reális”. Milan Jerinkić, a JB körzeti tanácsának akkori elnöke a VMSZ autonómia követelésére viszont gyanakvással tekintett, mivel úgy vélte, hogy az autonómia követelés mögött a „meghirdetettől eltérő politikai célok és szándékok húzódnak meg”. Értékelése szerint „a VMSZ szélsőjobboldali párt, amely csakis a saját nemzeti és pénzügyi érdekeivel törődik”. „Ezzel szemben Ágoston pártja reális politikát folytat, ami meg is mutatkozott az utóbbi időben: Kasza nem élvezi a magyar kormány támogatását, de Belgrádban sem más a helyzet. Ugyanakkor a VMSZ-ben is belső változások történnek, ami szemmel látható. A VMSZ addig létezik csak, amíg a szabadkai önkormányzat.”
Minden nézőpont kérdése. Egyesek szerint Kasza pártja „ortodox kommunistákból” áll, mások szerint a reformkommunisták gyülekezete. Vajon hol állhat akkor az „egyedül reális politikát folytató Ágoston pártja”, ha a Jugoszláv Baloldal felől nézve az VMSZ szélsőjobboldali párt? Nem nehéz eltalálni. Szerbiában a baloldalon az ortodox kommunisták, a reformkommunisták és a szocialisták mellett makacsul őrzik pozícióikat a bolsevisták is, akik érthetően rokonszenveznek egymással. Szívük joga. De azért a VMSZ „szélsőjobboldalizásával” elvetették egy kicsit a sulykot.
Jerinkić elvtárs kifejtette továbbá azt is, hogy a JB elhamarkodott lépésnek tartja a területi autonómiára vonatkozó követelést, és erről nem hajlandó tárgyalni. A perszonális és a kulturális autonómiáról viszont igen, lévén, hogy az már teljes egészében megvalósult, elvégre vannak magyar lapok, iskolák, szóval mindaz, amit Ágoston felsorol. Mi több, ennél még többre is hajlandóak, hiszen a JB kezdeményezte például a helységnévtáblák több nyelvben történő kiírását is, amit Ágoston nem is kért.
Nos, íme a Belgrád által megdicsért, Budapest által megjutalmazott kisebbségpolitika titka.
Vajdaságban megtartották a tartományi választások második fordulóját. A szerb ellenzék a 120 képviselői mandátumból 117-et szerzett meg, ebből 16-ot a VMSZ, kettőt a SZSZP-JB koalíció, egyet pedig a polgárok csoportja.
Délelőtt elballagtam újságért. Kíváncsi voltam, közöl-e valamit a Magyar Szó az október 6-i beszédemből. Nem közölt.
Délben Évi lányunk telefonált Budapestről. Jönne haza, valamikor a jövő héten. Fáradt, kimerült, sok a munka az elmeosztályon, nehéz a sok idős, leépült, beteg emberrel. Jól jönne már egy kis kikapcsolódás. Biztatom, jöjjön haza „esetmegbeszéléseket” fogunk tartani. Én is szolgálhatok néhány érdekességgel. Egyszer majd megírjuk ketten a térségnek a kor és kórtörténetét, mondom neki. Jót nevetett, de azért éreztem a hangján, hogy valami nyugtalanítja. Aztán kibökte: Mi a helyzet? Mi van itthon? Szeretné látni a saját szemével, szippantani egyet a levegőből, ahogyan tavaly, a bombázások idején.
A tartományi választások második fordulójára való tekintettel egész nap van áram. Nincs meghibásodás, nincs szénhiány, nincs nagyjavítás, folyamatos az áramszolgáltatás. De holnap, ha a polgárok „nem jól” voksolnak, lesz majd nemulass!
Este hat körül sétálni indultunk. Útközben benéztünk a szavazóhelyre. Három jelölt szerepelt a listán, egyik sem szolgált rá a bizalmamra. Némi habozás után az egyik nevet bekarikázom. Rossz érzéssel hajtogatom össze a szavazólapot. Mire jók akkor ezek a választások? A közmegbecsülésnek örvendő emberek közül kevesen jelöltetik magukat. Be kell érni azokkal, akik az ilyen vagy olyan emberi hiányosságaikat politikai ambícióval kompenzálják. Dehát az én szavazatomon ne múljon Vajdaság sorsa. A Tisza felé sétálva sokáig ezen témázunk.
A park felől hangos zene szólt, győzelmi ünnep volt a városban, a fiatalok hangosan kurjongattak. Bár lenne reális alapja annak a felszabadító érzésnek, ami a fiatalokat ilyen jókedvre deríti, gondoltam magamban.
Vajdaság képviselőházába 120 képviselőt választottak, közülük tizenkettőt a VMSZ és SZDE vajdasági bizottsága, egyet a VMDP juttatott mandátumhoz.
Mindazokat a jogokat, amelyeket 1988-ban megvontak a Vajdaságtól, vissza kell adni a Tartományi Képviselőháznak és a községek képviselő-testületeinek, követeli a Vajdasági Össznemzeti Demokratikus Front, amely szorgalmazza az alkotmányozó parlament mielőbbi összehívását. A szóban forgó párt, amely a Vajdasági Mozgalom keretében vett részt a választásokon, nem sokat nyom ugyan a latban, de kétségkívül olyan igényeket fogalmaz meg, amellyel egyetértenek a vajdasági pártok és a tartomány polgárai. Ez minden álma azoknak a magyaroknak is, akik 88-ig élvezték Vajdaság státusának és az önigazgatási szocializmusnak az áldásait.
Mindig voltak, akik jól kijöttek az aktuális hatalommal, s ezek többnyire jól is jártak. Egy vékony réteg, a kommunista hatalom szolgálatába állva, már 1945-től kezdődően szépen prosperált. Az 1974-es alkotmánynak köszönhetően a magyarok újabb rétege integrálódott a vajdasági és a helyi hatalomba. De voltak magyar haszonélvezői annak is, amikor Milošević megszüntette Vajdaság autonómiáját. A szerb ellenzék győzelmével néhányan megint jól jártak. És ez így megy nyolcvankét év óta: egyszer hopp, máskor kopp, csak a magyar nemzeti közösség kizsákmányolása és sorvadása folyamatos.
Vannak aztán kivételes tehetségű magyar politikusok, Pesten ezeket értékelik nagyra, akik függetlenül attól, hogy milyen idők járnak, mindig a felszínen maradnak. Talán éppen ez a magyarázata annak, hogy a magyarság társadalmi lecsúszása és szétszóródása megállíthatatlan folyamat.
Vajdaságban egyre erősödnek az autonómiát követelő hangok. Immár szerb politikusok szájából is hallani olyasmit, hogy Milošević távozásával egyidőben kellene rendezni a tartomány jövőbeli státusának a kérdését, mert később ez már nehezebben fog menni. Érdekes módon az, hogy ezzel egyidőben rendezni kellene a kisebbségek státusának kérdését is, senkinek eszébe nem jut.
Sok minden egyéb is rendezésre várna a Kárpát-medencében.
A szovjet iga alól felszabadult közép- és kelet-európai térségben létrejött változások földrajzi középpontja a Kárpát-medence, írja Csapó Endre egyik elemzésében. Ez a változások zónája, ám itt sem a határok módosultak, hanem az államok szerkezetében történt változás. Az össze nem illő elemekből létrehozott két kisantant állam – mondja – Csehszlovákia és Jugoszlávia széthullott, most Románián a sor, hogy erőszakosan összeillesztett alkotó elemeire hulljon.
A szláv testvérnépek közös államban történt egyesítésétől várt remények nem valósultak meg. És miután megváltozott a történelmi széljárás, a románoknak sem lesz idejük, hogy a hadizsákmányként kapott magyar területeket saját arcukra formálják, homogenizálják.
Az okokat ő is a kulturális eltérésekben látja. E divatos felfogás szerint minden viszály a történelem folyamán kialakult eltérő mentalitásból, világnézetből, gondolkodásmódból, moralitásból, életfelfogásból fakad. Ezek a kulturális eltérések vezettek Csehszlovákia és Jugoszlávia alkotórészei közötti súrlódáshoz, majd szétválásukhoz, mivel a „két külön világ”, Nyugat és Kelet (Róma és Bizánc), „egyeztethetetlen, összeszerelhetetlen”.
Nem osztom ezt a felfogást. Sem a nyelv, sem a kultúra nem számít mindaddig, amíg az egyazon államkeretben élő különböző népek egyaránt prosperálnak. Megítélésem szerint a bajok akkor kezdődnek, amikor megindul a hanyatlás, vagy összeomlik a gazdaság. Ilyenkor a különböző népek, régiók, társadalmi rétegek menthetetlenül egymás torkának ugranak. Jugoszlávia esete ezt meggyőzően példázza. A kulturális sokszínűséggel nem volt semmi baj, mindenki dicsekedett vele, amíg számolatlanul érkezett a pénz az országba. Miután azonban Tito halálát követően megszűnt Nyugatról is, Keletről is a támogatás, a lecsúszás és elszegényedés szembeállította egymással a volt köztársaságokat. Most ott tartunk, hogy Montenegró és Vajdaság is hátat akar fordítani Szerbiának, egyik sem akarja tovább a fejőstehén szerepét vállalni.
Róma és Bizánc. Állítólag innen eredeztethető minden. Róma „Európa szekerén gyors ütemben rohant a fejlődés magaslatai felé”, Európa a világ motorja, majd idővel „a civilizáció központja” lett, Kelet, az ortodox világ pedig maradt, ami volt, „nagy vallásos képmutatás, maradiság, ravaszság, kelepce, összeesküvés, idegengyűlölet, hódítás”, egyszóval mindennek az ellenkezője, ami Európát Európává tette.
Csapó ebből a nagy lélegzetű gondolatból oda lyukad ki, hogy Európának védekeznie kellene az „ortodoxia” térhódítása ellen, egyelőre azonban nemcsak a védekezés hiányzik, de még veszélytudat sincs meg. Ez a veszélytudat belőlünk, magyarokból is hiányzik, jóllehet Magyarország a keleti hódítás vonalában fekszik.
Az ördögbe is, vetném közbe, de hiszen nem az „ortodox áfium" verte szét a történelmi Magyarországot, hanem az antant hatalmak. Ha úgy tetszik: a római keresztény kultúra.
Nagyobb baj az, és ebben igazat adok Csapó Bandinak, hogy a magyar politikának fogalma sincs a szomszéd népek észjárásáról. A magyarok politikai magatartásban egyrészt túlteng a bolsevizmusból öröklött konformista alázatosság (amely mögött a szerbek, románok álságot sejtenek), másrészt, nyilván a feudalizmus maradványaként, van benne valami rátartiság és úri gőg is, és e kettő együtt gyakran szánalmassá és nevetségessé teszi politikusainkat.
Szerencsére, mondja Csapó, a jó hárommilliós hadifogoly magyarság minden utódállamban késedelem nélkül kihasználta a történelem adta lehetőséget, kiépítette társadalmi és politikai hálózatát, és követeléseivel megjelent mind a hazai, mind a nemzetközi politikai mezőnyben. Magyarországról nagyon sok társadalmi és egyéni biztatást és segítséget kaptak, amivel megerősítették helyzetüket.
Ezzel a meglátással sem tudok maradéktalanul egyetérteni. Így indultak a dolgok, de ma már más a helyzet. A hivatalos Magyarország kezdetben csakugyan támogatta a határon túli magyarok politikai önszerveződését, később azonban biztatás és segítség helyett inkább gáncsolta őket. A magyar kormány ahelyett, hogy felkarolta volna a kisebbségek autonómia törekvéseit, államszerződéseket kötött a fejük fölött, ezzel próbálta szándéka felől megnyugtatni a többségi népeket, egyben véget vetett a határon túli magyar kisebbségek „követelőzéseinek”. Az eredmény nem maradt el. A kisebbségek visszakozni kényszerültek, ami a többségi népek szigorúbb fellépését eredményezte. Mindegy, hogy Budapesten mit állítanak, a magyar kormány támogatását ez idő tájt nem azok élvezik, akik a határon túli magyarságot talpra állították és megfogalmazták igényeit, hanem azok a volt pártkáderek, akiknek a jelenlegi status quo megfelel.
Ezt a keserű békát úgy próbálta a magyar kormány a cserbenhagyott kisebbségek torkán lenyomni, hogy kijelentette: csak a „legitim” szervezetek által megfogalmazott követeléseket hajlandó támogatni. Ami nem kis cinizmusra vall, hiszen miféle előremutató kisebbségi igényeket fogalmazhatnak meg a Belgrád által legitimnek tekintett vezetők és szervezetek? Semmilyet.
Sajnos, a magyar kormány álláspontjában nem nyilatkozik meg a nemzet veszélyeztetett részének az őszinte féltése és támogatási készsége. A hivatalos Magyarországtól annyira telik, amennyit a szomszéd államok politikai viszonyai békességben megengednek. Ennél többre ne számítson senki.
Mentségből, magyarázatból persze nincs hiány. A varázsszó „a térség stabilitása”. Ezt a stabilitást a Kárpát-medencében állítólag a magyar kisebbségek veszélyeztetik autonómia-követeléseikkel. Értelemszerűen a fejükre kell koppintani, különben kockáztatják Magyarország csatlakozását az Európai Közösséghez. Mit sem számít, hogy a valóságban fordított a helyzet, és ennek az állításnak éppen az ellenkezője az igaz: a térség stabilitásának legfőbb akadálya a kisebbségi kérdés rendezetlensége. A magyar diplomácia konstruktív javaslatokkal is elő tudott volna állni. A nemzetközi nagypolitika új csillagállásában az autonómia törekvések felkarolása révén új Közép-Európa-politika születhetne, amelynek eredményeként a magyar nemzetrészekre más, ígéretesebb jövő várna. Ehelyett marad az ábrándozás, hogy majd egykoron, ha Magyarország és a környező országok is mind csatlakoznak a Közös Európához, megvalósul a nemzet álma: újra egységes lesz a magyarság.
A kérdés nem hagy nyugodni, a felvetett gondolatokat megpróbálom levélben is körbejárni.
Kedves Bandi!
Az a nép, amely ma szlováknak mondja magát, teljes egészében a Kárpát-medence terméke – írod helyzetelemzésedben. De ez nemcsak a szlovákokra érvényes, hanem más, itt élő népekre, sőt nemzetrészekre is. A vajdasági szerbek vagy az erdélyi románok egy része például kulturálisan, lelki habitusukat tekintve nyolcvan év után is közelebb áll a magyarokhoz, mint saját nemzetükhöz. Annak a kultúrkörnek a tartozékai, amelyben mi, magyarok élünk, ezért sorsuk, gazdaságuk, jövőjük csak ebben a kultúrkörben teljesedhet ki, akkor is, ha ez ellen ma kézzel-lábbal tiltakoznak.
„A nemzeti hovatartozás elhanyagolt tudata és megtagadása” azonban nemcsak rájuk jellemző, hanem, sajnos, ránk, magyarokra is. Talán éppen ez a bajok forrása: a magyar identitástudat elbizonytalanodása, amelyet aligha serkent az európai integrációért folyó hajsza. Ez a hajsza – én nem nevezném versenynek – nemcsak a környező országokban élő népek részéről tapasztalható magyarüldözésben bosszulja meg magát, hanem a magyar-magyar üldözésben is. A térségben (Romániában, Szerbiában, Magyarországon, Ukrajnában stb.) a posztkommunisták uralnak mindent. Az ő kilúgozott agyuk szerint dől el, hogy ki a magyar, ki a szerb, ki a román, ki a szlovák, továbbá ki a barát, ki az ellenség. Ezek a véreskezű egykori diktátorok nyomják víz alá saját nemzetük hiteles embereit, s hogy felszínen maradjanak, szembeállítják egymással a térség népeit. Akkor, mikor a hatalmi érdekük úgy kívánta, tűzzel-vassal hirdették az internacionalizmust, ma a nemzeti érdekekre vagy uniós csatlakozás kockáztatására hivatkozva próbálnak maguk alá gyűrni mindenkit. Egy józan eszű szerb ember, nyelvétől és hitétől függetlenül, sokkal közelebb áll egy józan eszű magyar emberhez, mint egy kommunista múltú ember egy vallásos neveltetésű emberhez.
Erről ma, úgymond, a nemzeti egység érdekében, nem nagyon ildomos beszélni. Pedig ez az igazi vízválasztó, és nem a nyugati kereszténység és keleti kereszténység. Ennek a két kulturális területnek, lelkületnek a szembeállításával, túldimenzionálásával kapcsolatban fenntartásaim vannak. A két keresztény kultúra képviselői sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint a hívő emberek attól a csőcseléktől, amely sem embert, sem Istent nem tisztelve gázol másokon keresztül, Nyugaton is, meg Keleten is. Az európai kultúra védővonala nem a Kárpátokban van, ahogyan véled, hanem a különböző mentalitású emberek fejében, akik egyaránt előfordulnak Európa minden térségében. Nézd azt a mocskot, ami kultúra néven árad felénk Amerikából, és mint a bűzös fekália mossa el Európát! Ahhoz a szennyes áradathoz képest, ami uralja a médiát, egy fekete kendős pravoszláv asszony az ortodox kultúrájával maga a megváltás. A gond inkább az, hogy kevés a pravoszláv hívő, római keresztény sincs sokkal több, csak a mocsok árad miden irányból: Nyugatról is, Keletről is.
Osztom meglátásodat, hogy Jugoszlávia szétesési folyamata nem fejeződött be. Meglátásaidhoz hozzá kell tennem, hogy korántsem csak a magyar városok és falvak sorvadnak a „szerb fundamentalisták fogságában”, hanem az egykoron jobb napokat élt szerb falvak és városok is. „A szerb imperializmus karmai közé odalökött magyar területek népe” mellett a szerbek is megszenvedik és megfizetik kommunista vezetőik tévelygéseit. Ortodoxia ide, keresztény kultúra oda, a múlt terhes öröksége miatt meghasonlott lelkületű nép ez itt mindegyik. És ennek az árát drágán fogjuk megfizetni!
Az Európai Unió feloldotta a Jugoszlávia ellen 1998 óta érvényben levő szankciókat, kivéve azokat, amelyek Slobodan Milošević volt elnökkel és a hozzá közel álló személyekkel kapcsolatosak.
Reggel bekapcsolom a tévét. Szerbia a második helyre szorult a hírekben, megelőzték a lengyelországi választások. Az élet visszazökkent a régi kerékvágásba. Egész nap csörög a telefon, mindenki szervez valamit, intézkedik, pattog, mint az ugró bolha.
A Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok közeledtével egyre nagyobb az izgalom. Lesz-e rendezvény? Mikor lesz? Jönnek-e a magyarországi előadók? Kik jönnek? Lesz-e író-olvasó találkozó? Melyik napon érdemes Adára átjönni?
Á. professzor telefonált. Meg lesznek-e tartva a Nyelvművelő Napok, amelyeken a meghívott előadók között szerepel? A szerbiai eseményekre való tekintettel nem lenne-e célszerűbb elhalasztani a rendezvényt néhány héttel vagy hónappal, hiszen a Ribárék is elhalasztották a tervezett tudományos ülést Újvidéken. Gondoljuk meg, ő úgy látja, hogy „nem eléggé megállapodott a helyzet” ahhoz, hogy megtartsuk. Próbálom eloszlatni aggodalmát. Elmúlt a vihar, futó zápor volt az egész, nincs oka nyugtalankodni. A szervezők eldöntötték a kérdést, úgy ítélték meg, hogy a Szerbiában történtek nem jelentenek akadályt. Bizonyosak abban, hogy senkinek sem esik bántódása.
Délután az ősziesre fordult időben sétálunk egyet a Tisza-parton. Sehol egy lélek, néptelen a park, kihalt a város, az élet visszatért régi kerékvágásába.
Az MVSZ székházából is telefonálnak. Azt hittem, a helyzetünk iránt érdeklődnek. De tévedtem. Hozzáfogtunk-e már az aláírások gyűjtéshez? Miféle aláírásokat kellene gyűjtenünk? – kérdeztem. Hát a külhoni állampolgárság támogatásához. Nem fogtunk hozzá, ez a dolog itt most senkit az égvilágon nem érdekel. Esetleg, ha a híreket hallgatnátok... No, igen, persze, a ti esetetek más, hagyta rám a telefonáló. Majd később, ha rendeződött a helyzet, bekapcsolódtok az akcióba.
Az új elnök a Világszövetség nevében erőszakos aláírásgyűjtési kampányba kezdett. Sem a módszerrel, sem a „külhoni állampolgárság” ötletével nem értek egyet. Nem a magyarok összefogását, helytállását szolgálja, hanem szétszóródásukat a nagyvilágban. Nem egészen értem erdélyi barátainkat, akiktől a javaslat származik. Miért nem Erdély autonómiája vagy önrendelkezése ügyében folytatnak kampányt? Miért zavarják meg az emberek fejét hamis ígéretekkel? Erdélyben, állítólag már százezer támogató aláírás gyűlt össze. P. többször is megpróbált nyomást gyakorolni rám. Előbb azzal, hogy Kasza, a VMSZ elnöke, megelőzve a JOT-ot, elkezdte az aláírásgyűjtést. Hát csak kezdje, mondtam neki. Aztán az országos tanács soraiban bújtatott fel embereket, akiket ideiglenesen azzal szereltem le, hogy majd a közgyűlésen napirendre tűzzük a kérdést.
Gyűrűzik a vita az interneten is. A Nyugatra szakadtak nem rajonganak az ötletért. Egyikük, aki nemrégiben otthon járt, ezt írja: „Az erdélyi magyarság elfásult, és színe-java kivándorol. Nem véletlen, hogy ma szinte semmiről sem esik annyi szó náluk, mint a készülő státustörvényről vagy éppen a kettős állampolgárságról. Ha ez megszületik, véleményem szerint, a magyar útlevelet kihasználva, kb. egymillió magyar indul meg nyugat felé. Ott maradnak ősi értékeink, írásaink, magyarságunk nyomai, s nem kétséges, hogy milyen sorsra kerülnek, ha román felügyelet alatt maradnak”. Egyébként is valami nagy baj történik odahaza, folytatja. Az anyaországból egyre kevesebben látogatnak Erdélybe, az ottaniak pedig csak a kivándorlás lehetőségét keresik, és ebben saját rokonaim sem kivételek, teszi hozzá rezignáltan.
A Világszövetség adós a magyarság helyzetének átfogó elemzésével. Adós a tíz éves visszatekintéssel, adós saját munkája hatékonyságának az értékelésével. Amíg ezek az elemzések el nem készülnek, amelyek napnál világosabbá teszik mindenki számára, hogy a szövetség működésképtelen, tíz év alatt nem jutott egyről a kettőre, szélhámosság új programokkal előállni, az embereket újabb hamis ígéretekkel ámítani. A tisztesség azt kívánná az új elnöktől, hogy készítsen mérleget. Ha már sikereket nem értünk el, legalább a kudarcainkból tanuljunk valamit.
A külhoni állampolgárság gondolatát, akkor még a VET javaslataként, Patrubány Miklós vetette fel az EBESZ bécsi konferenciáján 1999-ben. A dokumentumot annak idején nekem is megküldték, tanulságos vele közelebbről is megismerkednünk.
„Európa állam- és nemzethatárai sok esetben nem azonosak. Ez a helyzet az esetek zömében nem önkéntes migráció, hanem határmódosítások eredménye. Az akaratán kívül vagy annak ellenére kisebbségbe került népesség generációinak hosszú sora tartós traumaként éli meg a kultúridegen (?) nyelvi, jogi, gazdasági és politikai környezetet” – olvasható az első passzusban.
Ezt még értem valahogyan. A következő mondaton azonban, mint szoknya az ágon, fennakadok. „E frusztráció politikai feszítő irányával szöges ellentétben, a többségi nemzet a szerzett területet mindaddig nem érzi megfelelően biztosítottnak, amíg ezen egy revendikatív (?) politikai potenciált képező alogén (?) közösség él.”
Elolvasom még egyszer. „Revendikatív politikai potenciált képező alogén közösség?" Mi akar ez lenni? Sok mindennel illették már a határon túli magyar kisebbséget, de ilyen csúnyasággal még nem.
De ne akadjunk fenn a fontoskodó szövegen, figyeljünk a lényegre! A lényeg pedig, ha jól értem, az, hogy a külhoni állampolgárság intézménye a többség-kisebbség viszonyából eredő feszültséget lenne hivatott csökkenteni.
„A század első felében e feszültség megszüntetését a többségi nemzetek a nemzetállami berendezkedés és homogenizálás ideológiája alapján a kisebbségek asszimilációjában, eltűnésében keresték. Tehették ezt a totálisnak felfogott államszuverenitás nevében, amely polgáraitól határtalan és feltétel nélküli lojalitást követelt. Az állampolgárság – a rousseau-i szerződés mintájára – elsődlegesen az egyén és az állam között fennálló jogviszony volt. E paradigma eredményeként kellett Európának két világháború borzalmait végigszenvednie” – folytatódik a magvas fejtegetés, amelyet bizonyára az EBESZ konferencia résztvevői is szerfelett élveztek. Majd így folytatódik a szöveg.
„Az európai integráció gazdasági és pacifista motivációjú. Mindkét céleszme stabilitást feltételez, melyet – a történelem bizonysága szerint – lehetetlen az elavult totális állami szuverenitás alapján megvalósítani. Az integrálódó Európában az állam szuverenitása felfelé a nemzetek feletti uniós struktúrák irányába, lefelé a térségek (régiók) és települések felé transzferálódik. Ez a szuverenitás-transzfer a szubszidiaritás elve alapján történik, amely szerint a problémamegoldó döntési (hatalmi) kompetenciákat a probléma forrásához, szintjéhez a lehető legközelebb kell meghatározni. A felettes döntési szint a lejjebb (probléma-közelben) született döntést támogatni – szubszi-diálni – hivatott.”
Eddig bírtam. Hasonló esetben, ha tanácskozáson veszek részt, ilyenkor rövid pihenőt rendelek el magamnak. A kisebbségi politikusok ugyanis hasonló jellegű szövegekkel szokták egymást sanyargatni. Most nincs mit tennem, tovább böngészem a szöveget, miközben a szavak egyre sűrűbb dzsungelébe kerülök.
„Az állampolgárság intézménye új jelentést nyer. A puszta jogviszony helyett egyre fontosabbá válik a jogállás, a státus. Az egyesülő Európában szabadon migráló (?) munkaerő azt eredményezi, hogy az országán kívül, de az Unió határain belül letelepedő polgár számára saját állampolgársága szinte kizárólag a státus dimenziója által jelentős az Európai Unió Tagállamának polgára státus (jogállás) szempontjából. Az illető jogviszonya választott országával, államával annak törvényei szerinti kötelességeiből és az azok által biztosított jogokból fakad – az anyaországban élvezett állampolgári státus, jogállás alapján.”
Úgy éreztem, hogy itt már feladom. Ám alapvetően lehet bennem valamilyen mazochizmus, ezért csak nem tudtam ellenállni ennek a páratlan szellemi kihívásnak.
„E már létező európai gyakorlatból, valamint a többszintű brit állampolgársággal kapcsolatos tapasztalatokból kiindulva elképzelhető egy olyan külhoni állampolgárság intézménye, amely az érintettek számára elsősorban státust és nem jogviszonyt jelentene. Ezt a redukált jogkörű állampolgárságot a mindenkori anyaország a határon kívül rekedt, más állampolgársággal rendelkező nemzettársainak adná, azok kérelmére. A külhoni állampolgárság intézménye hozzájárulhatna a történelmi dimenziójú politikai hibákból vagy a méltányos határmeghúzás lehetetlenségéből eredő etnikai feszültségek csökkentéséhez.”
Érdemes volt a kitartás. Eddig eljutva az ember már kapiskálni kezdi, hogy miről is van szó. Ezzel egyidőben megfogalmazódik bennem, hogy nekem, mint határon kívül rekedtnek, ez a „redukált jogkörű állampolgárság” cseppet sincs ínyemre, hiszen a külhoni állampolgárság nem korrigálni, hanem véglegesíteni kívánja a „történelmi dimenziójú politikai hibákat”.
A dokumentum tovább tart, de az ismertetését nem folytatom.
Tanácstalanul nézek magam elé. Sehogyan sem értem, hogy az autonómia-tervezetek és a kettős állampolgárság igényének a bejelentése után vajon mi szükség volt a külhoni állampolgárság intézményének a kiagyalására? Miért kellett visszatáncolni? Egyáltalán: mi ez a külhoniság? Mitől lenne Szabadka, Zenta, Újvidék, Temesvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Beregszász, Ungvár, Kassa, Rozsnyó vagy Pozsony külhon, amikor ez maga a Hon. Ezek mind ősi magyar szálláshelyek, amelyek fölött a határ ide-oda vándorolt. Minek kell szentesíteni a külhoniság intézményesítésével a szétszabdaltságot és a gyarmati állapotokat?
Ellenfeleink sem képesek annyit ártani nekünk, mint amennyit mi ártunk magunknak.
A rokonság körében sok a vegyes házasság. Leginkább temetésen szoktunk találkozni, ritkábban esküvőn vagy keresztelőn. Mostanában azonban mintha fordulna a világ, talán a növekvő kilátástalanságnak tudható be, de az elhaló rokoni szálak éledezni kezdenek. Különösen a vegyes házasságok esetében szembetűnő ez.
Késő este S. sógor telefonált Bánátból. A felesége magyar, ő szerb. Fia ügyében érdeklődött, azt szeretné tudni, hogyan kerülhetne át Magyarországra, mert itt nem lát jövőt maga előtt. Ebben egyetértettünk. Menne a gyerek valamerre, mint a többi, követve a sok-sok ezer fiatal példáját, akik elhagyták az országot és szétszéledtek a nagyvilágba. No, de hova menjen? Sorba vették a rokonokat, a lehetséges kapcsolatokat, mert e nélkül ugye senki sem jut messzire a mai világban. Feltételezve, hogy jól ismerjük a magyarországi viszonyokat, arra gondoltak, mi talán tanácsot tudnánk adni nekik.
Hogyne, mondom, nagyon szívesen, konkrétan miben lehetnénk a gyerek segítségére. Állás kellene neki, mondja a sógor, a többi már magától menne. Megtudom, hogy a fiú informatikát tanult, azzal talán tudna valamit kezdeni Magyarországon. Magyarul ugyan nem tud, de az anyja révén, jó eszű gyerek, biztosan gyorsan belejönne.
Persze, mondom, hogyne, majd megtanul magyarul a gyerek. A gond inkább az, hogy a Magyarországra történlő bevándorlás eléggé körülményes. Legtöbben azt a megoldást választják, hogy egy kft-t nyitnak Szegeden, a cég számára irodát bérelnek vagy vesznek, abba beköltöznek, aztán már sínen van minden.
Ez igazán nagyszerű, mondja S. sógor, van egy szabadkai ismerősük, akinek már van kft-je Szegeden, majd azon keresztül próbálkoznak. Ha szükséges, nem sajnál havi párszáz márkát, amíg a fiú feltalálja magát.
Igen. Mennek, húzódnak át Magyarországra. Mindenki, aki teheti. Vagyis a szerbek, ők a pénzesebbek. Egyesek tudni vélik, hogy több mint 40 ezer lakást vásároltak meg Budapesten, Szegeden és másfelé. Állítólag ettől ugrottak meg az ingatlan árak Magyarországon. Olyan valaki állította, aki a szerbek papírjait rendezi Magyarországon. Néhány délvidékről áttelepült ügyvéd kifejezetten abból él, hogy segít a nyelvet nem ismerő áttelepülőknek céget alapítani, lakást vásárolni, bevándorlási dokumentumokat kijárni, elintézni.
Mennének a magyarok is, hogyne mennének, de szegények, mint a templom egere, nincs semmi esélyük az áttelepülésre. A tehetősebbek meg már megoldották a kérdést, többnyire kétlakiak, jönnek-mennek, állandóan úton vannak „otthonról” „hazafelé”.
S. sógortól nem idegen a gondolat, hogy eladják a lakást, és Szegeden vesznek helyette valamit. Így vannak ezzel mások is, aranyat érnek most a magyar kapcsolatok. Ezen tűnődöm magamban, miközben elköszönünk egymástól. Egyébiránt igaza van S. sógornak: itt nem sok kilátás van.
Egyik ismerősöm Svédországból az iránt érdeklődött, mi lehet a magyarázata annak, hogy Adán kevesen vettek részt az október hatodikai megemlékezésen. Nem az én tevékenységem ügyes háttérbe szorítása búvik meg e mögött is?
Nem gondolom azt, hogy bárki által háttérbe lennék szorítva akár politikai téren, akár a szellemi életben, válaszoltam levelemben. Igaz, a pártéletben nem veszek részt, de nem azért, mert kiszorítottak volna, hanem azért, mert nem láttam értelmét. Olyan idők járnak, amelyek más felfogású embereknek jobban kedveznek, mint nekem.
Mellesleg egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a magyar pártok létrehozásával többet vesztettünk, mint nyertünk. Nem gondoltuk át a következményeket. Nem gondoltunk arra, hogy a magyarság számarányánál fogva sohasem juttathat be annyi képviselőt a szerb parlamentbe, hogy a többség könnyűszerrel le ne szavazhatna bennünket. A választásokon való részvétellel ugyanakkor elfogadtuk és szentesítettük azokat a játékszabályokat, amelyek a vesztes pozíciójára kárhoztatnak bennünket. A sors iróniája, hogy a világ szemében mi magunk hitelesítjük azt a parlamentet, amely leszavaz és jogfosztottságban tart bennünket. A koszovói albánoknak több eszük volt, mint nekünk. Ők idejében felismerték a kelepcét, és nem mentek bele. Kérdés, hogy mi megtehettük volna-e, hogy mindaddig bojkottáljuk a választásokat, amíg alkotmányos úton nem rendezik helyzetünket. Ebben korántsem lehetünk biztosak.
A pártokkal kapcsolatos másik nagy gondom az, hogy nem képviselik, és nem is képviselhetik nemzeti közösségünk valós érdekeit. Ha ezt tennék, ez magával vonná betiltásukat. Más kérdés, hogy ez a veszély a legkevésbé sem fenyegeti pártjainkat, amelyek abban versenyeznek egymással, hogy melyik tud jobban alálicitálni. A verseny győztese az a párt, amelyik a lehető legkevesebbet kéri a délvidéki magyarok számára. Ebben a nemtelen versenyben én nem kívánok részt venni.
De igazságtalanság lenne, ha ezért kizárólag a pártvezéreket hibáztatnánk. Minden nép olyan, amilyen vezetőket választ magának.
Ami az október hatodikai koszorúzási ünnepségen részt vevők alacsony létszámát illeti, el kell mondanom, hogy más nemzeti ünnepségeink sem sokkal látogatottabbak. Politikai szekértáborokra szakadtunk, s amelyiken az egyik szekértábor hívei jelen vannak, arról a többiek tüntetően távol maradnak. Így aztán akármibe fogunk, általában konganak a termek, üresek a széksorok.
A széthúzásnál csak az érdektelenség nagyobb, amire számos példát lehetne felhozni. Itt voltak a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok, amelynek az idén a 30 éves jubileumát ünnepeltük. Az ünnepséget, amely a millennium évében az egyetemes magyarság kiemelt rendezvényeinek a sorába tartozik, kellő propaganda előzte meg. És mégis, a város szívében zajló koszorúzási ünnepségen a megszokott arcokon kívül senkit sem lehetett látni. Ada polgárai nem nagyon éreznek magukban késztetést arra, hogy évente egyszer tisztelegjenek a nemzet nagy fiának az emléke előtt, mint ahogyan a negyvennyolcas szabadságharc mártírjai sem késztetik néma főhajtásra őket. Ebben az évben még a községi vezetőség sem volt jelen.
Tovább megyek. Vajdaság egyik legrangosabb művelődési rendezvényén nem képviseltette magát a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség sem, a Jugoszláviai Művelődési Társaság sem, a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság sem, a Magyar Tanszék sem, a Vajdasági Magyar Pedagógiai Egyesület sem és sokan mások sem, akiknek ott lett volna a helyük. Nemcsak a koszorúzási ünnepségen, hanem az azt követő tudományos tanácskozáson, amelyen a magyar nyelvi kultúra és szellemi élet kiválóságai jelentek meg, hogy megosszák velünk gondolataikat a magyar nyelv jövőjéről és a nemzeti létünket érintő legfontosabb kérdésekről. Erre ötvenen, ha kíváncsiak voltak. Bezzeg, ha valamelyik popsztár jön a városba, tele őrjöngő emberrel a sportcsarnok!
Szomorú dolgok ezek, amelyek jól érzékeltetik a magyar nyelvi kultúra sorvadását, a kisebbségi közösség leépülését és szétesését. A nemzettudat ilyen mérvű leépülése mellett vajon mit lehet az ún. magyar pártoktól várni? Amíg ez a lelkében megroppant nemzetrész nem talál magára, mások sem tudnak segíteni rajta. Az Isten adjon neki erőt, hogy egyszer magára találjon!
Ismerősöm felrakta a levelet az internetre, és számos levelező-listán szétküldte. A válasz nem maradt el, az érintettek is rossz néven vették, az emberek nem szeretik, ha tükröt tartanak eléjük.
Az egyik névtelenségbe burkolózó levél írója közli „helyre-igazításait”. Nem úgy volt, nem ott volt, nem akkor volt, nincs megosztottság, a város polgárai szeretik egymást, megbecsülik nagyjaikat, tömegesen megjelennek mindenütt, ami érdekli őket.
Értelmetlen dolog lenne vitatkozni. A helyzet rosszabb, mint gondoltam. A sértettség, az irigység, a birtokon belüliség hangját érzem ki a levélből, s nem a kiútkeresés igényét.
De ha már szóba került, hadd mondjam el! Nem is az érdektelenség, a nemzettudat hiánya, a széthúzás, az irigység, hanem az ostoba önelégültség az, amit legnehezebb elviselni. Minden zárt közösség a legmélyebb szellemi igénytelenség mellett is kitermeli a maga belső értékrendjét. És ahol a tudást nem becsülik, ahol az emberek nem lehetnek büszkék anyanyelvi kultúrájuk ismeretére, nemzeti közösségük szellemi és anyagi értékeire, ott a házaikra, az autójukra, a javaikra büszkék. Néha még ezekre sincs szükségük. Az is elég, ha azt képzelik magukról, hogy valakik. Végtelenül szánalmas és nevetséges ez a bunkó önelégültség, amely nem tűri, hogy tükröt tartsanak eléje.
Leesett a márka feketepiaci ára. B. úr telefonált, roppant boldog, hogy bejutott a tartományi képviselőtestületbe. Gratuláltam neki. Én kaptam Zentán a legtöbb szavazatot, mondja. Jenő atyával beszélgetünk, aki benézett hozzánk. Szellemi műhelyet, katolikus gimnáziumot szeretne létrehozni. Fellelkesít az ötlet. Végre valami tető alá kerülne a Délvidéken is. Politikai téren semmire se mentünk, próbálkozzunk más téren. Például intézmények létesítésével. Az efféle törekvésekkel szemben vélhetően a demokratikus Szerbia nem támaszt nehézséget. Egyéként, ha a szerb-magyar összeborulás eredményeként a délvidéki magyarság nem szűnt volna meg politikai szubjektumként létezni, nemzetgyűlést kellene összehívnunk, amelyen állást foglalnánk a magyarság jövőjének a kérdésében. Összehívhatná a Magyarok Világszövetsége is, ha történetesen nem agonizálna az is.
A magyarság illúziókat kerget a szerb demokráciát illetően. Politikusaink várják az egy tál lencsét, amiért az autonómia gondolatáról letettek és kollektív jogokról nem beszélnek.
Valamit tenni kellene. Talán intézményeket létrehozni. Kár, hogy az őszinte támogatás szándéka, netán a tisztánlátás hiányzik odaát. De hátha most ez alkalommal nem reménytelen a helyzet. Bármilyen rossz tapasztalataim vannak is a pályáztatási rendszerrel kapcsolatban, nincs más választásunk. Magamra vállalom, hogy kidolgozom az intézet, a leendő szellemi műhely koncepcióját.
Egyéb dolgokról is szó esik. A hét folyamán megjelenik a pszichológiai esszéket tartalmazó kötetem. Az atyának átadom az újabb könyv kéziratát. Ezen dolgoztam egész tavasszal. Összegyűjtöttem a délvidéki magyarság ügyében való fáradozásom tíz éves anyagát. A könyv címe, Légüres térben, a küzdelem lehetőségeit illetően magáért beszél.