1999

  

Újévi gondolatok [1]

Magyar sors- és nemzetfelfogás az ezredfordulón

Senki sem tudja, hogy a világot hogyan, milyen alapon lehetne úgy berendezni, hogy az mindenkinek megfeleljen, egyenrangú népek és emberek otthona legyen. Ilyen elvek persze születtek, az emberek milliárdjai azonban valamiért nem képesek szinkronba hozni saját szabadságvágyaikat mások szabadságigényével.

Az ember világképe, lelki-szellemi kultúrája, erkölcsi világrendje sohasem tudott megszilárdulni annyira, hogy a sokféle szétágazó érdeket sikerült volna tartósan összefognia. A 20. század zavaros évtizedeinek a hordaléka tanúsítja, hogyan űzött csúfot a történelem a legszebb eszmékből, hogyan hatalmasodtak el az embereken újfent és újfent az irracionális indulatok. Hogyan fordult a testvériség-egység eszméje amoralitásba. Hogyan ölte meg a kollektivizmus eszméjét a kommunizmus. Hogyan űzött csúfot a szabadság eszméjéből az individualizmus és a liberalizmus. És hogyan taposták sárba a népek önrendelkezési jogának eszméjét annak szószólói.

A mérhetetlen pusztulás, az értelmetlen szenvedés, a sok sérelem, feldolgozatlan ügy és lezáratlan kérdés kapcsán hajlamosak volnánk azt mondani: az Isten mentsen meg bennünket a továbbiakban mindenféle megváltó eszmétől. Az új évezred küszöbén óhatatlanul felvetődik bennünk a kérdés. Vajon milyen sors vár ránk a továbbiakban? Ránk, magyarokra és nem magyarokra.

A szemünk láttára véget érő 20. század sok szerencsétlenséget zúdított a Dunatájon élő népek nyakába. Az egymásra utalt népek mindvégig szívós harcot folytattak egymással, miközben azok az államalakulatok, amelyben éltek, egyre kisebb alakzatokra töredeztek. A magyarok, csehek, szlovákok, rutének, románok, szerbek, horvátok, szlovének (és még sorolhatnánk) konfliktusaik során mind távolabb kerültek egymástól. Az etnikai konfliktusok és ütközetek igazi vesztesei azonban a térség kisebbségei, akiket egymással szembe szegülő kisállamokba parcellázott szét a történelem.

A Habsburg-monarchia széthullását követően a csehszlovák, lengyel, jugoszláv, román nemzetállamok megszületése az államalapító nemzetek számára a jóvátétel idejét, az igazság és a történelem győzelmét jelentették, miközben megközelítőleg mintegy húszmillió kisebbséget gyűrtek maguk alá, akiket aztán megfosztottak jogaiktól, javaiktól, sőt olykor életüktől is. Századunk balítéletektől zavaros évtizedeiben népirtásoknak, kegyetlen etnikai tisztogatásoknak, kitelepítéseknek, megfélemlítéseknek voltak a kisebbségek kitéve. Önfenntartó igyekezetüket a többségi népek szembeszegülésként értelmeztek, amit kedvük szerint büntettek. A szörnyű megpróbáltatások emléke és a társadalmi önszerveződés tilalma miatt a kisebbségek valóságos letargiába estek, nemzeti közösségük csaknem teljes egészében felmorzsolódott.

Aztán a 20 század utolsó évtizedére a vasabronccsal összetartott föderációk - a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia - széthullottak. A széthullás a térségben élő népek további homogenizálódásához vezetett, aminek szintén a kisebbségek itták meg a levét. Ők azok, akik az új évezred küszöbén csaknem teljesen eszköztelenül és hitehagyottan keresik a boldogulás lehetőségeit.

Azt várni, hogy egyik vagy másik nemzetállam kormánya megértést, jóhiszeműséget tanúsít a kisebbségeivel szemben, több mint illúzió. Ostobaság. A többségi népek és a kisebbségek között sehol sem jött létre olyan kölcsönösen elfogadott szabályrendszer, amely egyenrangú partnerek kapcsolataként rögzítené jogaikat, vagy akár mértékadó szempon-tokkal szolgálna a kisebbségek nemzeti létének megőrzése vonatkozásában. Ilyen megegyezésre nemzetközi kisebbségvédelmi szerződések híján nem is fog sor kerülni a térség nemzetállamaiban. Európa nemzetközi kisebbségvédelmi szabályok nélkül lép át az új évezredbe. Néhány nemzetközi dokumentum ugyan érintőlegesen foglalkozik a kisebbségekkel, ezeket azonban a magyar népcsoportokat fogva tartó országok egyike sem tartja magára nézve érvényesnek. A század végén körvonalazódó etnikai viszályok és a véres összetűzésekhez vezető kisebbségi konfliktusok azt tanúsítják, hogy a 20. század megoldatlanul hagyott etnikai kérdéseit a kisebbségpolitikai történések viszik át az új évezredbe.

A 20. század nem kedvezett a magyarságnak. Sőt, ahogyan Csapó Endre írja a tavalyi újévi gondolataiban, az évszázad minden fejleménye csak kárára volt magyar nemzetnek. Minden lépését, akár jobbra, akár balra lépett, csak balszerencse kísérte.

A Habsburg-monarchia háborús vereségét és felbomlását követően a nagyhatalmak az új „európai rendet” a szomszédos népek javára és a magyarság kárára teremtették meg. A demokrácia eszméjének nyugati képviselői nem az újonnan létrejövő 1919-es köztársaságot tüntették ki figyelmükkel, hanem soha nem volt királyságokat hoztak létre, és a balkáni despoták pozícióját erősítették meg. Mi több, sárba-vérbe tapostatják az őszirózsás forradalommal kezdődő demokratikus átalakulás csíráit. A gazdasági és katonai összeomlás kommunista forradalomba sodorja az országot. A fizetség azonban ugyanaz: a Tanácsköztársaság sem vált különösebb érdemmé a szovjetek szemében. A kisújjukat sem mozdították annak érdekében, hogy megakadályozzák Magyarország megszállását. A szomszédos országok hadseregei zavartalanul megkaparinthatták az eredeti államterület kétharmad részét.

Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés következményeit, amely gyakorlatilag szentesítette Magyarország feldarabolását, a magyar közgondolkodás mind a mai napig nem volt képes igazán feldolgozni. A II. világháborút követő párizsi békeszerződés és szovjet megszállás, ha lehet, még mélyebb sebet vágott a nemzet testébe. Az idegen megszállást nehezen viselve 1956-ban forradalom és szabadságharc tör ki a vörös birodalom ellen. Az antikommunista amerikai világrend nem siet a magyar forradalom segítségére, így azt a szovjet tankok eltapossák. És mégis, néhány évtized múltával Magyarország elsőként nyit kaput a Szovjetunió által megszállt népeknek.

A magyarság számára a század a versailles-i, trianoni, jaltai és párizsi békediktátumokat jelenti. Az ország többszöri feldarabolását, kifosztását, megszállását, a magyar nemzet szétszórását. A kelet-európai rendszerváltozások sem hoztak sok újat ezen a téren. A szovjet csapatok kivonultak Magyarországról, de Csapó Endre szavait idézve - Nyugat ismét a magyarok feje fölött suhogtatja a nádpálcát. Áldozatot és alázatot várnak a magyaroktól. Az Európai Közösséghez való csatlakozás ellenében azt kívánják, hogy a magyar kormány türelmesen várja meg, amíg az utolsó magyar is el nem tűnik a szomszédos országok nacionalista kohójában.

Csapó Endre szerint a magyarság sorsában sem a rendszerváltozással, sem az 1998-as évi választások során nem jött létre olyan fordulat, amely a 20. századra jellemző negatív trendnek véget vetett volna. Túlságosan erősnek tartja a külföldi politikai és gazdasági erők befolyását a magyar belpolitikára. És óvatos a „Fidesz-fiúkkal” kapcsolatosan.

A Kánaán minden bizonnyal még messze van. A várható nehézségek ellenére azonban, innen, egy süllyedő hajóról nézve, másként látni a dolgokat. Az elért eredményeket és a helyzet alakulását illetően én sokkal bizakodóbb vagyok Csapónál. Magyarország NATO és Európai Unió-béli tagsága nem szünteti meg ugyan a nemzet széttagoltságát, a kisebbségi problémákat, de új keretet nyújthat azok megoldására. Szerintem minden reményünk megvan arra, hogy a harmadik évezred a magyaroknak újra boldogulást, dicsőséget, felvirágzást hozzon.

Feltéve, ha egyáltalán oda tudunk figyelni a változásokra. Az oroszok kivonulása és a kommunista rendszer összeomlása például korántsem okozott akkora örömet, mint ahogyan az egészséges lelkületű emberektől elvárható lett volna. Mint ahogyan több bizakodásra adhatott volna okot az is, hogy a határokon kívül élő magyar nemzeti közösségek az évszázad utolsó évtizedében egyként talpra álltak, és több mint háromnegyed évszázad megpróbáltatásai ellenére a világ tudomására hozták, hogy a magyar nemzet részének tekintik magukat.

Az a körülmény, hogy a magyar nép egységesnek tartja magát, hogy a kárpát-ukrajnai, felvidéki, erdélyi, vajdasági, horvátországi, szlovéniai magyarok és a nyugati emigráció magyarsága, bár határokkal elválasztva, de a magyar nyelvi, kulturális, történelmi és politikai struktúrához tartozónak érzi és tudja magát, sokkal fontosabb annál, mint amilyennek azt a magyar közgondolkodás tartja. Ez utóbbi ugyanis természetesnek tekint mindent, ami van, borongva tekint a jövőbe, és rendületlenül búsong a múlton. Még mindig a mohácsi vészt siratja, holott Buda vára már rég felszabadult a török alól. Még mindig 56-ot siratja, holott a szovjet csaptok már rég kivonultak az országból. Még mindig Trianont fájlalja, és közben észre sem veszi, hogy a magyar nemzet – határok ide, vagy oda – mégis csak egy és oszthatatlan.

Azt hiszem, túl magasan tartjuk a mércét, és túl nagy bennünk a kishitűség. Ezért nem tudunk sem igazán örülni a sikereknek, sem igazán élni a szabadság kínálkozó lehetőségeivel.

 

 

A sötétség fogságában [2]

Vajdasági helyzetkép 1999. május 28.

Amikor ezeket a sorokat papírra vetem, hatvanötödik napja tartanak a bombázások. Több mint két hónapja dübörögnek a NATO repülőgépei fölöttünk: szirénahangra fekszünk és ébredünk, folyton attól rettegve, mikor hullik a fejünkre valamelyik lövedék. Detonációk robaja hallatszik szerte az országban. Nemcsak Koszovóban, hanem itt Vajdaságban is, ahol Újvidék, Pancsova, Szabadka, Palics, Versec, Zombor, Hódság, Kúla, Verbász, Szenttamás, Horgos, Udvarnok környékén és számos szerémségi községben voltak eddig becsapódások. Klasszikus értelem-ben vett fornt- és hátországról nem beszélhetünk, a magyarok épp úgy ki vannak téve a háború veszélyének, mint a szerbek.

Eddig csak a szellemi sötétség és a zsarnokság foglyai voltunk. Most, a hőerőművek, távvezetékek, trafóállomások bombázása után már fizikai értelemben is sötétség borult ránk. A mai világban az áramszolgáltatás néhány perces kiesése is felmérhetetlen károkkal jár. Itt a NATO légiereje negyedszer vette célba a hőerőműveket, a trafóállomásokat, amelynek következtében megbénult a villanyenergetikai-rendszer. Egész Szerbia ismételten sötétségbe borult. A többnapos áramhiány katasztrofális következményekkel jár a polgári lakosságra nézve, hiszen mindent, ami a polgári élet alapját jelenti felfüggeszt, megszüntet, kérdésessé tesz. Az áramhiánnyal együtt megszűnik a vízszolgáltatás, megszakadnak a telefonvonalak, nem sütnek a pékek, megsemmisül az élelmiszerkészlet, nincs lehetőség betegellátásra és tisztálkodásra, nem működnek a háztartási készülékek, a tévé, a rádió, megszűnik mindenféle információáramlás. Hadd ne részletezzem, hogy ebben a helyzetben mit érzünk, milyen károkat szenvedünk. Közben szállnak felettünk a napok, és mi egy helyben topogunk egy sötét alagútban, szorongva múlatjuk hiábavalón az időt, arra várva, hátha megkönyörül rajtunk valaki az égiek közül. És várjuk, egyre csak várjuk, hogy mikor térnek jobb belátásra azok, akik ebbe a nagy fekete pusztulásba beletaszították az országot.

Újabban néha itt is, ott is hallani a tiltakozók halk hangját, a hatalom gépezete azonban egyelőre minden tiltakozó szót elfojt, és megtorol. Józan ésszel megfoghatatlan, hogy a harmadik évezred küszöbén, földrajzilag csaknem Európa közepén, hazaárulóknak lehet nevezni a fiaikért aggódó édesanyákat. Ahol ez megtörténik, ott megszűnt, értelmét vesztette minden emberi érték.

Nemcsak egy ország fekszik romokban, hanem az a társadalom is, amely politikai és erkölcsi felfogásában összeütközésbe került az európai politikai és erkölcsi világrenddel. Nemcsak a hidakat, gyárakat kell a háború után újjáépíteni, hanem egy egész népet kell szemléletében megváltoztatni. Kérdés azonban, hogy háborúval, bombákkal milyen sikerrel lehet a Nyugat ízlésének megfelelő demokráciát kiépíteni?

A helyzet megoldásának kulcsa talán nem is a politikusok és a katonák, hanem a szerb tömegek kezében van. Amíg a szerb nép hagyja magát megtéveszteni a propagandától, amíg nem hajlandó józanul megítélni és tudomásul venni a helyzetét, amíg támogatja az országot romlásba döntő politikát, addig Szerbia olyan úton halad, amelyről semmiféle bombázás sem képes visszafordítani. Ez az út – a NATO eltökéltségéből ítélve – csak egy katasztrofális történelmi vereséghez vezethet.

A Koszovó miatt kirobbant háborúban azonban többről van szó, mint szerb-albán konfliktusról. A koszovói kérdés számos Koszovón túlmutató problémát is felvet. Milyen felelősség terheli pl. a nemzetközi közösséget a kisebbségi kérdés megoldásának elodázása miatt? Milyen eszközökkel léphet fel az ENSZ a kisebbségi jogok biztosítása érdekében? Megoldható-e a kisebbségi kérdés békés politikai eszközökkel olyan állami kereteken belül, amelyek autokrata berendezkedésűek és diszkriminációs politikájukat rendőrállami eszközökkel védik? Milyen felhatalmazás szükséges a nemzetközileg elismert emberi és kisebbségi jogok kikényszerítéséhez? Vajon csak a jogok kikényszerítése az egyetlen járható út a nemzetközi közösség részére, vagy az önrendelkezési elv alapján más megoldásokat is célszerű fontolóra venni?

A vajdasági magyarság már 1992-ben, a Kárpát-medencében elsőként kidolgozta, és az akkor még egységes politikai érdekszervezet április 26-i közgyűlésén elfogadta a helyzetének rendezésére vonatkozó autonómia-tervezetét. Az ún. hármas-autonómia tervezet a hágai és brüsszeli békefolyamattal összhangban azon az alkotmánymódosítási javaslaton nyugszik, hogy a szerb alaptörvényben kapjanak helyet az annak idején a lord Carrington által javasolt önkormányzati formák: a személyi elven alapuló önkormányzat (perszonális autonómia), a különleges státusú községek (területi autonómia), illetve azokon a magyar többségű településeken, amelyek a magyar autonómia területén kívül esnek, jönnének létre a helyi önkormányzatok. A szakértői tervezet javaslatot terjeszt elő Vajdaság jogállására vonatkozóan is.

Az autonómia tervezet, amelyet a legtöbb világnyelvre – pl. angol, francia, német, orosz, eszperantó nyelv – lefordítottunk, kedvező visszhangra talált Nyugaton, de Belgrád részéről sem hangzottak el komolyabb ellenvetések. Sajnos, a későbbi jugoszláviai események háttérbe szorították a vajdaság magyarság autonómia törekvését, amelynek megvalósítására akkor a Nyugat sem tartotta elérkezettnek az időt.

A Magyarok Világszövetsége is megismerte, megvitatta az autonómiatervezetet, és támogatásáról biztosította a vajdasági magyarságot annak megvalósításában. Az elmúlt hét év alatt a koncepció semmit sem vesztett időszerűségéből, s nagyon reméljük, hogy ezúttal be fog kerülni a békefolyamatba és a tárgyalásokba is.

 

A balkáni lecke [3]

Gondolatok az Európa Tanács 50. évfordulója alkalmából

Mélységesen sajnálom, hogy az Önök által is jól ismert körülmények miatt nem tudok személyesen részt venni az Európa Hét című rendezvényükön.

Megfogadva Kurucz Gyula úr kérését, hogy akadályoztatásom esetén írásban juttassam el tervezett felszólalásom szövegét, hozzáfogtam, hogy gyertyafénynél papírra vessem gondolataim, annak bizonyossága nélkül, hogy azt el tudom juttatni Önökhöz. Több napja el vagyunk vágva a külvilágtól. Napok óta nincs áram, néha megjön, de a telefon, telefax, internet, e-mail hálózat nem működik. Bennünket lehet hívni, kimenő vonalunk azonban nincs.

Az áramhiány és a külvilággal való kapcsolathiány azonban jelen helyzetünkben csak a gondok kisebb részét jelentik. Nagyobb gondunk az, hogy a statáriális állapot miatt az országot nem lehet elhagyni, a gyülekezési szabadság felfüggesztése miatt minden szervezeti élet megszűnt, és mi tagadás, azt sem nagyon tanácsos kimondani vagy papírra vetni, amit gondolunk és érzünk.

Alig pár hónappal a harmadik évezred előtt, földrajzilag csaknem Európa közepén, gyakorlatilag minden szabadságjogtól megfosztva várjuk sorsunk beteljesülését. Ezért talán megbocsátanak nekem, ha helyzetemből kifolyólag Európa jövőjét illetően nem fogok hosszas elméleti spekulációkba bocsátkozni. Európa itt magát az (elérhetetlen) életet jelenti. Az emberi civilizáció vívmányait jelenti, még akkor is, ha ismerjük ennek a civilizációnak az árnyoldalait.

Miközben Európában különböző rendezvényeket és konferenciákat tartanak, mi itt hátborzongató képsorokat látunk az otthonukból elűzött koszovói albánokról. Százezrekről, talán már milliós nagyságrendű menekültáradatról tudósítanak, akiket a világ különböző országaiba próbálnak ideiglenesen elhelyezni. Félünk a jövőtől, hogy ránk is hasonló sors vár. Vajon Európa meg tudja ezt akadályozni?

Az elmúlt évek tragikus példáinak sora igazolja, hogy Európának ez a szeglete tűzfészekké vált. A civilizált Európa vajon el tudja-e érni, hogy a harmadik évezred küszöbén olyan elemi jogok érvényesüljenek itt is, hogy senki senkit ne űzhessen ki otthonából, ne forgathasson ki javaiból, ne foszthasson meg életétől?

Azt gondolom, hogy a magasztos gondolatok mellett, amelyek Európa kapcsán eszünkbe jutnak, most ezekről a dolgokról is kell beszélnünk. Világosan és egyszerűen.

A határon túli magyar népcsoportok megértéssel és egyetértéssel fogadták Magyarország döntését mind a NATO-hoz, mind az Európai Közösséghez való csatlakozás vonatkozásában, mert reményt láttak a Nyugathoz való felzárkózásra, és némi garanciát a kisebbségek jövőbeni megmaradására. Ebben a vonatkozásban elismeréssel kell szólnunk a magyar kormány fáradozásáról, hogy megpróbálta helyzetünkre felhívni a szövetségesek és a nyugati közvélemény figyelmét.

Jugoszlávia bombázása azonban nagy megpróbáltatást jelent valamennyiünk számára. A jelen helyzetben kiszolgáltatottságunk kritikussá nőtt. A háború minden következménye sújt minket is, ezen túlmenően félelemmel tőlt el bennünket, hogy a többségi népnek még nem sikerült leszámolnia a nacionalista illúziókkal és a faji misztikával. Sőt, mintha ez az eufória a bombázással még fokozódna is. A kisebbség soraiban nem tapasztalható Európa ellenesség, jóllehet a hivatalos propaganda szerint Európa ma a bombákat jelenti Jugoszlávia polgárai számára.

Hisszük, hogy az új Európa sokkal humánusabb lesz, mint a nemzetállamok sovinizmusa. A vajdasági magyarság helyzeténél fogva tudatában van a különböző népek gazdasági és politikai egymásra utaltságának, ám belefáradt abba, hogy örökös szélmalomarcot folytasson a nemzetiségi elnyomás különböző módszereivel és formáival. Reménykedünk abban, hogy Európa képes rávezetni a balkáni népeket az együttműködés belátására, s nagyon fájlaljuk, hogy paradox módon a rendteremtő erő ma pusztítással és fájdalommal jár.

Világosan látjuk azt is, hogy nem lehet elhallgatással szolgálni nemzeti közösségünk jövőjének az ügyét, nem szabad elhallgatnunk olyan jelenségeket, amelyek nemzeti közösségünk drasztikus fogyásához vezettek, ám azzal is tisztában vagyunk, hogy ezeknek a kérdéseknek a felvetésére a helyzet a többségi nép részéről még nem érett meg. Vannak, akik azt tartják, hogy a keleti népek saját erejükből nem képesek felemelkedni a nyugati civilizáció színtjére. Kérdés, hogy a bombák önmagukban véve elegendők-e ehhez, vagy szükség van más feltételek megteremtésére is. Érzésem szerint a Nyugat, ahonnan az eszmék Kelet felé terjednek, eddig kevés megértést tanúsított azon értelmiségi csoportok törekvéseivel szemben, akik fogékonynak mutatkoztak a változásra, és segítséget vártak azok megvalósításához. Ahogyan reménytelenül magukra maradtak azok a kisebbségi politikai törekvések is, amelyek békés eszközökkel próbálták céljaikat elérni. Holott, a kisebbségek történelmi színrelépése a térségben a demokratikus folyamatok elakadását, a polgári fejlődés társadalmi-politikai feltételeinek a hiányát jelezték. A kisebbségi törekvésekre nagyobb gondot kellett volna fordítani, és Európa támogatásával a közös felemelkedés útját kellett volna megkeresni.

A kérdés most is az: hogyan lehetne a megegyezés szellemét felkelteni? A háborúnak egyszer vége lesz. A megkerülhetetlen békeértekezlet eredményeinek a hatását ebből a szempontból még nem láthatjuk előre, viszont azt reméljük tőle, hogy az valamennyi nemzetiség felemelkedésének a lehetőségét, és nem csupán egyik vagy másik nép jólétének a fokozását fogja szolgálni, ahogyan ez eddig történt.

A történelem a Balkánon újból és újból ugyanazt a leckét adja fel Európa számára. Ha ugyanis egy téves döntés folytán jelentős számú nép kerül valamely másik nép uralma alá, az komoly tényezője annak, hogy az ún. államalkotó nép eltávolodjon a demokráciától. A demokratikus törekvések helyett ugyanis a domináns pozíció megőrzése lesz a cél, és ezen a látszatjogok, a szólamokban hangoztatott demokratikus engedmények sem változtatnak semmit. A domináns pozíció megőrzéséért folytatott törekvések – mint a jelen helyzet és a tragikus balkáni példa is igazolja – katasztrófák sorozatába kergetik az egész térséget, melynek következményeivel most szembesül a világ.

Európa jelenéről és jövőjéről beszélve ezek elől a fáradságos és kényelmetlen kérdések elől nem lehet kitérni. Nem lehet nem tudomásul venni, hogy bizonyos politikai törekvések milyen mélységes felelőtlenséggel indították el az országot a katasztrófa útján. És ennek a veszélye mindaddig fennáll, amíg az európai közösség alapvető politikai és erkölcsi maximái nem válnak kötelező érvényűvé mindenki számára. Amig itt vagy másutt az állampolgársági egyenlőség értelmetlen és üres szólammá válhat, amely a jogtalanságot hivatott palástolni.

Sok sikert kívánok munkájukhoz.

 

 

 

Aggasztó jelek a Délvidéken [4]

„MagyaroK, menjetek Magyarországra!”

Röszkénél átlépve a trianoni határt, néhány kilométeren belül legalább tízszer kell vasúti síneken áthajtani. A béketárgyalások jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy a szövetséges hatalmak úgy láttak hozzá a történelmi Magyarország feldarabolásához, hogy minél jobban működő gazdaság alakulhasson ki az elszakított országrészen. A vasúti pályák vezetése elsőbbséget élvezett az ott élők etnikai arányával szemben. Így fordulhatott elő, hogy pusztán ezen érdekekre hivatkozva, színmagyar tájakat löktek oda ebek harmincadjára. Ez történt a Bácskával is, ahol a legutóbbi népszámlálás adatai szerint az északi sávban a legtöbb helyen még ma is nyolcvanszázalékos többségben van a magyarság. Jól működő gazdaságról, forgalmas vasúti sínekről viszont jobb, ha nem beszélünk, mert azokat kivétel nélkül benőtte a gyom. Ez a gaz lényegileg azonos a trianoni gazsággal, amely a materialista értékrend szerint ember elé helyezett vasat, betont, erőszakot téve a világ természetes rendjén.

Munkatársunk Észak-Bácskában kereste fel Hódi Sándor politikus-pszichológust adai otthonában.

– Ahogy jöttem fel a lépcsőházban, láttam a postaládákon, hogy igen kevés a magyar név, főleg ahhoz képest, hogy a Vajdaság, pontosabban Bácska északi részén vagyunk.

– Ez egy tömbház, amelybe huszonöt éve tizenhat magyar családdal együtt költöztünk be. Azóta folyamatosan cserélődtek a lakók, ma már kétharmaduk szerb ajkú. Minden menekülthullámmal újabbak érkeztek, először a horvátországi Krajinából, később Szarajevóból, majd Bosznia más tájairól. Most koszovói csak azért nem érkezett, mert nincs üres lakás. Mint cseppben a tenger, ez a ház is jelzi azt az etnikai arányváltozást, amely az egész Vajdaságra jellemző.

– Mennyien lehetnek a vajdasági magyarok, ha a hivatalos statisztika háromszázötvenezerről szól?

– A mi megszámoltatásunk egy olyan rezsimben történt 1991-ben, amely erőteljes asszimilációs politikát folytatott. Ezeket az adatokat semmiképpen nem tekinthetjük hitelesnek, mivel a nemzetiségi hovatartozás bevallása akkor sem volt kockázatmentes. Aki magyarnak vallotta magát, az számos kellemetlenséget, hátrányt, veszélyt hozott a maga és családja fejére. Ahhoz bizony erős megátalkodás kell, hogy ilyen körülmények között valaki megvallja magyarságát. Ezek a megátalkodott magyarok vannak tehát háromszázötvenezren. Legalább ennyien vannak azok, akik egzisztencia, állás, társadalmi előrehaladás, környezet, rokonság, párttagság és egyéb okok miatt vagy jugoszlávnak nevezték magukat, vagy nem nyilatkoztak, esetleg éltek olyan felkínált menedékkategóriákkal, mint a „jugoszláv” vagy „vajdasági”. Olyanok is voltak szép számmal, akik szerbnek mondták magukat.

– Semleges vagy támogatott körülmények között mennyien vallanák magyarnak magukat?

– Becslésem szerint ma is legalább félmillió színmagyar él itt a Délvidéken, de lényegesen többen lennénk, ha ezáltal olyan, máshol természetesnek tartott előnyöket lehetne élvezni, mint a határátlépési és vámkedvezmény, kettős állampolgárság vagy útlevél. A nemzeti hovatartozás megvallásánál a leglényegesebb szempont az, hogy milyen körülmények között él az kisebbség, amely nyilatkozik, és mindaddig, amíg ez bármiféle hátrányt jelent, addig legalább kettővel be kell szorozni a hivatalos eredményt. Másik megoldás lehet a koszovói albánok példája, akik eleve nem bíztak a ’91-es népszámlálás szervezőiben, és nem is vettek részt benne. Előre kimondták, nem akarják, hogy feleannyira taksálják őket, mint ahányan vannak. Mi részt vettünk, és azóta minden demográfusunk, szociológusunk és politikusunk erre az adatra hivatkozik, ami alapvetően hibás hozzáállás. Ne fogadjuk el ezt a számot se megbízhatónak, se véglegesnek.

– Itt, a Bácskában létezik multikulturális együttélés olyan értelemben, ahogyan azt Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke kijelentette?

– A népszámlálás huszonegyféle kategóriát tüntetett fel, és mindegyikbe kerültek emberek. Mondhatjuk, hogy etnikailag nagyon tarka ez a vidék. Erre a számadatra alapozva viszont megtévesztő multikulturális vagy multikonfesszionális együttélésről beszélni. Ez a cifra, divatos kifejezés a régi jugoszlávság kategóriájának a modernebb változata, amelynek egyetlen valódi célja a saját etnikai identitás gyengítése, nevezetesen a magyarságtudat vékonyítása. Ilyen értelemben nincs multikulturális jelleg, mert egy nemzet kizárólag a saját nemzeti kultúrájában tud megmaradni. Ehhez viszont nemzeti intézmények kellenek, sajtó, iskola és a teljes társadalmi felépítmény. Jugoszláviában egyetlen nemzeti kisebbség sem rendelkezik önálló, saját tulajdonában levő sajtóval vagy iskolával, a többiről nem is beszélve. Ezek után nevezhetnénk szerb dominanciájú kulturális miliőnek a vajdaságit, de ez sem felel meg az igazságnak. Ugyanis civilizáció, kultúra csak egy van. És az vagy van, vagy nincs. Egy európai műveltségű szerb, román vagy magyar százszor közelebb áll egymáshoz, mint saját etnikumán belül egy faragatlan, iskolázatlan, civilizálatlan, politikailag manipulált, megtévesztett emberhez. A mi gondunk az, hogy a balkáni műveletlenség, iskolázatlanság s primitivizmus térhódításával nagyon gyorsan romlik az a civilizáció, amely Vajdaságra jellemző volt korábban.

– Útközben találtam néhány feliratot: Magyarok, menjetek Magyarországra! – és más hasonló szövegeket. Gyakori az ilyesmi?

– Hogyne, szinte minden ház falán lehet találni hasonlót. Az utcán, az üzletekben, a kocsmákban is gyakran elhangzik olyasmi, hogy a magyarokat elzavarjuk innen, a fiatalok pedig a falakon ezt írásban is megörökítik. Az ilyesmire sokkal nagyobb gondot kellene fordítani, másnap le kellene meszelni, és főleg utána nézni, hogy ki követ el ilyesmit. Az ehhez szükséges erő megvan, de akarat nincs. A nemzetiségellenes hangulatszítás, uszítás mindennapi jelenséggé vált, tovább rombolva a közhangulatot.

– Milyen jelek utaltak arra, hogy a NATO valójában gyakorlópályának használta Szerbiát, és nem a délszláv kérdés gyökeres megoldása volt a célja, hanem a megnövelt katonai költségvetés elköltése, továbbá az új fegyverek eladásához szükséges referencia beszerzése?

– Végigszenvedve a bombázás hetvenkilenc napját, volt alkalmunk azon gondolkodni, hogy miféle szempontok alapján választotta ki a NATO a célpontokat. Sokan rájöttünk, hogy nem a katonai hatékonyság vagy az eredetileg mondott cél – a szerb rezsim jobb belátásra bírása – volt az egyetlen és legfontosabb szempont, hanem inkább az új haditechnika kipróbálása. Ékes példája ennek a villanyerőművek grafitbombázása. Tudvalevő, hogy a hadsereg és a rendőrség aggregátorokkal, áramfejlesztőkkel rendelkezik, vagyis ez a csapás őket egyáltalán nem érintette. Annál inkább kellemetlen helyzetbe hozta a nehéz körülmények között élő Tisza menti magyarságot. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a nagy melegben egyik napról a másikra megromlott a teljes élelmiszerkészlet, és számos más súlyos gondot okozott a többszöri, csaknem egyhetes áramkiesés. Ezt a civil lakosság nagyon megszenvedte. Nem hiszem viszont, hogy akárcsak egy fél órával is megrövidítette volna a rezsim életét, nehezítette volna helyzetét, vagy jobb belátásra bírta volna a vezetést. Voltak itt olyan célpontok, amelyek bombázása egyáltalán nem késztette kompromisszumkeresésre a belgrádi rezsimet. Laikusok is észrevették és megállapították, hogy tizenkilenc ország együttes ármádiája a legkorszerűbb haditechnikával egyetlen hét alatt is megvalósíthatta volna feladatát, ha az lett volna a kitűzött cél, amit széltében hosszában hirdetett a világsajtó.

– Csurka István augusztus 20-án a délvidéki magyarságért hívja a Hősök terére a Kárpát-medence összmagyarságának a képviselőit. A MIÉP elnöke legutóbb már embermentésről beszélt, amikor ENSZ-felügyeletet sürgetett a Vajdaságban. Javaslata szerint később ezt népszavazás követné itt, a legsűrűbben magyarlakta határmenti sávban. Az elmúlt hét híre viszont William Cohen amerikai nemzetvédelmi miniszter budapesti látogatása, amely során egyetlen szót sem pazarolt erre az alapvető kérdésre. A hivatalos amerikai álláspont szerint a délszláv válság rendezése során különbséget kell tenni Koszovó és a Vajdaság között, nem lehet és nem is szükséges hasonló módszerekkel fellépni. Ennek legfőbb oka, hogy itt még nem történtek olyan súlyos vérengzések, atrocitások, nincs annyi áldozat, mint Koszovón.

– Félelmetes rövidlátás jellemzi a nyugati politikát, és az erről nyilatkozó NATO-szóvivőket. Jugoszlávia elmúlt tízéves agóniája, a négy pusztító háború, mind annak a következménye, hogy a Nyugat abban reménykedett: csupán lokális konfliktusról van szó. Amikor Szlovénia próbált kiugrani, akkor arról beszéltek, hogy ez csak szerb-szlovén viszály. Amikor Horvátországgal is háborúba keveredett Szerbia, akkor szerb-horvát konfliktusról szóltak. Közben ölbe tett kézzel várták, hogy a vész átterjedjen Boszniára. A szörnyű boszniai vérengzés sem változtatott szemléletmódjukon. A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződésben eszük ágában sem volt az akkor már robbanásig feszült koszovói konfliktust rendezni. Ugyanaz a helyzet ismétlődik most is. A térség alapkérdését, az etnikai konfliktust mintha Nyugatnak nem is állna szándékában rendezni. Mindig megvárják, amíg nagy feszítő erővel véres összecsapásokká fajul a helyzet, akkor aztán óriási nagy katonai és gazdasági erővel megpróbálják lokalizálni és elfojtani a tűzfészket. Ennél rövidlátóbb, költségesebb megoldást nem is lehetne választani. Az alapkérdés kezelésével az eddig elköltött pénz töredékéből mindent meg lehetett volna már 1992-ben oldani... A Rugova-féle koszovói békepolitika nagyon emlékeztet a Gandhi-féle türelmes kivárásra, de látni kell, hogy mindez kevésnek bizonyult, a daytoni békeszerződésben figyelembe sem vették őket. A róluk való megfeledkezés radikalizálta a koszovói albánokat. Kísértetiesen hasonló a helyzet Vajdasággal kapcsolatban. Nem kéne megvárni, amíg itt is vér folyik, mert nyilvánvaló, hogy a Milošević-rezsim mindig egy új konfliktus gerjesztésével tudta meghosszabbítani és megszilárdítani uralmát. A Vajdaság olyan benzines hordóhoz hasonlít, amelybe bármelyik pillanatban gyufaszálat dobhatnak az éretlen politikusok. A decentralizálódás elmaradása miatt ugyanez előfordulhat Szerbia más részein, például Szandzsákon is. A központosító állameszménnyel a helyi érdekek végzetesen szembekerültek, ami itt etnikai konfliktust eredményez. A megoldást az jelentené, ha a koszovói megállapodás minderre figyelemmel lenne, s megelőző intézkedéseket tenne.

– Milyen fogadókészség van a vajdasági magyarokban arra, hogy az embermentés részeként velük külön foglalkozzanak?

– A délvidéki magyarok legalább olyan védelemről álmodnak, mint amilyet Koszovó kapott. Mivel ez nem történik meg, életstratégiát váltanak, a végletekig megalkusznak, amennyire lehet, összehúzzák magukat, esetenként kollaborálnak a hatalommal, megpróbálnak kivárni, túlélni, aki tudja, szedi sátorfáját. Ebben a helyzetben mindenféle védettség nélkül a vajdasági magyarság sem politikailag, sem társadalmilag nem vállalkozhat arra, hogy bátran megfogalmazza és kimondja a jövőjére vonatkozó elképzeléseit. Ez, lássuk be, öngyilkosság lenne. Legfeljebb virágnyelven lehet beszélni. Vagy mások mondhatják ki helyettünk, és arra némán rá lehet bólintani. Lehet tiltakozni is úgy, hogy a szíve mélyén az ember meg van győződve arról, hogy mégiscsak az lenne a megoldás, ami ellen szót emel, s amit talán magának sem mer bevallani. Jelen pillanatban a vajdasági magyarság nincs abban a helyzetben, hogy közvitán megvitassa és őszintén feltárja gondjait és a jövővel kapcsolatos elgondolásait. Egy dolog biztos: külső segítség nélkül ez most nem megy.

– A vajdasági magyar pártok nem szólították fel szolgálatmegtagadásra a behívót kapott fiataljaikat, sőt a koszovói albánokra hivatkozva, külső támadásról és hazafiúi kötelezettségről szónokoltak.

 – Így van, sajnos. A horvátországi háború idején, amikor még egységes magyar szervezet volt, az volt a politikai álláspontunk, hogy nekünk, magyaroknak nem szabad belekeveredni a délszláv népek konfliktusába, a behívóra nem kell bevonulni, a szolgálatot meg kell tagadni. Inkább meneküljön külföldre a magyar, csak ne vérezze be a kezét egy olyan cél miatt, amelyhez semmi köze. A szerb-koszovói háborúig felmorzsolódott ez a politikai egység, a különböző magyar pártok másként ítélik meg a helyzetet, holott az a mi szempontunkból semmit sem változott. Semmilyen szín alatt sem lett volna szabad belekeveredni a szerb-albán viszályba, mert így a következmények is sokkal szomorúbbak, mint az a veszély, amely az esetleges felelősségre vonás miatt járt volna. Sok magyar kiskatonát szállítottak haza lezárt koporsóban szüleikhez, ha egyáltalán hazakerültek. A legszomorúbb az, hogy a magyarokon kívül a szerbek oldalán más nem is vett részt a koszovói fegyveres konfliktusban. Pártjaink rosszul ítélték meg a helyzetet, egyáltalán nem volt hazafiúi kötelesség a frontra menni, ahogyan ezt hirdetek. A felelősség őket is terheli.

– A második világháború végén a délvidéki magyarság ellen elkövetett etnikai tisztogatás ellen a Nyugat nem emelte fel a szavát, pedig a negyven- és hatvanezer közötti áldozat pusztán csak a számokat nézve nagyobb, mint a koszovói. Mondjuk azt, hogy közben ennyit fejlődött a világ?

– Ezt kiegészíteném azzal, hogy nemcsak a Nyugat, de az anyaország is néma maradt sokáig. Ez a kérdés érdemben máig sincs tisztázva. Belgrádnak 1991-ben javasoltuk, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba, gyászoljuk és temessük el halottainkat, mondjuk ki, hogy jogtalanság áldozatai voltak. Mindaddig, amíg ez a seb el van takarva, addig jogos a félelem az emberekben, hogy itt ilyesmi bármikor előfordulhat, megismétlődhet. A vajdasági magyarság félénk magatartásának egyik legfontosabb előzménye ez a szörnyű trauma, amely se kibeszélve, se feldolgozva nincs, a nyilvánosság úgy tesz, mintha gyakorlatilag nem is tudna róla. Egy-két írónk foglalkozott a témával, sokat vállalva magukra, kellő támogatás és publicitás nélkül. Maga téma ma is frusztráló, nincs komoly szándék a megtárgyalására. A múlt lezárására egyelőre nem gondolhatunk addig, amíg a fenyegető jelen mindent eltakar.

– Az ellenzéki megmozdulások hulláma arra mutat, hogy nem áll már sokáig Milošević rendszere.

– Naponta jönnek a hírek, de keserű szájízzel nézem a tévében, hogy ugyanaz a politikai garnitúra szervezi a tüntetést, amely egy hónappal ezelőtt óriási zenés tüntetést szervezett a jugoszláv hadsereg és a rezsim támogatása mellett. Olyan jelszavak hangzottak el, hogy a jobb érzésű ember még rágondolni is szégyell.

Új időkhöz új emberek, új gondolatok kellenek. Nem hiszem, hogy ezzel a hazug köpönyegforgatással célt lehetne elérni. Ezek az emberek manipulálják a tömeget saját hatalmi ambícióik érdekében. Szerbia viszont velük nem fog kilábalni a bajból, legfeljebb csöbörből vödörbe kerülne. Számunkra, magyarok számára sem járható út ez. Egyik hónapban hitet teszünk a rezsim mellett, utána köpködünk. Ez a politika nekünk nem nyit távlatot. Következetesen egyet kellett volna vallani és akarni 1992 óta. Ám, akik ehhez gyávák voltak, azok most ne szervezzenek se tüntetéseket, se ellentüntetéseket. A politikában is lehet ésszerűség, hatékonyság, talán még tisztesség is. Mi, magyarok, úgy mondjuk, hogy felteszi az i-re pontot, aki kimondja, mi a gazság és mi az igazság.

 

 

 

Esti kérdés [5]

Dr. Hódi Sándor író, pszichológus, a Magyarok Világszövetsége Kárpát-medencei Régiójának elnökhelyettese, akinek néhány héttel ezelőtt jelent meg Jugoszlávia bombázása című kötete. A meglepő az, hogy tíz nappal ezelőtt a könyv második kiadása is az olvasók asztalára került. Mi indított a könyv megírására? Az elszigeteltség a délvidéki Adán vagy pedig a kétségbeesés?

– Az elszigeteltség, de ez nem Adának vagy a Tisza mentének tudható be, hanem a bombázások által előállt helyzetnek. Az ember általában úgy rendezi be az életét, hogy cselekvésigényének megfelelő mozgástérrel és a cselekvéshez megfelelő szabadsággal rendelkezik. Amikor kezdték bombázni Jugoszláviát, a kormány részéről az első dolog volt a határok lezárása és a hadköteles férfiak mozgásszabadságának drasztikus korlátozása. Majd ezt követték további megszigorító intézkedések. Megszűnt a társadalmi, politikai élet, felfüggesztették a gyülekezési szabadságot, a szólás- és mozgásszabadságot is, hiszen üzemanyag hiányában leálltak a buszok, nem lehetett használni a gépkocsikat, és ott álltunk, ott voltam Adán – ami egyébként szigetet jelent törökül – szó szerint egy szigeten, igazi cselekvési lehetőség nélkül. Ehhez hozzájárult az ország bombázása, egy új, szorongató helyzet, amelynek nem lehetett látni a végkimenetelét. Akkor elkezdtem – és nyilván nem csak én, hanem nagyon sokan – napló formájában a belső szorongatott élményeket vagy a felmerülő gondolatokat lejegyezni.

– Hogyan jellemeznéd az otthoni életet, a bombázások heteit, hónapjait?

– Azt hiszem, hogy ennek a háborúnak és bombázásnak egyik, számomra kínálkozó nagy tanulsága, hogy a háborúba sodródó országnak és a háborúért felelős rezsimnek mindig vannak hátsó meggondolásai, szándékai is. Tehát igazában nem csak arról van szó, hogy az emberek fizikai élete kockán forog, hanem hogy a rezsim a mozgásszabadság, szólásszabadság megszigorításával, tulajdonképpen a polgári szabadságjogok felfüggesztésével (hiszen rendkívüli helyzet áll elő) és különböző adók kivetésével sokkal nagyobb cselekvési szabadságot szerez, biztosít magának, mint békeidőben, amikor azért az alkotmány, a törvényesség vagy a törvényesség látszata kötelezi.

– Tehát a diktatúra jobban működik?

– Így van. Előjön, azt mondhatnánk, egyszerű szóval: a rezsim természete. Ugyanúgy, ahogyan az egyének esetében. Adj valakinek hatalmat és megtudod, milyen ember. Ez a hatalomra is áll. Teremts olyan helyzetet, amikor szabadon vagy inkább gátlás nélkül megnyilatkozhat, és akkor mutatja meg igazi arcát. Így láttuk meg annak a rezsimnek is az igazi arcát, amely egyébként sem volt túlságosan bőkezű, jóhiszemű és jóindulatú a polgári szabadságjogok vonatkozásában.

– Könyved befejezésében azt írod: ha minden így marad, ahogyan van, a jugoszláviai magyarság lesz a legnagyobb vesztese a háborúnak? Miért írtad ezt?

– Azért írtam, mert ha meggondoljuk, hogy az egykori Jugoszlávia nemzetei, népei, népcsoportjai közül ma már gyakorlatilag mind az önállóság útjára lépett, és kisebb-nagyobb áldozatokkal, de azért szavatolva van a jövőjük, szabad szellemi, gazdasági, politikai fejlődésük. A vajdasági magyarság most a legnagyobb népcsoport, amelyik még mindig annak a politikának a foglya, amelyik szétrobbantotta az egykori Jugoszláviát, s amely négy háborút hozott a balkáni népek nyakára. És miután a legújabb események után a koszovói albánok is egy biztosabb jövő elé nézhetnek, hiszen politikailag, ha akármilyen keretek között is, még ha formálisan az országhatárokon belül is, de olyan nagyfokú mozgási, cselekvési, politikai szabadsággal rendelkeznek, és várhatóan olyan anyagi segítségben részesülnek, hogy azt hiszem, néhány éven belül gazdasági, társadalmi szinten elérik a közép-keleti országok átlagát. Ezzel szemben számunkra ilyen értelemben egyelőre semmiféle perspektíva sem ígérkezik. Ez a dolog egyik vonatkozása. A másik, hogy a világ mintha valamiféle szemellenzővel nézné ezeket az eseményeket és az ottani történéseket, hiszen az első áldozatok ’45-ben mi voltunk, magyarok, mintegy 40 000 magyart mészároltak le Tito partizánjai, rengeteget elűztek. Majd ezt követően, igaz, hogy békésebb évek következtek, de ebben a békében mi mintegy 100 000 embert veszítettünk asszimiláció, illetve kivándorlás formájában. Majd az elmúlt tíz év során hozzávetőlegesen további 100 000 ember távozott vagy az erőszakos mozgósítás elől, vagy a lelki terror elől, vagy egyszerűen a kilátástalan jövő elől. Nos, amíg a nagy számú elűzött koszovói albán sorsán teljes joggal háborog a világ, és azon fáradozik, nagyon nagy gazdasági, pénzügyi áldozatot vállalva, hogy visszakerüljenek szülőföldjükre, a Vajdaságból elűzött magyarok sorsa ilyen vonatkozásban fel sem merült, mintha nekünk nem lennének emigránsaink. Mind a mai napig nem hangzott el Belgrád részéről, hogy általános és teljes amnesztiában részesíti azokat, akik az első, második, harmadik vagy negyedik háború alatt, az erőszakos mozgósításnak nem téve eleget, jobbnak látták, lelkiismeretükkel összeegyeztethetőbbnek, tisztességesebbnek, ha a határon kívül keresnek oltalmat vagy ideiglenes menedéket. Ezek egy része szívesen hazatérne, de nem térhet haza a felelősségre vonás veszélye miatt. Erről nem beszél a világ, ez is olyan probléma, mintha nem lenne.

Tehát a távlat, a jövő szempontjából mindazok miatt a veszteségek miatt, amelyek értek bennünket, emberveszteségek, mondom én, vagy érzem úgy, hogy mi voltunk és vagyunk a háborúk legnagyobb vesztesei. És hadd tegyem még hozzá azt, ami talán a legcsüggesztőbb. Most újabban egyre-másra hallani nemzetközi fórumokon biztató, bátorító ígéreteket, hogy ha Szerbia vagy Kis-Jugoszlávia megindul a demokratizálódás útján, akkor ezt anyagilag, politikailag támogatják. Ilyen anyagi támogatást helyeztek kilátásba a szerb demokratikus ellenzéknek, akikről a nyugat úgy vélekedik, hogy a változások hordozója lehet. Nos, rólunk ebben a vonatkozásban egy árva szó, nem sok, annyi sem esik. Holott – és ez meggyőződésem – a vajdasági magyarság több százezres tömege volt az utóbbi tíz évben az egyedüli és kizárólagos példája, bizonyítéka annak, hogy hogyan lehet a leglehetetlenebb helyzetekben is a különböző népeknek békésen együtt élni. A béketűrés, a megértés, a tolerancia, a kizárólag politikai eszközökkel való küzdelem, ez a vajdasági magyarság sajátja. Amit a Nyugat részéről nem értékelnek kellőképpen. Pedig az együttélés normáit, amely alapján valaha is békét lehet a Balkánon teremteni, azt a vajdasági magyarság mintegy természeteként magában hordozza. Viselkedésével megtestesíti, és ha igazi a béketeremtő szándék Nyugat részéről, akkor talán ezt kellene elsősorban megerősíteni, jutalmazni s mások elé példaképül állítani. Meggyőződésem, hogy amíg nem tudatosul, hogy Vajdaságban él egy népcsoport, amely magában hordozza azokat az emberi kvalitásokat, amelyek szavatolják a békés együttélést, addig vakon és tétován, véletlenszerűen történnek a próbálkozások, s addig béke sem lesz abban a térségben.

 

 

Tanúságtevés [6]

Amint az ismeretes, Magyarország határain túl mintegy öt millió magyar él kisebbségben és szórványsorsban. Az elmúlt években a magyar nyelv és kultúra megőrzése érdekében számos elképzelés született, ezzel egyidőben a nemzetközi fórumokhoz több beadvány érkezett a magyar népcsoportok jogállásának a rendezése ügyében. Sajnos, ezek a jövőre vonatkozó elképzelések nem egymásra épültek, nem egy távlatot nyújtó koncepció kimunkálásához, az önrendelkezési eszme megerősödéséhez vezettek, hanem különféle alkuk és politikai viszályok miatt jobbára egymást semlegesítették. De beadványainkkal sem jutottunk előbbre, a nemzetközi fórumokon való kilincselés vagy inkább csak téblábolás az ajtók előtt nem járt semmiféle kézzelfogható eredménnyel.

A jövőre vonatkozó elképzeléseket nagyjából két csoportba lehetne osztani. Az egyik felfogás az európai integrációs folyamatoktól, és ezzel szoros összefüggésben nemzetközi fórumok emberi jogi és nemzeti kisebbségvédő tevékenységétől várja a megoldást, a másik az önkormányzatiság és önrendelkezés elvének megvalósulásától.

Az előbbiek arra hivatkoznak, hogy Magyarország NATO-hoz való csatlakozásával a határon túli magyarok ügye máris világpolitikai jelentőségű lett. Fölösleges aggódnunk, mert A NATO arra kényszerül, hogy a délvidéki magyarokkal érdemben foglalkozzon. Az, hogy mi lesz a nemzetiségek sorsa, ma elsőrangú kérdés Európában, mondják, ezért felesleges türelmetlenkednünk és aggodalmaskodnunk.

Mások viszont azt mondják, hogy a nemzetközi közösség az események után kullog. A közép- és kelet-európai térségben a kommunista önkényuralom megszűnését követően a nemzeti önrendelkezés elve vált irányadóvá. Az egykori birodalmi képződmények széttagolódtak, és a régió népei az önrendelkezés elve alapján keresik jövőjüket, építik és vívják ki független államiságukat.

Ha ez így van, a magyar népcsoportok számára sincs más választási lehetőség. Az önrendelkezés elvének vonatkozásában meg is fogalmazódtak a kisebbségek autonómia koncepciói, ahhoz azonban gyengék, hogy a gyakorlatban megvalósítsák elképzeléseiket. Hiába hivatkozunk az európai példák sorára, a svájci kantonális rendszerre, a finnországi svédekre, a dél-tiroli németekre, a belgiumi flamandokra és vallonokra, az elzásziakra, a katalánokra, a baszkokra vagy olyan történelmi példákra, mint az erdélyi szászok és a vajdasági szerbek több évszázadra visszanyúló autonómiája, ez az igény a magyarság vonatkozásában egyelőre nem talál megértésre és támogatásra sem a többségi népek, sem pedig Nyugat részéről.

Az anyaország határain kívül élő nagyszámú magyar státusa rövid távon jogilag megoldhatatlannak látszik, sem a nehezen születő nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumokhoz, sem az „egy lépést előre, két lépést hátra” önrendelkezési törekvésekhez nem fűzhetünk vérmes reményeket. Mindkét elgondolás a bizonytalan jövőbe helyezi át a kérdés megoldását, miközben az őshonos magyar kisebbségek helyzete mindenütt drámaian romlik.

Aki ennek a helyzetnek a megváltoztatása érdekében tenni akar valamit, annak mielőbb meg kell szüntetnie a magyar és más nemzeti kisebbségek félelmének, bizonytalanságának, asszimilálódásának a kiváltó okait. Ezeken az okokon, tudjuk, csak a nemzetrészek magasabb szintű jogállásával lehet változtatni. Ha erre nincs lehetőség, ha ennek biztosítására a többségi nép részéről nem mutatkozik semmilyen készség, lehetővé kell tenni, hogy a népek az ENSZ felügyelete alatt maguk dönthessék el, kivel, melyik állam keretében kívánnak élni.

Bizonyára mindenki olyan államkeretek között szeretne élni, amelyik szabad életet és megélhetést biztosít számára. A megmaradáshoz azonban a magyarság esetében félő, hogy ma már ez sem elég. Az újabb kimutatások szerint egyre kedvezőtlenebbül alakulnak a népesedési folyamatok. Az idén június végén az anyaországban 48 ezer fővel volt kevesebb a magyarok száma, mint tavaly ugyanebben az időben. A népesség természetes fogyása 5,3 ezreléket tett ki, ami 21 százalékkal magasabb, mint az elmúlt év első hat hónapjában mért 4,4 ezrelék. A határon kívül élő magyarságra vonatkozóan pontos adatokkal nem rendelkezünk, de mindannyian tudjuk, hogy a helyzet súlyosabb, mint Magyarországon, hiszen itt a népességcsökkenéshez hozzájárul a nagyarányú kivándorlás és az asszimiláció is.

A nemzet megmaradásához és gyarapodásához gyerekekre van szükség, fiatalokra, jövőbe vetett hitre, családra, egészséges lélekre. Szép gondolat a magyar nagycsaládoknak otthont adó házak építése, a Házat-hazát mozgalom kezdeményezése. A jövő reménysugarát jelenti ez is. Még szebb lenne, ha a gazdáik által elhagyott üresen álló bácskai, bánáti, erdélyi házak benépesülnének, ha a magyarság újra belakná azokat az őshonos településeket, amelyeken több mint egy évezrede él. Az 1848-49-es vértanúk életüket áldozták a honért, az otthont adó házakért, a szabadságért, a jövőért. Ne hagyjuk, hogy a megtört hit bennünk elfecsérelje ezt az örökséget. Ennél az alapkőletételnél, amely a magyarság megújulásának reményét szimbolizálja, emelkedjünk fel lélekben azokhoz, akik tudták, miért és miként kell élni. Tegyünk tanúságot róla, hogy méltók tudunk lenni elődeinkhez.

 

 

 

Délvidéki magyarok a balkáni viharban [7]

Március végétől közel nyolcvan napon át tartott a balkáni lecke, a NATO-gépek folyamatos támadása, melynek nyomán hidak, utak, gyárak és lakóépületek váltak romhalmazzá. Rá három hétre – páratlan gyorsasággal – a tótfalusi Logos magánnyomda jóvoltából megjelent egy vaskos naplóregény Jugoszlávia bombázása címmel. Szerzője nem ismeretlen a felvidéki olvasó előtt sem, hiszen a VMDK alapító tagjaként, majd alelnökeként közéleti szerepet vállalt: ő a megalkotója a vajdasági magyarok első s voltaképpen máig érvényes autonómia koncepciójának. Jelenleg a Magyarok Világszövetsége Kárpát-medencei Régiójának az alelnöke. A már huzamosabb ideje Adán élő Hódi Sándor a bánáti Nagytószegen született 1943-ban, pszichológiai tanulmányait Újvidéken kezdte, majd a budapesti ELTE bölcsészkarán folytatta, ott doktorált, majd ezt a címét a zágrábi egyetemen is megvédte. A bácskai Adán előbb munka- majd klinikai pszichológusként dolgozott, ez idő tájt önálló kutatóként folytat vizsgálódásokat, mindenekelőtt az asszimiláció- és kisebbségkutatás, a társadalmi devianciák és a csoportlélektan területén. Eddig tucatnyi könyve jelent meg vajdasági és magyarországi kiadók révén.

– Miért olyan nehéz a Balkánon befejezni a háborúk sorozatát?

– A NATO is úgy cselekszik, mint az egyszerű ember; mindig csak a soron levő feladatra képes koncentrálni. Horvátország után Bosznia kérdését rendezték, ám Daytonban a békeszerződést úgy kötötték meg, hogy abban szót sem ejtettek Koszovóról, holott világos: ebben a térségben egymást követik az etnikai konfliktusok. Koszovó sorsa most intéződik, s talán egy napon a többi itt élő kisebbség is előtérbe kerül. Meg kell értenünk, el kell fogadnunk a konfliktuskezelésnek ezt a lépésről lépésre történő módját.

– Milyenek most egyáltalán az esélyeink? A Vajdaságban nemrégiben megalakult az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács.

– Az a kérdés, hogy ebben a testületben megfogalmazódnak-e majd népességünk egészének törekvései, elképzelései. Ha ez csak egy csoportnak az akarata, akkor az egész a visszájára fordul. A Magyar Nemzeti Tanácsból nem lett volna szabad kiszorítani a civil szférát, az egyházat, az emigrációt, közös céljaink nélkülük nem körvonalazhatóak. Nem kellene félni az újabb erők bevonásától. Ez a testület így lényegében nem más, mint egy újabb pártfórum. Tehát: ami nem építkezés, azt nem kell erőltetni. Minden jó szándék ellenére úgy gondolom, a tanácsnak az ilyen formában való megalakítása átgondolatlan volt, belülről is, bár úgy sejtem, létrejöttét kívülről szorgalmazták. Nem volt szerencsés ez a forszírozott dolog, s a mi ügyünket mindez nem oldja meg.

– Szélesebb értelemben véve: az anyaországtól leválasztott magyar nemzetrészek helyzete mindmáig megoldatlan. Erre külön rálátásod van az MVSZ Kárpát-medencei Régiójának alelnökeként is. Szerinted milyen képlet vezethetne célhoz?

– Úgy gondolom, erre nem lehet általános választ adni, sem térben, sem időben, nincs olyan recept – a hasonlóságok ellenére –, amely mindenütt alkalmazható lenne. S változó az is, mi tűnhet elérhetőnek vagy célszerű cselekvési magatartásnak. Ezúttal inkább felidézném a kilencvenes évek legelejét, amikor megindult a határon túli magyarság soraiban az önszerveződés. Akkor például létezett egy adott helyzet: az autonómia koncepciókat kidolgoztuk, csúcsintézményként létrejött a kárpát-medencei magyar kisebbségek fóruma, ahol egyeztettük elképzeléseinket, egyszóval készen álltunk arra, hogy a politikai igényeinket megjelenítsük a nyugati közvélemény és politikai fórumok előtt. Ehhez kértük a magyar kormány támogatását. Az első nagy csalódás itt ért bennünket. Kezdeményezésünk a kormányzó MDF akkori politikája folytán megbukott; olyan félelmek miatt, hogy az autonómia törekvések prezentálása a környező országokban felélesztené a kisantantreflexeket, úgymond ismét összefognának Magyarország ellen, amely nehéz helyzetbe kerülne, s a határon túli magyarság is nagy megpróbáltatásoknak lenne kitéve. Mi azt találtuk mondani, ne féljenek Budapesten helyettünk, mi tudjuk, hogy meddig mehetünk el. A néhai Antall József miniszterelnök végül is nem adta áldását; külön-külön hajlandó volt a kisebbségi szervezetek képviselőit fogadni s törekvéseikről tárgyalni, de a közös akarat megnyilvánításra nem adott lehetőséget. Érzésem szerint, visszapillantva, nagyon súlyos történelmi mulasztást követtünk el. Ha akkor megtesszük a célravezető lépést, ma sokkal könnyebb helyzetben volnánk.

– A létszámában is érzékeny veszteségeket szenvedő vajdasági magyarság – hat pártra szakadva – megosztott, a háborúk és mozgósítások folytán megfélemlített, a civil szervezetek éppen hogy csak kibontakozóban, késésben ugyanakkor az ország demokratizálódása, nem beszélve a polgárháború reális veszélyeiről. Hogyan építkezni ilyen talajon?

– A legfőbb gond – s nem csak nálunk –, hogy a politikai életben hiányzik az időnkénti számvetés, a helyzet értékelése, az elmúlt évek tapasztalatainak, ismereteinek összegzése. Valahogy mindig a nulláról indulunk, felelősség és tanulságok nélkül. A fejlődéslélektanból példálózva: ha így cseperedne fel egy gyerek, semmire sem menne. Visszajelzések, számvetések nélkül lehetetlen előbbre lépni. Hasonlóan van a kisebbségi politikában, egy ilyen elemzés azonnal felszínre hozna néhány fontos dolgot, tapasztalatot. Például: az induláskor mindannyian azt hittük, hogy a pártos önszerveződés válik majd nyerő lappá. Nevezetesen, ha parlamenti képviselőink lesznek, mondjuk Bukarestben, Belgrádban, Pozsonyban, akkor már a megoldás útjára léptünk, s csak idő kérdése, hogy a helyzetünk rendeződjék. Voltak ugyan intő és figyelmeztető jelek a pártosodási modellel szemben, de azokat nem vettük igazán komolyan; a pártokon, a megmérkőzésen volt a hangsúly. Tíz év távlatából be kell látni, hogy – létszámunknál fogva – akárhány képviselőnk jut is be a parlamentbe, három, hat vagy kilenc, soha nem leszünk a mérleg nyelve (vagy csak egy pillanatnyi helyzetben), amit kamatoztatni lehetne. Szó sincs arról, hogy szükségtelen volna a politikai életben való részvétel, állampolgári jogon ilyen formában is meg kell jeleníteni kisebbségi érdekeinket. De nem kizárólag csak így, erre hagyatkozva. Fel kellene ismernünk egy másik törekvést is: egy nemzeti közösség egészének az érdekeit kellene valamilyen szövetségi, szervezeti szinten láttatni. Nem pártos alapon, hanem a pártok fölött állva. Ma ennek nagy szükségét és hiányát érezzük. A vajdasági magyarságnak nincs ilyen szervezete. Ha lenne, akkor a nemzetközi porondon is nagyobb súllyal tudnánk képviselni követeléseinket. Rá kellene jönnünk arra is, hogy a pártos szerveződéssel elhanyagoltuk a közösségszervezést; ahhoz, hogy egy közösség működjön, a pártok mellett ezernyi más intézményre, egyesületre, klubra, szervezett gazdasági életre, művelődésre, iskolákra, tudományra, társasági életre stb. van szükség. Ha ezek a társadalmi alakzatok hiányzanak, nem eléggé életerősek, akkor a párt csak annyit ér, mint egy szappanbuborék, nincs mögötte igazán társadalmi bázis, törekvés. És ez esetben a politikai önszerveződésnek nincs utánpótlása. Minderre nem fektettünk hangsúlyt, így a civil szféra nálunk most igen gyengén áll.

– A képet hogyan lehetne mégis teljesebbé tenni?

– Szerintem gazdasági vonatkozásban sem vizsgáltuk meg például a tulajdonviszonyok kérdését: milyen károkat szenvedtünk el, mit lehetne abból egy történelmi fordulópont esetén visszakapni vagy javunkra fordítani, egyszóval hogyan lehetne más alapokra helyezni kisebbségi létünket – ez például sokkal perdöntőbb, mint a pártdekrétumok sokasága.

Új erőforrásokat kellene tehát bekapcsolni. Ilyen vonatkozásban fontosnak tartom megjegyezni, hogy az ötvenes évektől kezdődően különböző kényszerítő okok miatt, a legutóbbi tíz esztendőben pedig a háborútól való félelem, a lelki terror vagy a munkahely elvesztése folytán több mint százezer vajdasági magyar volt kénytelen elhagyni az országot. De az új hazájukba való beilleszkedés ellenére szívben és lélekben sokan megmaradtak vajdasági magyarnak. Rengeteg cselekvő energiával rendelkeznek, s nagyon sokat tudnának tenni értünk, önmagukért, valamennyiünkért. Őket már rég be kellett volna kapcsolni a politikai önszerveződésbe. Ezt csinálták az albánok is, a horvátok is, a muzulmánok is, mindenki. Nagy mulasztás, hogy az emigrációban rejlő erőt közösségünk erősítésére nem próbáltuk meg már eddig is hasznosítani.

 

 

 

 

Megemlékezés a magyar áldozatokról [8]

Halottak napi történelemidézés a Délvidéken

Miközben a napi híradások arról szólnak, hogy a jugoszláv hadsereg vagy a szerb szabadcsapatok katonái milyen szörnyűségeket követtek el Boszniában és Koszovóban, a délvidéki magyarság Vajdaság-szerte a ’44-es vérengzésekre emlékezik. Zentán, Becsén, Zomborban, Temerinben, Újvidéken, Szabadkán, Kanizsán, Bezdánban, Martonoson, valamint Bácska és Bánát számos más településén a magyar szervezetek a halottak napi kegyelatadó ünnepségek keretében helyezték el koszorúikat a temetőkben vagy a vérengzések színhelyein, és gyújtottak gyertyákat az 1944 őszén és 1945 tavaszán kivégzett ártatlan magyar áldozatok emlékére.

Ma az egyházak, a magyar civil szervezetek, művelődési egyesületek, pártok már bántatlanul emlékezhetnek az ötvenöt évvel ezelőtti tragikus eseményekre, a hatalom képviselői azonban nem vesznek részt ezeken a gyászműsorokon és koszorúzási ünnepségeken. A hivatalos Szerbia mind a mai napig nem ismerte be a magyarság ellen elkövetett rémtetteket. Részben ezzel az elutasító magatartással magyarázható, hogy máig sem készült el a történelmi számvetés az 1944-es vérengzésekről.

Másrészt szembe kell nézni saját mulasztásunkkal is, a kollektív tudat és akarat hiányával. Az áldozatok emlékére elmondott imák, rövid alkalmi beszédek, itt-ott a Himnusz halk eléneklése, másutt egy-két alkalmi vers: ez az, ameddig a vajdasági magyarság közösségként elmerészkedik.

A negyvennégyes eseményekről készült kiadványok, amelyek néhány bátor ember elszántságát és kitartását dicsérik, mind magánszorgalomból készültek. Mert a honi magyar intézmények és pártok ehhez a gyötrelmes munkához vajmi kevés támogatást nyújtottak részükre, akárcsak az anyaországi intézmények és alapítványok. Köztudott, hogy a magyar televízió sokáig még a megemlékezésről szóló tudósításokat sem volt hajlandó sugározni.

A legújabb helyi jellegű kiadvány Pap Imre nyugalmazott újságíró által összeállított sziváci krónika. Előtte Matuska Márton és Mészáros Sándor szerkesztettek egy monográfiát a vajdasági magyarok ’44-es kálváriájáról. A zentai eseményeket Szloboda János nyugalmazott tanár dolgozta fel, a csúrogi vérengzésekről pedig Teleki Júlia számolt be. Szomorú és tragikus dolog, hogy áldozatos munkájuk nem kapott kellő visszhangot.

Az idő sürget, a megkezdett munkát folytatni kellene. A gyakran elhangzó érv, hogy többé már nincs ok félelemre, titkolózásra, azonban nem fedi teljesen a valóságot. Mert Délvidék magyar lakossága ma is félelemben él. És ezek nem irreális vagy paranoiás félelmek. Még sor sem került a régi lelki traumák feltárására, a sérülések feloldására, a fájdalom és keserűség kibeszélésére, máris nyakába szakadtak a közelmúlt borzalmai. És aki a Balkánon él, az tudja, hogy a tegnap borzalmai holnap megismétlődhetnek. Ma a muzulmán, horvát és albán szakértők a nemzetközi intézményekkel közösen fáradoznak azon, hogy megtalálják és azonosítsák a háborúban eltűnt személyeket A boszniai háborúban mintegy kétszázezer ember vesztette életét, és több mint 24 ezer személyt tartanak nyilván eltűntként, akik félő, hogy valamennyien elpusztultak. A magyarok vonatkozásában ez a szándék a nemzetközi szervezetek és intézmények részéről fél évszázad múltán is hiányzik.

A magyar áldozatok pontos számát nem tudjuk, s talán sohasem fogjuk már megtudni. Van, aki húszezerről beszél, más negyvenezerről, de van olyan szakértő is, aki hatvanezer áldozatról tud. Ebben a nemzeti és vallási gyűlöletet szító politikai légkörben nehéz szóra bírni az embereket. Ennek ellenére újabb és újabb adatközlők jelentkeznek. Ahhoz azonban, hogy a vértanúhalált szenvedett áldozatok nevei mind egy emlékoszlopra kerüljenek, ennél többre, nemzeti összefogásra és intézményes kutatási háttérre lenne szükség. Valamint arra, hogy a nemzetközi szervezetek és intézmények tudomásul vegyék, hogy a balkáni népirtás nem a koszovói albánokkal kezdődött. A megbékéléshez azonban legfőképpen arra lenne szükség, hogy a többségi nép felismerje, hogy tragikus tévedéseit, a más népekkel szemben elkövetett bűneit, ha az mégoly fájdalmas és keserves is -- be kell vallani.

 

 

Tovább szűkül a magyarok élettere [9]

Új magyar stratégiára van szükség

Az MVSZ JOT 1999. november 4-én Zentán tematikus tanácskozást szervezett, amelyen a vajdasági magyarság helyzetének és jövőbeni kilátásainak a megbeszélése szerepelt napirenden. A több órás vita során – egyebek mellett – szó esett a magyar népesség gazdasági és biológiai helyzetéről, életkörülményeiről, a fogyatkozásról, a nagyarányú kivándorlásról, a magyar iskolák elhalásáról, a menekültek betelepüléséről, az élettér folyamatos beszűküléséről, a politikai élet fejleményeiről, az autonómia-tervezetekről és a jövőre vonatkozó különféle elképzelésekről.

Nemzeti amnézia

A szerbiai helyzet abszurditására jellemző, hogy a nyilvánosság előtt szó sem esik a bombázásokról. Mintha valaki egy hatalmas szivaccsal kitörölte volna az emberek emlékezetéből annak a három hónapnak a borzalmait. Sem a sajtó, sem az értelmiség, sem a politikusok nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, nem elemzik a bombázások gazdasági, társadalmi, politikai és lélektani következményeit. Pedig az emberek lelkében drámai változások mentek végbe, melynek következtében másként látnak és másként ítélnek meg mindent, mint azelőtt. Ezzel az érzelmi és tudatváltozással azonban egyelőre nem kíván, nem tud, vagy nem mer a nyilvánosság szembenézni. Nemcsak ilyen mértékű bombázásra, de ilyen mértékű amnéziára is kevés példa akad a történelemben. A dolog magyarázata nyilván abban rejlik, hogy a Milošević-rezsim érintetlenül a helyén maradt, ami nem kedvez a számvetésnek.

A szankciók a vajdasági magyarságot sújtják

Az utóbbi hónapok megmutatták, hogy a gazdasági szankciók nem ösztönzik Szerbia népét a Milošević elleni lázadásra. A rezsim képviselői ellen irányuló szankciók célt tévesztettek: leginkább a teljesen vétlen vajdasági magyarságot sújtják, a szerbeket pedig – a kollektív büntetés révén – a Nyugattal szemben még inkább egységbe forrasztják. A rezsim képviselői olyan kiváltságokkal rendelkeznek, hogy a legszigorúbb megtorló intézkedések nyomán sem szenvednek hiányt semmiben sem. Az egyszerű szerb emberek szenvednek a büntetőintézkedések és légicsapások következményei miatt, a magyarok azonban nemcsak ettől szenvednek, hanem a szerbektől is, akik kiszorítják őket a munkahelyekről és egyre szűkülő életterükről. A délről beáramló menekültek nemcsak a magyar igazgatókat szorítják ki munkahelyeikről, hanem az állami hivatalokban és vállalatokban dolgozókat is, egészen a portásig.

Külpolitikai fejlemények

A külpolitikai fejleményektől a vajdasági magyarság részére sajnos semmi jó sem várható. Washington belátta, hogy Szerbiában gyors változás nem várható, ezért módosította álláspontját. Eddig Slobodan Milošević elnök távozásától tette függővé a büntetőintézkedések eltörlését, most úgy tűnik, hajlandó feloldani a szankciókat, és nagyobb újjáépítési támogatást nyújtani az országnak, mihelyt a hatalom a jelenlegi „demokratikus ellenzék” kezébe kerül. A dolog szépséghibája abban rejlik, hogy Szerbiában vannak ugyan szerb ellenzéki pártok, de azok a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők demokratikusnak. Semmiképpen sem azok a kisebbségek vonatkozásában, márpedig a Balkánon ez a kérdés mindennek az alfája és omegája.

Politikai színtér

A magyar politikai színtérre jellemző viszály nemhogy oldódott volna, inkább újabb konfliktusokat gerjeszt maga körül. A mélyen a kommunista múltban gyökerező, személyi ellentétekből fakadó összekuszálódott szálakat az elmúlt években sokan próbálták kibogozni, nem sok eredménnyel. Ellenkezőleg, a magyar kormánykörök beavatkozásával, egyes pártok részrehajló politikai és anyagi támogatásával, sikerült a magyar kisebbségpolitikát teljes egészében zsákutcába juttatni. A közösségi érdekképviselet nem funkcionál, a csüggedt, némaságba burkolózó magyar közösség pedig mind tanácstalanabb és mind kiábrándultabb a politikából. Az emberek becsapottnak, magukra hagyottnak érzik magukat, ki-ki maga próbál boldogulni. Aki csak teheti, szedi a sátorfáját és kivándorol.

Kivándorlás

Az elmúlt évtized alatt mintegy százezer vajdasági magyar hagyta el szülőföldjét. A kivándorlás üteme a bombázásokat követően felgyorsult. Van olyan bánáti falu, ahonnan ötven család vándorolt ki néhány hónap leforgása alatt. Ez a folyamat, amely elsősorban a pozitív jövőkép hiányából fakad, úgy tűnik, megállíthatatlan. Az a zavaros jövőkép, amit a magyar pártok kínálnak a vajdasági magyarságnak, szemmel láthatóan elfogadhatatlan a hús-vér emberek számára, ezért ki-ki maga próbál boldogulni, ami a magyar népcsoport teljes atomizálódását és felmorzsolódását vonja magával.

A közelgő választások

A közeljövőben valószínűleg választások lesznek Szerbiában. A választások azonban, bármilyen kimenetelűek is legyenek azok, érdemben nem fogják befolyásolni a vajdasági magyarság helyzetét. Először is nem elképzelhetetlen, hogy Milošević pártja és szövetségesei mégiscsak megnyerik a választásokat, s marad minden a régiben. De ha a szerbiai ellenzék kerül hatalomra, a magyarság attól sem várhat semmit. Sőt, a demokratikus külsőbe csomagolt, látszatra kevésbé nacionalista, de mégiscsak a nagyszerb politika szolgálatában álló ellenzéket még kevésbé lehet majd engedményekre kényszeríteni, mint a szorult helyzetben álló, háborús bűnösként kezelt Miloševićet. Ahhoz, hogy a vajdasági magyar közösség társadalmi státusa megváltozzon, Washington részéről nemcsak a választásokat kellene az újjáépítési támogatás feltételéül szabni, hanem a kisebbségi kérdés rendezését is.

A helyzet kulcsa

A helyzet kulcsa tehát az lenne, ha Nyugat a büntetőintézkedések eltörlését a demokratikus választások mellett a vajdasági magyarok státusának a rendezéséhez kötné. Amennyiben ez nem történik meg, a szerbek újra nyeregben fogják érezni magukat, és azt az obligát hazugságot hangoztatva, hogy a kisebbségek nagyobb jogokat élveznek Szerbiában, mint bárhol a világon, hosszú időn át semmiféle engedményre sem lesznek hajlandóak. Sajnos Washington részéről a kisebbségek helyzetének rendezésére vonatkozó igény a szerb ellenzéki vezetőkkel való találkozás során nem hangzott el, amit akár a magyar diplomácia mulasztásának is tekinthetünk.

Új stratégiára van szükség

De talán még nem késő ilyen irányú lépéseket tenni. Ehhez azonban a magyar külpolitika részéről szemléletváltásra volna szükség. Fel kell ismernie, hogy a „legitim pártok” jövőre vonatkozó elképzelései, amelyekre hagyatkozik, korántsem azonosak a vajdasági magyarság valós érdekeivel. Minél később ismeri fel a magyar külpolitika ezt a tévedését, sajnos, annál súlyosabb árat fog fizetni a vajdasági magyarság érte. A ki tudja hányadik változatként készülő, ködös autonómia tervezetek helyett, amelyekről az egymással rivalizáló „legitim” pártvezérek egyik nap így, a másik nap úgy nyilatkoznak, gyors és hatékony lépésekre van szükség.

Javaslatok

– Az újabb etnikai konfliktus megelőzése és a vajdasági magyarság biztonsága érdekében a nemzetközi közösség telepítsen ENSZ erőket Vajdaság vegyes lakosságú területeire.

– Szerbia gazdasági újjáépítésére szánt segély egy részét a nemzetközi közösség fordítsa közvetlenül a vajdasági magyarság gazdasági és szociális helyzetének javítására, amely a legnagyobb kárvallottja a gazdasági szankcióknak és Jugoszlávia bombázásának. Ezzel a segéllyel a nemzetközi közösség voltaképpen azt a konfliktuskerülő magatartást erősítené, amely biztonsági tényező szerepét játssza a térségben.

– A nemzetközi közösség a szankciók felfüggesztését és az újjáépítési támogatást ne csak a szerbiai demokratikus választásoktól tegye függővé, hanem a kisebbségi kérdés rendezésétől is, amely alfája és omegája a demokráciának ebben a térségben.

– Az elmúlt években a szerbek tömeges betelepítésével jelentősen megváltoztak az etnikai arányok Vajdaságban. A nemzetközi közösség azzal a feltétellel támogassa a szerb ellenzéket, hogy az a nemzetközi normák betartása és a világgal való őszinte együttműködés jeleként nemcsak véget vet ennek a folyamatnak, hanem vissza fogja állítani a háború előtti etnikai arányokat.

Tudomány és társadalom [10]

Számvetésre készülünk. Megkésett számvetésére. Tíz évvel a politikai rendszerváltozás után kerül sor először a vajdasági magyarság tudományos életének áttekintésére, nemzeti közösségünk legértékesebb szellemi kapacitásának a felmérésére. Olyan időpontban kerül sor a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság által szervezett tanácskozásra, amikor már mindannyiunk számára nyilvánvaló, milyen óriási bajba jutottunk. Persze nemcsak mi, vajdasági magyarok kerültünk bajba, mindenki kárvallottja az elmúlt évek történéseinek, aki ebben a térségben él. Ám ami a többségi népet sújtja, százszorta jobban sújt bennünket. Vonatkozik ez a szellemi életre és a tudományos életre is.

A magyar tudomány napjaként meghirdetett tanácskozás elnevezése miatt megtévesztő a helyzetünket kevésbé ismerők számára. A rendezvény elnevezése ugyanis azt sugallja, hogy Vajdaságban intenzív magyar tudományos élet zajlik, s most összesereglenek Újvidéken a magyar tudósok, hogy beszámoljanak ez évi munkájukról. Dehát hol van itt tudományos élet, ahol már élet is alig van? Ahol az emberek tönkrementek, felélték javaikat, a tél beálltával a hideg és sötét szobák mélyén kucorogva várják a bizonytalan holnapot. Ahol az embargóval sújtott, agyonbombázott ország romokban hever, a vállalatok csődbe mentek, az intézetek leépültek, az iskolák felmorzsolódtak, a múzsák meg hallgatnak.

A „tudomány napja” egy boldog ország népének az illúzióját kelti az emberben, ahol a dolgok többé-kevésbé rendben vannak, ahol a jövő nemzedékét elhivatott tanárok nevelik, s az iskolák ontják magukból a nemzet új szellemi erőit. Ahol a kutatóintézetek szoros tudományos együttműködésben állnak a gazdasággal; a médiumok harsogva ünneplik az alkotókat, a feltalálókat; az orvosok sikert sikerre halmoznak az emberi élet meghosszabbításában; a tudósok pedig az örök természeti törvények megismerésének a vágyától hajtva szenvedélyesen kutatnak, konferenciáznak, tanácskoznak.

Talán a tanácskozás szervezőinek is egy ilyen világ lebegett a szemük előtt, amikor összeállították a sokféle tematikai blokkból álló tanácskozás programját. Van itt minden: – A vajdasági magyar tudományosság szervezési kérdései. – Tudomány és társadalom. – Regionális fejlesztés és vajdasági magyar tudományosság. – Magyar felsőfokú (egyetemi) oktatás problémái, magyar magánegyetem, azaz kutatói intézet alapításának, struktúrájának kérdései. – Magyar egyetemi és középiskolai tankönyvellátás. – Emberi, nemzeti kisebbségi jogok, kisebbségi önkormányzat Európában és a világban. – Magyarságkutatás és magyar történettudomány a Vajdaságban. – Magyar nyelv és irodalom, közművelődés, tájékoztatás és tudomány. – Tudományos infrastruktúra és információcsere (könyv- és folyóirat-kiadás, valamint beszerzés, dokumentáció). – Az egyes tudományágak és tudományterületek helyzete (társadalom- élet és természettudományok tagozódással) – szakkáder, fiatalok felvétele és továbbképzése (áttekinthető referátum). – Nemzetközi tudományos együttműködés és kapcsolattartás. – Testvértársulatok tapasztalatai.

Kétségkívül egytől egyig fontos témák. De vajon hol van az a szellemi kapacitás Vajdaságban, amelyik meg tudna felelni ennek a kihívásnak? Amióta a meghívót kézhez kaptam, egyre csak az jár az eszemben, hogy vajon kik fogják elkészíteni az átfogó beszámolókat és az egyes témakörökhöz kapcsolódó referátumokat? Hol vannak ezek az emberek a vajdasági magyarság tudományos közéletében?

Bár meglátásom szerint a szervezők nagyot markoltak a különféle tematikai blokkokkal, nem tartom elhibázottnak törekvésüket. Lássuk végre, hányan vagyunk, és mire vagyunk képesek. Ha megkésve is kerül sor erre a tudományos „megmérettetésre”, felettébb nagy szükségünk van szellemi kapacitásunk számbavételére.

Vajon tudunk-e, képesek vagyunk-e még segíteni bajba jutott nemzeti közösségünkön? Lehetséges, hogy a tudósainkra vár az, amire politikusaink nem voltak képesek?

Azt szokták mondani, hogy ha Angliában nem lett volna az oxfordi és cambridge-i egyetem, nem született volna meg a Brit Birodalom. Ugyanez elmondható az USA-ról, Németországról, Japánról is. Ha ezek az országok nem tették volna elsődleges nemzeti üggyé a tudományt, az oktatást, s egyáltalán az innovatív tevékenység támogatását, ma nem lennének ott, ahol vannak.

Egyetlen nemzet helyzetén sem lehet pusztán politikai eszközökkel változtatni. Sokan az anyaország megerősödésétől és gazdasági kisugárzásától várják a határon túli nemzetrészek felemelkedését. Mások Szerbia demokratizálódásától remélik ugyanezt. Ahhoz, hogy ebből az alélt állapotból magunkra találjunk, bizonyára mindkettőre nagy szükségünk lesz. Legfőképpen azonban szemléletváltásra lenne szükségünk. Annak a felismerésére, hogy minden népnek a szürkeállománya a legnagyobb kincse. Hogy minden nemzet megújulásának és felemelkedésének záloga az alkotó emberi tevékenység és a tudományos teljesítmény, amely szorosan kötődik a szellemi élethez és a művelődéshez. A térségben élő népek útvesztésének, jelenlegi betegségének, nagy bajának a legfőbb oka az új kihívásoknak megfelelni tudó, hatékony szellemi alkotó-szellemi erők hiánya vagy megfogyatkozása. A bajból való kilábalás, a várva-várt gyógyulás kizárólag ezeknek a szellemi erőknek a megjelenésétől és nagyobb társadalmi szerepvállalásától remélhető.

Amiben nagy hiányt szenvedünk mi, vajdasági magyarok is, az nemcsak a pénz, hanem a szellemi tőkének, az alkotó személyiségek kisugárzásának a hiánya. A világ leggazdagabb országaiban sincs olyan mértékű pazarlás ezen a téren, mint nálunk, ahonnan számolatlanul áramlik ki az országból a szürkeállomány. Ami vonatkozik a szerbekre is. Ezeknek a történéseknek az okát a politokrata társadalmak természetében kell keresnünk. A diktatúrák lényegükből fakadóan gyűlölik és üldözik az innovatív egyéniségeket, az autonóm szellemi életet, a tudományos centrumokat. Ez a politikai stratégia volt jellemző minden kommunista társadalomra, melynek örökségeként a politokrácia uralma kisebb vagy nagyobb mértékben, de ma is megtalálható minden posztkommunista társadalomban, ám sehol sem járt olyan végzetes következményekkel, mint Jugoszláviában.

A jövőjét minden nemzetnek arra kellene alapoznia, amivel büszkélkedhet, ami erős oldala. A magyarság például a kultúra és a tudomány terén világszínvonalú teljesítményre képes, ami a politikáról a legnagyobb jóindulattal sem mondható el. A magyar művészek, tudósok, kutatók, feltalálók, orvosok ott vannak a világ élvonalában, velük ellentétben vagy százötven éve nem volt olyan politikusunk, aki hozzájárult volna a nemzet gyarapodásához.

A józan ész azt diktálja, hogy ha a tudomány és a művészet bizonyítottan magasabb színtere a magyarságnak, mint a politika, akkor erre kell alapozni. A politikának a művelődést és tudományt kell menedzselnie és nem megfordítva: mindent alárendelni a politikának. A politikusok helyett az alkotó – értékteremtő és értékhordozó – emberek társadalmi pozícióját kell felerősíteni. Az alkotó-teremtő munkát kell nagyobb társadalmi megbecsülésben részesítenünk. Fokozottan érvényes ez a kisebbségi helyzetre és a kisebbségpolitikára. Ideje lenne tudatosítani, hogy a politika szerepe kisebbségben végképp nem a törtetésnek és hatalomvágynak a színtere, hanem az értékteremtő munkának a szolgálata. Ennek megfelelően a médiának a politikusok túlszerepeltetése helyett az alkotó-szellemi réteget kellene előtérbe helyeznie. Feltéve, persze, ha egyáltalán van alkotó-szellemi réteg, ha képes még talpra állni és társadalmi szerepet vállalni. Ide, erre kellene most a magyarság tartalékait, figyelmét összpontosítani. Ha nem így teszünk, vagy későn cselekszünk, félő, hogy elveszünk.